Videó - Védőbeszéd 1/6 Bevezetés és az eljárás jogsértései

Hagyó Miklós védelmében - Dr. Kádár András és Dr. Németh Nóra perbeszéde - Kecskemét, 2015.12.08. és 10.


1/6 Bevezetés és az eljárás jogsértései

Védőbeszéd a Kecskeméti Törvényszéken Hagyó Miklós és társai ellen
1.B.213/2014. számon folyó büntető ügyben Hagyó Miklós I. rendű vádlott védelmében





A teljes védőbeszéd leirata



Videó szövege



Hagyó Miklós védelmében - Dr. Kádár András és Dr. Németh Nóra perbeszéde - Kecskemét, 2015.12.08. és 10.

1/6 Bevezetés és az eljárás jogsértései

 

Védőbeszéd a Kecskeméti Törvényszéken Hagyó Miklós és társai ellen 1.B.213/2014. számon folyó büntető ügyben Hagyó Miklós I. rendű vádlott védelmében


Tisztelt Törvényszék!

 

Védencemet Hagyó Miklóst a jelen ügy I. rendű vádlottját a Központi Nyomozó Főügyészség a régi Btk. szerint a következő bűncselekmények elkövetésével vádolja:

  • különösen nagy vagyoni hátrányt okozó folytatólagosan, bűnszervezetben elkövetett hűtlen kezelés bűntettével, mint felbujtót,
  • két rendbeli vezető beosztású hivatalos személy által elkövetett vesztegetés bűntettével,
  • két rendbeli hivatali visszaélés bűntettével,

 

A vád már benyújtásakor is megalapozatlan volt, eredetileg is minden ténybeli alapot nélkülöző megállapításait a Kecskeméti Törvényszék előtt lefolyt bizonyítási eljárás részleteiben és a maga egészében is teljesen megcáfolta. Már most jelzem, hogy Hagyó Miklós bűncselekmény hiányában való felmentésére teszek indítványt.

I. A nyomozás törvényességére vonatkozó észrevételek

1. A 2010. május 14. napi gyanúsítotti kihallgatás és azt követő kihallgatások menete, a rendőrség és az ügyészség eljárása:

a) Hagyó Miklós 2010. május 14. napi első gyanúsítotti kihallgatásakor védőként indítványoztam, hogy a nyomozó hatóság szembesítse ügyfelemet azzal, aki mindannak, amit ő mond, az ellenkezőjét állítja (67. kötet 44.009. oldal első bekezdés). Ezt az indítványomat a későbbi kihallgatások alkalmával, 2010. június 30-án (67/44.075.) és 2010. augusztus 30-án azt követően, hogy a II. vádpontban foglalt bűncselekménnyel is meggyanúsították védencemet, más bizonyítási indítványaim fenntartása mellett megismételtem. (67/44.075.)

 

Ilyen előzményeket követően a Központi Nyomozó Főügyészség 2010. szeptember 14. napján szembesítette az I. rendű vádlottat a IV. rendű vádlottal, de egészen a nyomozás 2011. októberi befejezéséig  Hagyó Miklóst mással nem szembesítették.

 

Nem szolgálta a tényállás felderítéséhez fűződő eljárási érdekeket az, hogy ügyfelem csak a 2011. október 5. napján tartott iratismertetést követőn ismerhette meg az eljárás során kihallgatott többi személy, gyanúsított, illetve tanú vallomását, így csak ekkor szembesülhetett azzal, hogy személy szerint ki volt az, aki mást mondott, mint ő.

 

A nyomozást a rendőrségtől a Központi Nyomozó Főügyészség 2010. május 20-án vette át. Ettől az időponttól kezdve ezért a Központi Nyomozó Főügyészség ügyészei egészen bizonyosan tudták, mely személyek vallomásai között van egymást kizáró érdemi ellentmondás, de ezt meg sem kísérelték a Be. 124.§ (1) bekezdésében szabályozott szembesítéssel feloldani. A szembesítések elmaradásának indoka a védelem előtt nem ismert, tény azonban, hogy a kilenc hónapon át előzetes letartóztatásban volt, a fogság mostoha körülményei ellenére a vallomástételre a lehetőségei határain belül mindig kész Hagyó Miklós részéről ennek semmilyen akadálya nem volt.

 

Ha azt a kérdést tesszük fel, hogy mindezt miért hangsúlyozom most, a válaszom egyértelmű: a vádhatóság eljárásának bizonyítási fogyatékosságai miatt.

 

Mint ismert, a vád cégkapcsolatokkal összefüggő, Hagyó Miklóst érintő releváns része A.. Attila III. rendű és R.. Miklós VIII. rendű vádlottak egyes, célzottan kiválasztott nyomozati vallomásain alapszik. E vádlottak a tárgyaláson a nyomozás bizonyos szakaszában tett, a vád szerint a tényállás bázisát adó nyilatkozataikat meggyőző indokokkal visszavonták, az ügyészség mégis kitart amellett, hogy a kétséges körülmények között keletkezett vallomásokra a bíróság aggálymentesen alapozhat nagyon súlyos büntetőjogi következményekkel járó ténymegállapításokat. Teszi ezt az ügyészség annak ellenére, hogy például a nyomozás során semmilyen érdemleges bizonyítási cselekményt nem foganatosított azért, hogy a Hagyó Miklós és A.. Attila, illetve a Hagyó Miklós és R.. Miklós vallomásai között meglévő ellentmondásokat feloldja. A szükséges bizonyítási cselekmények foganatosításának nem volt akadálya, sem A.. Attila, sem pedig R.. Miklós nyomozati jegyzőkönyveiben nem olvashatunk arról, hogy Hagyó Miklóssal lefolytatandó szembesítést nem vállalnak. Ha a szembesítésre kellő időben sor kerül, több félreértés és ellentmondás nehézség nélkül tisztázható lett volna.

 

Ebben az összefüggésben van jelentősége további szempontnak, éspedig  Hagyó Miklós Be. 5.§ (3) bekezdésében előírt védekezéshez való joga biztosításának.

 

Az I. rendű vádlottnak ugyanis a nyomozás során nem volt módja arra, hogy közvetlenül reagálhasson az őt terhelő állításokra, a szembesítés lehetőségét kihasználva feltárja a valós tényeket és ezzel nemcsak a saját valós szerepét tegye egyértelművé, hanem a tényállás felderítéséhez is hozzájárulhasson. Mindez az ügyészség megalapozatlan vádemeléséhez és oda vezetett, hogy a vádhatóság a tényállás felderítése helyett az általa pontosan észlelt, de fel nem oldott ellentmondások tisztázását a bírósági eljárásra hagyta.

 

b) Emlékeztetek rá, Hagyó Miklós a tárgyalási vallomásában felidézte a 2010. október 22-én a Központi Nyomozó Főügyészségen történteket, mikor is az őt kihallgató ügyész azt várta volna el tőle, hogy bilinccsel („mozgáskorlátozó eszköz”) a kezén a metrószerződések vaskos paksamétájában jelölje meg a védekezésében hivatkozott részeket és konkrétan azt a rendelkezést, amely szerint a 4-es metróvonalra vonatkozó főpolgármester-helyettesi előterjesztés előkészítésének költségei a BKV-t terhelik. 2015. október 15-én a vádhatóság képviselője egy hosszabb fejtegetés keretében azt állította (vádbeszéd 26. oldal), hogy az I. rendű vádlott nem mond igazat, amikor az ügyész úr a tényeket önkényesen kiterjesztő jogértelmezése szerint „ügyészi kényszerítő eszköz felhasználására” hivatkozik

 

A Hagyó Miklóssal közölt gyanúsításra tekintettel védőként, már az ügyfelemmel szemben folyó eljárás kezdeti szakaszában, 2010. június 19-én indítványoztam, hogy a Központi Nyomozó Főügyészség szerezze be a BKV és az AAM közötti szerződés megítélése szempontjából elengedhetetlenül szükséges Metrószerződéseket, amely indítványomnak végül az ügyészség hosszú hónapok múlva eleget tett, és mint jeleztem, 2010. október 22-én az eljáró ügyész a beszerzett iratokat egy lendületes mozdulattal Hagyó Miklós elé helyezte. Ezután védencemet felszólította arra, jelölje meg a 100 oldalt meghaladó terjedelmű szerződéses iratanyagban azokat a pontokat, melyek a korábbi gyanúsítotti kihallgatásai során általa előadottakat igazolják, de ügyfelem ennek a felszólításnak több ok miatt sem tudott ott és akkor eleget tenni.

 

Először is, a kihallgatás idején, s ez a jegyzőkönyvből is kiderül, Hagyó Miklós rossz egészségi állapotban volt, ennek ellenére a kihallgatáson való részvételt nem tagadta meg és erőt véve szemmel láthatóan leromlott fizikai és pszichikai állapotán, késznek mutatkozott a közreműködésre. Másodszor, a szóban forgó eseményre két órás, fárasztó kihallgatás végén került sor. Hagyó Miklóstól a kihallgatást végző ügyész ezek után várta el, hogy jogi és pénzügyi képzettség híján a több mint száz oldalas szerződéses csomag speciális költségelszámolását szabályozó rendelkezéseit azonosítsa be, amelyre az adott körülmények között nem volt képes. Csak jelzem – s ezt vehetjük harmadik oknak is – hogy a szerződések megkötése és módosítása évekkel azelőtt történt, hogy Hagyó Miklós főpolgármester-helyettes lett és a szerződés konkrét rendelkezéseit tételesen nyilván nem ismerte, ez tőle nem is volt elvárható. Negyedszer pedig – az ügyészi állítás ellenére – fizikailag sem volt abban a helyzetben, hogy az elé tárt iratban keresni, lapozni tudjon, ugyanis a kihallgatás alatt össze volt bilincselve a keze. (67/ 44.143.)

 

Ügyész úr a vádbeszédében erős meggyőződéssel igyekezett megcáfolni Hagyó Miklós bilincses állítását és látszólag nincs is olyan bizonyíték, amely ezt a vitás kérdést eldöntené. Pedig van és ez nem más, mint a 2010. október 22-ei kihallgatásról készült jegyzőkönyv. Az ügyészségi kihallgatásokról készült jegyzőkönyvek mindazokat felsorolják, akik az eljárási cselekmény idején a kihallgatási helyiségben tartózkodnak. Ha áttekintjük a Hagyó Miklóssal az előzetes letartóztatása idején készített ügyészségi jegyzőkönyveket, nem találunk olyan esetet, amikor a jelen lévők sorában a büntetés-végrehajtási őr nevét olvashatjuk. Egyetlen kivétellel, éspedig a 2010. október 22-i kihallgatásról készült iratban. Ebben a gyanúsítási jegyzőkönyvben ugyanis a jelen lévő személyek között utolsóként - a kihallgatásairól készült jegyzőkönyvek közül egyedüliként – a Hagyó Miklóst előállító K.. K.. Károly bv.törzsőrmester neve is szerepel.. Márpedig ennek oka az a kézenfekvő tény, hogy ezen a kihallgatáson az ügyészség - a védelem előtt amúgy ismeretlenül maradt okból - úgy döntött, nem veszi át a fogvatartott őrzését az előállítást végző őrtől, ami egyrészt azzal járt, hogy a kihallgatáson az őr is jelen volt, másrészt azt eredményezte, hogy ügyfelem kezén a bilincs rajta maradt.(67/44.133.)

 

Ügyész úr annak igazolására, hogy Hagyó Miklós kezén a kihallgatás közben nem lehetett bilincs, a 2010. szeptember 14-ei szembesítésről készült videofelvételt hozta fel, ami nyilván több okból is alkalmatlan a tétel bizonyítására. Részint azért, mert abból, hogy a szembesítésen nincs Hagyó Miklóson bilincs, nyilván nem következik, hogy egy későbbi másutt lebonyolított, más jellegű eljárási cselekményen ugyancsak leveszik róla, részint azért, mert ha ügyész úr jól megnézi a felvételt (amit gondolom nem egyszer megtett), nem lát a helyiségben bv őrt. Pedig az I. rendű vádlottat mindkétszer a büntetés-végrehajtási intézetből hozták a kihallgatásra. A videofelvételen nemcsak bilincs nem látható, hanem bv őr sem, ez utóbbi nyilván azért, mert nem volt ott. Ha viszont a 2010. október 22-ei kihallgatáson őr volt a kihallgató helyiségben, amit közokirat igazol, annak oka csakis az lehetett, hogy ügyfelem mond igazat, nem vették le róla a bilincset.

 

A vádhatóság szerint Hagyó Miklós tárgyalási vallomásában igazodott a többi vádlott kényszerről szóló állításaihoz, mert maga is szükségesnek látta, hogy említést tegyen egy, a kihallgatását végző ügyész által használt kényszerítő eszközről. 

 

Az ügyészségnek ez a megállapítása iratellenes, és nem felel meg a valóságnak.

 

Hagyó Miklós az eljárás során soha nem állította, hogy a Központi Nyomozó Főügyészség vele szemben kifejezett kényszerítő eszközt alkalmazott volna, ilyen módon a vádlott-társai által előadottakat sem tudta ezzel megerősíteni.

 

Másrészt, az ügyészség a vádbeszédben elhangzott okfejtése megfogalmazásakor azt a nyilvánvaló tényt is figyelmen kívül hagyta, hogy Hagyó Miklósnak fizikai okok miatt sem lett volna arra lehetősége, hogy az általa előadottakkal a vádlott-társai nyomozati szakasszal kapcsolatos beszámolóját erősítse. Ez a fizikai akadály pedig maga az idő. Az I. rendű vádlott ugyanis 2012. szeptember 11-én tette meg a tárgyalási vallomását, amely időpontban, figyelemmel a nyomozati vallomásokra is, nem lehetett még tudomása arról, hogy a később sorra kerülő vádlottak tesznek-e egyáltalán vallomást, és ha igen, akkor mit fognak mondani.

 

Másképpen megfogalmazva, ügyfelemnek nem állt módjában előre megerősíteni azokat a vádlott-társai által tett kijelentéseket, amelyek az adott időpontban még el sem hangzottak.

 

Hagyó Miklós a 2010. október 22-ei ügyészségi meghallgatáson történteket a vád állításával szemben nem a kényszervallatás igazolására, hanem azért emelte ki, mert az eset jól példázza az ügyészség valódi célját.

 

Miről is van szó? Mint ismeretes A.. Attila első alkalommal 2010. január végén, később plasztikusan jellemzett nyomasztó és kilátástalan rendőrségi körülmények között tett említést a BKV és az AAM között 2007 január 24-én létrejött szerződésről, amellyel részben önmagát, jórészt azonban Hagyó Miklóst terhelte ugyan, de amely vallomás tartalmának ellenőrzése a nyomozó hatóság feladata volt. Ahhoz, hogy az AAM-BKV  szerződés szükségességét és indokoltságát meg lehessen ítélni, és a megfelelő büntetőjogi következtetést le lehessen vonni, a Metrószerződés-csomag beszerzése és vizsgálata mellőzhetetlennek látszott. Amikor 2010. május 14-én Hagyó Miklóst az AAM szerződés ügyében meggyanúsították, a nyomozó hatóságnak a megállapodás-csomag még nem állt rendelkezésére. A védelem 2010. június 19-én előterjesztett indítványára előkerült megállapodásokat azonban nem vetették egybe az eljárás egyéb anyagaival, hanem egyszerűen félretették. A Metrószerződések érdemi tartalma a nyomozás során a rendőrség és az ügyészség számára olyannyira érdektelen volt, hogy a vádirat I/A/21. pontjában a vádszerkesztő említést sem tesz róluk. A Metrószerződésekre az ügyész a váddal összefüggésben először 2015. szeptember 16-i vádmódosításában hivatkozik, tehát a nyomozás elrendelése után hat, Hagyó Miklós meggyanúsítását követően pedig öt évvel.

 

Hagyó Miklós tárgyalási vallomásában a 2010. október 22-ei kihallgatás intermezzójára hivatkozással arra utalt, hogy az ügyészségnek nem az volt a célja, hogy a tényállást a Be. 75. § (1) bekezdésében előírtakra figyelemmel alaposan és hiánytalanul, az igazságnak megfelelően feltárja, és ennek keretében a Be. 28.§ (1) bekezdése szerint a terheltet terhelő és mentő körülményeket is figyelembe vegye, továbbá a meggyőződését a bizonyítékok  tárgyilagos mérlegelésével alakítsa ki, hanem fordítva, olyan tényállás megállapítását érje el, amely a már rögzült meggyőződéséhez igazítható.

 

A bilincses közjátékot ügyész úr a vádbeszédében nyilván azért hozta fel, hogy Hagyó Miklós mindenre kiterjedő, hézagmentes vallomásán rést próbáljon ütni, és az I. rendű vádlott vallomásának támadásán túlmenően őt személyében is hiteltelenítse. Ez a próbálkozás  - lévén  a kiindulópontja hamis – nem vezethet eredményre.

 

Nem állt szándékomban hosszan időzni ennél a témakörnél, mivel azonban ügyész úr nagy súlyt fektetett a dologra, mégis szólnom kell róla.

 

Hagyó Miklós a 2011. október 22-én tartott kihallgatásán jelezte, hogy a Metrószerződések beszerzését nem ő, hanem én, mint a védője indítványoztam, vagyis nem ő személy szerint kívánta a szerződés vonatkozó rendelkezéseit értelmezni, ami lévén ügyfelem nem jogász, teljesen természetes. (67/ 44.145.)

A fogva tartás ügyében 2010. november 17-én tartott bírói ülésre az ügyészség indítványt terjesztett elő. Ebben kifejezetten Hagyó Miklóst terhelő körülményként hivatkozott arra, hogy ügyfelem a 2010. október 22-ei kihallgatáson az adott körülmények között nem tudta megjelölni a szerződésekben a releváns adatokat.(67/43.901.43.902.), amely állítás eljárásjogilag egyszerűen értelmezhetetlen. Nincs olyan letartóztatási ok, s remélhetőleg nem is lesz, amelyre a letartóztatása szempontjából hátrányos következtetést lehet levonni abból, hogy a terhelt egy ügyészi felszólításnak nem tud eleget tenni.

A következő kihallgatásán, 2010. december 15-én Hagyó Miklós az ügyészi felszólítást ismét nem teljesítette, amire romló egészségi állapota, az embertelen bánásmódot kimerítő börtönkörülmények, és az élettársával való személyes érintkezést megtiltó utóbb törvénytelennek minősülő ügyészi intézkedések több, mint elegendő magyarázattal szolgálnak.  (67/44.149.)

A következő ülésre (2011. február 16.) a Központi Nyomozó Főügyészség a korábbival lényegében szó szerint megegyező indítványt terjesztett elő, melyben ismét az inszinuáló, de a fogva tartás indokoltságának megítélése szempontjából értelmetlen hivatkozás szerepelt, hogy Hagyó Miklós az elébe tárt szerződésekben a kihallgatása során nem tudta megjelölni a releváns rendelkezéséket.(43.913.) Az I. rendű vádlott előzetes letartóztatását egy héttel később a Fővárosi Törvényszék megszüntette.

 

c) Az ügyészség a vádbeszédében hosszan fejtegette, miért nem tartja elfogadhatónak azon vádlottak tárgyalási vallomását, akik nyomozati hatósági elvárásokra és jogellenes befolyásolásra hivatkozással nem tartották fenn, vagy vonták vissza nyomozati vallomásaikat.

Amint arra a vádbeszéd 22. oldalától ügyész úr utal, A.. Attila, R.. Miklós, Z.. T.., L.. O.. és M..-H.. Éva arról beszéltek a tárgyaláson, hogy lefogásuk megfélemlítő módon, és azzal a nyilvánvaló céllal történt, hogy a vádlottak beismerő, de főleg meghatározott személyekkel szemben terhelő vallomásokat tegyenek. Ezt folyamatosan értésükre is adták. Az ügyész úr ezután R.. Miklós vallomását idézi, amely szerint a mai magyar büntetőeljárási gyakorlatban az előzetes letartóztatás lényegében egyenlő a kényszervallatással.

 

És itt következik az ügyészi érvelésben a látszólag szellemes, de nyilvánvalóan manipulatív retorikai fordulat. A továbbiakban már ez a R.. Miklós-féle állítás (mely egyébként nem egy elfogult vádlott állítása, hanem a büntetőjogászok jelentős részének szakmai meggyőződése) úgy jelenik meg, mint valamennyi vádlott és védő álláspontja, melyet az ügyész természetesen porrá zúz azzal az indokolással, hogy ha az előzetes letartóztatás a kényszervallatás egyik formája, akkor mind a 29 bíró, aki a letartóztatás elrendeléséről és fenntartásáról határozott, bűntárs a kényszervallatatásban, mint ahogy mindazok a védők is, akik védenceik sorsát látva hallgattak és nem fordultak az ügyészséghez vagy a nyomozási bíróhoz.

 

Nem fogok a vádlottakkal szemben érvényesített hatósági nyomásgyakorlás különféle módjaival foglalkozni általában és konkrétan, nem fogom elemezni a hatóságok kényszerintézkedési gyakorlatát általában és a jelen ügy részleteinek tükrében konkrétan, nem fogom kimutatni azt a bizonyítást nem igénylő, nyilvánvaló korrelációt, amely a vallomások tartalma és a vallomástevők személyes szabadságának foka között a jelen ügyben szembeszökően észlelhető, mert aki az ügyet egy kicsit is ismeri, pontosan tudja, miről van szó. Érintett védőtársaim majd ezt nyilván megteszik, ki-ki a saját védőbeszédében.

 

Ehelyett nem teszek mást, néhány vallomásra hivatkozom, olyanokéra, akiket a jelen ügyben nem terheltként hallgattak meg

 

Például P.. Jánoséra.

 

A tanú 2013. május 7-én tett vallomásából kiderült, hogy a vele 2010. április 14-én és április 19-én történt tanúkihallgatásáról készült jegyzőkönyvek alakilag és tartalmilag egyaránt valótlanok. A kihallgatását végző, a tanú vallomása szerint őt pszichikai nyomás alá helyező, evégből a lakásán személyesen is felkereső, a megfelelő információkért cserébe büntető ügyének nem jogszerű, ugyanakkor kedvező elintézésével bíztató rendőrtiszt által összeállított jegyzőkönyvek egyikéből még az sem derül ki egyértelműen, melyik rendőrkapitányságon készült, ráadásul az iraton a kihallgatás kezdetének időpontja későbbi, mint a befejezésé. A tanútól tudjuk, hogy 2010. áprilisában a hatóság elhatározott célja Hagyó Miklós letartóztatása volt, a nyomozó nem rejtette véka alá, hogy ez az ő személyes motívuma is. A közvetlenül az érintett vádlottak egyikét sem, az I. rendű vádlottat is legfeljebb a televízióból ismerő P.. János hiteles vallomásaként jegyzőkönyvbe vett, Hagyó Miklósra, L.. O..ra és H.. Évára súlyosan terhelő állításokat tartalmazó és a tanú kihallgatását végző nyomozó pressziójára aláírt jegyzőkönyvek P.. tárgyalási figyelmeztetés ellenére fenntartott határozott vallomása szerint hamisak, mert a tanúvallomásként feltüntetett állítások nem tőle származnak, hanem azokat a nyomozást végző rendőrtiszt egy kétes valóságtartalmú magánnyomozói jelentésből emelte ki. Bár P.. János tárgyaláson elhangzott kijelentéseinek ellenőrzése elmaradt, a jelen ügy nyomozásának súlyos fogyatékosságait és jogszerűtlenségeit megtapasztalva, halvány kétségem sincs aziránt, hogy az állítások nem állnak távol a valóságtól.

 

Hivatkozom például B.. Péterére.

 

Akit tanúként, hangsúlyozom tanúként krimibe illő körülmények között, mélygarázst, pincét megjárva vittek a BRFK kihallgató helyiségébe, ahol és itt ő folytatja: „aláírattak velem egy papírt, valamiféle titoktartási nyilatkozatot, hogy senkinek nem beszélhetek arról, hogy itt jártam, meg hogy milyen ügyekről volt szó, tulajdonképpen teljes csendben kell maradnom az egész történésről. Utána kezdetét vette egy 4-5 órás kihallgatás és ott már folyamatosan…a kihallgatók állandóan arról kérdeztek, hogy a Hagyó, a M.., a D.., milyen politikai nyomás volt, kértek-e pénzt stb., stb. Az nekem nagyon sokkoló volt. Különösen azért, mert voltak olyan félmondatok felfelé a liftben, meg máshol, ami hát nagyon, én féltem, nem voltam benne biztos, hogy haza tudok menni.” (2014. október 28. 27.jk./9.)

 

Majd ezután:

 

„Nem a Főkertről kérdeztek, hanem akkor megint arról kérdeztek, hogy na a Hagyó erőszakoskodott-e, mert ők úgy tudják, valamilyen olyan tanúvallomás van, hogy ő erőszakoskodott, meg, hogy ő kért-e tőlem pénzt, meg követelt-e tőlem pénzt, meg a M.. Ernő követelt-e tőlem pénzt. Én mondtam, hogy benne van a tanúvallomásban, hogy nem történt ilyen, nem tudok mást mondani erre.

 

És akkor kurtán-furcsán véget ért a kihallgatás, amíg a hölgy elment másolni a tanúvallomást, addig bejött egy középkorú úr, mondta, hogy gondoljam át a dolgokat, mert hogy az FKF-fel kapcsolatban rengeteg ügyben van nyomozás, ebben nekem is bajom lehet, pl. egy hét múlva szerdán legyek szíves visszafáradni, mert meg szeretnének gyanúsítani engem Pusztazámor ügyben.

 

Azt a hetet nem kívánom senkinek, de amit kérdeztek a kihallgatáson, meg ez a közlés a végén, az én számomra egyértelműen azt jelentette, hogy ha egy hét alatt vissza tudok emlékezni arra, hogy mégiscsak kért tőlem pénzt a Hagyó vagy a M.., akkor lehet beszélni erről a gyanúsításról, de nem volt ilyenről szó. Egy hét múlva visszamentem, meg is gyanúsítottak ebben a Pusztazámor ügyben. Ezt azért el szerettem volna mondani.”(27.jk/11.)

 

Hivatkozom például a BKV-nál egy időben jogi igazgatóként dolgozó dr. Sz.. Györgyére, akinek a vallomásából a következők derültek ki.

 

A tanú más ügyben előzetes letartóztatásba került, ezalatt egy alkalommal, ahogy a tanú fogalmazott, „klasszikus filmeket idéző” körülmények között – sötét szoba, sejtelmesen világító lámpa – két rendőrnyomozó jegyzőkönyvön kívüli beszélgetésbe kezdett vele, és itt a tanú szavai jönnek:

 

„..közölték…hogy ha D.. Gáborra vagy Hagyó Miklósra vagy K.. Istvánra bármilyen terhelő vallomással tudok szolgálni számukra, akkor ma csütörtök van, ott van egy papír a kezükben és akkor kedden szabadlábra kerülök…ott ment körülbelül fél órán keresztül a győzködésem azzal, hogy két kisgyermekem van, az egyik még egy év alatt volt, hogy ők jól el fognak intézni, hogy még 20 évig majd itt leszek, mert egyébként mindenki rám beszélt.” (2013. május 16.)

Dr. Sz.. György arról is szólt, hogy előzetes letartóztatása idején a fogva tartása helyéről – amint ezt egy másik jegyzőkönyvből tudjuk, 2010. június 28-án –  elszállították a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet I. objektumába, ahol s itt folytassa ő maga:

„Egy tárgyalóhelyiségbe vittek a Nagy Ignác utcán belül és ott két ügyész úrhölgy a Központi Nyomozó Főügyészségtől ült le velem szemben és tájékoztattak arról, hogy tanúként kívánnak kihallgatni a Hagyó ügyben, ahol elmondták, hogy ők a következő játékszabályokat mondják el számomra, 7 darab témát említettek, amiről szeretnének tanúként meghallgatni, hogy kerültem oda a BKV-hoz, a tanácsadói szerződésekkel, a munkaszerződésekkel kapcsolatban. Közölték, ami nagyon érdekes volt, hogy bár tudják ők, hogy én jóval több dologról tudnék mondani valamit, de hogy még véletlenül se említsek már mást. Tehát ez a 7 téma lesz, 8., 9. még véletlenül se, mert túl sok gyanúsított van már így is ebben az eljárásban és hogy ez a szám bőven elegendő, ne is beszéljek semmi másról és ennek következtében ők majd elintézik a Fővárosi Főügyészségnél, hogy a 9 hónapos tárgyalásomnál, ami majd jön szeptemberben, akkor lakhelyelhagyási vagy házi őrizet, tehát egy enyhített fokozatú kényszerintézkedést fognak ennek következtében elintézni számomra, ha én együttműködök.” (2013. május 16.)

 

Dr. Sz.. Györgyöt ezután a jelen ügyben 2010. augusztus 11-én, 23-án és 26-án kihallgatták, s noha a jegyzőkönyvi visszaidézése szeptember 8-ára azt az érzetet kelthette benne, hogy a Központi Nyomozó Főügyészség ígéretének megfelelően szabadlábra kerül, az ellene folyó ügyben a letartóztatását ügyészi indítványra meghosszabbították.

 

Ügyész úr a tárgyaláson felrótta az érintett védőknek, hogy amennyiben rendőri vagy ügyészi törvénysértést észleltek, azt védői kötelességük lett volna jelezni az ügyészségnek, vagy ha az ügyészségben nem bíztak, akkor a nyomozási bíróságnak (Vb/23.) Nos – amint ezt a tárgyaláson csatolt jegyzőkönyv (Budai Központi Kerületi Bíróság 17. Bny.1902/2010/2.) tanúsítja – dr. Sz.. György 2010. szeptember 6-án a fogsága meghosszabbításáról döntő bírói ülésen ezt megtette. Elmondta, hogy ügyészek azt ígérték neki, ha együttműködő lesz, szabadlábra kerül. Megtette, amit kértek, elégedettek voltak, vele, azt mondták, ezt vártuk Öntől. Aztán az előzetes letartóztatásának a meghosszabbítására tettek indítványt.

 

A tanú nem mondott volna igazat a nyomozási bíró előtt? Mi érdeke fűződött volna hozzá?  Dr. Sz.. György 2010 szeptemberében nem tudhatta, hogy az akkor még nyomozati szakaszban lévő ügyben a Központi Nyomozó Főügyészség 2012. január 10-én vádat emel, és hogy ezt milyen bűncselekmény vádjával kikkel szemben teszi, 2010. szeptember 6-án arról sem lehetett tudomása, hogy a majdani vádlottak a rájuk gyakorolt hatósági nyomásról 2012. őszén a Kecskeméti Törvényszéken mit fognak mondani és – nem lévén jövőbelátó – sejtelme sem lehetett arról sem, hogy 2013. májusában tanúként szerepel majd a Hagyó Miklós és társai ellen indított büntető ügyben. Az ügyészi pressziót e kétségtelen tények tükrében kell értékelni.

Dr. Sz.. György jelen perben tett vallomása kívül esett az ügyészi értékelésén, amint a nyomozási bíró előtt tett vallomása sem érte el az ügyészi ingerküszöböt, amit felettébb sajnálok, de – érzékelve a vádbeszéd inspirációját – megértek. Arról sem tudunk, történt-e bármilyen érdemleges lépés a tanú által feltárt jogsértés kivizsgálására. Akár igen, akár nem, dr. Sz.. György vallomása önmagáért beszél és teszi egyúttal zárójelbe mindazt, amit ügyész úr az eljárás törvényességéről fennen hangoztatott. 

 

Ha már a nyomozás törvényességének ügyész úr vádbeszédből megismert interpretációjánál tartunk, akkor engedtessen meg nekem néhány megjegyzés.

A 15-16. oldal. A vádlottak védekezésének bírálata – már amennyiben a védekezés nem vág egybe a vád irányával, céljával és tartalmával – a vádhatóság alapfeladata. Ügyész úr elismeri a védekezés szabadságát, ugyanakkor azt állítja, hogy a kérdésekre történő válaszadás megtagadása a gyávaság jele. Miután az eljárás nem tisztázta, hogy a vádlottak nagyobb része miért tartózkodott attól, hogy kérdésekre válaszoljon, ügyész úr következtetése puszta feltételezés, melyet semmi sem igazol.

„Mindenezek alapján a nyomozati vallomások nemcsak hogy bizonyítékként veendők figyelembe, hanem – a tárgyalási vallomásokkal szembeállítva, és a többi okirati és szakértői bizonyítékokkal összességében értékelve – a tényállás alapjául szolgálnak”.  A nyomozati vallomásuk tartalmukat tekintve nagyon különfélék, ilyenek is, olyanok is, ugyanis ami a legjellemzőbb rájuk, hogy nagyon heterogének. Hol önmentőek, hol önvádolóak, esetenként egy vallomáson belül ezek is, azok is, vannak nyilatkozatok, amelyek másokat is terhelnek, majd a vallomások fontos kérdésekben módosulnak és olyan eset is van, hogy valaki minden korábbi vallomását még a nyomozás során visszavonja.

 

A vádbeszédben foglalt konkrét állításból nem derül ki, a vádhatóság képviselője mely nyomozati vallomásokra gondolt. Nyilván – s talán ez esetben a feltételezésem nem alaptalan – mindig éppen arra, amelyik a vallomástevőre és másokra is a lehetséges legterhelőbb. Mert a vád szempontjából a terhelt csakis akkor mondhat igazat, ha önmagát és/vagy valaki mást bűncselekménnyel vádol, vallomása minden más esetben elvetendő.

 

18. oldal. Ügyész úr ironikus szavakkal beszél a BKV belső irathiányairól, melyre a belső ellenőrzési vizsgálatokkal összefüggésben derült fény: „…egy BKV méretű és jelentőségű vállalatnál eleve elvárható lenne, hogy a vezetők úgy alakítsák ki a folyamatokat…hogy az iratok…megtalálhatók legyenek…úgy tűnik, hogy a BKV átalakításának lázában ez elmaradt.”

 

Bár az irathiányokkal kapcsolatban szokatlan és a későbbiekben nem észlelhető önkritikus kijelentést tett, a most idézett megállapítás súlya azért annak fényében vár érdemi értékelésre, ahogy például a védelem a nyomozati iratokhoz hozzájutott, hogy indítványok, bírósági végzések kimaradtak a nyomozati anyagból,  fontos terhelti kihallgatási jegyzőkönyv csatolására csak a bírósági eljárásban került sor, hogy egy másik jegyzőkönyv eredeti példánya egyáltalán nem került elő, hogy kihallgatási időpontokat az időközben a szervezettől távozott ügyész határidő naplója alapján kellett azonosítani és hogy az I. rendű vádlott nyomozás során becsatolt 192 oldalnyi vagyon-kimutatási dokumentációja szőrén-szálán eltűnt.

 

13. oldal: Nyilván Hagyó Miklóstól tanulta el B.. Zsolt, hogy belekapaszkodjon egy-egy rendőrségi okiratdátum elírásába és ezekből messzemenő következtetéseket vonjon le.

 

A vallomásokról készült jegyzőkönyvek közokiratok, formai hitelességükért azok a hatósági személyek felelnek, akik azt aláírásukkal hitelesítik. A közokiratok keletkezésének idejére vonatkozó hatósági személyeket terhelő felelősség nem hárítható át a terheltekre, akik számos indokolt eljárási sérelmük mellett méltán tették szóvá a hibás dátumokat és nem csoda, ha az okiratok egyéb részeinek hitelességét és az eljárás törvényességére, illetőleg annak esetenkénti hiányára vonatkozó súlyos kételyeiket hangoztatják. Erre a jelen eljárásban elkövetett hibák, vétkek, sőt törvénysértések miatt bőven van okuk.  Finoman szólva sem elegáns dolog, ráadásul még a kötelező tárgyilagosság látszatára sem ad a vádhatósági érvelés, különösen, amivel ügyfelem és B.. Zsolt védekezését minősíti – egyébként ismereteim szerint tévesen.

 

29-30. oldal: „Megjegyzendő, hogy más fővárosi közműcégek kapcsán indult büntetőeljárásban is merültek fel a BKV ügyhöz hasonló, a Fővárosi Önkormányzat egyes tisztségviselőinek visszaélésére utaló adatok, vagyis hogy a feljelentett cselekmények hátterében a Főváros egyes vezetőinek kívánságai állnak.” – hallottuk a vádbeszédben. Bár az egyébként a jelen ügy elbírálása szempontjából abszolút közömbös kijelentés logikailag is megbicsaklik, most nem erre a hibára hegyezem ki a választ, hanem arra, hogy a kijelentésből megint hiányzik az igazság egynémely fontos részlete. Kovács Lajost (Főtáv) első fokon   nem jogerősen felmentették, B.. Pétert (FKF) ugyancsak felmentették, a Gyógyfürdő Zrt. és a Főkert Zrt. ügyében a nyomozást megszüntették. E cégek felügyelete Hagyó Miklóshoz tartozott, akit a szóban forgó eljárásokban semmilyen minőségben nem hallgattak meg. Csak jelzem, a „visszaélésre utaló adatok” kifejezéssel kéretik óvatosan bánni, tekintettel arra, hogy a Magyar Államot egyebek között a letartóztatási indítványok hasonló tartalmú félrevezető mondatai miatt marasztalták el Strasbourgban.  

 

28. oldal: Mivel az a véleményem, hogy a vádhatóság képviselőjének a perbeszéde jócskán tartalmazott – nem kis eufémizmussal és kellő távolságtartással mondva – a tényekkel nem feltétlenül összhangban lévő állításokat, ezek némelyikére reflektálnom kell, mert ami nincs megcáfolva olyan, mintha igaz volna. Így például arra, hogy ügyfelem az eljárásban azt állította, politikai indíttatású, koncepciós eljárás folyik ellene. Mutathatnám magam könnyednek és tréfálkozhatnék azzal, hogy büntetőeljárásban köztudomású tényeket bizonyítani nem szükséges, de ebben az ügyben senki sincs különösebben tréfás kedvében, főleg nem olyasvalakinek a védője, akivel szemben az ügyészi indítvány mértéke kétszámjegyű. Kizárólag a tények kedvéért szögezem le: ügyfelem hosszú, részletes, kimerítő vallomásaiban sem a nyomozás során, sem pedig a tárgyaláson nem hivatkozott arra, hogy vele szemben „politikailag motivált koncepciós eljárás folyik”. Erről természetesen markáns véleménye van, de ennek az ügyész úr által megjelölt formában az eljárásban nem adott hangot.

 

2. Az előzetes letartóztatás elrendelése, fenntartása, „külföldre szökés”, Hagyó Miklós egészségi állapota - Strasbourgi döntés:

 

a/1.) Az előzetes letartóztatás elrendelése, valamint annak kilenc hónapig történő meghosszabbítása:

 

Hagyó Miklós 2010. május 14. napi, az ügyben foganatosított első gyanúsítotti kihallgatását, és egyúttal őrizetbe vételét megelőzően, 2010. május 11. napján ügyfelemmel együtt írásban jeleztük a nyomozó hatóságnak, vagyis a Budapesti Rendőr-főkapitányságnak, hogy az I. rendű vádlott bármikor áll a hatóságok rendelkezésére, az állandó bejelentett lakóhelyén tartózkodik, továbbá kölcsönösen, valamennyi elérhetőségünket is megadtuk.

 

Ennek ellenére az új Parlament megalakulását követően pár perccel, lényegében országgyűlési képviselői mandátumának megszűnése pillanatában legalább nyolc rendőr rontott be Hagyó Miklós lakásába, élettársa szeme láttára azonnal falhoz nyomták, mint valami sorozatgyilkost, bilincsbe verték, házkutatás után bevitték a rendőrségre, meggyanúsították, őrizetbe vették és indítványozták az előzetes letartóztatását is, amelyet a nyomozási bíró el is rendelt.

 

Ezután az ügyészség az előzetes letartóztatás meghosszabbítása iránti indítványaiban, illetve a nyomozási bíróság az ügyészi indítványnak érdemi vizsgálat nélkül, maradéktalanul helyt adó határozataiban folyamatosan azt állapította meg, hogy ügyfelemre nézve a külföldre szökés, elrejtőzés veszélyét alátámasztó adat áll a hatóságok rendelkezésére, amely körülmény az előzetes letartóztatás meghosszabbítását feltétlenül szükségessé teszi.

 

Ezzel szemben a valóság az, hogy Hagyó Miklós soha nem próbált elszökni, az pedig nem vitás tény, hogy az eljárás  minden szakában a nyomozó hatóság rendelkezésére állt, és a hatóságokkal mindenkor és mindenben együttműködött.

 

A kényszerintézkedés fenntartása alatt védőként folyamatosan, minden beadványomban kértem, hogy az ügyészség a Be. szabályai szerint tárja elénk azokat a bizonyítékokat, amelyek ügyfelem esetében a szökés-elrejtőzés veszélyére utalnak, illetve azt alátámasztanák, de soha, egyetlen egy esetben sem kaptam tájékoztatást arról, milyen bizonyítékokról van szó, és ebből fakadóan, a szóban forgó „bizonyítékokat” cáfoló érveimet sem terjeszthettem elő. Nem volt a letartóztatással kapcsolatos olyan beadványom,  amelyben ezt a legkülönfélébb módon megfogalmazva ne tettem volna szóvá. Egyetlen kivétellel az első- és a másodfokú bíróságok figyelemre sem méltattak, és bár látva az objektivitás minimumát is nélkülöző eljárási fejleményeket, az ügyészségtől nem várhattam semmit, nem voltam rest a különböző ügyészi fórumokhoz fordulni, míg végül a Legfőbb Ügyészségtől elfogadhatatlan késedelemmel, hónapokkal ügyfelem szabadulása után érkezett egy semmitmondó levél.

 

Mindezt azért nyomatékosítom, mert ügyész úr a vádbeszédben restsége miatt megrótta a védelmet általában is, amiért a védők panaszaikkal, törvénysértést kifogásoló jogorvoslataikkal nem fordultak a nyomozási bíróhoz, az ügyészséghez, vagy mert írásban nem jelezték, mit is sérelmeznek. Ha valaki az ügyész úr javaslatával élt volna, körülbelül azt kapta volna, amit én.

 

Egyetlen kivétel akadt. A Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság (tanácselnök: dr. Házi Lajos) a 2011. június 10-én kelt 31.Bnf.1448/2011/2. számú, Hagyó Miklós házi őrizetét megszüntető végzésében ezzel kapcsolatban a következőket rögzítette:

„A kényszerintézkedés megalapozottsága kapcsán korábban és jelen határozatban is történt hivatkozás egy a nyomozás során felmerült információra, mely szerint Hagyó Miklós a büntetőjogi felelősségre vonás elől külföldre kíván távozni, azonban a Központi Nyomozó Főügyészség által a bíróság részére megküldött nyomozati anyag erre vonatkozóan adatokat nem tartalmaz, azaz nem derül ki, hogy a gyanúsított esetében mely tények igazolják a külföldre távozás szándékát.”

 

Megjegyzem – s ebben minden jóhiszeműségem ellenére sem tudok mást feltételezni, mint tudatosságot – a 2011. október 5-ei iratismertetéskor részünkre átadott, elvileg a teljes nyomozati iratról készült másolatot tartalmazó digitális adathordozóról a hivatkozott határozatnak épp a fenti megállapítást tartalmazó második oldala hiányzik, így annak másolatát a védelem az I. rendű vádlott tárgyaláson tett vallomása mellékleteként a biztonság kedvéért a bíróság rendelkezésére bocsátotta ( 4. melléklet)

 

A határozat hiányzó oldalánál is lényegesebb azonban az a kérdés, hogy ha a Tisztelt Törvényszék részére is átadott, és a törvény szerint a vádlott és a védelem rendelkezésére bocsátottal egyező tartalmú, teljes nyomozati irat sem tartalmaz ilyen, a szökés-elrejtőzés veszélyét, vagyis Hagyó Miklós külföldre távozási szándékát alátámasztó adatot, akkor az ügyészség vajon mire alapozta ezt az állítását kilenc hónapon keresztül?!

 

Nem akarok hosszadalmas fejtegetésekbe bocsátkozni, de azt a kérdést fel kell tennem, ha létezett ilyen adatot tartalmazó irat, miért nem csatolták egyetlen bírósághoz intézett indítványhoz sem, vagy miért nem szerepel a nyomozás iratai között, ha pedig nem létezett, akkor hogyan hivatkozhattak a letartóztatási indítványokban nem létező bizonyítékra?! Előző esetben az eljárás nem volt tisztességes, mert bizonyíték nélkül bíróság az ügyészség indítványát nem fogadhatja el, utóbbi esetben a helyzet rosszabb, mert mindazon közokiratnak minősülő indítványok, amelyek nem létező bizonyítékra, mint igazolt adatra hivatkoznak, hamisak.

 

a/2.) Mindemellett az előzetes letartóztatás meghosszabbításának indokaként több alkalommal megjelent az ügyészi indítványokban és a nyomozási bírói határozatokban a tanúk befolyásolásának veszélye is.

 

Miután a vádbeszédben több ízben azt hallottuk, hogy ügyész úr szerint az I. rendű vádlott a büntetőeljárás során befolyásolta vádlott társait, röviden erre az ugyancsak alaptalan állításra is válaszolnom kell. Mindenekelőtt azzal, hogy az ügyészség a nyomozati indítványaiban éppúgy nem szolgált állításainak alátámasztására egyetlen bizonyítékkal sem, ahogy a vádbeszédben ügyész úr sem jutott túl a puszta feltételezésen, sejtetésen és sugalmazáson, ezzel a meggyőzés-technikai eszközzel viszont rendszeresen élt.

 

Amint azt Hagyó Miklós nyomozati vallomásaiban is előadta: A.. Attilával 2009. július 20. napján, míg B.. Zsolttal 2009 augusztusában találkozott utoljára.

 

Az ehhez képest négy hónappal később, 2010. szeptember 14. napján B.. Zsolttal foganatosított szembesítés során, a IV. rendű vádlott - a vádhatóság állításával ellentétben - valójában, a saját vonatkozásában ugyancsak megerősítette az ügyfelem által előadottakat, vagyis azt, hogy a szembesítést megelőzően az I. rendű vádlottal utoljára 2009 augusztusában beszélt utoljára.

 

b) Hagyó Miklós egészségi állapota, az igazságügyi orvosszakértői vélemény:

 

Ügyész úr a 2010. szeptember 14-én Hagyó Miklós és a IV. rendű vádlott között lefolytatott szembesítésről készült videofelvételt értékelve arra jutott, hogy Hagyó Miklós akkori rossz egészségi állapota a felvétel alapján „nem igazolható vissza”. Az ügyészi benyomás, mellyel kapcsolatban lesz még mondanivalóm, nem felel meg az eljárás által igazolt tényeknek részint, mert az I. rendű vádlott egészségi állapotára vonatkozó korabeli orvosi dokumentációval ellentétes, részint mert ügyész úr aligha képes arra, hogy orvosi vagy szakápolói szakképesítés híján egy öt évvel ezelőtt készült videofelvétel alapján valósághű diagnózissal szolgáljon.

 

Az, hogy a nyomozás sokat rontott az amúgy sem egészséges vádlott fizikai és lelkiállapotán, sokszorosan igazolt tény. Amiért most erről említést teszek, a nyomozati eljárással szemben támasztott újabb kifogásom. Már 2010. május 14-én Hagyó Miklós első kihallgatásán jeleztem védencem egészségügyi problémáit és indítványoztam orvosszakértő kirendelését utalva arra, hogy állításomat orvosi iratokkal tudom alátámasztani (67/43.995.) A letartóztatási ülésen 2010. május 17-én az I. rendű vádlott betegségeit igazolandó vaskos iratcsomót adtam át a nyomozási bírónak természetesen utalva 3 nappal azelőtti indítványomra (67/43.873.). A következő kihallgatáson 2010. június 30-án kérelmemet megismételtem (67/44.075.), amit az újabb, 2010. augusztus 30-án foganatosított ügyészségi kihallgatáson az orvosszakértő kirendelésre irányuló ismételt indítványom követett (67/44119, 44129.)

 

Nincs olyan ésszerű ok és elfogadható indok, amely magyarázatul szolgálhatna arra, miért kellett a Központi Nyomozó Főügyészségnek három és fél hónap arra, hogy Hagyó Miklós általános egészségi állapotának vizsgálatára végül 2010. szeptember 2-án orvosszakértőt rendeljen ki. A szakértő 2010. szeptember 13-án egy teljes napot igénylő vizsgálatsorozat keretében a munkáját elvégezte és a szakvéleményét 2010. szeptember 27-én alá is írta. (52/35.161-180.) Megállapításai ismertek, közülük a gyógykezelések feltétlen szükségességét emelem ki annak hangoztatása mellett, hogy a vizsgálati késedelem az I. rendű vádlott általános egészségi állapotán nagyon sokat rontott, nem véletlen, hogy az orvosszakértői véleményt követően az I. rendű vádlottat 3 hetes kórházi kezelésre utalták be és fogva tartásának körülményei is javultak.

 

c) A Strasbourgi döntés:

 

Ügyész úr páratlan hosszúságú vádbeszédében úr egy egész fejezetet szánt annak igazolására, hogy bár történtek az eljárásban hatósági hibák, ezek az eljárás törvényességét nem befolyásolták, mert az ügy érdemére – a vádhatóság szerint – érdemi kihatásuk nincs. A vádlottak és a védők által felvetett problémák egyszerű elírások, elütések, szerkesztési fogyatékosságok, iratrendezési ügyetlenségek, szkennelési kapacitási nehézségek következményei, amelyek az ilyen nagyszabású feladat teljesítésével, amilyen a most elbírálásra váró ügy, szükségképpen együtt járnak. A hibák nem jelentősek, a jogszerűtlenségek a bizonyítás szempontjából irrelevánsak, törvénytelenség nem történt.

 

Ügyész úr ugyanerre a következtetésre jut akkor is, amikor a Hagyó Miklóssal szemben folyó nyomozati eljárás törvényességét értékeli. Ha csak a vádbeszéd alapján akarunk tájékozódni arról, milyen döntést hozott az Emberi Jogok Európai Bírósága (Bíróság) a Hagyó Miklós kontra Magyar Állam ügyben, a következőket olvashatjuk (vb. 27.)

 

„Az egyébként, hogy az eljárásban történtek hibák, amik Hagyó Miklós jogait sértették, tagadhatatlan, hiszen beadványának részben helyt adva az Emberi Jogok Európai Bírósága megállapította, hogy egyes jogai sérültek, és ezért kártérítést ítélt meg neki. Az is tény azonban, hogy a strasbourgi bíróság Hagyó Miklós kérelme ellenére elutasította annak megállapítását, hogy a terhelt előzetes letartóztatása általában szükségtelen volt, és a kényszerintézkedésről azt állapította meg, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezményének 5. cikk 1. bekezdés c) pontja szerint indokolt volt.”

 

Mi következik ebből a nyúlfarknyi ismertetésből? Ügyész úr szerint kiemelésre elsősorban az érdemes, hogy a Bíróság csak részben adott helyt Hagyó Miklós kérelmének, meg hogy az előzetes letartóztatás az ismertetés szerint általában indokolt volt.

 

Figyeljünk a fogalmazásmódra! Ügyész úr tudatosan formálja a mondatokat, nem véletlenül kerüli a konkrétumokat, és általános alanyt használ, ezért az idézett bekezdésből nem állapítható meg, melyik magyar hatóság okozta az alapjogsérelmeket, hiszen „hibák történtek” és ezek általánosságban „sértették” Hagyó Miklós amúgy meg nem nevezett jogait és a sérelmeket nem konkrét hatóság idézte elő, hanem azok csak úgy „sérültek”.

Mivel ügyész úr – hogy az ő szavaival éljek – „nem bontotta ki az igazság minden részletét”, ez a feladat, mármint az igazság lényeges részleteinek kibontása, rám hárul, ezért röviden össze kell foglalnom a strasbourgi ítélet lényegét. 

 

A Bíróság a 2013. április 23-án hozott ítéletében Hagyó Miklós előzetes letartóztatásával kapcsolatban megállapította, hogy a magyar hatóságok megsértették

  • az embertelen bánásmód tilalmát (Emberi Jogok Európai Egyezménye, 3. cikk), mivel Hagyó Miklós fogva tartásának körülményei nem voltak megfelelőek;
  • Hagyó Miklós személyi szabadsághoz fűződő jogát, mivel előzetes letartóztatása ésszerűtlenül hosszú volt, kizárólag a gyanúsításban szereplő bűncselekmény súlyosságán alapult, és Hagyó Miklós egyéni körülményeit és érdemi ellenérveit a sablonos döntéseket hozó bíróságok nem vették figyelembe (Egyezmény, 5. cikk 3. bekezdés), továbbá mivel Hagyó Miklós nem ismerhette meg a letartóztatása alapjául szolgáló bizonyítékokat (Egyezmény, 5. cikk 4. bekezdés);
  • Hagyó Miklós magán- és családi élet tiszteletben tartásához fűződő jogát (Egyezmény, 8. cikk), mivel a hatóságok az összebeszélés veszélyére hivatkozva úgy tiltották el Hagyó Miklóst az élettársával való telefonos és személyes kapcsolattartástól, hogy az összebeszéléssel kapcsolatos állítások alaptalannak bizonyultak, és egyébként is lett volna kevésbé korlátozó eszköz (pl. ellenőrzés melletti telefonálás), amellyel ugyanezt a célt el lehetett volna érni;
  • Hagyó Miklós jogorvoslathoz való jogát (Egyezmény, 13. cikk), mert az ügyészség nem volt hajlandó érdemben foglalkozni Hagyó Miklósnak a kapcsolattartása megtiltásával szembeni panaszával.

 

Az egyes panaszokkal kapcsolatban a Bíróság alábbi megállapításaira hívom fel a figyelmet.

 

  1. Az embertelen bánásmód tilalma:

 

A Bíróság kiemelte: az, hogy az asztmától és egyéb légúti betegségektől szenvedő kérelmező hónapokon keresztül csak napi egy órára hagyhatta el túlzsúfolt zárkáját, és friss levegőn tartózkodásának engedélyezett időtartamát - az orvosi javallat ellenére - csak több mint fél év elteltével emelték meg, túlmegy azokon a megpróbáltatásokon, amelyeket egy fogvatartottnak a szabadságkorlátozás tényénél fogva szükségszerűen el kell szenvednie, és emiatt az Egyezménynek az embertelen bánásmódot tilalmazó 3. cikkébe ütközik.

 

  1. A személyi szabadság sérelme:

 

A Bíróság rögzítette: ilyen hosszúságú előzetes letartóztatást nem alapoz meg az, hogy az érintettet súlyos bűncselekménnyel gyanúsítják. Még ha az eljárás legelején indokolhatja is a szabadságelvonást a gyanúsításban szereplő bűncselekmény (és a büntetési tétel) súlyossága, az eljárás későbbi szakaszában ez önmagában nem elégséges ok az előzetes letartóztatás meghosszabbítására.

 

A Bíróság úgy találta, hogy az előzetes letartóztatást meghosszabbító döntések sablon-indoklásokat tartalmaztak, amelyek nem vették figyelembe az ügy konkrét tényeit és Hagyó Miklós érdemi ellenérveit. A Bíróság külön kiemelte, hogy az az állítólagos bizonyíték, amely a hatóságok szerint Hagyó Miklós szökési szándékát támasztotta alá, és amelyre több bíróság is hivatkozott az előzetes letartóztatást fenntartó döntéseiben, soha nem került elő. Ezen túlmenően a Bíróság egyezménysértőnek találta, hogy a magyar bíróságok - a kérelmező romló egészségi állapota ellenére - nem fontolták meg érdemben, hogy nem érhetők-e el az előzetes letartóztatás céljai enyhébb kényszerintézkedéssel, így például házi őrizettel. Fentiek miatt a Bíróság úgy találta, hogy a magyar hatóságok megsértették az Egyezmény 5. cikk (3) bekezdését, amely szerint „a letartóztatott vagy őrizetbe vett személynek joga van arra, hogy ésszerű időhatáron belül tárgyalást tartsanak ügyében vagy a tárgyalásig szabadlábra helyezzék”.  

 

Az 5. cikk (4) bekezdésében foglalt követelmények sérelmeként értékelte a Bíróság azt, hogy Hagyó Miklós ügyében a védelem nem ismerhette meg az előzetes letartóztatást a bíróságok szerint megalapozó bizonyítékokat. Több döntésben esett például említés egy rendőri jelentésről, amely állítólag azt támasztotta alá, hogy Hagyó Miklós külföldre kívánt szökni. A védelem ugyanakkor hangsúlyozta, hogy ezt akadálytalanul megtehette volna a mentelmi jogának hatálya alatt, mégis az országban maradt, sőt mentelmi jogának lejárta előtt néhány nappal maga jelezte a rendőrségnek: tisztában van vele, hogy eljárás indul ellene, és kész a gyanúsítás alól magát tisztázni.  Éppen ezért a védelem kizártnak tartotta, hogy ilyen rendőri jelentés létezhet, és ismételten kérte az ügyészséget és a bíróságot e bizonyíték bemutatására, azonban ezt a hatóságok megtagadták, vagy figyelmen kívül hagyták.

 

A Bíróság ezzel összefüggésben leszögezte: az előzetes letartóztatásról döntő bíróság eljárásának „biztosítania kell a »fegyverek egyenlőségét« a felek, azaz az ügyész és a fogva tartott személy között. A fegyverek egyenlősége nincs biztosítva, ha az ügyvéd nem fér hozzá azokhoz az iratokhoz az aktában, amelyek az előzetes letartóztatás szükségességének hatékony megkérdőjelezéséhez szükségesek”. Minthogy a magyar bíróságok ilyen bizonyítékokat zártak el a védelemtől, a Bíróság e tekintetben is megállapította az Egyezmény megsértését.

 

  1. A magán- és családi élet tiszteletben tartásához fűződő jog megsértése:

 

A Bíróság ezzel a joggal összefüggésben azért állapított meg jogsértést, mert az ügyészség a fogva tartás utolsó három hónapjában megtiltotta Hagyó Miklós és volt élettársa személyes és telefonos kapcsolattartását, arra hivatkozva, hogy Hagyó Miklós hamis meghatalmazást adott volt élettársának jogi eljárásban való képviseletre annak érdekében, hogy ellenőrzés nélkül tarthassanak kapcsolatot a beszélők során. A Bíróság jelezte: a látogatási szabályok megkerülésére irányuló szándék nem nyert bizonyítást, a hatóságok csupán feltételezték annak meglététét, mégis a szóbeli kapcsolattartás teljes tiltásával reagáltak. A Bíróság figyelembe vette azt is, hogy Hagyó Miklóst és volt élettársát felmentették az ezzel kapcsolatos vádak alól. Ezek előrebocsátása után leszögezte: még ha megalapozott lett volna is a hatóságok gyanúja, enyhébb eszközzel (pl. ellenőrzött telefonokkal vagy látogatásokkal) is elejét lehetett volna venni bármiféle tiltott magatartásnak, ezért Hagyó Miklós eltiltása a volt élettársától biztosan szükségtelen és aránytalan intézkedés volt, s mint ilyen, sértette a kérelmező magán- és családi élet tiszteletben tartásához fűződő jogát.

 

  1. A jogorvoslathoz való jog sérelme:

 

A Bíróság azzal összefüggésben is megállapította Hagyó Miklós egyezményes jogainak sérelmét, hogy a volt élettársával való kapcsolattartást megtiltó ügyészi döntéssel szembeni panaszt a hatáskörrel rendelkező ügyészi szerv egyáltalán nem bírálta el, noha ezt a büntetőeljárási törvény rendelkezései értelmében 15 nap alatt meg kellett volna tennie.

 

Mi derül ki Strasbourgi Bíróság ítéletéből? Az, hogy a magyar hatóságok, közelebbről az ügyészség, konkrétan a Központi Nyomozó Főügyészség Hagyó Miklós egyezményes jogait megsértette. És mivel az Emberi Jogok és Alapvető Szabadságok védelméről szóló Római Egyezmény az 1993. évi XXXI. törvény szerint immár 22 éve a magyar jogrend szerves része, az egyezményes jogok sérelme egyúttal a magyar törvényes jogrend megsértése is. Ezért ügyész úr azon kijelentését, hogy a jelen ügyben nem történtek alapvető törvénysértések, az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélete cáfolja.

 

3. A további két büntetőeljárás, és az ügyek végkifejlete:

 

a) A most folyó eljárás miatt foganatosított előzetes letartóztatás tartama alatt Hagyó Miklóssal, valamint volt élettársával és polgári ügyeiben eljáró ügyvédjével szemben, - a vádhatóság szerint a fogva tartása alatt elkövetett – magánokirat-hamisítás vétsége miatt a Központi Nyomozó Főügyészség feljelentésére  nyomozás indult. Védői meggyőződésem, hogy e büntetőeljárás kezdeményezésének az volt a nyilvánvaló célja, hogy olyan letartóztatási okot teremtsen (a már folyó büntetőeljárásban újabb bűncselekmény elkövetése), amely lehetőséget ad egyrészt a kényszerintézkedés fenntartására, másrészt arra, hogy az I. rendű vádlottnak az akkori élettársával való személyes kapcsolattartását megakadályozza. Állításomat tények igazolják: részint a személyes kapcsolattartás erre való hivatkozással való megtiltása, részint az előzetes letartóztatás meghosszabbítására irányuló ügyészi indítványok tartalma.

 

Hagyó Miklós ugyanakkor a büntetés-végrehajtási intézetben történő fogva tartása alatt mindenben normakövetőnek bizonyult, az előírásokat betartotta, kötelezettségeit teljesítette, ellene a fogsága alatt semmilyen eljárás nem indult. Az élettársával való kapcsolattartás során jóhiszeműen járt el, a büntetés-végrehajtás rendszerét és eljárási rendjét nem ismerve, tanácsért az arra illetékes személyhez, a nevelőjéhez fordult, akitől kapott tájékoztatást követve adott egyébként meghatalmazást a polgári jogi szabályok által megengedett jogi képviselet ellátására az élettársának.

 

Az ügyben a Pesti Központi Kerületi Bíróság a 2012. január 16. napján kelt, és a Fővárosi Főügyészség fellebbezés-visszavonása folytán 2012. április 17. napján jogerőre emelkedett 6.B.35.649/2011/11. számú ítéletével Hagyó Miklóst – vádlott társaival együtt – a magánokirat-hamisítás vétsége miatt ellene emelt vád alól bűncselekmény hiányában jogerősen felmentette. (tárgyalási vallomás 1. melléklete)

 

b) Az Állami Számvevőszék által a Fővárosi Önkormányzatnál lefolytatott vizsgálatot követően, dr. F.. Zoltán, az Állami Számvevőszék Osztályvezetője feljelentést tett, ami alapján 2010. december 17. napján a Budapesti Rendőr-főkapitányság Gazdaságvédelmi I. Osztályán 01000-666/2011. bü. számon dr. Gy.. András és társai ellen büntetőeljárás indult hűtlen kezelés bűntette és más bűncselekmény miatt, melynek keretében 2011. augusztus 24. napján Hagyó Miklós gyanúsítotti kihallgatására is sor került. A feljelentés szerint az I. rendű vádlott, mint városüzemeltetési és vagyongazdálkodási főpolgármester-helyettes a Főpolgármesteri Hivatal, mint megbízó képviseletében eljárva, a megbízottat jogtalan előnyben részesítő, fiktív megbízási szerződéseket kötött a főpolgármester-helyettesi titkárság két tagjával, M.. Józseffel és L.. O..val, akiknek díjazása, a szerződés szerinti teljesítésük ellenőrzése nélkül, az igazoló dokumentáció hiányában kiállított teljesítésigazolások alapján történt.

 

A feljelentés alaptalannak bizonyult. A rendőrség a nyomozást bűncselekmény hiányában megszüntette  (tárgyalási vallomás 2. melléklet)

 

 

II. A Bírósági eljárás

 

1. Kecskeméti Törvényszék kijelölése, áttétel, az Alkotmánybíróság döntése és az eljárás tovább folytatása:

 

 

Mielőtt a bírósági eljárásra vonatkozó észrevételeimet elmondom, leszögezem, az ügyáthelyezéshez kapcsolódva álláspontom azonos a Kecskemét Törvényszéknek az Alkotmánybíróság 26/203. (XII. 5.) AB határozatán alapuló és 2013. december 16-án meghozott 1.B.73/2012/292. számú végzésében kimondott állásponttal. Az Alkotmánybíróság döntéséből következően az eljárást a Fővárosi Törvényszéken kellett volna lefolytatni.  Mint emlékezetes, az Alkotmánybíróság döntésében megállapította, hogy az ügyáthelyezés Alaptörvénybe ütközik, mert sérti a törvényes bíróhoz való jogot, a pártatlanság követelményét és a jogorvoslathoz való jogot. Ennek ellenkezőjéről sem a Fővárosi Törvényszék újabb végzése, sem pedig a védelmi fellebbezés jelen Törvényszék által nem ismert érveire még érintőlegesen sem reagáló Kúria Bkk.I.591/2014/3. számú, 2014. május 4-én kelt végzése nem változtatott. Mint azt már több ízben kifejezésre juttattuk, nem volt és ma sincs kifogásunk a Kecskeméti Törvényszék, mint bíróság, sem pedig a Törvényszék jelen tanácsának összetétele ellen, az ügyáthelyezésre vonatkozó álláspontunk hangoztatása kifejezetten elvi jellegű.

 

A vád és a bírósági eljárás:

 

Mint már szó volt róla, Hagyó Miklóst három különböző tényállás alapján vádolja az ügyészség. Ezekkel a vádakkal részleteiben az egyes vádpontoknál foglalkozom. Vannak azonban a vádemeléssel, a vádmódosítással és a vádképviselettel összefüggő olyan körülmények, amelyekről most indokolt néhány szót szólni.

 

Miután az ügy nemcsak a médiaérdeklődésnek állt a homlokterében (ami azért nem ritka dolog), hanem az eljárásba bevont személyek társadalmi, szakmai és ehhez kapcsolódva politikai súlyánál és egy konkrét történés, illetőleg jelképes tárgy okán a rendőrség és az ügyészség számára is kiemelt jelentőségűvé vált, annyira, hogy – amire később még visszatérek – a tárgyaláson történt bizonyos eseményekre az ügyészség egészen sajátosan reagált.

 

Joggal elvárható, hogy olyan ügyben, amelyben mások mellett főpolgármester-helyettes, a főpolgármester politikai főtanácsadója, a főváros legnagyobb közműcégének vezérigazgatója, megbízott vezérigazgatója, vezérigazgató-helyettes és egyes vezető munkatársai is szerepelnek, a nyomozás a legmagasabb szakmai színvonalon és a törvényesség legteljesebb betartásával folyjék. Amint a bírósági eljárásban kiderült, ez messze nem így történt, a rendőrség éppen úgy nem állt a helyzet magaslatán, ahogy az ügyészség sem. A nyomozás anomáliáról – ahogy mondani szokták – a teljesség igénye nélkül már beszéltem. Néhány rövid megjegyzést a vádképviseletről és a vádbeszédről is tennem kell.

 

  • Az ügyészség a bírósági eljárásban hat vagy hét esetben módosította a vádat, meg sem tudom pontosan mondani hányszor. Körültekintő, jól megtervezett, szakszerűen lefolytatott nyomozás esetén ez elképzelhetetlen lett volna, mint ahogy az sem vall átgondolt vádképviseletre, hogy a szükségessé váló vádmódosítás az eljárás menetében folyamatosan történjék, nem pedig egyszer, legfeljebb kétszer, éspedig az eljárás olyan szakaszában, amikor a bíróság a szükséges bizonyítási cselekményeket még el tudja végezni és a védelem sem kerül indokolatlan és a fegyveregyenlőség sérelmével járó olyan hátrányba, amely már a védelemhez való jogot is csorbítja. 

 

  • Nem vagyok még elég régóta a pályán ahhoz, hogy segítség nélkül értelmezni tudjam a vádiratot helyettesítő feljegyzés fogalmát. Régebben ez nevesítve volt a bíróság elé állításnál, a ma hatályos büntetőeljárási törvény, mint jogintézményt gyakorlatilag nem ismeri. Nem állítom, hogy a vád törvényessége egyfajta nominalizáció függvénye, a szakmai újításokat is üdvözlöm, ezt a jogi megoldást azonban, mivel nem találkoztam még vele, unikálisnak tartom. Magánvéleményem, hogy ilyen frekventált eljárásban, mint ez, újításoknak nemigen van helyük.

 

  • Már csak azért sem, mert a 2015. szeptember 16-ai vádmódosításhoz nem volt hozzárendelve a vádirati alapkellék, a bizonyítékok megjelölése. Kétségtelen, hogy a Be. nem tartalmaz arra vonatkozó előírást, hogy ilyen nagy terjedelmű vádmódosítás esetén tételesen meg kell jelölni, hogy az ügyész milyen tényt milyen bizonyítékkal kíván igazolni, ez azonban nem változtat azon, hogy egy teljesen átstrukturált, időben, tényállásban, tartalmában kiterjesztett és új szemléletmódú vádmódosítás esetén a védelemhez való jog ténylegesen csorbul, ha az ügyész nem határozza meg az egyes tényállításaihoz kapcsolódó bizonyítási anyagot. Ez az ellentmondás a tényekben és a helyzetben van, és védőként nem tekinthetem  a felvetett problémára adott adekvát ügyészi válasznak azt, hogy a bíróság előtt lefolytatott bizonyítási anyag a védelem rendelkezésre áll, a vád bizonyítási alapja azon nem terjeszkedik túl, ezért a bizonyítékok megjelölésének vádhatósági elmaradása nem kifogásolható.

 

  • A vádképviseletet minősíti - B.. Zsolt 133 milliója. Ügyész úr kemény szavakkal illette a vádlottakat, amiért a védekezésük során a nyomozó hatóságra és az ügyészségre kedvezőtlen, bár tényekre hivatkozó bíráló megjegyzéseket tettek, Hagyó Miklóst még azért is megfeddte, mert egy korábbi eljárásjogi helyzethez igazodó védekezésén később a vele szemben emelt tételes vád szempontjából irreleváns kérdésben némileg alakított. Ugyanakkor szava sem volt arra, amire az előbb utaltam. Emlékeztetőül: a 2012. október 9-én tartott tárgyaláson ugyanis a Törvényszék azt a kérdést intézte az ügyészséghez: nyilatkozzon, érinti-e az I/A/21 vádpont a IV. rendű vádlottat. A vádhatóság képviselője, aki a nyomozást másfél éven át vezette, és aki a vádiratot is szerkesztette, e kérdésre azt a választ adta, hogy az ügyészség a tényállásban rögzített magatartást a IV. rendű vádlott terhére rója, az általa okozott vagyoni hátrány összege a vádirat végén feltüntetett összegzésben is benne van, ha kimaradt volna, az egyszerű adminisztrációs tévedés. A vádirati tényállásban meghatározott, és az ügyészség 2012. október 9-én tett nyilatkozata szerint a szóban forgó vagyoni hátrány meghaladta a 133 millió forintot. Ehhez képest, a Központi Nyomozó Főügyészség három héttel később, 2012. október 30-án írásban a korábbi ügyészi nyilatkozatot úgy helyesbítette, hogy a IV. rendű vádlottat nem vádolja a kérdéses bűncselekmény elkövetésével, a vádirat a IV. rendű vádlott terhére rótt vádpontok felsorolását, és az általa okozott vagyoni hátrány mértékét helyesen tartalmazza. (46/Ü/56. számú bírósági irat).

 

  • A vádhatóság bizonyítási indítványainak előterjesztését és bizonyítási hivatkozásait különös megnyilvánulások kísérték. Ügyész úr fontosnak tartotta, hogy a fogyatékos személyek közlekedési nehézségeiről készült ombudsmani jelentésből olvasson fel terjedelmes részt a Csapó Bt.-t érintő vád igazolását látva ebben. Máskor a Főkert, a Vízművek és az FKF a BKV-nál zajló konkrét eseményekre nézve semmiféle közvetlen ismerettel nem rendelkező, ezért a vád alátámasztására nyilvánvalóan nem képes, ugyanakkor a rossz hangulatról esetleg számot adni tudó vezetők meghallgatását indítványozta. Bizarr közjátéknak voltunk értetlen részvevői a 2014. október 28-án megtartott tárgyaláson, mikor is az ügyészség képviselője, mivel azt kellett megtapasztalnia, hogy a vád szempontjából a várakozásától nyilvánvalóan eltérő, kedvezőtlen vallomást tevő tanú nemhogy nem tartja fenn a korábbi vallomását, hanem a hatóságok törvényellenes presszióját is felpanaszolja, megvárva a tanúvallomás végét, azt közölte, ismertetni kér egy általa meg nem nevezett személytől származó olyan vallomásból egy-két bekezdést, amely más bűncselekmény miatt indult másik eljárásban keletkezett és amely vallomásban a tárgyaláson meghallgatott tanú szavahihetőségét az ügyészi anonimitásba burkolt tanú kétségbe vonja. Ügyész úrtól nem, a bíróságtól tudhattuk meg, hogy dr. D.. Gáborról van szó, ő volna az anoním ügyészi tanú.

 

  • Miközben az ügyészség arra hivatkozott, hogy az ügynek nem volt politikai indíttatása, többször indítványozta a vádbeli tényekre vonatkozó közvetlen információval nem rendelkező pártpolitikusok tanúként való meghallgatását, továbbá noha a Fővárosi Közgyűlést és bizottságait alapvetően politikai szervezeteknek minősítette, indítványokat terjesztett elő e testületekben akkori ellenzéki politikusoktól származó, nyilvánvalóan ugyancsak politikai indítékú, tartalmú és célú nyilatkozatok ismertetésére. 

 

A vádbeszédre, elsősorban természetesen annak ügyfelemre vonatkozó részeire az egyes vádpontok értékelésénél kitérek. Ugyanakkor a vádbeszéd egészét illetően is van egy-két megjegyzésem.

 

  • A perbeszédben ügyész úr – közvetlenül és közvetve, de kivétel nélkül Hagyó Miklós személyére vonatkoztatva – folyamatosan olyan szavakat, szóösszetételeket, homályos, definiálatlan és fedőkifejezéseket használt, amelyeknek a fogalom meghatározása hiányzik. Nevezhetném ezt egyfajta tolvajnyelvnek is, amely azt a célt szolgálja, hogy igazolt konkrétumok, tények hiányában nyelvi fordulatokkal, hátrányos szövegösszefüggések folyamatos ismétlésével, hamis látszatok keltésével kipótolni a bizonyítékokat és bizonyos szavak szüntelen hajtogatásával a döntéshozókban elültetni, meggyökeresíteni, növelni, majd szervesíteni azt az érzést, hogy amit az ügyész állít nem puszta feltételezés, hanem maga a színtiszta valóság.

 

Máskülönben milyen értelme lenne olyan, a konkrét vád szempontjából definiálatlan, kézzelfogható tartalommal nem rendelkező  kifejezések monoton ismételgetésének, mint „Hagyó Miklós köre”, „Hagyó Miklós elvárásai”, „Hagyó Miklós érdekei”, „befolyás”, „lobbi”, „lobbikör”, „érdekkör”.

 

Nem akarok a részletekbe belemenni, csak jelezni szerettem volna ezt az ügyesen manipulatív, de mindannyiunk számára egyértelmű, ugyanakkor a bíróság felé irányuló „befolyásolási” szándékot. Talán csak annyit, hogy az I. rendű vádlott személynevével összekapcsolt szavak (Hagyó-kabinet, Hagyó köre, Hagyó elvárásai, Hagyó érdekei) a perbeszédben konzekvensen olyan értelmet kapnak, mintha e kifejezések voltaképpen Hagyó Miklós személyét helyettesítenék. Ez a szemlélet áthatja a perbeszéd szinte minden sorát. Azaz, nincsenek Hagyó Miklóstól elválasztható szándékok, magatartások és tettek, hiába hogy az I. rendű vádlott csak három (a bűnszervezet szempontjából csak kettő) bűncselekménnyel van megvádolva, a Hagyó Miklóssal összehozott minden személy minden cselekedete Hagyó Miklóst terheli, mindenki tettéért ő felel, mindenki helyett vagy mellett ő a főbűnös.

 

Ott, ahol az összetételben az „elvárásai”, „köre”, „érdekei”, „befolyása” szavak szerepelnek, a valós jelentéstartalmat az elmaradt ügyészi fogalomtár hiányában nem tudom értelmezni. Vannak persze olyan szókapcsolatok, amelyek a bizonyítási anyag alapján megfejthetők. A Hagyó kabinet nyilván Hagyó Miklós titkársága. De van itt egy további ügyészi lelemény is. Ez pedig a titokzatos „lobbikör” fogalom. Valamilyen, előttem nem ismert, legfeljebb csak sejtett ok miatt a nyomozás egy meghatározott időpontjától kezdve soha többé nem volt szabad H-Sz.. J..t a nevén nevezni, őt magát az esemény-folyamatból pedig úgy tűntették el, mint Trockijt Sztálin egyeduralma idején a bolsevik forradalom képeiről. Nos, az ő nevét változtatta az ügyészség „lobbikörre”. Nem tudom, a vádhatóság közölte-e a névváltoztatást az érintettel.

 

  • Mivel az a véleményem, hogy a vádhatóság képviselőjének a perbeszéde jócskán tartalmazott – nem kis eufémizmussal és kellő távolságtartással mondva – a tényekkel nem feltétlenül összhangban lévő állításokat, ezek némelyikére reflektálnom kell, mert ami nincs megcáfolva olyan, mintha igaz volna. Így például arra, hogy ügyfelem az eljárásban azt állította, politikai indíttatású, koncepciós eljárás folyik ellene. Mutathatnám magam könnyednek és tréfálkozhatnék azzal, hogy büntetőeljárásban köztudomású tényeket bizonyítani nem szükséges, de ebben az ügyben senki sincs különösebben tréfás kedvében, főleg nem olyasvalakinek a védője, akivel szemben az ügyészi indítvány mértéke kétszámjegyű. Kizárólag a tények kedvéért szögezem le: ügyfelem hosszú, részletes, kimerítő vallomásaiban sem a nyomozás során, sem pedig a tárgyaláson nem hivatkozott arra, hogy vele szemben „politikailag motivált koncepciós eljárás folyik”. Erről természetesen markáns véleménye van, de ennek az ügyész úr által megjelölt formában az eljárásban nem adott hangot.
Refered pdf: