Hagyó Miklós I. rendű vádlott védőjének fellebbezése a Fővárosi Törvényszék januári végzésére (2014. február 24.)

Fővárosi Ítélőtáblának

a Fővárosi Törvényszék útján                                        

 

 

Budapest

Markó utca 27. szám

 

1 0 5 5

 

 

Hivatkozási szám: 31.B.2542/2013.

 

 

Tisztelt Ítélőtábla!

 

A különösen nagy vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelés bűntette és más bűncselekmények miatt Hagyó Miklós és társai ellen folyamatban lévő büntetőeljárásban Hagyó Miklós I. rendű vádlott védőjeként a Fővárosi Törvényszék 2014. január 7. napján kelt, a jogorvoslati jogra történő figyelmeztetéssel 2014. február 18. napján ismételten kézbesített 31.B.2542/2013/2. számú végzésével szemben a törvényes határidőn belül

 

fellebbezést

 

jelentek be.

 

Indokaim:

 

I.

 

A Központi Nyomozó Főügyészség a 2012. január 10. napján kelt Nyom.477/2010. számú vádiratában különösen nagy vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelés bűntette és más bűncselekmények miatt a Fővárosi Törvényszéken emelt vádat Hagyó Miklós és társai ellen.

 

A vádirat 34. oldalának 4. bekezdésében az ügyészség rögzítette: „a bírósági eljárás lefolytatására a Be. 16. § (1) bekezdésének e) pontja és a Be. 17. §-ának (1) bekezdése alapján a Fővárosi Törvényszéknek van hatásköre és illetékessége. 

 

Az Országos Bírósági Hivatal (továbbiakban: OBH) elnöke ugyanakkor ezt követően – a Fővárosi Törvényszék elnökének 2012.EI.X.A.12. számú indítványára – az eljárás lefolytatására a 21/2012. (II.16.) OBHE számú határozatával a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI törvény (továbbiakban: Bszi.) 62.§ (1) bekezdése alapján a Kecskeméti Törvényszéket jelölte ki.

 

Az OBH elnöke döntését 2012. február 16. napján úgy hozta meg, hogy azzal szemben az Alaptörvény XXVIII. cikk (7) bekezdésében foglaltakkal ellentétben a hatályos jogszabályi rendelkezés jogorvoslati jogot nem biztosított, és a 2012. január 1. napjától 2012. július 16. napjáig hatályban volt Bszi. 62. § és 63. § gyakorlati megvalósításának törvényességét biztosító, az eljáró bíróság kijelölésének rendjére vonatkozó egzakt szabályzat sem állt rendelkezésre.

 

A határozattal szemben 2012. április 16. napján - az ügyben érintett további 12 vádlott védőjével együttesen - alkotmányjogi panaszt terjesztettünk elő az Alkotmánybíróságon. Az eljárásra kijelölt Kecskeméti Törvényszéken 2012. május 31. napján írásban benyújtott közös indítványunkban az alkotmányjogi panaszra tekintettel kezdeményeztük a büntetőeljárásnak a Be. 266. § (1) bekezdés b) pontja - illetve másodlagosan a) pontja - alapján történő felfüggesztését, majd ez irányú indítványunkat az ügyben kitűzött első, 2012. június 13. napi tárgyaláson szóban is megerősítettük, illetve részben kiegészítettük.

 

Az eljárás felfüggesztésére vonatkozó indítványunkat a Kecskeméti Törvényszék a 2012. június 13. napján kelt 1.B.73/2012/46-II. számú végzésével elutasította, a döntést a másodfokon eljárt Szegedi Ítélőtábla a 2012. június 25. napján kelt Bkf.I.281/2012/2. számú végzésével helybenhagyta.

 

Ezt követően, 2012. augusztus 15. napján a Strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága előtt is eljárást kezdeményeztünk annak megállapítása érdekében, hogy az OBH elnökének döntése az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett, az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezménybe (továbbiakban: Egyezmény) ütközik. (Az eljárás folyamatban van.)

 

Itt utalok arra, hogy a Fővárosi Törvényszék jelen fellebbezéssel támadott végzése a 2. oldal utolsó előtti bekezdésében nehezményezve („megjegyzendő”) közli, hogy a tárgyalás előkészítése során a kijelölt bíróságnak módja lett volna az eljárás felfüggesztésére, az erre irányuló indítványok azonban elutasításra kerültek.

 

A Fővárosi Törvényszék hivatkozása több okból sem helytálló. Egyrészt az I. rendű vádlott védőjeként – hozzáteszem, csakúgy mint az ügyben eljáró többi védő – a hatályos jogszabályok által biztosított valamennyi jogi lehetőségemet igénybe vettem azért, hogy felhívjam a figyelmet az ügy áttételének alaptörvény-ellenességére és nemzetközi szerződésbe ütköző voltára. Az a tény pedig, hogy a folyamatban lévő alkotmánybírósági eljárás ellenére sem az elsőfokon, sem a másodfokon eljárt bíróság nem tartotta szükségesnek a büntetőeljárás felfüggesztését, – az Alkotmánybíróság 36/2013.(XII.5.) számú, az alkotmányjogi panaszunkban foglaltaknak maradéktalanul helytadó döntésére is figyelemmel – semmiképpen sem róható a vádlottak terhére.

 

Másrészt 2012 nyarán a büntetőeljárás felfüggesztésére tett indítványunk elbírálásakor még mind a Bszi. 62. és 63.§-ai, mind a Be. 20/A. §-a hatályban voltak, amely tény alapvetően befolyásolta az eljáró első- és másodfokú bíróságok döntéseit.

Az Alkotmánybíróság 45/2012. (XII.29.) számú és különösen 36/2013. (XII.5.) számú döntésének meghozatalát követően azonban a jogszabályi háttér alapvetően megváltozott. Miután ugyanis az Alkotmánybíróság egyértelműen megállapította, hogy az áttételt lehetővé tevő jogszabályi rendelkezések nemcsak alaptörvény-ellenesek, hanem nemzetközi szerződésbe is ütköznek, a Kecskeméti Törvényszék észlelte az addigi eljárását biztosító törvényi felhatalmazása hiányát, és a 2013. december 16. napján kelt 1.B.73/2012/292. számú végzésében az ügynek az arra illetékességgel rendelkező Fővárosi Törvényszékhez történő áttételéről rendelkezett.

 

II.

 

A Kecskeméti Törvényszék áttételt elrendelő végzésével szemben a Fővárosi Törvényszék 2014. január 7. napján kelt, jelen fellebbezéssel támadott döntésében illetékességének hiányát állapította meg.

 

1.) A Fővárosi Törvényszék a végzés indokolásában részletesen ismertette az eljáró bíróság illetékességének Be. 17. § szerinti szabályait, amely alapján, figyelemmel a Be. 308. § (1) bekezdésében foglaltakra megállapította: „függetlenül attól, hogy az eljárás lefolytatására utóbb alaptörvény-ellenesnek nyilvánított jogszabály alapján került más, azonos hatáskörű bíróság kijelölésre, az illetékesség rögzült, így a büntetőeljárást annak a bíróságnak kell lefolytatnia és befejeznie, ahol a tárgyalást megkezdték.”(2. oldal 6. bekezdés)

 

Majd a bíróság „kétségtelen tényként” azt rögzítette, hogy: „a kijelölt bíróságok illetékességét nem az ügyészi vádemelés, hanem az alaptörvény-ellenesnek nyilvánított OBH elnökének döntése alapozta meg [helyesen nyilván így: az OBH elnöke alaptörvény-ellenesnek nyilvánított döntése alapozta meg], melyről az ugyancsak alaptörvény-ellenesnek nyilvánított Be. 20/A. §-án kívül a Be-ben egyéb rendelkezés nincsen”.(2. oldal utolsó bekezdés)

 

A Fővárosi Törvényszék álláspontját tévesnek tartom.

 

Elöljáróban leszögezem, hogy a Fővárosi Törvényszék indokolásának idézett része önmagának is ellentmond: egyrészt ugyanis arra hivatkozik, hogy az eljáró bíróság illetékességének megállapításakor kizárólag a hatályos Be. előírásaira kell hagyatkozni, másrészt azonban azt állapítja meg, hogy az alaptörvény-ellenesnek nyilvánított rendelkezéseken kívül a Be. az adott jogi helyzetre vonatkozó rendelkezést nem tartalmaz.

 

A Fővárosi Törvényszék érvelésének lényege, hogy a tárgyalás megkezdését követően kizárólag a Be. 308. § (1) bekezdésében felsorolt okok fennállása esetén van lehetőség az ügy áttételére, és mivel a Be. 308. § (1) bekezdése nem tartalmazza azt a konkrét okot, hogy az eljáró bíróság kijelöléséről döntő határozat alaptörvény-ellenes – és nemzetközi szerződésbe is ütköző – rendelkezésen alapult, ami miatt az illetékesség megállapítására is alaptörvény-ellenesen került sor, - az Alkotmánybíróság döntésétől függetlenül - a Be. szerint nincs törvényes lehetőség a kijelölt bíróság illetékessége hiányának megállapítására és az ügy áttételére.

 

A Fővárosi Törvényszék érvelése nemcsak az Alkotmánybíróság 36/2013. (XII.5.) számú döntésében pontosan megfogalmazott tételeknek, hanem a magyar jogrend elveinek és szerkezetének is ellentmond.

 

a) Tény, hogy a Be. 308. § (1) bekezdése a magyar jogtörténetben első ízben létrejött, egyedi jogi helyzetre vonatkozó rendelkezést nem tartalmaz, figyelemmel azonban arra, hogy az OBH elnökét az ügyek áttételére feljogosító jogszabályi rendelkezéseket - alaptörvénybe és nemzetközi szerződésbe ütközés vagy közjogi érvénytelenség miatt - időközben egyaránt annulálták, vagyis a rövid életű jogintézmény megsemmisült, ez a hiány teljességgel természetesnek tekinthető.

 

b) Magyarország Alaptörvénye (2011. április 25.) már a Nemzeti Hitvallásban is kimondja azt az alapelvet, amelyet utóbb az R cikk (1) bekezdésében is megismétel: az Alaptörvény Magyarország jogrendszerének alapja, az Alaptörvény T cikkének (3) bekezdése pedig azt is előírja, hogy jogszabály nem lehet ellentétes az Alaptörvénnyel.

 

Az Alkotmánybíróság a 36/2013 (XII.5.) számú döntésében úgy határozott, hogy az adott jogszabályok akkor hatályos szakaszai, így a Bszi. 62. és 63. §-ai, valamint a Be. 20/A. §-a, amelyek az OBH elnöke döntésének meghozatalát, vagyis az ügyben eljáró bíróságként a Kecskeméti Törvényszék kijelölését lehetővé tették, „a tisztességes eljárás több követelményének sérelme miatt az Alaptörvény XXVIII. Cikk (1) bekezdésébe és az Egyezmény 6. cikk 1. pontjába ütköztek”, vagyis nemcsak alaptörvény-ellenesek, hanem egyúttal Magyarországra nézve kötelező érvényű nemzetközi szerződés előírásainak is ellentmondanak. (36/2013 (XII.5.) számú AB döntés 45. oldal [58] pont)

 

Az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (továbbiakban: Abtv.) 39. § (1) bekezdése kimondja, hogy a törvény eltérő rendelkezése hiányában az Alkotmánybíróság döntése mindenkire nézve kötelező.

 

Az Abtv. 39. § (3) bekezdése szerint az Alkotmánybíróság az alkalmazott jogkövetkezményeket az Alaptörvény és az Abtv. keretei között maga állapítja meg, az Abtv. 41. § (3) bekezdése pedig előírja: az Alkotmánybíróság a hatályon kívül helyezett jogszabály alaptörvény-ellenességét főszabály szerint akkor állapíthatja meg, ha a jogszabályt konkrét esetben még alkalmazni kellene.

 

Az Alkotmánybíróság erre figyelemmel határozatában a következőket rögzítette: „az Abtv. 45. § (2) bekezdése értelmében, ha az Alkotmánybíróság bírói kezdeményezés vagy alkotmányjogi panasz alapján semmisít meg egyedi ügyben alkalmazott jogszabályt, a megsemmisített jogszabály az Alkotmánybíróság eljárására okot adó ügyben nem alkalmazható. A Bszi. és a Be. támadott rendelkezései alaptörvény-ellenességének megállapítása tehát elvileg a törvény erejénél fogva maga után vonja azok alkalmazása kizárását az alkotmánybírósági eljárás alapjául szolgáló ügyekben, ezért erről az Alkotmánybíróságnak külön nem kellett rendelkeznie.”(36/2013 (XII.5.) számú AB döntés 46. oldal [62] pont)

 

Nyomatékosan felhívom a figyelmet arra, hogy a jelen ügyben - ahogy arra a I. pontban már hivatkoztam - az Alkotmánybíróság döntésének meghozatalára a most folyó ügy terheltjei és védőik által 2012. április 16. napján benyújtott alkotmányjogi panasz alapján került sor, tehát az Abtv. 45. § (2) bekezdése rendelkezésének alkalmazásához, vagyis az érintett jogszabályi szakaszok alkalmazásának tilalmához a leghalványabb kétség sem férhet.

 

Mindebből kétséget kizáróan következik: ha az Alkotmánybíróság döntése alapján a Kecskeméti Törvényszék kijelölését megalapozó jogszabályok alaptörvény-ellenesek voltak  és nemzetközi szerződésbe is ütköztek, akkor az Alaptörvénynél alacsonyabb szintű  jogforrás, így a büntetőeljárásról szóló törvény  valamely rendelkezése, különösen pedig ilyen norma hiánya a fennálló, abszolút jogellenes helyzetet nem legalizálhatja.

 

Másképpen fogalmazva, az a tény, hogy a Be. 308. § (1) bekezdése nem tartalmaz arra vonatkozó előírást, mi a teendő, ha a tárgyalás megkezdése után válik egyértelművé, hogy az eljárásra kijelölt bíróság a kijelölése alapjául szolgáló jogszabályi rendelkezések kétségtelen alaptörvény-ellenessége miatt nem illetékes, nem hozható létre olyan jogi helyzet, amelyben az Alkotmánybíróság döntésének tudatos negligálásával a Be. egyéb esetekre vonatkozó rendelkezései kerülnek alkalmazásra.

 

A jelen esetben ugyanis „az áthelyezett eljárások mögött immár nincs sem hatályos lex, sem hatályos alaptörvényi klauzula”, amivel összefüggésben az egyes konkrét ügyekre nézve az Alkotmánybíróság azt is leszögezte:„önmagában az a tény, hogy a ténylegesen eljáró bírói tanács konkrét pervezetésével szemben a folyamatban levő eljárásban nem fogalmaznak meg kifogást, még nem tudja sem kimenteni, sem ellentételezni a nullum judicium sine lege elven esett eredendő sérelmet.” (36/2013. (XII.15.) számú AB döntés 45. oldal [56] és [57] pontok)

 

A Bszi. most is hatályos 8. § (1) bekezdése - összhangban az Alaptörvény XXVIII. cikkének (1) bekezdésével – kimondja, hogy senki sem vonható el törvényes bírájától, a (2) bekezdés pedig úgy rendelkezik, hogy a törvény által rendelt bíró az eljárási szabályok szerint a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróságon működő, előre megállapított ügyelosztási rend alapján kijelölt bíró.

 

Az Alkotmánybíróság döntésének értelmében a korábban eljárt Kecskeméti Törvényszéknek a jelen ügyben nincs illetékessége, így előtte az eljárás törvényesen semmiképpen sem folytatható. Ezt a mindenkire nézve kötelező érvényű Alkotmánybírósági döntésen alapuló tényt a Be. vonatkozó rendelkezésének hiányára hivatkozással a Fővárosi Törvényszék a mindenkire ugyancsak kötelező érvényű jogforrási hierarchia miatt  nem negligálhatja.

 

2.) A Fővárosi Törvényszék végzésének indokolásában azt is kifejtette, hogy megítélése szerint a Be. 308. § (1) bekezdése az, „amely jelen ügyekben a legjobban összeegyeztethető az Alaptörvény 6. cikkének 1. pontjában meghatározott tisztességes tárgyaláshoz való joggal, amely magában foglalja azt is, hogy mindenkinek joga van arra, hogy a bíróság az ügyét ésszerű időn belül tárgyalja és hozzon határozatot az ellene felhozott büntetőjogi vádak megalapozottságáról.” (2. oldal utolsó bekezdés - 3. oldal első bekezdés)

 

a) Elöljáróban felhívom a figyelmet arra, hogy a Fővárosi Törvényszék hivatkozása téves: Az Alaptörvény 6. cikkének nincs 1. pontja; van viszont (1) bekezdése, amely egészen másról szól, az egyén azon  jogáról, amely a magán- és családi élet, az otthon, a kapcsolattartás és a jó hírnév mások általi tiszteletben tartását biztosítja.

 

b) A Fővárosi Törvényszék által hivatkozott, kiragadott részlet valójában az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezménynek a „tisztességes tárgyaláshoz való jog”-ról szóló 6. cikk 1. pontjából való, amelynek első mondata a maga teljességében a következőket rögzíti: Mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen nyilvánosan és ésszerű időn belül tárgyalja, és hozzon határozatot polgári jogi jogai és kötelezettségei tárgyában, illetőleg az ellene felhozott büntetőjogi vádak megalapozottságát illetően.

 

A Fővárosi Törvényszék indokolásával ellentétben az állapítható meg, hogy az Egyezmény alapvetésként a törvény által létrehozott független és pártatlan bíróság kívánalmát rögzíti, és értelemszerűen csak ezt követően fogalmazza meg a törvényes bíróság eljárásával szemben elvárt kritériumokat.

 

Az Egyezmény rendelkezésével teljes összhangban Alaptörvényünk XXVIII. cikkének (1) bekezdése kimondja: mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat vagy valamely perben a jogait és kötelezettségeit törvény által felállított, független és pártatlan bíróság tisztességes és nyilvános tárgyaláson, ésszerű határidőn belül bírálja el.

 

Amint azt az előző 1.) pontban részletesen kifejtettem, a jelen ügyben eljárásra kijelölt Kecskeméti Törvényszék nem az adott ügy elbírálására hivatott, ilyen értelemben tehát nem a törvény által létrehozott vagy felállított bíróság, így előtte az eljárás az Egyezmény és az Alaptörvény hivatkozott rendelkezéseiből következően nem folytatható. Erre tekintettel az adott illetékességi kérdés szempontjából az ügy ésszerű határidőn belüli elbírálása követelményének vizsgálatára nincs jogi lehetőség, mivel ehhez az Alkotmánybíróság határozatában rögzített elvi tételeknek megfelelő, azaz törvényes bíróságra lenne szükség.

 

c) A Fővárosi Törvényszék a továbbiakban az ügyek ésszerű időn belüli tárgyalásának és elbírálásának követelménye kapcsán az Alkotmánybíróság döntésében foglaltakat a következők szerint idézi: „az időszerűség követelménye csak egy a tisztességes eljárás elemei közül, amely a végletekig nem fokozható, s amely a tisztességes eljárás további szempontjai fölött nem szerezhet uralkodó befolyást, más alapjogot pedig semmiképpen nem sérthet [38]”, majd leszögezi: „a Be. egyéb nem alaptörvény-ellenes rendelkezései megkövetelik, hogy az eljárások ésszerű időn belül befejeződjenek”(3. oldal első bekezdés).

 

Az, hogy a Fővárosi Törvényszék megállapítása az Alkotmánybíróság döntéséből származó, az általa is hivatkozott alapelvnek miért mond teljes mértékben ellent, különösebb magyarázatot nem igényel. A Fővárosi Törvényszék hivatkozása azonban ebben az esetben sem teljes, az Alkotmánybíróság hivatkozott [38] pontja ugyanis szó szerint a következőket tartalmazza: „Az időszerűség követelménye azonban csak egy a tisztességes eljárás elemei közül, amelynek érvényre juttatása végletekig nem fokozható, s amely a tisztességes eljárás további szempontjai fölött nem szerezhet uralkodó befolyást, más alapjogot pedig semmiképpen nem sérthet [20/2005. (V.26.) AB határozat, ABH 2005, 202, 228.]” (36/2013. (XII.15.) számú AB döntés 40. oldal [38] pont)

 

Egyértelműen megállapítható: a Fővárosi Törvényszék végzésének indokolásában önkényesen szelektálva kihagyta az Alkotmánybíróság hivatkozott kijelentésének a jelen fellebbezéssel támadott végzés meghozatala szempontjából legfontosabb elemét, mégpedig azt, hogy az időszerűség követelményénekek érvényre juttatása a végletekig nem fokozható.

 

Ennek jelentősége pedig abban áll, hogy a Fővárosi Törvényszék jelen döntésének meghozatalakor éppen ennek a tételnek ellentmondva, az időszerűség követelményét valamennyi az Alaptörvény és az Egyezmény által biztosított alapvető emberi jog fölé emelve foglalt állást.

 

Hozzáteszem, az Alkotmánybíróság mindenkire nézve kötelező erejű döntésével szemben [Abtv. 39.§ (1)] a Be. rendelkezéseire való „követelmény”-szintű hivatkozás a Magyarországon hatályos jogrend keretein belül egyszerűen értelmezhetetlen. Már csak azért is, mert hiszen a Be. „alapvető rendelkezések” című I. fejezetében nevesített büntetőeljárási alapelvek között az időszerűség, mint kifejezett követelmény nem szerepel.

 

d) A Fővárosi Törvényszék végső megállapításaként rögzítette: „Amennyiben az eljárások az áttételt követően újra indulnának, ez az alkotmányos alapelv (mármint az időszerűség követelménye) szenvedne komoly sérelmet, amely nem áll összhangban a tisztességes eljárás követelményével a konkrét ügyben, melyekben vizsgált alaptörvény-ellenes rendelkezés csupán elvont jogsérelmet eredményezett.” (3. oldal első bekezdés)

 

Az Alkotmánybíróság 36/2013. (XII.5.) számú döntésében az OBH elnökének 21/2012. (II.16.) OBHE számú határozata alapjául szolgáló jogszabályi rendelkezések által okozott jogsérelem kapcsán az alábbiakat állapította meg:

 

• „Az eljáró bíróságnak az OBH elnöke saját mérlegelésén alapuló kijelölése azonban így az Alaptörvénynek a tisztességes eljárás követelményét megfogalmazó XXVIII. cikke (1) bekezdéséből következő, a törvényes bíróhoz való jog sérelmét eredményezte, mivel a jogi szabályozás a pártatlan bíráskodás ún. objektív tesztjének nem felelt meg.”(39. oldal [34] pont)
• „A jelen ügyben az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Bszi. és a Be. vizsgált rendelkezései az Alaptörvényből és az Egyezményből egyaránt következő, a pártatlanság és a pártatlanság látszata követelményének nem tettek eleget. A pártatlanság objektív követelménye ugyanis csak akkor teljesül, ha a szabályozás kellő garanciát biztosít minden kétely kizárásához.” (45. oldal [55] pont
• „Mivel ebben az esetben a törvényhozó egyáltalán nem biztosított jogorvoslatot az érintettek számára egy olyan döntés (határozat) ellen, amely – a fentiekben is hivatkozott, elsősorban a tisztességes eljáráshoz fűződő – alapvető jogaikat érintette, az Alkotmánybíróság megállapította, hogy ez a szabályozás alaptörvény-ellenes volt és nemzetközi szerződésbe ütközött, ugyanis nem tett eleget sem az Alaptörvény XXVIII. cikk (7) bekezdésében, sem az Egyezmény 13. Cikkében foglalt követelménynek.” (46. oldal [61] pont) 

 

A Fővárosi Törvényszék - előttem ismeretlen felhatalmazás alapján - az Alkotmánybíróság által a fentiek szerint megállapított jogsérelmet minősítette „csupán elvont”-nak, és merőben önkényesen foglalt állást abban a kérdésben, hogy az ügy vádlottjai, így Hagyó Miklós I. rendű vádlott szempontjából mely jogsérelem áll kevésbé összhangban a tisztességes eljárás követelményével.

 

Ez utóbbi kérdést pedig a végzésben foglaltak szerint úgy döntötte el, hogy az adott büntetőeljárás bírósági szakaszának újraindulása az eljárások ésszerű időn belüli befejezésének alkotmányos alapelvét komolyan sértené, és ez – szemben az Alkotmánybíróság által megállapított jogsértésekkel – nem állna összhangban a tisztességes eljárás követelményével.

 

Figyelemmel az Alkotmánybíróság döntésének hivatkozott megállapításaira, továbbá arra, hogy az Alkotmánybíróság megítélése szerint az Európa Tanács részéről eljáró Velencei Bizottság a jelen ügyben vizsgált szabályozást illetően lényegében vele azonos következtetésre jutott - 41. oldal [42] pont - nem igényel részletes okfejtést, hogy a Fővárosi Törvényszék minősítésével szemben, az adott többszörös alapjogsérelem valójában miért nem tekinthető „elvont”-nak.

 

Azt azonban mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy a Fővárosi Törvényszéknek az egyes alkotmányos alapelvek megsértéséből fakadó hátrányok alapul vételével kialakított merőben önkényes negatív értékhierarchiája a hatályos jogrendnek, így magának az Alaptörvénynek is ellentmond.

 

Arról ugyanis, hogy az egyénnek a tisztességes eljáráshoz való jogát mely általa elszenvedett sérelem korlátozza-károsítja inkább, az Alaptörvényből és az Egyezményből is fakadóan kizárólag az érintettnek van joga dönteni.

 

Különösen igaz ez egy büntetőeljárás vádlottjára. Ezzel összefüggésben az Alkotmánybíróság a következőket rögzítette a szóban forgó döntésében:

 

„A védelemhez való joggal összefüggésben tért ki korábban az Alkotmánybíróság a terhelt önrendelkezési jogára, és mondta azt, hogy az önrendelkezési szabadság alkotmányos alapjog, amely a jogok gyakorlásától való tartózkodást, a nem cselekvés jogát is magában foglalja. ”Az önrendelkezési jog eljárási vetülete nyilvánul meg a terhelt rendelkezési jogában, amelynek alapján a büntetőeljárásban dönt arról, hogy a részére biztosított eljárási jogokat milyen mértékben gyakorolja, milyen mértékben él a lehetőségekkel [14/2004. (V.7.) AB határozat, ABH 2004, 241, 257.]”(40. oldal[39] pont)

 

„A fenti alkotmánybírósági tézisek közel állnak ahhoz, ahogyan az Emberi Jogok Európai Bírósága értelmezte az ésszerű határidőn belüli bírói döntéshez való jog összefüggéseiben az eljárás időtartama ésszerűségének és a panaszos saját magatartásának az elhúzódásra gyakorolt kihatását... az eljárási időtartam ésszerű voltának, illetve elhúzódásának a panaszos megatartásával való összefüggéseinek vizsgálata során különbséget kell tenni az eljárási lehetőségekkel való élés és az azokkal való visszaélés között: a jog által nyújtott lehetőségek igénybevétele nem róható fel a panaszosnak.” (40. és 41. oldal [40] pont)

 

Az Alkotmánybíróság jogértelmezésének jelentősége abban áll, hogy a jelen esetben teljes mértékben a terhelteken, és így Hagyó Miklós I. rendű vádlotton kívül eső, kizárólag a jogalkotónak és hatósági döntéshozónak felróható okból következett be az a jogi helyzet, hogy az eljárásra kijelölt bíróság nem tekinthető törvényes bíróságnak, és ez vonja maga után az eljárás újbóli megkezdésének szükségességét, vagyis az eljárás elhúzódását.

 

A vádlottak önrendelkezési szabadságukhoz fűződő alkotmányos alapjogukat gyakorolták akkor, amikor a már meghozatalakor sérelmesnek tartott OBH elnöki döntéssel szemben alkotmányjogi panaszt nyújtottak be, amelynek megalapozottságát egyértelműen mutatja, hogy az Alkotmánybíróság az abban foglaltaknak maradéktalanul helyt adott. Az a körülmény tehát, hogy az Alkotmánybíróság döntése folytán az eljárás újra indulásának van helye, a terheltek tisztességes eljáráshoz fűződő jogát semmiképpen sem sértheti súlyosabban, mint azok a jogsérelmek, amelyek miatt az önrendelkezési jogukat gyakorolva panasszal éltek.

 

e) Végezetül engedtessék meg egy ide kívánkozó megjegyzés. Több mint különös, hogy pont a Fővárosi Törvényszék hivatkozik az eljárás gyorsítására, mint meghatározó alapelvre. A Fővárosi Törvényszék ugyanis most annak a hátránynak az elhárítása érdekében rangsorol önhatalmúlag a különböző eljárási szempontok (elvek) között, amelyet éppenséggel a saját alaptörvény-ellenes jogszabályon alapuló kezdeményezése idézett elő. Ha ugyanis annak idején 2012. januárban a Fővárosi Törvényszék frissen kinevezett elnöke nem az ügyáttételt szorgalmazza az OBH elnökénél, hanem a 14/2002. (VIII.1.) IM rendelet 33-33/B. §-aiban foglalt jogával élve soron kívüliséget rendel el, mára az ügy első fokon lezárulhatott volna.

 

Összegezve: a Be. 347. § (1) bekezdése, illetőleg a Be. 372. § (1) bekezdése alapján indítványozom az elsőfokú bíróság határozatának megváltoztatását és annak megállapítását, hogy - a Központi Nyomozó Főügyészség vádiratában foglaltak szerint - a bírósági eljárás lefolytatására a Be. 16. § (1) bekezdésének e) pontja és a Be. 17. §-ának (1) bekezdése alapján a Fővárosi Törvényszéknek van hatásköre és illetékessége. 

 

Budapest, 2014. február 24.

 

Tisztelettel:

 

      dr. Kádár András

I. r. Hagyó Miklós védője