Tájékoztatás a fejleményekről 2012 február
Mr. S. Naismith
Section Registrar
Second Section
European Court of Human Rights
Council of Europe
F-67075 STRASBOURG CEDEX
Kérelem száma: 52 624/10
Hagyó ./. Magyarország
Tárgy: tájékoztatás fejleményekről
Tisztelt Bíróság!
Kádár András Kristóf, mint a fenti számon iktatott ügyben a kérelmező képviselője az alábbiakban tájékoztatom a T. Bíróságot a kérelem tárgyát jelentő ügyben bekövetkezett fejleményekről.
1. Az ügy fejleményei
1.1. Az kérelmező személyi szabadságának korlátozásával kapcsolatban hozott döntések és benyújtott védői beadványok 2011. február 23. óta
2011. március 10-én a Pesti Központi Kerületi Bíróság (PKKB) 3.Bny.40703/2011/8. számú végzésében engedélyezte (B/I/1), hogy a kérelmező 2011. március 17-én, 21-én és 29-én orvosi vizsgálatokon való részvétel céljából elhagyja a házi őrizet helyszínét. A kérelmező a vizsgálatokon részt vett, azokról lakhelyére visszatért.
A Központi Nyomozó Főügyészség indítványa és a 2011. március 22-én megtartott ülés (jegyzőkönyv B/I/2 alatt csatolva) alapján a PKKB 1.Bny.41299/2011/2. számú végzésével (B/I/3) 2011. május 23-ig meghosszabbította kérelmező házi őrizetét.
A döntés ellen a védő 2011. március 24-én fellebbezést nyújtott be (B/I/4).
A fellebbezést 21.Bnf.765/2011/2. számú, 2011. március 28-án kelt végzésével (B/I/5) a Fővárosi Bíróság elutasította, az első fokú végzést helyben hagyta.
A PKKB 2011. április 8-án, 3.Bny.41299/2011/6. számú végzésében (B/I/6) engedélyezte, hogy a kérelmező 2011. április 12-én és április 14-én orvosi vizsgálatokon való részvétel céljából elhagyja a házi őrizet helyszínét. A kérelmező a vizsgálatokon részt vett, azokról lakhelyére visszatért.
A PKKB 2011. április 27-én, 1.Bny.41299/2011/11. számú végzésében (B/I/7) engedélyezte, hogy a kérelmező 2011. május 3-án orvosi vizsgálaton való részvétel céljából elhagyja a házi őrizet helyszínét. A kérelmező a vizsgálaton részt vett, arról lakhelyére visszatért.
A PKKB 2011. április 28-án, 1.Bny.41299/2011/13. számú végzésében (B/I/8) engedélyezte, hogy a kérelmező 2011. május 6-án orvosi vizsgálaton való részvétel céljából elhagyja a házi őrizet helyszínét. A kérelmező a vizsgálaton részt vett, arról lakhelyére visszatért.
A védő 2011. május 11-én indítványt (B/I/9) nyújtott be a bíróságnak a házi őrizet feloldása és – amennyiben a bíróság szükségesnek tartja kényszerintézkedés alkalmazását – lakhelyelhagyási tilalom elrendelése iránt.
Ugyancsak május 11-én, 1.Bny.41299/2011/18. számú végzésében (B/I/10) a PKKB elutasította kérelmezőnek azon kérelmét, hogy pszichoterápiás és légzésrehabilitációs kezelés-sorozat céljából a házi őrizet helyét elhagyhassa.
2011. május 19-én a PKKB 4.Bny.42311/2011/2. számú végzésében (B/I/11) a kérelmező házi őrizetét 2011. augusztus 23-ig meghosszabbította. A 2011. május 11-i védői indítványra a végzés az említés szintjén sem tér ki.
2011. május 23-án, a PKKB 1.Bny.41299/2011/21. számú végzésében (B/I/12) engedélyezte, hogy a kérelmező műtétet megelőző labor- és altatóorvosi vizsgálat céljából 2011. június 6-án és 7-én a házi őrizet helyét elhagyja. A kérelmező a vizsgálatokon megjelent, és azokról lakhelyére visszatért.
A házi őrizetet meghosszabbító végzés ellen a védő 2011. május 27-én fellebbezést nyújtott be (B/I/13).
2011. június 3-án, 23. Bnf.1399/2011/2. számú végzésében (B/I/14) a Fővárosi Bíróság elutasította a védő fellebbezését azzal kapcsolatban, hogy a PKKB május 11-én kelt végzésében nem engedélyezte a házi őrizet feloldását a kérelmező pszichoterápiás és légzésrehabilitációs kezelés-sorozaton való részvétele érdekében.
2011. június 8-án a PKKB 1.Bny.41299/2011/27. számú végzésében (B/I/15) engedélyezte, hogy a kérelmező 2011. június 15. és 22. között műtét és kórházi kezelés céljából a házi őrizet helyét elhagyja.
A Fővárosi Bíróság a védői fellebbezésnek helyt adva, 31.Bnf.1448/2011/2. számú, 2011. június 10-én kelt végzésében (B/I/16) a házi őrizetet meghosszabbító elsőfokú döntést megváltoztatta és a házi őrizetet – lakhelyelhagyási tilalom elrendelése nélkül – megszüntette.
1.2. Az előzetes letartóztatást megalapozó bizonyítékok megismerésére irányuló védői kérelem sorsa 2010. szeptember 27. óta
A védő 2011. július 6-án levelet írt a Legfőbb Ügyészségnek (B/II/1), amelyben jelezte: annak ellenére nem kapott még mindig választ 2010. június 19-i, a kérelmező feltételezett szökési szándékát állítólag alátámasztó rendőrségi iratok hozzáférhetetlenségét sérelmező panaszára, hogy 2010. szeptember 27-én beadványt intézett a Legfőbb Ügyészséghez az információk kiadását és a mulasztás magyarázatát kérve.
A Legfőbb Ügyészség 2011. július 29-én kelt válaszában (B/II/2) arról tájékoztatta a védőt, hogy a 2010. június 19-i panaszt a Központi Nyomozó Főügyészség nem terjesztette fel a Legfőbb Ügyészségnek, a védő 2010. szeptember 27-i levele pedig (noha legfőbb ügyészségi beérkezése igazolható) nem található az ügy iratai között.
Végül 2011. szeptember 29-én a Legfőbb Ügyészség levélben (B/II/3) arról tájékoztatta a védőt, hogy álláspontja szerint nem az ügyészség feladata lett volna az ügyészi indítványban hivatkozott rendőri jelentések megismertetése a védelemmel, hanem – mivel az előzetes letartóztatásról hozott döntést megelőző eljárásnak, azaz a nyomozási bíró eljárásának kell kontradiktóriusnak lennie – a nyomozási bíróé.
1.3. A kérelmező egészségi állapotának alakulása az előzetes letartóztatás megszüntetése óta
A kérelmező előzetes letartóztatásának megszűnése után megkezdte azoknak a fogvatartása idején jelentős mértékben súlyosbodott egészségügyi problémáknak a kivizsgáltatását és kezeltetését, amelyekkel kapcsolatban az előzetes letartóztatása idején számos panaszt terjesztett elő.
A vizsgálatok igazolták a panaszokat: tüdőgyógyászati panaszaira – gyógyszeres kezelés mellett – öthetes légzésrehabilitációs kezelést írtak számára elő, amelyen 2011. augusztus 4-e és szeptember 30-a között részt is vett (B/III/1), krónikus fülgyulladása pedig jobb fülének megműtését tette szükségessé, amely műtétre 2011. június 15-én sor került (B/III/2), és amelyet a bal fülön elvégzendő műtét fog követni.
2. Az ügy fejleményeinek értékelése a kérelmező egyezményes jogainak szempontjából
2.1. Az 5(1) cikk sérelme
A Bíróság töretlen gyakorlata szerint a házi őrizet is olyan szabadságelvonásnak minősül, amellyel kapcsolatban érvényesülniük kell az Egyezmény 5. cikkében foglalt alapelveknek. Éppen ezért a házi őrizet meghosszabbítása tárgyában hozott bírói döntések is vizsgálandók abból a szempontból, hogy megfelelnek-e az egyezményes követelményeknek.
A Bíróság következetes esetjoga szerint a formailag jogszerűen elrendelt letartóztatás sem felel meg az 5(1) cikk követelményeinek, amennyiben a döntést a hatóságok nem támasztják alá megfelelő indokokkal (lásd: Gajcsi v. Hungary, no. 34503/03, §§ 18-21). Vizsgálandó ennek analógiájára, hogy a házi őrizetet fenntartó végzések megfelelően meg voltak-e indokolva.
A 2011. februárit követő végzések nem hivatkoznak az eljárás meghiúsításának veszélyére, azonban a szabadságkorlátozás okaként új elemként utalnak a Be. 129. § (2) a) pontjára, amely szerint helye van az előzetes letartóztatásnak, ha a terhelt ellen az eljárás során újabb, szabadságvesztéssel büntetendő szándékos bűncselekmény miatt indul eljárás.
Kérelmező és élettársa, valamint az okiratot szerkesztő ügyvéd ellen magánokirat-hamisítás gyanúja miatt büntetőeljárás indult azzal összefüggésben, hogy a kérelmező és élettársa által közösen indított polgári perre nézve kérelmező olyan meghatalmazást adott élettársának, amelyben az élettárs „jogi képviselőként” szerepel, noha helyesen „törvényes képviselőként” kellett volna feltüntetni, mivel nem ügyvédként, hanem a polgári perrendtartás alapján hozzátartozóként volt jogosult kérelmező képviseletére a perben. A vádhatóság szerint ezzel az volt a kérelmező célja, hogy a büntetés-végrehajtási rendszert megtévessze, és elérje, hogy ellenőrzés nélkül találkozhasson élettársával (erre vonatkozóan számos részletet tartalmaz a kérelmező 2011. április 20-i beadványa). Valójában a „törvényes képviselő” és a „jogi képviselő” látogatási jogosítványai nem különböznek a vonatkozó 44/2007. (IX. 19.) IRM rendelet alapján, így nyilvánvaló, hogy a kérelmezőnek ilyen szándéka nem lehetett, és jogban járatlan személyként nem kellett észlelnie, hogy a – köznyelvben egyébként szinonimaként használt – két kifejezést az okiratot szerkesztő ügyvéd felcserélte.
Ezzel a letartóztatási – illetve szabadságkorlátozási – okkal kapcsolatban a kérelmező teljes mértékben osztja a Fővárosi Bíróságnak a házi őrizetet megszüntető végzésben (B/I/8, 2. o.) kifejtett álláspontját, amely szerint az új büntetőeljárás azért nem alapozza meg a kényszerintézkedés fenntartását, mert „nem lehet […] figyelmen kívül hagyni a […] cselekmény csekély tárgyi súlyát és az elkövetés körülményeit, illetőleg azt sem, hogy […] a magánokirat-hamisítás vétsége nem hozható összefüggésbe a jelen ügy tárgyát képező vagyon elleni bűncselekményekkel.”
Megjegyzendő, hogy ebben az ügyben kérelmezőt az elsőfokú bíróság felmentette, amint azt a jelen kérelemhez csatolt cikk (B/IV/1) igazolja.
Erre tekintettel azt kell megvizsgálni, hogy fennállhatott-e a szökésveszély, mint a szabadságkorlátozás valós indoka.
A kérelmező eltekint azoknak az érveknek (kérelmező önkéntes jelentkezése a rendőrségnél, a hitelének törlesztése, a kérelmező műtétet is szükségessé tévő egészségi állapota, .) a részletes megismétlésétől, amelyeket a védelem a szökésveszély hiányára vonatkozóan a jelen beadvánnyal érintett időszakban ismételten a bíróságok tudomására hozott, és csak annak jelzésére szorítkozik, hogy ezek az érvek megjelennek a 2011. március 22-én megtartott ülésen (B/I/1), a 2011. március 24-i fellebbezésben (B/I/4) és a házi őrizet feloldására irányuló, 2011. május 11-i védelmi indítványban (B/I/9) is.
Új érvként hozta fel a védelem, hogy – bár az ügyészség folyamatosan arra hivatkozik, hogy a kérelmező terhére rótt bűncselekmények köre bővülhet – új gyanúsítást utoljára 2010. augusztusban közöltek vele, és utolsó kihallgatására is 2010 decemberében került sor, a nyomozást végző ügyészek ezt követően nem foganatosítottak olyan eljárási cselekményt, amelyhez a kérelmezőre szükség lett volna. A védelem többször hangsúlyozta azt is, hogy a magyar felsőbíróságoknak az Emberi Jogok Európai Bírósága esetjogával összhangban kialakított gyakorlata szerint a szökésveszélyt valószínűsítő konkrétumok nélkül, önmagában a cselekmény tárgyi súlya nem szolgálhat szabadságelvonás alapjául. A szökésveszélyt tényszerűen cáfoló körülmény ezen túlmenően, hogy a kérelmező házi őrizetét a bíróság több alkalommal feloldotta annak érdekében, hogy a kérelmező orvosi vizsgálatokon vehessen részt, és a kérelmező minden ilyen alkalommal – maradéktalanul betartva a bíróság által meghatározott szabályokat – a megfelelő időben visszatért lakóhelyére.
Ezen érvekre a bíróságok a – hasonlóan a korábbi döntésekhez – nem reagáltak érdemben (a házi őrizetet megszüntető végzés kivételével). A bíróságok döntéseiket az alábbiakra alapozták:
- A PKKB 1.Bny.41299/2011/2. számú, 2011. március 22-én kelt végzése (B/I/3, 2. o.): „A gyanúsítás tárgyát képező cselekmények jellegére, kiemelkedő tárgyi súlyára, büntetőjogi fenyegetettségének mértékére figyelemmel a szökés, elrejtőzés reális veszélye még nem szűnt meg […].”
- A Fővárosi Bíróság 21.Bnf.765/2011/2. számú, 2011. március 28-án kelt végzése (B/I/4, 1. o.): „Megalapozottan állapította meg a kerületi bíróság, hogy a gyanúsított vonatkozásában […] a szökés, elrejtőzés reális veszélye továbbra is , figyelemmel a gyanúsítás tárgyát képező bűncselekmények kiemelkedő tárgyi súlyára, szervezettségére, illetve a büntetőjogi fenyegetettség mértékére.”
- A PKKB 4.Bny.42311/2011/2. számú, 2011. május 19-én kelt végzése (B/I/6, 2. o.): „A Hagyó Miklós […] terhére rótt […] bűncselekmények egyenként is kiemelkedő tárgyi súlyúak, valamint a bűnszervezetben történő elkövetés miatt a büntetési tétel felső határa tizenhat év is lehet. A nyomozás olyan […] bűncselekmények miatt van folyamatban, amelyekkel kapcsolatban az eljárás során feltárt adatok igen komoly gazdasági és egyéb érdekeket is sértenek, sérthetnek. Mindezek alapján fennáll a reális veszélye annak, hogy a gyanúsított – a személyi szabadságát korlátozó kényszerintézkedés nélkül – önmagát az eljárás hatálya alól megkísérelné kivonni. A szökés, elrejtőzés veszélyére enged továbbá következtetni Hagyó Miklós gyanúsított vonatkozásában […], hogy a nevén lévő több ingatlant és egyes gazdasági társaságbeli érdekeltségeit is más személyekre ruházta át, amely egyértelműen vagyonmentésre utal. Végül pedig a nyomozás során arra nézve is adat merült fel, hogy […] a büntetőjogi felelősségre vonás elől külföldre kíván távozni.”
Ezek a döntések – hasonlóan számos korábbihoz – a védelem érveit említés szintjén sem érintik. A bűncselekmény tárgyi súlyán kívüli érvet csupán a PKKB 2011. május 19-i végzése tartalmaz, ezeket azonban meggyőzően cáfolja a Fővárosi Bíróság házi őrizetet megszüntető végzése (B/I/16, 2. o.), amely a következőket rögzíti: „önmagában az eljárás alapjául szolgáló bűncselekmények kiemelkedő tárgyi súlya és a […] kiszabható büntetés nagysága csak akkor alapozhatja meg a szökés, elrejtőzés veszélyét, ha ezt az eljárás egyéb adatai valószínűsítik. […] Hagyó Miklós gyanúsított esetében nem állnak rendelkezésre olyan adatok, tények, amelyek alapján továbbra is tartani kellene a szökésétől […]. A kényszerintézkedés megalapozottsága kapcsán korábban és jelen határozatban is történt hivatkozás egy a nyomozás során felmerült információra, amely szerint Hagyó Miklós a büntetőjogi felelősségre vonása elől külföldre kívánt távozni, azonban a Központi Nyomozó Főügyészség által a bíróság részére megküldött nyomozati anyag erre vonatkozóan adatokat nem tartalmaz, azaz nem derül ki, hogy a gyanúsított esetében mely tények igazolják a külföldre távozás szándékát. Az ingatlanvagyon vagy a […] vagyoni jogok átruházásából sem lehet egyértelműen a szökés szándékára következtetni, a vagyon esetleges kimentésének más olyan oka is lehet, amelynek a kényszerintézkedés szempontjából nincs jelentősége. Mindezekkel szemben a gyanúsított esetében számos olyan korábban is ismert, illetőleg új körülmény állapítható meg, amelyek csökkentik a szökés, elrejtőzés veszélyét. […R]endezett családi háttérrel […] rendelkezik, különféle betegségei miatt orvosi ellátásra, műtétre és gyógyszeres kezelésre szorul,” [kiemelések a kérelmezőtől].
Ki kell emelni, hogy időközben sor került a nyomozást lezáró iratismertetésre. A védelem a rendelkezésére bocsátott iratanyagban annak ellenére nem találta olyan rendőri jelentés, vagy egyéb irat nyomát, amely a kérelmező külföldi szökésének szándékára utalt volna, hogy több ügyészi indítvány és bírói döntés is hivatkozott ilyen bizonyítékok meglétére.
A Bíróság töretlen esetjoga szerint a várható büntetés súlyosságára való automatikus és kizárólagos hivatkozás nem tekinthető adekvát tényekkel alátámasztott, megfelelő indokolásnak (lásd: Maglódi v. Hungary, no. 30103/02, 39. §). A jelen ügyben (i) a szökési szándékot állítólagosan alátámasztó nyomozati bizonyítékot nem csak a védelem, de – a fentiek szerint – a bíróság sem ismerhette meg (nem kizárt, hogy azért, mert nem volt ilyen); (ii) az ingatlanok és egyéb vagyoni jogok átruházására pedig olyankor került sor, amikor a kérelmező mentelmi jogánál fogva még szabadon elhagyhatta volna az országot, mégsem használta a vagyont ilyen célra, ami pontosan az ellenkezőjét igazolja annak, mint amilyen következtetésre a PKKB jutott.
A fenti döntések tehát valójában csak a várható büntetés súlyosságára hivatkoznak, ami viszont a Bíróság gyakorlata szerint – közel egy évvel a szabadságelvonás és két évvel a nyomozás kezdete után – nem elégséges indok a szabadságelvonásra még akkor sem, ha arra házi őrizet formájában kerül sor.
2.2. Az 5(4) cikk sérelme
2.2.1. Az előzetes letartóztatást alátámasztó iratok megismerésének hiánya
Amint arra a kérelmező az eredeti kérelemben is hivatkozott, a Bíróság állandó gyakorlata szerint az 5(4) cikk sérelmének minősül, ha az előzetes letartóztatásról döntő eljárásban nem érvényesül a fegyverek egyenlőségének elve, azaz „a védő nem férhet hozzá azon nyomozati iratokhoz, amelyek ismerete alapvetően fontos ahhoz, hogy az ügyfele fogvatartásának jogszerűségét cáfolni tudja” (Nikolova kontra Bulgária, 31195/96, 58. §).
Amint azt a kérelmező az eredeti kérelem 14.2. pontjában jelezte: 2010. június 8-án a védelem kérte a Központi Nyomozó Főügyészséget, hogy bocsássa a védelem rendelkezésére azokat a bizonyítékokat, amelyek az ügyészi indítványnak és az előzetes letartóztatás tárgyában hozott bírósági végzéseknek a szökés veszélyére vonatkozó megállapításait alátámasztják.
A kérelmet 2010. június 14-én a Központi Nyomozó Főügyészség érdemi indokolás nélkül elutasította. A védő 2010. június 19-én panaszt nyújtott be az elutasítás ellen a Legfőbb Ügyészséghez, amelyben a Bíróság egy másik döntésére (Svipstra kontra Lettország) is hivatkozott.
A magyar büntetőeljárási törvény szerint a Legfőbb Ügyészségnek 15 napon belül kellett volna elbírálnia a határozattal szemben benyújtott panaszt [195. § (1) Akire nézve az ügyész vagy a nyomozó hatóság határozata rendelkezést tartalmaz […], a határozat ellen a közléstől számított nyolc napon belül panasszal élhet. […] (4) […] Az ügyész határozata elleni panaszt a felettes ügyész […] a hozzá érkezésétől számított tizenöt, megszüntető határozat esetén harminc napon belül határozattal bírálja el”].
Végül, a fenti 1.2. pontban ismertetettek szerint 2011. szeptember 29-én, azaz több mint egy év elteltével reagált a Legfőbb Ügyészség a védelem panaszára. A panaszra írott levélben a Legfőbb Ügyészség a következő álláspontra helyezkedett: (i) nem követett el jogsértést a Központi Nyomozó Főügyészség, amikor csupán egy tájékoztató levélben válaszolt és védelemnek, és nem hozott formális döntést a védő azon kérelméről, hogy meg kívánja ismerni a kérelmező külföldre szökési szándékát állítólagosan alátámasztó iratokat, mivel a nyomozási bíró előzetes letartóztatásról döntő eljárásának kell kontradiktóriusnak lennie, tehát a védő indítványának csak ebben az eljárásban lett volna relevanciája, az inkvizitórius jellegű nyomozást végző Központi Nyomozó Ügyészség előtt nem; (ii) mivel a Központi Nyomozó Főügyészség intézkedést nem tett, csak általános tájékoztatást adott, ezért azzal kapcsolatban panasznak nem is lett volna helye (bár a védő kifogását tartalmazó beadványt a Központi Nyomozó Főügyészségnek ennek ellenére továbbítania kellett volna).
A Legfőbb Ügyészség álláspontja jogilag teljesen megalapozatlan az alábbiak szerint.
(i) A Be.-nek a Legfőbb Ügyészség által hivatkozott 70/B. § (2) bekezdése szerint a nyomozás befejezéséig a gyanúsított és a védő másolatot kaphat a szakvéleményről, valamint az olyan nyomozási cselekményről készült iratról, amelynél jelenlétüket e törvény lehetővé teszi; az egyéb iratról pedig akkor, ha ez a nyomozás érdekeit nem sérti. Ebből az következik, hogy az inkvizitórius nyomozati eljárásban is van felhatalmazása a nyomozást végző szervnek, hogy az olyan iratokat is a védelem rendelkezésére bocsássa, amelyekre vonatkozóan nem köteles másolatot kiadni, ha ez a nyomozás érdekét egyébként nem sérti. Ebből következően – függetlenül attól, hogy a hozzáférést a nyomozási bíró is biztosíthatta volna – a Központi Nyomozó Főügyészségnek érdemben kellett (volna) határoznia az indítványról annak megindokolása mellett, hogy miért sértené a nyomozás érdekét a kérelmező állítólagos szökési szándékát alátámasztó bizonyíték megismerhetővé tétele. Emiatt értelmezhetetlen a Legfőbb Ügyészség azon álláspontja, hogy az eredeti kérelemhez F/18 alatt csatolt válasz az indítványra csupán „általános tájékoztató” levélnek tekintendő.
(ii) Még ha nem is tekintenénk az indítványt érdemben elutasító döntésnek a Központi Nyomozó Főügyészség reakcióját, a védelemnek akkor is lenne panaszjoga, hiszen a a Be. 196. § (1) szakasza szerint akinek az ügyész vagy a nyomozó hatóság intézkedése vagy intézkedésének elmulasztása a jogait vagy érdekeit közvetlenül sérti, az a tudomásszerzéstől számított nyolc napon belül panasszal élhet, márpedig egy indítványról való döntés hiánya intézkedés elmulasztását jelenti, hiszen a megalapozatlam indítványról is kell döntést hozni.
(iii) Ha viszont – pusztán az érvelés kedvéért – feltesszük, hogy a Legfőbb Ügyészség álláspontja helytálló (valóban csak általános tájékoztatásról van szó és valóban csak a bíróság köteles a hozzáférést biztosítani), akkor a Központi Nyomozó Főügyészség tájékoztatása hamis, hiszen azt tartalmazza, hogy a kért iratokat a védelem csak a nyomozás elvégzését követően ismerheti meg, míg abban a – hangsúlyozottan – hipotetikus esetben, ha a Legfőbb Ügyészség álláspontja helytálló volna, a Központi Nyomozó Főügyészségnek azt a tájékoztatást kellett volna adnia, hogy a nyomozási bírótól kérhető az iratok megismerése már a nyomozás befejezése előtt is.
Egyezményes szempontból mindenesetre – függetlenül az ügyészi érvelés abszurditásától –mindenképpen sérelmes, hogy a védelem nem ismerhette meg a szökésveszélyt állítólag alátámasztó iratokat az alábbiak szerint.
(a) Az Egyezményben részes állam kötelessége úgy megszervezni büntetőigazságszolgáltatási rendszerét, hogy az az Egyezményben biztosított jogokat a terheltek számára garantálja. A letartóztatást megalapozó bizonyítékok megismerhetővé tételének kötelezettségét a magyar jogalkotó telepítheti akár a nyomozó hatóságra, akár az ügyészségre, akár a bíróságra, a lényeg, hogy a védelem – a fegyveregyenlőség elvének megfelelően – valamilyen módon megismerhesse ezeket a bizonyítékokat. Jelen ügyben a védelem nem csak a – nyomozást végző – ügyészségtől kérte a kérelmező állítólagos szökési szándékát bizonyítékokat, hanem a bíróságoknak is többször jelezte: sérelmesnek tartja a hozzáférés megtagadását [lásd pl.: 2010. november 19-én kelt fellebbezés (2011. áprilisi beadvány A/I/8 melléklete), 4. o.; 2011. február 16-án kelt észrevételek ügyészi indítványra (2011. áprilisi beadvány A/I/10 melléklete), 6. o.]. Így még abban a hipotetikus esetben is ha a Legfőbb Ügyészség álláspontja helytálló, és a védelem valóban nem kérhette volna az iratok megismerését a Központi Nyomozó Főügyészségtől (amit a Be. fent idézett rendelkezése alapján egyébként egyértelműen és nyilvánvalóan megtehetett), akkor is fennállna az egyezménysérelem azon bíróságok mulasztása folytán, amelyeknek a védelem jelezte a problémát.
(ii) A kérelmező valószínűsíti, hogy ilyen bizonyítékok valójában nem is léteznek, hiszen a nyomozás lezárásakor tartott iratismertetés során a védelem ilyen iratnak nem találta nyomát.
Ezt támasztja alá egyébként az egyetlen olyan bírói döntés is, amely a puszta utalásnál részletesebben foglalkozik a kérdéssel [a Fővárosi Bíróság házi őrizetet megszüntető végzése (B/I/16, 2. o.], a következőket írja: „A kényszerintézkedés megalapozottsága kapcsán korábban és jelen határozatban is történt hivatkozás egy a nyomozás során felmerült információra, amely szerint Hagyó Miklós a büntetőjogi felelősségre vonása elől külföldre kívánt távozni, azonban a Központi Nyomozó Főügyészség által a bíróság részére megküldött nyomozati anyag erre vonatkozóan adatokat nem tartalmaz, azaz nem derül ki, hogy a gyanúsított esetében mely tények igazolják a külföldre távozás szándékát.”
A magyar hatóságok – ügyészség és bíróság – eljárása tehát egyértelműen sértette a Bíróságnak a fegyverek egyenlőségére vonatkozóan kialakított gyakorlatát, s így az Egyezmény 5(4) cikkét is.
2.2.2. A védelem érveire való reagálás hiánya
Amint a kérelmező arra már utalt, a Hamanov kontra Bulgária ügyben (44062/98. sz. ügy, 82-84. §§) a Bíróság kimondta, hogy az Egyezmény 5(4) cikke alapján a fogvatartással szembeni fellebbezésről döntő bírónak mérlegelnie kell a fogvatartott által előadott azon konkrét tényeket, amelyek alkalmasak rá, hogy megkérdőjelezzék a szabadságelvonásnak az Egyezmény értelmében vett „jogszerűségéhez” szükséges feltételek fennállását).
Ahogy az a fenti 2.1. pontban foglaltakból látszik, a házi őrizetet fenntartó döntések sem tartalmaztak érdemi reakciót a védelem érveire, így megállapítható, hogy a magyar bíróságok azon mulasztása, hogy a védelem érveit nem értékelték és cáfolták érdemben, szintén az Egyezmény 5(4) cikkének sérelmét jelenti.
2.3. Az Egyezmény 13. cikkének sérelme
Az Egyezmény 13. cikke szerint bárkinek, akinek a jelen Egyezményben meghatározott jogait és szabadságait megsértették, joga van ahhoz, hogy a hazai hatóság előtt a jogsérelem hatékony orvoslását kérje az esetben is, ha e jogokat hivatalos minőségben eljáró személyek sértették meg.
A kérelmező álláspontja szerint a magyar ügyészség ezt a cikket az alábbiak szerint megsértette.
Amint azt a kérelmező fent ismertette, a védő 2010. június 19-én nyújtott be panaszt azzal összefüggésben, hogy a Központi Nyomozó Főügyészség nem bocsátotta a védelem rendelkezésére a kérelmező állítólagos szökési szándékát alátámasztó bizonyítékokat. A megkeresésre egy év és három hónap elteltével érkezett válasz, noha a Be. 195. § (4) bekezdése értelmében az ügyész határozata elleni panaszt a felettes ügyész a hozzá érkezésétől számított tizenöt napon belül határozattal bírálja el.
Ezen túlmenően a fenti 2.2.1. pontban kifejtettek szerint a válasz nem jelent érdemi orvoslatot a sérelemre, mert – abszolút ellentétesen a Be. idézett rendelkezéseivel – arra az álláspontra helyezkedik, hogy a Központi Nyomozó Főügyészségnek eleve nem volt kötelezettsége a védelem indítványát érdemben elbírálni, így bár tartalmaz – szintén alátámaszthatatlan, jogilag abszurd – érveket a védelem indítványának érdemével kapcsolatban, maga sem ölti érdemi határozat formáját.
A 13. cikk alkalmazhatósága az 5(4) cikkel összefüggésben merül fel, hiszen amint arra a kérelmező az eredeti kérelemben is hivatkozott, a Bíróság Nikolova-ügyben rögzített állandó gyakorlata szerint e cikk sérelmének minősül, ha az előzetes letartóztatásról döntő eljárásban nem érvényesül a fegyverek egyenlőségének elve, azaz „a védő nem férhet hozzá azon nyomozati iratokhoz, amelyek ismerete alapvetően fontos ahhoz, hogy az ügyfele fogvatartásának jogszerűségét cáfolni tudja”.
Az Aksoy kontra Törökország ügyben (100/1995. sz. ügy, 95. §) a Bíróság rögzítette azt a követelményt, miszerint nem elegendő a hatékony jogorvoslathoz való jog biztosításához az, hogy az adott állam jogszabályai elvileg lehetőséget nyújtsanak az egyezményes jog megsértésének orvoslására, hanem az is szükséges, hogy a jogsérelem orvoslásának jogával és kötelezettségével felruházott szervek ténylegesen ellássák az ebből fakadó feladatukat. „A 13. cikk által megkövetelt jogorvoslatnak elvileg és gyakorlatilag is »hatékonynak« kell lennie, különösen abban az értelemben, hogy gyakorlását nem nehezíthetik meg indokolatlanul a részes államok hatóságainak cselekményei, illetve mulasztásai („the remedy required by Article 13 (art. 13) must be »effective« in practice as well as in law, in particular in the sense that its exercise must not be unjustifiably hindered by the acts or omissions of the authorities of the respondent State”).
Jelen esetben a magyar jogi szabályozás megfelelően garantálná a jogorvoslathoz való jogot az Egyezmény 5(4) cikkének sérelmével összefüggésben, azonban a Legfőbb Ügyészség a jogszabályban előírt határidő sokszorosan túllépve, az érdemi döntést elhárító választ adott a védelem indítványára, így a kérelmező által igénybe vett jogorvoslat nem tudott hatékonyan érvényesülni, azaz fennáll az Egyezmény 13. cikkének sérelme is.
Budapest, 2012. február 16.
Tisztelettel:
dr. Kádár András Kristóf
kérelmező jogi képviselője