HAGYÓ kontra MAGYARORSZÁG ítélet

MÁSODIK SZEKCIÓ HAGYÓ kontra MAGYARORSZÁG (52624/10 sz. kérelem) ÍTÉLET STRASBOURG 2013. ÁPRILIS 23. Ez az ítélet az Egyezmény 44. § 2. bekezdésében foglalt feltételek bekövetkezése esetén válik jogerőssé. Szerkesztői változtatások lehetségesek benne. A Hagyó kontra Magyarország ügyben az Emberi Jogok Európai Bírósága (Második Szekció) az alábbi összetételű kamarában: Guido Raimondi, elnök, Peer Lorenzen, Dragoljub Popović, Sajó András, Nebojša Vučinić, Paulo Pinto de Albuquerque, Helen Keller, bírák, és Stanley Naismith, szekció hivatalvezető, a 2013. április 2-án megtartott zárt ülésen, meghozta az alábbi, fenti napon kelt ítéletet: AZ ELJÁRÁS 1. Az eljárás azon (52624/10 számú) kérelem nyomán indult meg, amelyet a magyar állampolgárságú Hagyó Miklós („kérelmező”) nyújtott be a Bírósághoz 2010. szeptember 6-án Magyarországgal szemben az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezmény („Egyezmény”) 34. cikke alapján. 2. A kérelmezőt Kádár A., budapesti ügyvéd képviselte. A magyar kormányt („kormány”) a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium munkatársa, Tallódi Zoltán kormányképviselő képviselte. 3. A kérelmező az Egyezmény 5. cikke alapján sérelmezte, hogy előzetes letartóztatása indokolatlanul elhúzódott, és hogy a “fegyverek egyenlőségének” elve nem érvényesült annak meghosszabbításai során. Azt is panaszolta, hogy súlyos egészségügyi problémáit nem vették megfelelően figyelembe, ami a 3. cikk sérelmét jelenti. Végezetül az – önmagában és a 13. cikkel együtt értelmezett – 8. cikk alapján sérelmezte a családtagjaival való kapcsolattartásának korlátozását. 4. 2012. április 13-án a Bíróság közölte a kérelmet a kormánnyal. Arról is döntés született, hogy a kérelem érdeméről és elfogadhatóságáról a Bíróság együttes határozatot hoz (29. cikk 1. bekezdés). A TÉNYEK I. AZ ÜGY KÖRÜLMÉNYEI 5. A kérelmező 1967-ben született, Budapesten él. 6. 2010. május 14-én a kérelmezőt, Budapest korábbi főpolgármester-helyettesét és korábbi országgyűlési képviselőt őrizetbe vették a Budapesti Közlekedési Vállalatnál elkövetett különösen nagy vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelés gyanújával. A rendőrség röviddel azután vette őrizetbe kérelmezőt, hogy a 2010-es általános választások során megválasztott új országgyűlési képviselők felesküdtek, és ezért a kérelmező elveszítette képviselői mentelmi jogát. Ezt megelőzően, 2010 januárjában és márciusában a Közlekedési Vállalat néhány vezető tisztségviselőjét és a kérelmező egy közeli munkatársát már ugyanebben az ügyben meggyanúsították. 7. A kérelmező előzetes letartóztatására irányuló ügyészi indítvány az esetleges szökés és összebeszélés veszélyére hivatkozott. 8. A védelem azzal érvelt, hogy a kérelmező, noha hónapok óta tudta, hogy mentelmi jogának megszűnése után nagy valószínűséggel meggyanúsítják, nem hagyta el az országot. Felhívta rá a figyelmet, hogy a Budapesti Közlekedési Vállalat állítólagos korrupciós ügyei nagy nyilvánosságot kaptak, és hogy tekintettel az egyéb gyanúsítottaknak a folyamatban lévő nyomozás során tett vallomásaira, a kérelmező meggyanúsítása több mint valószínű volt. A kérelmező többször is cáfolta a sajtó értesüléseit, miszerint el kívánja hagyni az országot, és 2010. május 11-én jelezte a hatóságoknak, hogy hajlandó együttműködni velük. 9. A védelem hangsúlyozta, hogy ennek tükrében a kérelmező előzetes letartóztatása nem volt indokolt, és hogy – ha bármilyet, úgy – enyhébb kényszerintézkedést kell alkalmazniuk a hatóságoknak. 10. 2010. május 17-én a Budai Központi Kerületi Bíróság annak ellenére elrendelte a kérelmező előzetes letartóztatását, hogy a védelem a házi őrizet lehetőségének megfontolását kérte. Lényegében megismételve az ügyészség indítványában foglaltakat, a bíróság rögzítette: fennáll a veszélye annak, hogy a gyanúsítás tárgyául szolgáló cselekmény súlyosságával szembesülve a kérelmező megszökne, amit még valószínűbbé tesz, hogy a kérelmező több, a nevén lévő ingatlant eladott. A bíróság utalt rá: a nyomozás során „adat” merült fel arra nézve, hogy a kérelmező külföldre kíván szökni, ezt a körülményt azonban a bíróság nem részletezte. A bíróság végül leszögezte, hogy amivel a kérelmező mentelmi joga csak nem sokkal korábban szűnt meg, számos további nyomozati cselekmény lefolytatása szükséges, ezért az összebeszélés, illetve az eljárás meghiúsításának veszélye reálisan fennáll. 2010. május 18-án a kérelmező védője fellebbezett, ismételten indítványozva az enyhébb kényszerintézkedés alkalmazását. 11. 2010. május 26-án a Fővárosi Bíróság a kérelmező fellebbezését elutasította. 12. A védelem hiába kérte többször is a bíróságoktól, hogy e bizonyos adat megismerése érdekében betekinthessen az iratokba. A kérelmezőnek a bizonyítékok megismerése érdekében benyújtott kérelmét a Központi Nyomozó Főügyészség is elutasította, és az ezzel kapcsolatban a Legfőbb Ügyészségnél előterjesztett panaszára a kérelmező nem kapott semmilyen választ. A kérelmezőnek nem engedélyezték, hogy megismerje a releváns nyomozati anyagot, és az állítólagos szökési szándékára utaló bizonyítékok soha nem kerültek elő. 13. A kérelmező előzetes letartóztatását a törvényes időközönként többször meghosszabbították. E hosszabbítások során a védelem érvei jórészt azonosak maradtak, ám időközben kiegészültek a kérelmező egészségi állapotának romlására való hivatkozással. Úgy tűnik azonban, hogy a bíróságok elmulasztották személyre szabott módon értékelni a kérelmező egyéni körülményeit. A bíróság a védelem azon új érvét sem vette figyelembe, miszerint a szökési szándékot cáfolja az a tény, hogy a kérelmező néhány hónappal a meggyanúsítása előtt kifizette egy 16 millió forintos tartozását. Azt sem értékelte a bíróság, hogy a védelem rámutatott: a kérelmező befolyásos politikus volt, de ennek ellenére sem tett kísérletet a bizonyítékok elrejtésére vagy a tanúkkal való összebeszélésre, így az összejátszástól való félelmek nem voltak megalapozottak. 14. A kérelmező újabb – 2010. június 9-i és július 30-i – szabadlábra helyezési, illetve enyhébb kényszerintézkedés alkalmazására irányuló kérelmei szintén nem vezettek eredményre. A védelem többször hangsúlyozta a fogva tartás alapjául szolgáló konkrét bizonyítékok hiányát és a kérelmező személyes körülményei értékelésének elmaradását, különös tekintettel a komoly egészségügyi problémáira. A bíróságok meglehetősen sablonos döntésekkel utasították el ezeket az érveket, elsősorban azzal az indokkal, hogy a cselekmény büntetési tétele magas. 15. A Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézetben fogva tartott kérelmező több mint négy hónapot töltött egy olyan zárkában, ahol a bútorzatot is beleszámítva 3,52 m2, további négy hónapot pedig egy olyan zárkában, ahol 4,7 m2 jutott egy főre. A Büntetés-végrehajtás Központi Kórháza által 2010. szeptember 17-én és az igazságügyi orvosszakértő által 2010. szeptember 27-én megfogalmazott ajánlás alapján a kérelmező 2010. november 21-én állandó elhelyezést kapott egy fejenként 4,7 m2 alapterületű zárkában. Zárkáját napi egy órára hagyhatta el, ami a szabadlevegőn tartózkodás jogszabályban rögzített mértékének felel meg. 16. A büntetés-végrehajtási intézetbe való 2010. május 18-i befogadásakor tartott orvosi vizsgálaton a kérelmező jelezte rossz egészségi állapotát (így asztmáját, krónikus arcüreggyulladását, glutén- és tejallergiáját, valamint balfülének krónikus gyulladását). Engedélyezték számára, hogy a magával hozott gyógyszereit szedje, az immunrendszerét erősítő készítményeket vegyen magához, továbbá glutén- és laktózmentes étrendet írtak elő a számára. Túlsúlya miatt (befogadásakor 130 kilogrammot nyomott) napi fürdést engedélyeztek a részére, és mivel 2010. június 10-én jelezte, hogy fogyni szeretne, engedélyezték, hogy elemes stimulációs övet tartson magánál. 17. 2010. június 1-től 3-ig a kérelmező a Büntetés-végrehajtás Központi Kórházában szakorvosi vizsgálatokon vett részt, amelyek során kezeléseket és gyógyszereket írtak fel a számára. Egészségügyi panaszai azonban nem múltak (ideértve a szélsőséges testsúlyvesztést is, amelynek mértéke a fogva tartás végére elérte a 37 kilogrammot), ezért 2010. szeptember 13-án további vizsgálatokon vett részt, és újabb gyógyszereket írtak fel neki. 2010. szeptember 17-től október 6-ig a Büntetés-végrehajtás Központi Kórházában kezelték, ahol eleinte azt állapították meg, hogy tüdőgyógyászati állapota romlott, azonban az alkalmazott új terápia eredményeként a későbbi vizsgálatok némi javulást mutattak. 18. A kérelmező – folyamatosan romló egészségügyi állapotára hivatkozva – számos alkalommal kérte fogva tartási körülményeinek javítását, ide értve a nagyobb zárkateret, a kevésbé nedves környezetet, több szabad levegőn tartózkodást és jobb minőségű élelmezést. Többször kért emiatt meghallgatást a büntetés-végrehajtás felügyeletét ellátó ügyésztől, amire végül 2010. október 25-én került sor. 19. A kérelmező 2010 májusában igazságügyi orvosszakértői vizsgálatot is kért, mely kérését kétszer is megismételte. A szakértőt végül 2010 szeptemberében rendelték ki. A szakértő megerősítette, hogy a kérelmező egészségügyi problémái súlyosak, de arra a következtetésre jutott, hogy azok kezelhetők a büntetés-végrehajtás keretei között. 20. 2010 novemberében a kérelmezőnek a napi egyórás szabad levegőn tartózkodás meghosszabbítására vonatkozó kérelmét arra hivatkozva utasították el, hogy egészségi állapota javult. 2010 decemberében azonban a kérelemnek mégis helyt adtak, mivel a fent említett igazságügyi orvosszakértői vélemény kimondta: a több friss levegő javítaná a kérelmező egészségi állapotát. 21. 2010. augusztus 23-án a kérelmező asztmás rohamra panaszkodott, ezért a következő napon a Büntetés-végrehajtás Központi Kórházába utalták további vizsgálatokra, azonban a beutalást visszautasította, mert az családi beszélőjének elmaradását eredményezte volna. 22. A kérelmező mindhárom (reggeli, déli és esti) gyógyszerosztás alkalmával kapott gyógyszereket előzetes letartóztatásának teljes tartama alatt. A vonatkozó normák szerint a gyógyszert az egészségügyi személyzet jelenlétében kell bevenni, arra később nincs lehetőség. A kérelmező augusztus 27-és és 31-én, valamint szeptember 16-án és december 28-án a reggeli gyógyszerosztás alkalmával visszautasította a gyógyszer bevételét. 23. A rendes hozzátartozói látogatások mellett 2010 augusztusában további beszélőket engedélyeztek a kérelmező élettársa számára azon az alapon, hogy a kérelmező különböző polgári jogi ügyekben meghatalmazta őt a képviseletére. Azonban 2010. november 9-étől kezdve az ügyészség az összebeszélés veszélyére tekintettel megtiltotta a személyes találkozásukat és a telefonos kapcsolattartásukat is, arra hivatkozva, hogy megpróbálták kijátszani az ellenőrzött családi kapcsolattartásra vonatkozó szabályokat. A hatóságok az 1979. évi 11. törvényerejű rendelet 118. § (2) bekezdésére hivatkoztak. A védelem panaszt nyújtott be a Legfőbb Ügyészégre, arra hivatkozva, hogy az ellenőrzés hiánya nem róható fel a kérelmezőnek vagy élettársának, legfeljebb a büntetés-végrehajtási állomány mulasztásának tudható be. A panaszra semmilyen válasz nem érkezett. Ebből az ügyből kifolyólag újabb büntetőeljárás indult a kérelmező ellen azon az alapon, hogy a családi beszélőkre vonatkozó szabályozás kijátszása érdekében hamis tartalmú meghatalmazást adott az élettársának. Az eljárásban az érintett büntetés-végrehajtási intézmények vezetői azt nyilatkozták, hogy a kérelmező és élettársa között valamennyi beszélőre ellenőrzés mellett került sor. A kérelmezőt felmentették a vádak alól. 24. Fogva tartása idején a kérelmezőt nem látogatta 11 éves lánya. Noha ezt nem tiltották meg, a kérelmező lányának egészségi állapota nem tette lehetővé a látogatásokat. Azonban a kérelmezőnek az ezen az alapon benyújtott, enyhébb kényszerintézkedésre, illetve a lányával való korlátozás nélküli telefonos kapcsolattartásra vonatkozó kérelmei nem vezettek eredményre. 2010. szeptember 7-én és 2011 januárjában mindazonáltal az egyébként irányadó heti háromszor tíz perchez képest további telefonálási időt engedélyeztek a számára annak érdekében, hogy a lányával beszélhessen. 25. A kérelmező előzetes letartóztatása 2011. február 23-ig tartott, amikor a Fővárosi Bíróság azt házi őrizetre változtatta. Tekintettel a kérelmező súlyos egészségügyi problémáira a bíróság úgy találta, hogy a szökésveszély olyan mértékben csökkent, amely lehetővé teszi a házi őrizetet. 26. A házi őrizetet 2011. június 10-én szüntették meg. II. RELEVÁNS HAZAI JOG 27. A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény a következőképpen rendelkezik: 43 § (3) A fogva lévő terhelt jogosult arra, hogy […] b) a hozzátartozójával vagy […] más személlyel szóban [telefonon], személyesen felügyelet mellett, írásban ellenőrzés mellett érintkezzék. A hozzátartozóval való érintkezés kizárólag a büntetőeljárás eredményessége érdekében korlátozható vagy tiltható meg. 129. § (2) A terhelt előzetes letartóztatásának szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény miatt folytatott eljárásban, és akkor van helye, ha […] b) szökésének vagy elrejtőzésének veszélyére tekintettel vagy más okból megalapozottan feltehető, hogy az eljárási cselekményeknél a jelenléte másképp nem biztosítható, c) megalapozottan feltehető, hogy szabadlábon hagyása esetén, különösen a tanúk befolyásolásával vagy megfélemlítésével, tárgyi bizonyítási eszköz, okirat megsemmisítésével, meghamisításával vagy elrejtésével meghiúsítaná, megnehezítené vagy veszélyeztetné a bizonyítást, .[…]. 131. § (1) A vádirat benyújtása előtt elrendelt előzetes letartóztatás az elsőfokú bíróságnak a tárgyalás előkészítése során hozott határozatáig, de legfeljebb egy hónapig tart. Az előzetes letartóztatást a nyomozási bíró alkalmanként legfeljebb három hónappal, összesen legfeljebb az előzetes letartóztatás elrendelésétől számított egy év elteltéig meghosszabbíthatja. Ezt követően az előzetes letartóztatást a törvényszék egyesbíróként eljárva, a nyomozási bíró eljárására vonatkozó szabályok szerint, alkalmanként legfeljebb két hónappal meghosszabbíthatja. 211. § (3) Az [előzetes letartóztatás tárgyában tartott bírósági] ülésen az indítványozó [az ügyész] az indítványt megalapozó bizonyítékokat írásban előterjeszti, vagy szóban előadja. A jelenlevőknek módot kell adni arra, hogy az indítványozó bizonyítékait – a 186. § keretei között – megismerjék. Ha az értesített nem jelent meg, de az észrevételét írásban benyújtotta, ezt a nyomozási bíró ismerteti. 186. § 186. § (1) Aki a nyomozási cselekményen jelen lehet, az arról készült jegyzőkönyvet nyomban megtekintheti. (2) A gyanúsított, a védő és a sértett a nyomozás során is megtekintheti a szakvéleményt, az egyéb iratokat pedig akkor, ha az a nyomozás érdekeit nem sérti. (3) A gyanúsított és a védő jogosult arra, hogy azokról az iratokról, amelyeket megtekinthet, másolatot kapjon. (4) A sértett, illetőleg a tanú vallomását vagy egyébként személyi adatait tartalmazó, a nyomozás során keletkezett, illetőleg annak során beszerzett, benyújtott vagy csatolt iratról készült másolaton nem tüntethetők fel a sértett, illetőleg a tanú személyi adatai. Nem adható másolat az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság határozatának tervezetéről. Nem adható másolat az ügyész és a nyomozó hatóság között a 165. §, valamint a 165/A. § alapján keletkezett iratokról, kivéve azt, amely az ügyésznek és a nyomozó hatóságnak az üggyel kapcsolatos jogi álláspontját tartalmazza - ideértve különösen a nyomozási cselekmény elvégzésére vonatkozó ügyészi utasítást tartalmazó iratot, feltéve, ha a megjelölt nyomozási cselekmény végrehajtásra került -, ha az nyomozási érdeket nem sért. 28. A büntetések és az intézkedések végrehajtásáról szóló 1979. évi 11. törvényerejű rendelet a következőképpen rendelkezik: 118. § (1) Az előzetesen letartóztatott […] d) hozzátartozóival és – az ügyész, a vádirat benyújtása után a bíróság jóváhagyásával – más személyekkel levelezhet, legalább havonta egyszer fogadhat látogatót, és kaphat csomagot, (2) Az előzetesen letartóztatott levelezési és látogató-fogadási joga – a védőjével való érintkezés kivételével –, valamint a csomagküldeményhez való joga a büntető eljárás eredményessége érdekében korlátozható. A JOG I. AZ EGYEZMÉNY 3. CIKKÉNEK MEGSÉRTÉSÉVEL KAPCSOLATOS PANASZ 29. A kérelmező azt állította, hogy az egészségi állapotának súlyos romlásához vezető, elégtelen fogva tartási körülmények embertelen bánásmódot valósítottak meg az Egyezmény 3. cikkének értelmében, amely a következőképpen rendelkezik: „Senkit sem lehet kínzásnak, vagy embertelen, megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni.” 30. A kormány vitatta ezt az állítást. A. Elfogadhatóság 31. A kormány arra hivatkozott, hogy a kérelmezőnek kártérítési pert kellett volna indítania az egészségromlásáért állítólag felelős hatóságok ellen. Mivel ezt elmulasztotta, nem merítette ki a rendelkezésére álló hazai jogorvoslatokat. 32. A kérelmező fenntartotta, hogy a kártérítési kereset orvosolja megfelelően a 3. cikk megsértését, mivel nem biztosít kellően gyors és közvetlen orvoslatot a kérelmező akut egészségügyi problémáit illetően. Álláspontja szerint azzal, hogy többször jelezte sérelmeit a büntetés-végrehajtási állománynak, panaszokat nyújtott be a vonatkozó határozatok ellen és ügyészi meghallgatást kért, kimerítette mindazon jogorvoslatokat, amelyek potenciálisan hatékonynak tekinthetők. 33. A Bíróság korábbi esetjogára hivatkozva megismétli, hogy a hazai jogorvoslatok kimerítésének az Egyezmény 35. cikk 1. bekezdésében foglalt követelménye azt a kötelezettséget rója a kérelmezőkre, hogy elsődlegesen a hazai jogrendszerükben rendelkezésre álló azon jogorvoslati lehetőségekkel éljenek, amelyek az állítólagos sérelmek orvoslására megfelelően alkalmasak. A 35. cikk 1. bekezdése alapján nem kötelesek azoknak a jogorvoslatoknak az igénybe vételére, amelyek elégtelenek, vagy nem hatékonyak (lásd: Aksoy v. Turkey, 18 December 1996, §§ 51-52, Reports of Judgments and Decisions 1996-VI). 34. A Bíróság úgy ítéli meg, hogy a kártérítési kereset nem tekinthető olyan hatékony jogorvoslatnak, amely megfelelően orvosolja az érintett által a rossz fogva tartási körülmények miatt elszenvedett egészségromlással megvalósuló 3. cikkes – vélt vagy valós – egyezmény-sértést, mivel nem a sérelmezett probléma megszüntetésére irányul, hanem a már elszenvedett károk kompenzálására. A jelen ügy tárgyát képező helyzetben a 35. cikk 1. bekezdés alapján csak olyan jogorvoslatok igénybe vétele volt elvárható a kérelmezőtől, amelyek alkalmasak lehettek aktuális helyzetének javítására. 35. A Bíróság észrevételezi, hogy a kérelmező a vonatkozó panaszait előadta a büntetés-végrehajtás törvényességét felügyelő ügyész által tartott meghallgatásán (lásd a fenti 18. bekezdést). A kormány nem állította, hogy az ügyésznek ne lett volna lehetősége a büntetés-végrehajtási intézetet a sérelmezett helyzet kezelésére utasítani. A Bíróság szerint ezért a kérelmezőt úgy kell tekinteni, mint aki panaszának lényegi elemeit a nemzeti hatóságok tudomására hozta, és megpróbált élni a megfelelő jogorvoslati lehetőségekkel. 36. Ebből következően a kérelem ezen része nem utasítható el a hazai jogorvoslatok kimerítésének elmulasztására hivatkozva. Megjegyzi továbbá a Bíróság, hogy a panasz nem nyilvánvalóan megalapozatlan az Egyezmény 35. cikkének 3. bekezdés a) pontja szerinti értelemben sem, és más alapon sem elfogadhatatlan. Ezért elfogadhatóvá kell nyilvánítani. B. Érdem 37. A kérelmező nem vitatta, hogy betegségei természetüknél fogva visszatérő jellegűek. Hangsúlyozta azonban, hogy a nedves, penészes, zsúfolt zárka, amelyben napi 23 órát kellett eltöltenie, a sétaideje meghosszabbításának késedelme és élelmezésének elégtelensége jelentősen hozzájárult egészségi állapotának romlásához és testsúlyának szélsőséges csökkenéséhez (37 kilogramm). Tünetei csak a büntetés-végrehajtás kórházában, azaz eltérő környezetben javultak, és ahogy visszavitték a büntetés-végrehajtási intézetbe, állapota ismét gyors romlásnak indult. A szélsőséges testsúlycsökkenés nem volt szándékolt, és nyilvánvalóan nem a stimulációs öv használata miatt következett be. A kérelmező védője többször figyelmeztette a büntetés-végrehajtási szervezetet a drasztikus fogyás lehetséges veszélyeire, de a kérelmező fogva tartási körülményei – ide értve az élelmezését is – nem javultak. Ráadásul annak ellenére, hogy már a befogadásakor is kérte az igazságügyi orvosszakértő vizsgálatát, erre csak négy hónappal később került sor. 38. A kormány hangsúlyozta, hogy a kérelmező egészségi állapotának romlása nem volt folyamatos, és nem a fogva tartási körülményeknek, hanem a kérelmező krónikus betegségeinek tudható be. A kérelmező megfelelő egészségügyi ellátásban részesült a fogva tartás teljes tartama alatt, és egészségi állapotát figyelembe vették az elhelyezése során. Orvosi javaslatra állandó jelleggel nagyobb zárkába került, és amikor az orvosszakértő azt rögzítette a véleményében, hogy a szabad levegőn tartózkodás meghosszabbítása javítaná a kérelmező állapotát, ezt is engedélyezték a számára. A sétaidő meghosszabbításának korábbi elutasítását az indokolta, hogy abban az időszakban javulás állt be a kérelmező egészségi állapotában. Végül, éppen a kérelmező volt az, aki fogyni szeretett volna, így a testsúlyvesztés nem róható fel a hatóságoknak. 39. Amint arra a Bíróság többször rámutatott, az Egyezmény 3. cikke a demokratikus társadalmak egyik legfontosabb alapértékét rögzíti. A kínzás, embertelen vagy megalázó bánásmód, illetve büntetés abszolút tilalmát mondja ki, mely tilalomnak a körülményektől vagy az áldozat magatartásától függetlenül érvényesülnie kell (lásd Labita v. Italy [GC], no. 26772/95, § 119, ECHR 2000-IV). 40. A Bíróság arra is felhívja a figyelmet, hogy a tilalmazott bánásmódnak el kell érnie a súlyosság bizonyos minimális fokát ahhoz, hogy a 3. cikk hatálya alá essen. Ennek a minimálisan megkövetelt szintnek a megítélése viszonylagos: függ az ügy körülményeitől, így a bánásmód tartamától, fizikai és mentális hatásaitól, és bizonyos esetekben az áldozat nemétől, életkorától és egészségi állapotától (lásd mások mellett: Ireland v. the United Kingdom, 18 January 1978, § 162, Series A no. 25). 41. A Bíróság azt is következetesen hangsúlyozta, hogy az Egyezmény 3. cikkének megsértéséhez az szükséges, hogy az elszenvedett hátrány és megaláztatás túlmenjen azon a mértéken, amely valamely jogszerű bánásmóddal vagy büntetéssel szükségszerűen együtt jár. A személyi szabadságot elvonó intézkedések gyakran magukban foglalnak ilyen elemeket. Ezért a 3. cikk alapján az államoknak azt kell biztosítaniuk, hogy az érintett személyt az emberi méltóság követelményével összeegyeztethető körülmények között tartsák fogva; hogy az intézkedés végrehajtásának módja ne tegye ki az egyént olyan szenvedésnek vagy nehézségnek, amely a fogva tartással óhatatlanul együtt járó szenvedés elkerülhetetlen mértékét meghaladja; és hogy a fogva tartott egészségét és jóllétét a fogva tartás gyakorlati követelményeit is figyelembe véve megfelelően garantálják (lásd Kudła v. Poland [GC], no. 30210/96, §§ 92-94, ECHR 2000-XI). 42. Ezen túlmenően a 3. cikk azt a kötelezettséget rója az államokra, hogy biztosítsák a személyi szabadságuktól megfosztott személyek fizikai jóllétét. Amennyiben a hatóságok elrendelik, illetve fenntartják egy súlyosan beteg személy fogva tartását, különös gondosságot kell tanúsítaniuk annak érdekében, hogy a fogva tartási körülmények megfeleljenek a betegségéből fakadó speciális követelményeknek (lásd Farbtuhs v. Latvia, no. 4672/02, § 56, 2 December 2004). 43. A jelen ügy egyedi körülményeit tekintve, nem volt vitás a felek között, hogy a kérelmező mind a fogva tartása előtt, mind alatta kezelést igénylő krónikus betegségekben szenvedett. A Bíróság azt is figyelembe vette, hogy fogva tartása idején a kérelmező rendszeresen kért és kapott orvosi segítséget. Azonban az orvosi kezelés ellenére nem kívánt mértékben vesztett a testsúlyából és összességében nézve romlott az egészségi állapota a büntetés-végrehajtási intézetben. 44. A Bíróság a rendelkezésre álló adatok alapján nem tudja megítélni, hogy a kérelmező fogva tartásának körülményei milyen mértékben járultak hozzá egyes tüneteinek romlásához. Ezen túlmenően azt is észrevételezi, hogy a kérdéses testsúlycsökkenés bizonyos mértékig megfelelt a kérelmező szándékának, amelynek teljesülése érdekében személyes erőfeszítéseket is tett, ide értve a stimulációs öv beszerzését, amire – igen figyelemre méltó módon – engedélyt kapott a büntetés-végrehajtási szervezettől. Ha fel is tételezzük, hogy a kérelmező élelmezése szerepet játszott a fogyásában, a Bíróság úgy ítéli meg, hogy a kérelmező panaszának ezen részében foglalt sérelem nem éri el a súlyosságnak azon fokát, amely a 3. cikk alkalmazásához szükséges. 45. A Bíróság azonban felhívja rá a figyelmet, hogy a kérelmezőt több mint négy hónapig egy olyan zárkában tartották fogva, ahol a bútorzatot is beleszámítva 3,52 m2 jutott egy főre (lásd a fenti 15. bekezdést), noha a Kínzás, Embertelen vagy Megalázó Bánásmód vagy Büntetés Megelőzésére Létrejött Európai Bizottság („CPT”) fogva tartottanként 4 m2 mozgásteret tart minimálisan elfogadhatónak a több fogva tartott elhelyezésére szolgáló zárkákban (lásd például – egyéb magyarországi börtönök vonatkozásában –a CPT 2009. március 24. és április 2. között tett látogatásáról a magyar kormány számára írt jelentés 65. és 80. bekezdését). 46. Azt is figyelembe kell venni, hogy a kérelmező a zárkáját naponta mindössze egy órára hagyhatta el – ami megfelel a jogszabályok szerint minimálisan biztosítandó szabad levegőn tartózkodásnak –, és ezt az engedélyezett időtartamot a hatóságok csak hat hónap után hosszabbították meg. A Bíróság úgy találja, hogy az ilyen zsúfolt körülmények között huzamos ideig foganatosított fogva tartás, kiegészülve azzal, hogy a túlsúlyos kérelmező – a friss levegő tartós hiánya által nyilvánvalóan súlyosbított – légzőszervi betegségekben, így asztmában és krónikus arcüreggyulladásban szenvedett, olyan bánásmódnak minősül, amely alkalmas arra, hogy a jogszerű fogva tartással szükségszerűen együtt járó megterhelésen túlmenő szenvedést okozzon. 47. Mindezek miatt, figyelembe véve a fentiekben részletezett tényezőknek a kérelmező fizikai jóllétére gyakorolt összeadódó hatását, a Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a kérelmező fogva tartása az Egyezmény 3. cikkébe ütköző embertelen bánásmódot valósított meg. II. AZ EGYEZMÉNY 5. CIKK 3. BEKEZDÉSÉNEK MEGSÉRTÉSÉVEL KAPCSOLATOS PANASZ 48. A kérelmező azt panaszolta továbbá, hogy fogva tartásának elrendelése és meghosszabbítása jogszerűtlen volt, mivel a bíróságok nem hoztak fel semmilyen konkrét indokot, amely a szabadságelvonás szükségességét megalapozta volna. E panaszát az Egyezmény 5. cikk 1. bekezdésére hivatkozva terjesztette elő. A Bíróság azonban úgy ítéli meg, hogy a kérelmező ezen panaszát az Egyezmény 5. cikk 3. bekezdése alapján kell elbírálni, amely a következőképpen szól: „3. E Cikk 1. c) bekezdésének rendelkezésével összhangban letartóztatott vagy őrizetbe vett minden személyt haladéktalanul bíró, vagy a törvény által bírói hatáskörrel felruházott más tisztségviselő elé kell állítani, és a letartóztatott vagy őrizetbe vett személynek joga van arra, hogy ésszerű időhatáron belül tárgyalást tartsanak ügyében vagy a tárgyalásig szabadlábra helyezzék. A szabadlábra helyezés olyan feltételekhez köthető, melyek biztosítják a tárgyaláson való megjelenést.” 49. A kormány vitatta ezt az állítást. A. Elfogadhatóság 50. A Bíróság rögzíti, hogy a panasz nem nyilvánvalóan megalapozatlan az Egyezmény 35. cikkének 3. bekezdés a) pontja szerinti értelemben, és más alapon sem elfogadhatatlan. Ezért elfogadhatóvá kell nyilvánítani. B. Érdem 51. A kérelmező sérelmezte, hogy az előzetes letartóztatása meghosszabbítása tárgyában hozott döntések nem voltak egyéniesítettek, nem vették figyelembe a megromlott egészségi állapotát, és nem támasztották alá, hogy részéről a szökés, összebeszélés vagy bűnismétlés veszélye fennállna. A védelem érveinek nagy részére (lásd a fenti 8., 13. és 14. bekezdéseket) a bíróságok egyáltalán nem reagáltak. 52. A kormány szerint a kérelmező fogva tartása az ügyéhez kapcsolódó specifikus tényeken alapult. A kérelmezővel szemben fennálló megalapozott gyanút a bíróságok minden alkalommal vizsgálták, és annak fennállását mindvégig megfelelő bizonyítékok támasztották alá. A kevésbé korlátozó kényszerintézkedések lehetőségét sem mulasztották el a hatóságok vizsgálni, és amint erre lehetőséget láttak, alkalmazták is ezeket. A kérelmező egészségi állapota nem zárta ki a fogva tartásának lehetőségét, mivel betegségei a büntetés-végrehajtás keretei között kezelhetők voltak. 53. A Bíróság emlékeztet, hogy esetjoga szerint a fogva tartás hosszának ésszerűsége nem ítélhető meg absztrakt módon. Azt, hogy egy adott terhelt esetében fenn kell-e tartani az előzetes letartóztatást, minden ügyben annak egyedi sajátosságai alapján kell vizsgálni. A fogva tartás meghosszabbítása csak akkor igazolható, ha konkrét tényezők támasztják alá olyan valós közérdek fennállását, amely – az ártatlanság vélelmét is figyelembe véve – felülírja az személyi szabadság iránti tisztelet követelményét (lásd egyebek mellett: W. v. Switzerland, 26 January 1993, § 30, Series A no. 254-A). 54. Elsődlegesen a nemzeti hatóságok feladata annak biztosítása, hogy egy adott ügyben a terhelt előzetes letartóztatása ne haladja meg az ésszerű időtartamot. Ennek érdekében meg kell vizsgálniuk minden, a személyi szabadság iránti tisztelet követelményét – az ártatlanság vélelmének figyelembe vétele mellett is – felülíró valós közérdek fennállása ellen és mellett szóló indokot, és ezen indokokat be is kell mutatniuk a szabadlábra helyezés iránti kérelmet elutasító döntésükben. Ezeknek a bírói döntésekben bemutatott indokoknak és a kérelmező indítványaiban bemutatott valós tényeknek az alapján kell a Bíróságnak eldöntenie, hogy a hazai hatóságok megsértették-e vagy sem az Egyezmény 5. cikk 3. bekezdését. A letartóztatott személlyel szemben felmerülő, bűncselekmény elkövetésével kapcsolatos megalapozott gyanú folyamatos fennállása alapfeltétele (conditio sine qua non-ja) a fenntartott előzetes letartóztatás jogszerűségének, de egy bizonyos idő eltelte után önmagában már nem elégséges ehhez. Ilyen esetekben a Bíróságnak azt kell eldöntenie, hogy a hazai bíróságok által felsorolt érvek továbbra is igazolják-e a szabadságelvonást. Amennyiben ezek az érvek „relevánsak” és „elégségesek”, a Bíróságnak arról is meg kell győződnie, hogy a hatáskörrel rendelkező hazai hatóságok az eljárást „kellő gondossággal” folytatták-e (lásd Labita v. Italy [GC], no. 26772/95, § 152-153, ECHR 2000 IV). 55. A Bíróság észrevételezi, hogy jelen ügyben a kérelmező több mint kilenc hónapot töltött előzetes letartóztatásban. A hazai bíróságok szerint fennállt szökésének és összebeszélésének veszélye. Ezeket az előzetes letartóztatást meghosszabbító valamennyi döntésben megjelenő letartóztatási okokat a hatóságok szemében csak a gyanúsításban szereplő bűncselekmény és a kilátásba helyezett büntetés súlyossága alapozta meg, valamint az a bizonyos adat (lásd a fenti 10. bekezdést), amely állítólag a kérelmező szökési szándékára utalt, de amelyet a hatóságok sohasem konkretizáltak és tártak a védelem elé. 56. Feltételezve, hogy a kérelmezővel szemben a súlyos bűncselekmény elkövetésére nézve felmerülő gyanú kezdetben megalapozta az előzetes letartóztatást, a Bíróság úgy találja, hogy a gyanúsítás súlyossága bár kétségtelenül „releváns”, de önmagában nem „elégséges” indok a kérelmező szabadságának elvonására a teljes kilenc hónapos időszakra nézve. E vonatkozásban a Bíróság nem tekinthet el attól a ténytől, hogy az az állítólagos bizonyíték, amely a hatóságok szerint a kérelmező szökési szándékát alátámasztotta, soha nem került elő. Ezen túlmenően a kérelmező letartóztatását meghosszabbító bíróságok döntései nem vettek figyelembe minden lényeges tényt; a meglehetősen sablonos határozatok nem vizsgálták a kérelmező releváns érveit. 57. A Bíróság észrevételezi továbbá, hogy a védelem az egészségügyi problémákra is hivatkozott. Ezzel összefüggésben a Bíróság rámutat: a hazai hatóságoknak nem keletkezik az 5. cikk 3. bekezdése alapján kötelezettségük arra, hogy egészségügyi okból szabadon bocsássanak egy terheltet. Annak a kérdésnek az eldöntése, hogy egy fogva tartott személy állapota lehetővé teszi-e a szabadságelvonás fenntartását, elsődlegesen a hazai bíróságokra tartozik, amelyek főszabály szerint nem kötelesek az érintettet egészségügyi okokból szabadon bocsátani, vagy civil kórházban elhelyezni annak érdekében, hogy valamely meghatározott kezelésben részesüljön (lásd Kudła v. Poland [GC], no. 30210/96, § 93, ECHR 2000 XI). Jelen esetben a Bíróság szerint nem állt fent olyan indok, amely szükségessé tette volna a kérelmező egészségügyi okból való szabadon bocsátását. Ugyanakkor amikor a hatóságok döntést hoznak arról, hogy a terheltet továbbra is letartóztatásban kell tartani, vagy szabadon lehet bocsátani, kötelesek megfontolni, hogy nem biztosítható-e az eljárási cselekményeken való jelenléte alternatív intézkedésekkel. Az 5. cikk 3. bekezdése nem csak az „ésszerű időhatáron belüli tárgyalás vagy a tárgyalásig való szabadlábra helyezés” jogát biztosítja, hanem arról is rendelkezik, hogy „a szabadlábra helyezés olyan feltételekhez köthető, melyek biztosítják a tárgyaláson való megjelenést”. Ez a rendelkezés nem arra szolgál, hogy választást biztosítson a bíróságoknak a tekintetben, hogy vagy ésszerű időn belül lefolytatják a tárgyalást, vagy – akár a tárgyaláson való megjelenést biztosító garanciák mellett – feltételesen szabadon bocsátják a terheltet. Az elítélésig a terheltet ártatlannak kell tekinteni, és az 5. cikk 3. bekezdése alapján kötelező a szabadlábra helyezése, amennyiben szabadsága elvonása megszűnik ésszerűnek lenni (lásd egyéb döntések mellett: Neumeister v. Austria, 27 June 1968, p. 3, §§ 3-4, Series A no. 8). 58. Jelen esetben a Bíróság úgy látja, hogy a kérelmező előzetes letartóztatásának kilenc hónap és hat napos tartama alatt a bíróságok nem fontolták meg érdemben a kevésbé korlátozó kényszerintézkedés, így pl. házi őrizet vagy óvadék alkalmazásának lehetőségét. Ezt a Bíróság különösen annak fényében tartja aggályosnak, hogy a hatóságok a letartóztatás kezdetétől fogva tisztában voltak a kérelmező súlyos egészségi problémáival. Ennek ellenére fenntartották a kérelmező fogva tartását, figyelmen kívül hagyva azt a körülményt, hogy egészségi állapota folyamatosan romlott a büntetés-végrehajtási intézetben. 59. Ezen körülményeket figyelembe véve a Bíróság úgy ítéli meg, hogy a kérelmező elhúzódó fogva tartása nem minősülhetett „szükségesnek” az eljárás megfelelő lefolytatása szempontjából. 60. Ebből kifolyólag a Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a hazai bíróságok által hivatkozott indokok nem támasztották alá megfelelően a kérelmező ilyen hosszúságú fogva tartását. Ezért bekövetkezett az Egyezmény 5. cikk 3. bekezdésének sérelme. III. AZ EGYEZMÉNY 5. CIKK 4. BEKEZDÉSÉNEK MEGSÉRTÉSÉVEL KAPCSOLATOS PANASZ 61. A kérelmező sérelmezte, hogy a fogva tartása jogszerűségének vitatása kapcsán sérült a „fegyverek egyenlőségének” elve, mivel nem férhetett hozzá a letartóztatását megalapozó bizonyítékokhoz, és az ezzel kapcsolatban az ügyészhez benyújtott panaszára semmilyen választ nem kapott. E kérelmét az Egyezmény 5. cikk 4. bekezdésére és az azzal összefüggésben értelmezett 13. cikkre alapozta. A kormány vitatta ezt az állítást. A Bíróság szerint e panasz kizárólag az Egyezmény (e területen lex specialis-nak minősülő) 5. cikk 4. bekezdése alapján vizsgálandó, amely a következőképpen rendelkezik: „Szabadságától letartóztatás vagy őrizetbe vétel folytán megfosztott minden személynek joga van olyan eljáráshoz, melynek során őrizetbe vételének törvényességéről a bíróság rövid határidőn belül dönt, és törvényellenes őrizetbe vétele esetén szabadlábra helyezését rendeli el.” A. Elfogadhatóság 62. A kormány szerint a kérelmezőnek kártérítési keresetet kellett volna indítania arra hivatkozva, hogy az ügyész által benyújtott iratokhoz való hozzáférését megtagadó bíróságok nem vagyoni kárt okoztak neki. Mivel ezt nem tette meg, elmulasztotta kimeríteni a rendelkezésére álló hazai jogorvoslatokat. 63. Válaszában a kérelmező hangsúlyozta, hogy a kérdéses időszakban – azaz a Bíróság által a Nikolova v. Bulgaria [GC] (no. 31195/96, ECHR 1999 II) ügyben lefektetett elvekre alapozó, 166/2011. (XII.20.) AB számú alkotmánybírósági döntés meghozatala előtt – a magyar jogrendszerben nem volt egyértelmű, hogy az előzetes letartóztatásban lévő gyanúsított megismerheti-e a fogva tartása alapjául szolgáló iratokat. Ezért bármilyen, e jog megsértésén alapuló kártérítési kereset csekély sikerrel kecsegtetett. Ettől függetlenül is: a bíróságokkal szemben csak akkor vezethetett volna eredményre egy ilyen személyiségi jogi per, ha bizonyítható lett volna részükről az eljárási szabályok szándékos megsértése. Figyelembe véve ennek a nehézségét, ez a jogorvoslat nem minősülhetett hatékonynak jelen ügyben. 64. A Bíróság szerint azonban nem volt szükséges a felek által a polgári per hatékonysága vonatkozásában előadott érvek beható vizsgálatába bocsátkozni, mivel a kormány nem hozott arra nézve bizonyítékot, hogy hasonló ügyekben ez a jogorvoslat hatékonynak bizonyult volna, és ezért olyan jogorvoslatnak minősülne, amelyet jelen ügyben a kérelmezőnek ki kellett volna meríteni. Ebből következően a kérelem ezen része nem utasítható el a hazai jogorvoslatok kimerítésének elmulasztására hivatkozva. Megjegyzi továbbá a Bíróság, hogy a panasz nem nyilvánvalóan megalapozatlan az Egyezmény 35. cikkének 3. bekezdés a) pontja szerinti értelemben sem, és más alapon sem elfogadhatatlan. Ezért elfogadhatóvá kell nyilvánítani. . B. Érdem 65. A kérelmező előadta, hogy a hatóságok nem biztosítottak számára megfelelő hozzáférést az előzetes letartóztatása alapjául szolgáló bizonyítékokhoz. Amennyiben ez megtörtént volna, annak nyoma lenne az ügyiratokban, azonban a kormány nem tudta igazolni, hogy erre sor került. Továbbá ha hozzáfért volna az iratokhoz, nyilvánvalóan nem terjesztett volna elő e tárgyban panaszt. Márpedig többször is élt panasszal emiatt – eredménytelenül (lásd a fenti 12. bekezdést). A kérelmező azt is sérelmezte, hogy a hazai bíróságok – a Hamanov v. Bulgaria (no. 44062/98, 8 April 2004) ügyben lefektetett elveket semmibe véve – nem reagáltak a védelem azon érdemi érveire, amelyek a fogva tartása szükségességének hiányát voltak hivatottak alátámasztani. 66. A kormány válaszában azt állította, hogy a hazai jogszabályok szerint a nyomozati szakban az iratokhoz való hozzáférés a bizonyítékok azon körére korlátozódik, amely releváns az előzetes letartóztatás elrendelése és fenntartása szempontjából. E bizonyítékok kiválasztása az ügyész diszkrecionális jogkörébe tartozik. A letartóztatásról döntő bíró is ezeket a bizonyítékokat kapta meg, és ezek alapján hozta meg döntését. A büntetőeljárási törvény még hatályba nem lépett módosítása kapcsán, a Bíróságnak a fent hivatkozott Nikolova-ügyben hozott döntésével összhangban az Alkotmánybíróság (166/2011. (XII.20.) AB számú döntésében) kimondta, hogy a büntetőeljárási törvény hatályos normái megfelelnek a „fegyverek egyenlősége” elvének. Mivel a kérelmező a tárgyban nem indított polgári pert (lásd a fenti 62. bekezdést), a kormány nem volt abban a helyzetben, hogy állást foglaljon abban a kérdésben, hogy a kérelmező ügyében biztosított iratbetekintés megfelelt-e ennek az elvnek. 67. A Bíróság jelzi: nem tartja szükségesnek, hogy részletesen foglalkozzon a kérelmezőnek a bírói döntések felületességét sérelmező panaszaival, mivel az ügyből már a következők miatt is kitűnik, hogy megvalósult a kérelmező 5. cikk 4. bekezdésben foglalt jogának sérelme. 68. A Bíróság emlékeztet: a fogva tartott személyek jogosultak rá, hogy a hazai hatóságok megvizsgálják mindazon eljárási és tartalmi feltételek érvényesülését, amelyek ahhoz szükségesek, hogy szabadságuk elvonása egyezményes értelemben „jogszerűnek” minősüljön. Ezt azt jelenti, hogy a hazai bíróságnak „nem csak azt kell ellenőriznie, hogy érvényesültek-e a [hazai jogban] megkövetelt eljárási előírások, hanem [vizsgálnia kell] a letartóztatás indokául szolgáló gyanú megalapozottságát és a letartóztatás valamint az azt követő fogva tartással elérni kívánt cél legitim voltát is”. A letartóztatással szembeni kifogásokat elbíráló bíróság eljárásának tartalmaznia kell mindazon garanciákat, amelyek egy bírósági eljárást jellemeznek. Az eljárásnak kontradiktóriusnak kell lennie, és biztosítania kell a „fegyverek egyenlőségét” a felek, azaz az ügyész és a terhelt között. A fegyverek egyenlősége nincs biztosítva, ha az ügyvéd nem fér hozzá azokhoz az iratokhoz, amelyek az előzetes letartóztatás szükségességének hatékony megkérdőjelezéséhez szükségesek. Bármely olyan személy esetében, aki az 5. cikk 1. bekezdés c) pontja alá esik, kötelező a meghallgatás (lásd egyéb döntések mellett a fent idézett Nikolova-ügyet, § 58). A bizonyítékok megismerését pedig kellő időben kell biztosítani, hozzáférést nyújtva az ügyirat releváns részeihez még azelőtt, hogy a terhelt először megjelenik a bíróság előtt (lásd: Lamy v. Belgium, 30 March 1989, § 29, Series A no. 151). 69. A Bíróság jelen ügyben figyelembe vette a kormány azon érvét, miszerint – a kérdés tisztázását lehetővé tevő polgári peres eljárás hiányában – nem volt abban a helyzetben, hogy véleményt formáljon a kérelmezőnek az előzetes letartóztatása tárgyában nyújtott tájékoztatás megfelelő voltáról. E tekintetben azonban a Bíróság utal a fenti megállapítására (lásd a fenti 64. bekezdést), amelynek értelmében a polgári per megindításának elmaradása nem releváns a jelen ügy körülményei között. 70. Ezen túlmenően a Bíróság rámutat: a kérelmező mind a hazai hatóságok, mind a Bíróság előtt konzekvensen azt állította, hogy nem biztosítottak a számára hozzáférést az ügyirat releváns részeihez, és az e tárgyban az ügyészhez benyújtott panasza válasz nélkül maradt (lásd a fenti 12. bekezdést). A Bíróság arra is emlékeztet (lásd a fenti 27. bekezdést), hogy a büntetőeljárási törvény biztosít lehetőséget a nyomozás iratainak megismerésére, ha ez a nyomozás érdekeit nem veszélyezteti. Az ügy irataiban, illetve a felek beadványaiban azonban semmilyen nyoma nincs annak, hogy a kérelmező gyakorolhatta volna az iratbetekintési jogát (vö. Lamy v. Belgium, loc. cit.; Lietzow v. Germany, no. 24479/94, § 47, ECHR 2001 I; Svipsta v. Latvia, no. 66820/01, § 138, ECHR 2006 III (részletek)). 71. Fentiek miatt a Bíróság úgy látja, a kormány elmulasztotta bizonyítani, hogy a kérelmezőnek megfelelő hozzáférést biztosítottak az iratokhoz, márpedig ebben a kérdésben a bizonyítási teher a kormányon van. Nem vonható le tehát az a következtetés, hogy a „fegyverek egyenlőségének” elve érvényesült a jelen ügyben. Ebből fakadóan bekövetkezett az Egyezmény 5. cikk 4. bekezdésének sérelme. IV. AZ EGYEZMÉNY 8. CIKKÉNEK MEGSÉRTÉSÉVEL KAPCSOLATOS PANASZ 72. A kérelmező előadta, hogy az élettársával való telefonos és személyes kapcsolattartás teljes megtiltása a fogva tartásának utolsó három hónapjában és az a tény, hogy nem engedélyeztek neki többlet-telefonálási lehetőséget a lányával, sértette a magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jogát, amelyet az Egyezmény 8. cikke a következőképpen szabályoz: 1. Mindenkinek joga van arra, hogy magán- és családi életét, lakását és levelezését tiszteletben tartsák. 2. E jog gyakorlásába hatóság csak a törvényben meghatározott, olyan esetekben avatkozhat be, amikor az egy demokratikus társadalomban a nemzetbiztonság, a közbiztonság vagy az ország gazdasági jóléte érdekében, zavargás vagy bűncselekmény megelőzése, a közegészség vagy az erkölcsök védelme, avagy mások jogainak és szabadságainak védelme érdekében szükséges. 73. A kormány vitatta ezt az állítást. A. Elfogadhatóság 74. A Bíróság rögzíti, hogy a panasz nem nyilvánvalóan megalapozatlan az Egyezmény 35. cikkének 3. bekezdés a) pontja szerinti értelemben, és más alapon sem elfogadhatatlan. Ezért elfogadhatóvá kell nyilvánítani. B. Érdem 1. A kérelmező kapcsolattartása a gyermekével 75. A kérelmező előadta, hogy lányának egészségi állapota és életkora miatt indokolt lett volna, hogy a hatóságok a kérelmező számára kedvező módon eltérjenek a telefonálás gyakoriságára és hosszára vonatkozó általános szabályoktól. A levelezés nem jelenti a telefonos kapcsolattartás megfelelő alternatíváját egy tizenegy éves gyermek esetében. Az, hogy a büntetés-végrehajtási intézet kilenc hónap alatt mindössze kétszer engedélyezett a kérelmező számára többlet-telefonálási lehetőséget, nem minősül arányosnak, illetve méltányosnak az intézet tárgyi erőforrásainak fényében. 76. A kormány hangsúlyozta, hogy eseti alapon a kérelmező kapott többlet-telefonálási lehetőséget annak érdekében, hogy a gyermekével beszélhessen. A korlátlan telefonálás engedélyezése a kérelmező indokolatlan előnyben részesítését jelentette volna a többi fogva tartottal szemben. Ráadásul a kérelmezőnek a lányával való levelezését semmilyen módon nem korlátozták. A kormány ezért azon az állásponton volt, hogy a kérelmező családi élet tiszteletben tartásához való jogát a hatóságok nem korlátozták annál jobban, mint ami az előzetes letartóztatással szükségszerűen együtt jár, és e korlátozás nem tekinthető aránytalannak a legitim célhoz, azaz a mások jogainak védelméhez, illetve a zavargás megelőzéséhez képest. 77. A Bíróság szerint az, hogy a kérelmezőnek a gyermekével való korlátlan telefonálási lehetőség engedélyezésére irányuló kérelmét elutasították, „beavatkozást” jelentett a családi életébe. A kérelmező nem állította, hogy ez a beavatkozás ne lett volna „törvényben meghatározott”, és a Bíróság sem lát okot arra, hogy ettől az értékeléstől eltérjen. A Bíróság szerint ezen túlmenően a korlátozás a „zavargás vagy bűncselekmény megelőzésének” legitim célját szolgálta. 78. A Bíróság úgy ítélte meg továbbá, hogy a beavatkozás indokolt volt, azaz „egy demokratikus társadalomban szükségesnek” minősült az alábbi okok miatt. 79. A Bíróság szerint a 8. cikk nem értelmezhető úgy, mint amely garantálja a fogva tartottak telefonos kapcsolattartásra való jogát, különösen ha fennáll a levelezésre való megfelelő lehetőség. Ahol a büntetés-végrehajtási intézet biztosítja a telefonálás lehetőségét, annak igénybe vétele – a fogva tartás szokásos és ésszerű követelményeire való tekintettel – legitim korlátozásnak vethető alá – például a telefonok közös, más fogva tartottakkal megosztott használata miatt, vagy a „zavargás és bűncselekmények” megelőzésének érdekében. Ebben az összefüggésben, és annyiban, amennyiben az ilyen korlátozások a 8. cikk által biztosított jogokba való állami beavatkozásnak minősülnek, ugyanezen cikk 2. bekezdése értelmében indokoltnak tekinthetők (lásd A.B. v. the Netherlands, no. 37328/97, §§ 92 and 93, 29 January 2002). 80. A Bíróság emlékeztet: a hatóságok nem korlátozták a kérelmező és kiskorú gyermeke kapcsolattartását. A gyermek egészségi állapota akadályozta a személyes találkozást (lásd a fenti 24. bekezdést). Az általános szabályoknak megfelelő telefonálás és a levelezés a rendelkezésükre állt, mint kapcsolattartási forma, és többlet-telefonálási lehetőséget is engedélyeztek a kérelmező számára eseti jelleggel. Bár a Bíróság elfogadja, hogy bizonyos esetekben azon hozzátartozók egészségi állapota, akikkel a fogva tartott kapcsolatot kíván tartani, indokolttá tehet különleges intézkedéseket, úgy találja, hogy jelen ügyben sem a gyermek életkora, sem betegsége nem tette elkerülhetetlenül szükségessé, hogy a kérelmezőnek többlet-telefonálási lehetőséget biztosítsanak. Ezért a kérelmező azon kérésének elutasítása, hogy rendszeresen telefonálhasson az egyébként engedélyezett hívásidőn felül, nem tekinthető aránytalan korlátozásnak az adott körülmények között. Ebből következően nem csorbult a kérelmező 8. cikkben foglalt joga a gyermekével való kapcsolattartással összefüggésben. 2. A kérelmező kapcsolattartása az élettársával 81. A kérelmező előadta, hogy élettársával abban a hiszemben voltak, hogy valamennyi beszélőjük ellenőrzés mellett zajlik. Ez a meggyőződésük megerősítést nyert annak a büntetőeljárásnak a során, amely ellene magánokirat hamisítás miatt indult. Ám még akkor is, ha azt feltételeznénk, hogy ő és látogatója ténylegesen megpróbálták kijátszani a kapcsolattartás szabályait, akkor is alkalmazhattak volna a hatóságok kevésbé korlátozó intézkedést, nevezetesen a személyes és telefonos megbeszéléseik ellenőrzését, amint azt a Kucera v. Austria (no. 40072/98, § 130, 3 October 2002) ügyben a Bíróság megállapította. 82. A kormány szerint a kérelmező és élettársa kapcsolattartásának korlátozása indokolt volt a büntetőeljárás sikerének érdekében, mivel kiderült, hogy a jogi képviselőre vonatkozó kedvezőbb látogatási szabályok kihasználásával megpróbálták kijátszani a kapcsolattartásukra vonatkozó hatósági ellenőrzést. Az esetleges összebeszélést csak a személyes és telefonos kapcsolattartás teljes kizárásával lehetett megakadályozni. Mivel ezt a korlátozást a hatóságok csak három hónapig alkalmazták, és az ellenőrzött levelezés lehetősége ebben az időszakban is a rendelkezésükre állt, a korlátozás nem tekinthető aránytalannak az elérni kívánt célhoz képest. 83. A Bíróság emlékeztet: a fogva tartással, amint a személyi szabadság bármely más elvonásával is, szükségszerűen együtt jár a magán- és családi élet bizonyos fokú korlátozása. Azonban a fogva tartott családi élete tiszteletben tartásának lényegi eleme, hogy a hatóságok lehetővé teszik számára, vagy szükség esetén elő is segítik, hogy közeli hozzátartozóival kapcsolatot tarthasson (lásd mutatis mutandis, Messina v. Italy (no. 2), no. 25498/94, § 61, 28 September 2000). 84. Az olyan korlátozások, mint a hozzátartozói látogatások számának meghatározása, a látogatások ellenőrzése, vagy – ha a bűncselekmény jellege szükségessé teszi – a fogva tartott speciális börtönrezsimbe helyezése, illetve speciális látogatási körülmények kialakítása, beavatkozást jelentenek a fogva tartott 8. cikkben foglalt jogaiba, de önmagukban nem jelentik e cikk megsértését (lásd a fent idézett Messina-ügyet, §§ 62-63; Kucera v. Slovakia, no. 48666/99, §§ 127-128, 17 July 2007). 85. Azonban minden ilyen korlátozásnak „törvényben meghatározottnak” kell lennie, a cikk 2. bekezdésében foglalt legitim célra kell irányulnia, és „egy demokratikus társadalomban szükségesnek” kell lennie. Ez utóbbi feltétel vonatkozásában a Bíróság emlékeztet rá: a „szükségesség” fogalma a 8. cikk kontextusában azt jelenti, hogy a korlátozásnak nyomós közérdeken kell alapulnia, és – különösen – arányosnak kell lennie az elérni kívánt legitim céllal (lásd egyebek mellett: McLeod v. the United Kingdom, 23 September 1998, § 52, Reports 1998–VII). 86. Jelen ügyben a kormány nem vitatta, hogy a kérelmező és élettársa személyes kapcsolattartásának tilalma „beavatkozást” jelentett a kérelmező családi életébe, és a Bíróság sem lát okot, hogy ezen értékeléstől eltérjen. A Bíróság rögzíti, hogy a korlátozás jogalapját az 1979. évi 11. törvényerejű rendelet 118. § (2) bekezdése jelentette, ezért a beavatkozás „törvényben meghatározottnak” minősül. Az is megállapítható, hogy az intézkedés célja a „zavargás megelőzése” volt, ami legitim célnak minősül a 8. cikk értelmében. A Bíróságnak tehát azt kell eldöntenie, hogy a hatóságok megtalálták-e a megfelelő egyensúlyt az elérni kívánt legitim célból fakadó igények és a fogva tartott kérelmező családi élet tiszteletben tartásához való joga között. 87. A Bíróság mindenekelőtt leszögezi, hogy a hatóságok a kérelmező és élettársa telefonos és személyes kapcsolattartásának teljes megtiltásával nem is a látogatási szabályok tényleges megsértését, hanem csupán a kijátszásuk vélelmezett szándékát szankcionálták. A Bíróság azt is észrevételezi, hogy e szándék fennállása sohasem nyert bizonyítást. Ráadásul a kérelmezőt felmentették az alól a vád alól, amely szerint a családi beszélőkre vonatkozó szabályok kijátszása érdekében hamis tartalmú meghatalmazást adott volna az élettársának (lásd a fenti 23. bekezdést). De még ha fel is tesszük, hogy a büntetés-végrehajtási szervezetben indokoltan merült fel a gyanú egy ilyen szándék meglétére, a Bíróság szerint ez a helyzet is kezelhető lett volna kevésbé korlátozó intézkedésekkel, például ellenőrzött telefonálás vagy látogatás bevezetésével. 88. A hatóságok azonban elrendelték a telefonos és személyes kapcsolattartás teljes tilalmát, ellenőrzött levelezésre korlátozva az élettársak kapcsolattartási lehetőségeit; meg sem fontolták annak lehetőségét, hogy valamely más módon oldják meg a problémát, amelyet az jelentett, hogy gyanújuk szerint a kérelmező vissza kívánt élni a jogaival. 89. A Bíróság álláspontja szerint a kérelmező kapcsolattartási jogának korlátozása túlment azon, ami egy demokratikus társadalomban szükséges a „zavargás vagy bűncselekmény” megelőzése, azaz a folyamatban lévő nyomozás zavartalanságának biztosítása érdekében. Az intézkedés olyan mértékben korlátozta a kérelmezőt a családi élethez való jogának gyakorlásában, amely az adott körülmények között csak aránytalannak minősíthető. A Bíróság ezért úgy ítéli meg, hogy a hatóságok nem teremtettek megfelelő egyensúlyt az elérni kívánt cél és az alkalmazott intézkedés között. 90. Fentiekből következően bekövetkezett az Egyezmény 8. cikkének sérelme a kérelmező és élettársa kapcsolattartásának korlátozásával összefüggésben. V. AZ EGYEZMÉNY 8. CIKKEL ÖSSZEFÜGGÉSBEN VIZSGÁLT 13. CIKKÉNEK MEGSÉRTÉSÉVEL KAPCSOLATOS PANASZ 91. A kérelmező sérelmezte, hogy a 8. cikkel összefüggő panasza kapcsán nem állt a rendelkezésére hatékony jogorvoslat az Egyezmény 13. cikke értelmében, amely a következőképpen rendelkezik: „Bárkinek, akinek a jelen Egyezményben meghatározott jogait és szabadságait megsértették, joga van ahhoz, hogy a hazai hatóság előtt a jogsérelem hatékony orvoslását kérje az esetben is, ha e jogokat hivatalos minőségben eljáró személyek sértették meg.” 92. A kormány vitatta ezt az állítást. A. Elfogadhatóság 93. Mivel megállapítást nyert az Egyezmény 8. cikkének sérelme (lásd a fenti 90. bekezdést), a Bíróság úgy ítéli meg, hogy a kérelmezőnek van olyan „kellően alátámasztott panasza”, amely a 13. cikk alkalmazhatóságához szükséges (lásd Silver and Others v. the United Kingdom, 25 March 1983, § 113, Series A no. 61). A Bíróság rögzíti, hogy a panasz nem nyilvánvalóan megalapozatlan az Egyezmény 35. cikkének 3. bekezdés a) pontja szerinti értelemben sem, és más alapon sem elfogadhatatlan. Ezért elfogadhatóvá kell nyilvánítani. B. Érdem 94. A kérelmező azt állította, hogy az élettársával való kapcsolattartás megtiltása ellen a Legfőbb Ügyészhez benyújtott panaszára nem érkezett semmilyen válasz (lásd a fenti 23. bekezdést). 95. A kormány nem vitatta ezt az állítást. 96. A Bíróság emlékeztet: a 13. cikk célja, hogy a nemzeti jogrendben létezzenek olyan jogorvoslatok, amelyek érvényesíthetővé teszik az egyezményes jogokat és szabadságokat lényegi tartalmuk szerint, függetlenül attól, hogy e jogorvoslatokat milyen formában hozza létre a hazai jog. A 13. cikk ezért megköveteli, hogy a részes államok hozzanak létre olyan hazai jogorvoslatokat, amelyek az Egyezményen alapuló „kellően alátámasztott panaszok” érdemét érintik és alkalmasak a sérelem megfelelő orvoslására, bár a részes államok élveznek némi diszkréciót abban a tekintetben, hogy milyen módon teljesítik az e cikk által rájuk rótt kötelezettséget, mely kötelezettség terjedelme attól is függ, hogy milyen természetű a kérelmező egyezménysértésre vonatkozó panasza. Ettől függetlenül egyértelmű, hogy a 13. cikk által megkövetelt jogorvoslatnak mind elvileg, mind gyakorlatilag „hatékonynak” kell lennie. Különösen lényeges ebből a szempontból, hogy a gyakorlását ne akadályozzák indokolatlanul a hatóságok, illetve a bepanaszolt állam aktusai vagy mulasztásai (vö. Ilhan v. Turkey [GC], no. 22277/93, ECHR 2000–VII, § 97). 97. A Bíróság észrevételezi, hogy a Legfőbb Ügyészség nem vizsgálta meg a kérelmezőnek a kapcsolattartással összefüggésben előterjesztett panaszát. E körülmények között a Bíróság kénytelen azt a következtetést levonni, hogy a kérelmezőnek nem állt rendelkezésére hatékony jogorvoslat a 8. cikkben foglalt jogaiba való beavatkozással kapcsolatos panasza tekintetében. 98. Ezért bekövetkezett az Egyezmény 13. cikkének sérelme. VI. MÁS EGYEZMÉNYSÉRTÉSEKKEL KAPCSOLATOS PANASZOK 99. Végül a panaszos sérelmezte, hogy előzetes letartóztatása egészében indokolatlan volt, ezért az 5. cikk 1. bekezdés sérelmét valósította meg. A Bíróság rögzíti, hogy a kérelmező ellen különösen nagy vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelés miatt indítottak eljárást (lásd a fenti 6. bekezdést), és előzetes letartóztatása az ezzel kapcsolatos ésszerű gyanún alapult. Emiatt ez az intézkedés az 5. cikk 1. bekezdés c) pontja szempontjából indokoltnak minősíthető. Ebből következően a panasz ezen része nyilvánvalóan megalapozatlannak minősül a 35. cikk 3. bekezdés a) pontja szerinti értelemben, és az Egyezmény 35. cikk 4. bekezdése alapján el kell utasítani. VII. AZ EGYEZMÉNY 41. CIKKÉNEK ALKALMAZÁSA 100. Az Egyezmény 41. cikke a következőképpen rendelkezik: „Ha a Bíróság az Egyezmény vagy az ahhoz kapcsolódó jegyzőkönyvek megsértését állapítja meg és az érdekelt Magas Szerződő Fél belső joga csak részleges jóvátételt tesz lehetővé, a Bíróság - szükség esetén - igazságos elégtételt ítél meg a sértett félnek.” A. Kár 101. A kérelmező 35.140 eurót követelt vagyoni kárként a fogva tartása alatt kieső jövedelem fejében. Ezen túlmenően 22.000 eurót igényelt nem vagyoni kárként. 102. A kormány vitatta ezeket az igényeket. 103. A Bíróság úgy ítéli meg, hogy nem áll fent okozati összefüggés a megállapított sérelmek és az állítólag felmerült vagyoni kár között, ezért az erre vonatkozó követelést elutasítja. Másfelől azonban a Bíróság úgy látja, hogy a kérelmező szükségszerűen elszenvedett nem vagyoni kárt, ezért 12.500 eurót ítél meg ésszerűségi alapon és figyelembe véve azt is, hogy a hatóságok – még ha megkésve is – igyekeztek a kérelmező egyes igényeit kielégíteni. B. Költségek és kiadások 104. A kérelmező 9.800 eurót kért a Bíróság előtt felmerült eljárási költségek megtérítésére. Ez az összeg óránként 136 eurós munkadíjjal számolt, 72 órányi ügyvédi munkának és 208 eurónyi adminisztratív költségnek felel meg. 105. A kormány vitatta ezt az igényt. 106. A Bíróság esetjoga szerint a kérelmező csak annyiban jogosult költségei és kiadásai megtérítésére, amennyiben bizonyítja, hogy e költségek ténylegesen és szükségszerűen felmerültek, s összegüket tekintve ésszerűek. A jelen ügyben a birtokában lévő dokumentumokra és a fenti kritériumokra figyelemmel a Bíróság 6.000 euró megítélését tartja indokoltnak. C. Késedelmi kamat 107. A Bíróság úgy találja megfelelőnek, hogy a késedelmi kamatnak az Európai Központi Bank marginális kölcsönkamatán kell alapulnia, amelyhez további három százalékpontot kell hozzáadni. EZEN INDOKOK ALAPJÁN A BÍRÓSÁG EGYHANGÚLAG 1. A 3. cikken, az 5. cikk 3. és 4. bekezdésén, valamint az (önmagában és a 13. cikkel összefüggésben értelmezett) 8. cikken alapuló panaszokat elfogadhatóvá, a panasz egyéb részeit elfogadhatatlanná nyilvánítja; 2. Megállapítja az Egyezmény 3. cikkének megsértését; 3. Megállapítja az Egyezmény 5. cikk 3. bekezdésének megsértését; 4. Megállapítja az Egyezmény 5. cikk 4. bekezdésének megsértését; 5. Megállapítja, hogy nem csorbult az Egyezmény 8. cikke a kérelmezőnek a gyermekével való kapcsolattartása tekintetében; 6. Megállapítja az Egyezmény 8. cikkének megsértését e a kérelmezőnek az élettársával való kapcsolattartása tekintetében; 7. Megállapítja az Egyezmény 13. cikkének megsértését a 8. cikkel összefüggésben; 8. Megállapítja (a) hogy az alperes államnak attól az időponttól számított három hónapon belül, amikor az ítélet az Egyezmény 44. cikkének 2. bekezdése szerint véglegessé válik, a kérelmező számára: (i) nem vagyoni kártérítésként 12.500 (tizenkétezer-ötszáz) eurót, továbbá az ezen összeget terhelő adók összegét; (ii) költségek és kiadások címén 6.000 (hatezer) eurót, továbbá az ezen összeget terhelő adók összegét; kell kifizetnie nemzeti valutában, a teljesítéskori átváltási árfolyam alkalmazásával; (b) hogy a fent említett három hónap lejártát követően a teljesítés időpontjáig a késedelmes időszakra az Európai Központi Bank marginális kamatlábát három százalékponttal meghaladó mértékű kamatot kell fizetni a fenti összeg után; 9. Elutasítja a kérelmező igazságos elégtétel iránti kérelmének fennmaradó részét. Készült angol nyelven, írásban kihirdetve 2013. április 23-án, a Bíróság Eljárási Szabályzata 77. cikk 2. és 3. bekezdésének megfelelően. Stanley Naismith Guido Raimondi Hivatalvezető Elnök