Hagyó Miklós védelmében - Dr. Kádár András és Dr. Németh Nóra perbeszéde - Kecskemét, 2015.12.08. - 12.10.

 

Védőbeszéd a Kecskeméti Törvényszéken Hagyó Miklós és társai ellen 1.B.213/2014. számon folyó büntető ügyben Hagyó Miklós I. rendű vádlott védelmében

 

 

Tisztelt Törvényszék!

 

Védencemet Hagyó Miklóst a jelen ügy I. rendű vádlottját a Központi Nyomozó Főügyészség a régi Btk. szerint a következő bűncselekmények elkövetésével vádolja:

 

• különösen nagy vagyoni hátrányt okozó folytatólagosan, bűnszervezetben elkövetett hűtlen kezelés bűntettével, mint felbujtót,
• két rendbeli vezető beosztású hivatalos személy által elkövetett vesztegetés bűntettével,
• két rendbeli hivatali visszaélés bűntettével,

 

A vád már benyújtásakor is megalapozatlan volt, eredetileg is minden ténybeli alapot nélkülöző megállapításait a Kecskeméti Törvényszék előtt lefolyt bizonyítási eljárás részleteiben és a maga egészében is teljesen megcáfolta. Már most jelzem, hogy Hagyó Miklós bűncselekmény hiányában való felmentésére teszek indítványt.

 

I. A nyomozás törvényességére vonatkozó észrevételek

 

1. A 2010. május 14. napi gyanúsítotti kihallgatás és azt követő kihallgatások menete, a rendőrség és az ügyészség eljárása:

 

a) Hagyó Miklós 2010. május 14. napi első gyanúsítotti kihallgatásakor védőként indítványoztam, hogy a nyomozó hatóság szembesítse ügyfelemet azzal, aki mindannak, amit ő mond, az ellenkezőjét állítja (67. kötet 44.009. oldal első bekezdés). Ezt az indítványomat a későbbi kihallgatások alkalmával, 2010. június 30-án (67/44.075.) és 2010. augusztus 30-án azt követően, hogy a II. vádpontban foglalt bűncselekménnyel is meggyanúsították védencemet, más bizonyítási indítványaim fenntartása mellett megismételtem. (67/44.075.)

 

Ilyen előzményeket követően a Központi Nyomozó Főügyészség 2010. szeptember 14. napján szembesítette az I. rendű vádlottat a IV. rendű vádlottal, de egészen a nyomozás 2011. októberi befejezéséig  Hagyó Miklóst mással nem szembesítették.

 

Nem szolgálta a tényállás felderítéséhez fűződő eljárási érdekeket az, hogy ügyfelem csak a 2011. október 5. napján tartott iratismertetést követőn ismerhette meg az eljárás során kihallgatott többi személy, gyanúsított, illetve tanú vallomását, így csak ekkor szembesülhetett azzal, hogy személy szerint ki volt az, aki mást mondott, mint ő.

 

A nyomozást a rendőrségtől a Központi Nyomozó Főügyészség 2010. május 20-án vette át. Ettől az időponttól kezdve ezért a Központi Nyomozó Főügyészség ügyészei egészen bizonyosan tudták, mely személyek vallomásai között van egymást kizáró érdemi ellentmondás, de ezt meg sem kísérelték a Be. 124.§ (1) bekezdésében szabályozott szembesítéssel feloldani. A szembesítések elmaradásának indoka a védelem előtt nem ismert, tény azonban, hogy a kilenc hónapon át előzetes letartóztatásban volt, a fogság mostoha körülményei ellenére a vallomástételre a lehetőségei határain belül mindig kész Hagyó Miklós részéről ennek semmilyen akadálya nem volt.

 

Ha azt a kérdést tesszük fel, hogy mindezt miért hangsúlyozom most, a válaszom egyértelmű: a vádhatóság eljárásának bizonyítási fogyatékosságai miatt.

 

Mint ismert, a vád cégkapcsolatokkal összefüggő, Hagyó Miklóst érintő releváns része A.. Attila III. rendű és R.. Miklós VIII. rendű vádlottak egyes, célzottan kiválasztott nyomozati vallomásain alapszik. E vádlottak a tárgyaláson a nyomozás bizonyos szakaszában tett, a vád szerint a tényállás bázisát adó nyilatkozataikat meggyőző indokokkal visszavonták, az ügyészség mégis kitart amellett, hogy a kétséges körülmények között keletkezett vallomásokra a bíróság aggálymentesen alapozhat nagyon súlyos büntetőjogi következményekkel járó ténymegállapításokat. Teszi ezt az ügyészség annak ellenére, hogy például a nyomozás során semmilyen érdemleges bizonyítási cselekményt nem foganatosított azért, hogy a Hagyó Miklós és A.. Attila, illetve a Hagyó Miklós és R.. Miklós vallomásai között meglévő ellentmondásokat feloldja. A szükséges bizonyítási cselekmények foganatosításának nem volt akadálya, sem A.. Attila, sem pedig R.. Miklós nyomozati jegyzőkönyveiben nem olvashatunk arról, hogy Hagyó Miklóssal lefolytatandó szembesítést nem vállalnak. Ha a szembesítésre kellő időben sor kerül, több félreértés és ellentmondás nehézség nélkül tisztázható lett volna.

 

Ebben az összefüggésben van jelentősége további szempontnak, éspedig  Hagyó Miklós Be. 5.§ (3) bekezdésében előírt védekezéshez való joga biztosításának.

 

Az I. rendű vádlottnak ugyanis a nyomozás során nem volt módja arra, hogy közvetlenül reagálhasson az őt terhelő állításokra, a szembesítés lehetőségét kihasználva feltárja a valós tényeket és ezzel nemcsak a saját valós szerepét tegye egyértelművé, hanem a tényállás felderítéséhez is hozzájárulhasson. Mindez az ügyészség megalapozatlan vádemeléséhez és oda vezetett, hogy a vádhatóság a tényállás felderítése helyett az általa pontosan észlelt, de fel nem oldott ellentmondások tisztázását a bírósági eljárásra hagyta.

 

b) Emlékeztetek rá, Hagyó Miklós a tárgyalási vallomásában felidézte a 2010. október 22-én a Központi Nyomozó Főügyészségen történteket, mikor is az őt kihallgató ügyész azt várta volna el tőle, hogy bilinccsel („mozgáskorlátozó eszköz”) a kezén a metrószerződések vaskos paksamétájában jelölje meg a védekezésében hivatkozott részeket és konkrétan azt a rendelkezést, amely szerint a 4-es metróvonalra vonatkozó főpolgármester-helyettesi előterjesztés előkészítésének költségei a BKV-t terhelik. 2015. október 15-én a vádhatóság képviselője egy hosszabb fejtegetés keretében azt állította (vádbeszéd 26. oldal), hogy az I. rendű vádlott nem mond igazat, amikor az ügyész úr a tényeket önkényesen kiterjesztő jogértelmezése szerint „ügyészi kényszerítő eszköz felhasználására” hivatkozik

 

A Hagyó Miklóssal közölt gyanúsításra tekintettel védőként, már az ügyfelemmel szemben folyó eljárás kezdeti szakaszában, 2010. június 19-én indítványoztam, hogy a Központi Nyomozó Főügyészség szerezze be a BKV és az AAM közötti szerződés megítélése szempontjából elengedhetetlenül szükséges Metrószerződéseket, amely indítványomnak végül az ügyészség hosszú hónapok múlva eleget tett, és mint jeleztem, 2010. október 22-én az eljáró ügyész a beszerzett iratokat egy lendületes mozdulattal Hagyó Miklós elé helyezte. Ezután védencemet felszólította arra, jelölje meg a 100 oldalt meghaladó terjedelmű szerződéses iratanyagban azokat a pontokat, melyek a korábbi gyanúsítotti kihallgatásai során általa előadottakat igazolják, de ügyfelem ennek a felszólításnak több ok miatt sem tudott ott és akkor eleget tenni.

 

Először is, a kihallgatás idején, s ez a jegyzőkönyvből is kiderül, Hagyó Miklós rossz egészségi állapotban volt, ennek ellenére a kihallgatáson való részvételt nem tagadta meg és erőt véve szemmel láthatóan leromlott fizikai és pszichikai állapotán, késznek mutatkozott a közreműködésre. Másodszor, a szóban forgó eseményre két órás, fárasztó kihallgatás végén került sor. Hagyó Miklóstól a kihallgatást végző ügyész ezek után várta el, hogy jogi és pénzügyi képzettség híján a több mint száz oldalas szerződéses csomag speciális költségelszámolását szabályozó rendelkezéseit azonosítsa be, amelyre az adott körülmények között nem volt képes. Csak jelzem – s ezt vehetjük harmadik oknak is – hogy a szerződések megkötése és módosítása évekkel azelőtt történt, hogy Hagyó Miklós főpolgármester-helyettes lett és a szerződés konkrét rendelkezéseit tételesen nyilván nem ismerte, ez tőle nem is volt elvárható. Negyedszer pedig – az ügyészi állítás ellenére – fizikailag sem volt abban a helyzetben, hogy az elé tárt iratban keresni, lapozni tudjon, ugyanis a kihallgatás alatt össze volt bilincselve a keze. (67/ 44.143.)

 

Ügyész úr a vádbeszédében erős meggyőződéssel igyekezett megcáfolni Hagyó Miklós bilincses állítását és látszólag nincs is olyan bizonyíték, amely ezt a vitás kérdést eldöntené. Pedig van és ez nem más, mint a 2010. október 22-ei kihallgatásról készült jegyzőkönyv. Az ügyészségi kihallgatásokról készült jegyzőkönyvek mindazokat felsorolják, akik az eljárási cselekmény idején a kihallgatási helyiségben tartózkodnak. Ha áttekintjük a Hagyó Miklóssal az előzetes letartóztatása idején készített ügyészségi jegyzőkönyveket, nem találunk olyan esetet, amikor a jelen lévők sorában a büntetés-végrehajtási őr nevét olvashatjuk. Egyetlen kivétellel, éspedig a 2010. október 22-i kihallgatásról készült iratban. Ebben a gyanúsítási jegyzőkönyvben ugyanis a jelen lévő személyek között utolsóként - a kihallgatásairól készült jegyzőkönyvek közül egyedüliként – a Hagyó Miklóst előállító K.. K.. Károly bv.törzsőrmester neve is szerepel.. Márpedig ennek oka az a kézenfekvő tény, hogy ezen a kihallgatáson az ügyészség - a védelem előtt amúgy ismeretlenül maradt okból - úgy döntött, nem veszi át a fogvatartott őrzését az előállítást végző őrtől, ami egyrészt azzal járt, hogy a kihallgatáson az őr is jelen volt, másrészt azt eredményezte, hogy ügyfelem kezén a bilincs rajta maradt.(67/44.133.)

 

Ügyész úr annak igazolására, hogy Hagyó Miklós kezén a kihallgatás közben nem lehetett bilincs, a 2010. szeptember 14-ei szembesítésről készült videofelvételt hozta fel, ami nyilván több okból is alkalmatlan a tétel bizonyítására. Részint azért, mert abból, hogy a szembesítésen nincs Hagyó Miklóson bilincs, nyilván nem következik, hogy egy későbbi másutt lebonyolított, más jellegű eljárási cselekményen ugyancsak leveszik róla, részint azért, mert ha ügyész úr jól megnézi a felvételt (amit gondolom nem egyszer megtett), nem lát a helyiségben bv őrt. Pedig az I. rendű vádlottat mindkétszer a büntetés-végrehajtási intézetből hozták a kihallgatásra. A videofelvételen nemcsak bilincs nem látható, hanem bv őr sem, ez utóbbi nyilván azért, mert nem volt ott. Ha viszont a 2010. október 22-ei kihallgatáson őr volt a kihallgató helyiségben, amit közokirat igazol, annak oka csakis az lehetett, hogy ügyfelem mond igazat, nem vették le róla a bilincset.

 

A vádhatóság szerint Hagyó Miklós tárgyalási vallomásában igazodott a többi vádlott kényszerről szóló állításaihoz, mert maga is szükségesnek látta, hogy említést tegyen egy, a kihallgatását végző ügyész által használt kényszerítő eszközről. 

 

Az ügyészségnek ez a megállapítása iratellenes, és nem felel meg a valóságnak.

 

Hagyó Miklós az eljárás során soha nem állította, hogy a Központi Nyomozó Főügyészség vele szemben kifejezett kényszerítő eszközt alkalmazott volna, ilyen módon a vádlott-társai által előadottakat sem tudta ezzel megerősíteni.

 

Másrészt, az ügyészség a vádbeszédben elhangzott okfejtése megfogalmazásakor azt a nyilvánvaló tényt is figyelmen kívül hagyta, hogy Hagyó Miklósnak fizikai okok miatt sem lett volna arra lehetősége, hogy az általa előadottakkal a vádlott-társai nyomozati szakasszal kapcsolatos beszámolóját erősítse. Ez a fizikai akadály pedig maga az idő. Az I. rendű vádlott ugyanis 2012. szeptember 11-én tette meg a tárgyalási vallomását, amely időpontban, figyelemmel a nyomozati vallomásokra is, nem lehetett még tudomása arról, hogy a később sorra kerülő vádlottak tesznek-e egyáltalán vallomást, és ha igen, akkor mit fognak mondani.

 

Másképpen megfogalmazva, ügyfelemnek nem állt módjában előre megerősíteni azokat a vádlott-társai által tett kijelentéseket, amelyek az adott időpontban még el sem hangzottak.

 

Hagyó Miklós a 2010. október 22-ei ügyészségi meghallgatáson történteket a vád állításával szemben nem a kényszervallatás igazolására, hanem azért emelte ki, mert az eset jól példázza az ügyészség valódi célját.

 

Miről is van szó? Mint ismeretes A.. Attila első alkalommal 2010. január végén, később plasztikusan jellemzett nyomasztó és kilátástalan rendőrségi körülmények között tett említést a BKV és az AAM között 2007 január 24-én létrejött szerződésről, amellyel részben önmagát, jórészt azonban Hagyó Miklóst terhelte ugyan, de amely vallomás tartalmának ellenőrzése a nyomozó hatóság feladata volt. Ahhoz, hogy az AAM-BKV  szerződés szükségességét és indokoltságát meg lehessen ítélni, és a megfelelő büntetőjogi következtetést le lehessen vonni, a Metrószerződés-csomag beszerzése és vizsgálata mellőzhetetlennek látszott. Amikor 2010. május 14-én Hagyó Miklóst az AAM szerződés ügyében meggyanúsították, a nyomozó hatóságnak a megállapodás-csomag még nem állt rendelkezésére. A védelem 2010. június 19-én előterjesztett indítványára előkerült megállapodásokat azonban nem vetették egybe az eljárás egyéb anyagaival, hanem egyszerűen félretették. A Metrószerződések érdemi tartalma a nyomozás során a rendőrség és az ügyészség számára olyannyira érdektelen volt, hogy a vádirat I/A/21. pontjában a vádszerkesztő említést sem tesz róluk. A Metrószerződésekre az ügyész a váddal összefüggésben először 2015. szeptember 16-i vádmódosításában hivatkozik, tehát a nyomozás elrendelése után hat, Hagyó Miklós meggyanúsítását követően pedig öt évvel.

 

Hagyó Miklós tárgyalási vallomásában a 2010. október 22-ei kihallgatás intermezzójára hivatkozással arra utalt, hogy az ügyészségnek nem az volt a célja, hogy a tényállást a Be. 75. § (1) bekezdésében előírtakra figyelemmel alaposan és hiánytalanul, az igazságnak megfelelően feltárja, és ennek keretében a Be. 28.§ (1) bekezdése szerint a terheltet terhelő és mentő körülményeket is figyelembe vegye, továbbá a meggyőződését a bizonyítékok  tárgyilagos mérlegelésével alakítsa ki, hanem fordítva, olyan tényállás megállapítását érje el, amely a már rögzült meggyőződéséhez igazítható.

 

A bilincses közjátékot ügyész úr a vádbeszédében nyilván azért hozta fel, hogy Hagyó Miklós mindenre kiterjedő, hézagmentes vallomásán rést próbáljon ütni, és az I. rendű vádlott vallomásának támadásán túlmenően őt személyében is hiteltelenítse. Ez a próbálkozás  - lévén  a kiindulópontja hamis – nem vezethet eredményre.

 

Nem állt szándékomban hosszan időzni ennél a témakörnél, mivel azonban ügyész úr nagy súlyt fektetett a dologra, mégis szólnom kell róla.

 

Hagyó Miklós a 2011. október 22-én tartott kihallgatásán jelezte, hogy a Metrószerződések beszerzését nem ő, hanem én, mint a védője indítványoztam, vagyis nem ő személy szerint kívánta a szerződés vonatkozó rendelkezéseit értelmezni, ami lévén ügyfelem nem jogász, teljesen természetes. (67/ 44.145.)

A fogva tartás ügyében 2010. november 17-én tartott bírói ülésre az ügyészség indítványt terjesztett elő. Ebben kifejezetten Hagyó Miklóst terhelő körülményként hivatkozott arra, hogy ügyfelem a 2010. október 22-ei kihallgatáson az adott körülmények között nem tudta megjelölni a szerződésekben a releváns adatokat.(67/43.901.43.902.), amely állítás eljárásjogilag egyszerűen értelmezhetetlen. Nincs olyan letartóztatási ok, s remélhetőleg nem is lesz, amelyre a letartóztatása szempontjából hátrányos következtetést lehet levonni abból, hogy a terhelt egy ügyészi felszólításnak nem tud eleget tenni.

A következő kihallgatásán, 2010. december 15-én Hagyó Miklós az ügyészi felszólítást ismét nem teljesítette, amire romló egészségi állapota, az embertelen bánásmódot kimerítő börtönkörülmények, és az élettársával való személyes érintkezést megtiltó utóbb törvénytelennek minősülő ügyészi intézkedések több, mint elegendő magyarázattal szolgálnak.  (67/44.149.)

A következő ülésre (2011. február 16.) a Központi Nyomozó Főügyészség a korábbival lényegében szó szerint megegyező indítványt terjesztett elő, melyben ismét az inszinuáló, de a fogva tartás indokoltságának megítélése szempontjából értelmetlen hivatkozás szerepelt, hogy Hagyó Miklós az elébe tárt szerződésekben a kihallgatása során nem tudta megjelölni a releváns rendelkezéséket.(43.913.) Az I. rendű vádlott előzetes letartóztatását egy héttel később a Fővárosi Törvényszék megszüntette.

 

c) Az ügyészség a vádbeszédében hosszan fejtegette, miért nem tartja elfogadhatónak azon vádlottak tárgyalási vallomását, akik nyomozati hatósági elvárásokra és jogellenes befolyásolásra hivatkozással nem tartották fenn, vagy vonták vissza nyomozati vallomásaikat.

Amint arra a vádbeszéd 22. oldalától ügyész úr utal, A.. Attila, R.. Miklós, Z.. T.., L.. O.. és M..-H.. Éva arról beszéltek a tárgyaláson, hogy lefogásuk megfélemlítő módon, és azzal a nyilvánvaló céllal történt, hogy a vádlottak beismerő, de főleg meghatározott személyekkel szemben terhelő vallomásokat tegyenek. Ezt folyamatosan értésükre is adták. Az ügyész úr ezután R.. Miklós vallomását idézi, amely szerint a mai magyar büntetőeljárási gyakorlatban az előzetes letartóztatás lényegében egyenlő a kényszervallatással.

 

És itt következik az ügyészi érvelésben a látszólag szellemes, de nyilvánvalóan manipulatív retorikai fordulat. A továbbiakban már ez a R.. Miklós-féle állítás (mely egyébként nem egy elfogult vádlott állítása, hanem a büntetőjogászok jelentős részének szakmai meggyőződése) úgy jelenik meg, mint valamennyi vádlott és védő álláspontja, melyet az ügyész természetesen porrá zúz azzal az indokolással, hogy ha az előzetes letartóztatás a kényszervallatás egyik formája, akkor mind a 29 bíró, aki a letartóztatás elrendeléséről és fenntartásáról határozott, bűntárs a kényszervallatatásban, mint ahogy mindazok a védők is, akik védenceik sorsát látva hallgattak és nem fordultak az ügyészséghez vagy a nyomozási bíróhoz.

 

Nem fogok a vádlottakkal szemben érvényesített hatósági nyomásgyakorlás különféle módjaival foglalkozni általában és konkrétan, nem fogom elemezni a hatóságok kényszerintézkedési gyakorlatát általában és a jelen ügy részleteinek tükrében konkrétan, nem fogom kimutatni azt a bizonyítást nem igénylő, nyilvánvaló korrelációt, amely a vallomások tartalma és a vallomástevők személyes szabadságának foka között a jelen ügyben szembeszökően észlelhető, mert aki az ügyet egy kicsit is ismeri, pontosan tudja, miről van szó. Érintett védőtársaim majd ezt nyilván megteszik, ki-ki a saját védőbeszédében.

 

Ehelyett nem teszek mást, néhány vallomásra hivatkozom, olyanokéra, akiket a jelen ügyben nem terheltként hallgattak meg

 

Például P.. Jánoséra.

 

A tanú 2013. május 7-én tett vallomásából kiderült, hogy a vele 2010. április 14-én és április 19-én történt tanúkihallgatásáról készült jegyzőkönyvek alakilag és tartalmilag egyaránt valótlanok. A kihallgatását végző, a tanú vallomása szerint őt pszichikai nyomás alá helyező, evégből a lakásán személyesen is felkereső, a megfelelő információkért cserébe büntető ügyének nem jogszerű, ugyanakkor kedvező elintézésével bíztató rendőrtiszt által összeállított jegyzőkönyvek egyikéből még az sem derül ki egyértelműen, melyik rendőrkapitányságon készült, ráadásul az iraton a kihallgatás kezdetének időpontja későbbi, mint a befejezésé. A tanútól tudjuk, hogy 2010. áprilisában a hatóság elhatározott célja Hagyó Miklós letartóztatása volt, a nyomozó nem rejtette véka alá, hogy ez az ő személyes motívuma is. A közvetlenül az érintett vádlottak egyikét sem, az I. rendű vádlottat is legfeljebb a televízióból ismerő P.. János hiteles vallomásaként jegyzőkönyvbe vett, Hagyó Miklósra, L.. O..ra és H.. Évára súlyosan terhelő állításokat tartalmazó és a tanú kihallgatását végző nyomozó pressziójára aláírt jegyzőkönyvek P.. tárgyalási figyelmeztetés ellenére fenntartott határozott vallomása szerint hamisak, mert a tanúvallomásként feltüntetett állítások nem tőle származnak, hanem azokat a nyomozást végző rendőrtiszt egy kétes valóságtartalmú magánnyomozói jelentésből emelte ki. Bár P.. János tárgyaláson elhangzott kijelentéseinek ellenőrzése elmaradt, a jelen ügy nyomozásának súlyos fogyatékosságait és jogszerűtlenségeit megtapasztalva, halvány kétségem sincs aziránt, hogy az állítások nem állnak távol a valóságtól.

 

Hivatkozom például B.. Péterére.

 

Akit tanúként, hangsúlyozom tanúként krimibe illő körülmények között, mélygarázst, pincét megjárva vittek a BRFK kihallgató helyiségébe, ahol és itt ő folytatja: „aláírattak velem egy papírt, valamiféle titoktartási nyilatkozatot, hogy senkinek nem beszélhetek arról, hogy itt jártam, meg hogy milyen ügyekről volt szó, tulajdonképpen teljes csendben kell maradnom az egész történésről. Utána kezdetét vette egy 4-5 órás kihallgatás és ott már folyamatosan…a kihallgatók állandóan arról kérdeztek, hogy a Hagyó, a M.., a D.., milyen politikai nyomás volt, kértek-e pénzt stb., stb. Az nekem nagyon sokkoló volt. Különösen azért, mert voltak olyan félmondatok felfelé a liftben, meg máshol, ami hát nagyon, én féltem, nem voltam benne biztos, hogy haza tudok menni.” (2014. október 28. 27.jk./9.)

 

Majd ezután:

 

„Nem a Főkertről kérdeztek, hanem akkor megint arról kérdeztek, hogy na a Hagyó erőszakoskodott-e, mert ők úgy tudják, valamilyen olyan tanúvallomás van, hogy ő erőszakoskodott, meg, hogy ő kért-e tőlem pénzt, meg követelt-e tőlem pénzt, meg a M.. Ernő követelt-e tőlem pénzt. Én mondtam, hogy benne van a tanúvallomásban, hogy nem történt ilyen, nem tudok mást mondani erre.

 

És akkor kurtán-furcsán véget ért a kihallgatás, amíg a hölgy elment másolni a tanúvallomást, addig bejött egy középkorú úr, mondta, hogy gondoljam át a dolgokat, mert hogy az FKF-fel kapcsolatban rengeteg ügyben van nyomozás, ebben nekem is bajom lehet, pl. egy hét múlva szerdán legyek szíves visszafáradni, mert meg szeretnének gyanúsítani engem Pusztazámor ügyben.

 

Azt a hetet nem kívánom senkinek, de amit kérdeztek a kihallgatáson, meg ez a közlés a végén, az én számomra egyértelműen azt jelentette, hogy ha egy hét alatt vissza tudok emlékezni arra, hogy mégiscsak kért tőlem pénzt a Hagyó vagy a M.., akkor lehet beszélni erről a gyanúsításról, de nem volt ilyenről szó. Egy hét múlva visszamentem, meg is gyanúsítottak ebben a Pusztazámor ügyben. Ezt azért el szerettem volna mondani.”(27.jk/11.)

 

Hivatkozom például a BKV-nál egy időben jogi igazgatóként dolgozó dr. Sz.. Györgyére, akinek a vallomásából a következők derültek ki.

 

A tanú más ügyben előzetes letartóztatásba került, ezalatt egy alkalommal, ahogy a tanú fogalmazott, „klasszikus filmeket idéző” körülmények között – sötét szoba, sejtelmesen világító lámpa – két rendőrnyomozó jegyzőkönyvön kívüli beszélgetésbe kezdett vele, és itt a tanú szavai jönnek:

 

„..közölték…hogy ha D.. Gáborra vagy Hagyó Miklósra vagy K.. Istvánra bármilyen terhelő vallomással tudok szolgálni számukra, akkor ma csütörtök van, ott van egy papír a kezükben és akkor kedden szabadlábra kerülök…ott ment körülbelül fél órán keresztül a győzködésem azzal, hogy két kisgyermekem van, az egyik még egy év alatt volt, hogy ők jól el fognak intézni, hogy még 20 évig majd itt leszek, mert egyébként mindenki rám beszélt.” (2013. május 16.)

Dr. Sz.. György arról is szólt, hogy előzetes letartóztatása idején a fogva tartása helyéről – amint ezt egy másik jegyzőkönyvből tudjuk, 2010. június 28-án –  elszállították a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet I. objektumába, ahol s itt folytassa ő maga:

„Egy tárgyalóhelyiségbe vittek a Nagy Ignác utcán belül és ott két ügyész úrhölgy a Központi Nyomozó Főügyészségtől ült le velem szemben és tájékoztattak arról, hogy tanúként kívánnak kihallgatni a Hagyó ügyben, ahol elmondták, hogy ők a következő játékszabályokat mondják el számomra, 7 darab témát említettek, amiről szeretnének tanúként meghallgatni, hogy kerültem oda a BKV-hoz, a tanácsadói szerződésekkel, a munkaszerződésekkel kapcsolatban. Közölték, ami nagyon érdekes volt, hogy bár tudják ők, hogy én jóval több dologról tudnék mondani valamit, de hogy még véletlenül se említsek már mást. Tehát ez a 7 téma lesz, 8., 9. még véletlenül se, mert túl sok gyanúsított van már így is ebben az eljárásban és hogy ez a szám bőven elegendő, ne is beszéljek semmi másról és ennek következtében ők majd elintézik a Fővárosi Főügyészségnél, hogy a 9 hónapos tárgyalásomnál, ami majd jön szeptemberben, akkor lakhelyelhagyási vagy házi őrizet, tehát egy enyhített fokozatú kényszerintézkedést fognak ennek következtében elintézni számomra, ha én együttműködök.” (2013. május 16.)

 

Dr. Sz.. Györgyöt ezután a jelen ügyben 2010. augusztus 11-én, 23-án és 26-án kihallgatták, s noha a jegyzőkönyvi visszaidézése szeptember 8-ára azt az érzetet kelthette benne, hogy a Központi Nyomozó Főügyészség ígéretének megfelelően szabadlábra kerül, az ellene folyó ügyben a letartóztatását ügyészi indítványra meghosszabbították.

 

Ügyész úr a tárgyaláson felrótta az érintett védőknek, hogy amennyiben rendőri vagy ügyészi törvénysértést észleltek, azt védői kötelességük lett volna jelezni az ügyészségnek, vagy ha az ügyészségben nem bíztak, akkor a nyomozási bíróságnak (Vb/23.) Nos – amint ezt a tárgyaláson csatolt jegyzőkönyv (Budai Központi Kerületi Bíróság 17. Bny.1902/2010/2.) tanúsítja – dr. Sz.. György 2010. szeptember 6-án a fogsága meghosszabbításáról döntő bírói ülésen ezt megtette. Elmondta, hogy ügyészek azt ígérték neki, ha együttműködő lesz, szabadlábra kerül. Megtette, amit kértek, elégedettek voltak, vele, azt mondták, ezt vártuk Öntől. Aztán az előzetes letartóztatásának a meghosszabbítására tettek indítványt.

 

A tanú nem mondott volna igazat a nyomozási bíró előtt? Mi érdeke fűződött volna hozzá?  Dr. Sz.. György 2010 szeptemberében nem tudhatta, hogy az akkor még nyomozati szakaszban lévő ügyben a Központi Nyomozó Főügyészség 2012. január 10-én vádat emel, és hogy ezt milyen bűncselekmény vádjával kikkel szemben teszi, 2010. szeptember 6-án arról sem lehetett tudomása, hogy a majdani vádlottak a rájuk gyakorolt hatósági nyomásról 2012. őszén a Kecskeméti Törvényszéken mit fognak mondani és – nem lévén jövőbelátó – sejtelme sem lehetett arról sem, hogy 2013. májusában tanúként szerepel majd a Hagyó Miklós és társai ellen indított büntető ügyben. Az ügyészi pressziót e kétségtelen tények tükrében kell értékelni.

Dr. Sz.. György jelen perben tett vallomása kívül esett az ügyészi értékelésén, amint a nyomozási bíró előtt tett vallomása sem érte el az ügyészi ingerküszöböt, amit felettébb sajnálok, de – érzékelve a vádbeszéd inspirációját – megértek. Arról sem tudunk, történt-e bármilyen érdemleges lépés a tanú által feltárt jogsértés kivizsgálására. Akár igen, akár nem, dr. Sz.. György vallomása önmagáért beszél és teszi egyúttal zárójelbe mindazt, amit ügyész úr az eljárás törvényességéről fennen hangoztatott. 

 

Ha már a nyomozás törvényességének ügyész úr vádbeszédből megismert interpretációjánál tartunk, akkor engedtessen meg nekem néhány megjegyzés.

A 15-16. oldal. A vádlottak védekezésének bírálata – már amennyiben a védekezés nem vág egybe a vád irányával, céljával és tartalmával – a vádhatóság alapfeladata. Ügyész úr elismeri a védekezés szabadságát, ugyanakkor azt állítja, hogy a kérdésekre történő válaszadás megtagadása a gyávaság jele. Miután az eljárás nem tisztázta, hogy a vádlottak nagyobb része miért tartózkodott attól, hogy kérdésekre válaszoljon, ügyész úr következtetése puszta feltételezés, melyet semmi sem igazol.

„Mindenezek alapján a nyomozati vallomások nemcsak hogy bizonyítékként veendők figyelembe, hanem – a tárgyalási vallomásokkal szembeállítva, és a többi okirati és szakértői bizonyítékokkal összességében értékelve – a tényállás alapjául szolgálnak”.  A nyomozati vallomásuk tartalmukat tekintve nagyon különfélék, ilyenek is, olyanok is, ugyanis ami a legjellemzőbb rájuk, hogy nagyon heterogének. Hol önmentőek, hol önvádolóak, esetenként egy vallomáson belül ezek is, azok is, vannak nyilatkozatok, amelyek másokat is terhelnek, majd a vallomások fontos kérdésekben módosulnak és olyan eset is van, hogy valaki minden korábbi vallomását még a nyomozás során visszavonja.

 

A vádbeszédben foglalt konkrét állításból nem derül ki, a vádhatóság képviselője mely nyomozati vallomásokra gondolt. Nyilván – s talán ez esetben a feltételezésem nem alaptalan – mindig éppen arra, amelyik a vallomástevőre és másokra is a lehetséges legterhelőbb. Mert a vád szempontjából a terhelt csakis akkor mondhat igazat, ha önmagát és/vagy valaki mást bűncselekménnyel vádol, vallomása minden más esetben elvetendő.

 

18. oldal. Ügyész úr ironikus szavakkal beszél a BKV belső irathiányairól, melyre a belső ellenőrzési vizsgálatokkal összefüggésben derült fény: „…egy BKV méretű és jelentőségű vállalatnál eleve elvárható lenne, hogy a vezetők úgy alakítsák ki a folyamatokat…hogy az iratok…megtalálhatók legyenek…úgy tűnik, hogy a BKV átalakításának lázában ez elmaradt.”

 

Bár az irathiányokkal kapcsolatban szokatlan és a későbbiekben nem észlelhető önkritikus kijelentést tett, a most idézett megállapítás súlya azért annak fényében vár érdemi értékelésre, ahogy például a védelem a nyomozati iratokhoz hozzájutott, hogy indítványok, bírósági végzések kimaradtak a nyomozati anyagból,  fontos terhelti kihallgatási jegyzőkönyv csatolására csak a bírósági eljárásban került sor, hogy egy másik jegyzőkönyv eredeti példánya egyáltalán nem került elő, hogy kihallgatási időpontokat az időközben a szervezettől távozott ügyész határidő naplója alapján kellett azonosítani és hogy az I. rendű vádlott nyomozás során becsatolt 192 oldalnyi vagyon-kimutatási dokumentációja szőrén-szálán eltűnt.

 

13. oldal: Nyilván Hagyó Miklóstól tanulta el B.. Zsolt, hogy belekapaszkodjon egy-egy rendőrségi okiratdátum elírásába és ezekből messzemenő következtetéseket vonjon le.

 

A vallomásokról készült jegyzőkönyvek közokiratok, formai hitelességükért azok a hatósági személyek felelnek, akik azt aláírásukkal hitelesítik. A közokiratok keletkezésének idejére vonatkozó hatósági személyeket terhelő felelősség nem hárítható át a terheltekre, akik számos indokolt eljárási sérelmük mellett méltán tették szóvá a hibás dátumokat és nem csoda, ha az okiratok egyéb részeinek hitelességét és az eljárás törvényességére, illetőleg annak esetenkénti hiányára vonatkozó súlyos kételyeiket hangoztatják. Erre a jelen eljárásban elkövetett hibák, vétkek, sőt törvénysértések miatt bőven van okuk.  Finoman szólva sem elegáns dolog, ráadásul még a kötelező tárgyilagosság látszatára sem ad a vádhatósági érvelés, különösen, amivel ügyfelem és B.. Zsolt védekezését minősíti – egyébként ismereteim szerint tévesen.

 

29-30. oldal: „Megjegyzendő, hogy más fővárosi közműcégek kapcsán indult büntetőeljárásban is merültek fel a BKV ügyhöz hasonló, a Fővárosi Önkormányzat egyes tisztségviselőinek visszaélésére utaló adatok, vagyis hogy a feljelentett cselekmények hátterében a Főváros egyes vezetőinek kívánságai állnak.” – hallottuk a vádbeszédben. Bár az egyébként a jelen ügy elbírálása szempontjából abszolút közömbös kijelentés logikailag is megbicsaklik, most nem erre a hibára hegyezem ki a választ, hanem arra, hogy a kijelentésből megint hiányzik az igazság egynémely fontos részlete. K.. Lajost (Főtáv) első fokon   nem jogerősen felmentették, B.. Pétert (FKF) ugyancsak felmentették, a Gyógyfürdő Zrt. és a Főkert Zrt. ügyében a nyomozást megszüntették. E cégek felügyelete Hagyó Miklóshoz tartozott, akit a szóban forgó eljárásokban semmilyen minőségben nem hallgattak meg. Csak jelzem, a „visszaélésre utaló adatok” kifejezéssel kéretik óvatosan bánni, tekintettel arra, hogy a Magyar Államot egyebek között a letartóztatási indítványok hasonló tartalmú félrevezető mondatai miatt marasztalták el Strasbourgban.  

 

28. oldal: Mivel az a véleményem, hogy a vádhatóság képviselőjének a perbeszéde jócskán tartalmazott – nem kis eufémizmussal és kellő távolságtartással mondva – a tényekkel nem feltétlenül összhangban lévő állításokat, ezek némelyikére reflektálnom kell, mert ami nincs megcáfolva olyan, mintha igaz volna. Így például arra, hogy ügyfelem az eljárásban azt állította, politikai indíttatású, koncepciós eljárás folyik ellene. Mutathatnám magam könnyednek és tréfálkozhatnék azzal, hogy büntetőeljárásban köztudomású tényeket bizonyítani nem szükséges, de ebben az ügyben senki sincs különösebben tréfás kedvében, főleg nem olyasvalakinek a védője, akivel szemben az ügyészi indítvány mértéke kétszámjegyű. Kizárólag a tények kedvéért szögezem le: ügyfelem hosszú, részletes, kimerítő vallomásaiban sem a nyomozás során, sem pedig a tárgyaláson nem hivatkozott arra, hogy vele szemben „politikailag motivált koncepciós eljárás folyik”. Erről természetesen markáns véleménye van, de ennek az ügyész úr által megjelölt formában az eljárásban nem adott hangot.

 

2. Az előzetes letartóztatás elrendelése, fenntartása, „külföldre szökés”, Hagyó Miklós egészségi állapota - Strasbourgi döntés:

 

a/1.) Az előzetes letartóztatás elrendelése, valamint annak kilenc hónapig történő meghosszabbítása:

 

Hagyó Miklós 2010. május 14. napi, az ügyben foganatosított első gyanúsítotti kihallgatását, és egyúttal őrizetbe vételét megelőzően, 2010. május 11. napján ügyfelemmel együtt írásban jeleztük a nyomozó hatóságnak, vagyis a Budapesti Rendőr-főkapitányságnak, hogy az I. rendű vádlott bármikor áll a hatóságok rendelkezésére, az állandó bejelentett lakóhelyén tartózkodik, továbbá kölcsönösen, valamennyi elérhetőségünket is megadtuk.

 

Ennek ellenére az új Parlament megalakulását követően pár perccel, lényegében országgyűlési képviselői mandátumának megszűnése pillanatában legalább nyolc rendőr rontott be Hagyó Miklós lakásába, élettársa szeme láttára azonnal falhoz nyomták, mint valami sorozatgyilkost, bilincsbe verték, házkutatás után bevitték a rendőrségre, meggyanúsították, őrizetbe vették és indítványozták az előzetes letartóztatását is, amelyet a nyomozási bíró el is rendelt.

 

Ezután az ügyészség az előzetes letartóztatás meghosszabbítása iránti indítványaiban, illetve a nyomozási bíróság az ügyészi indítványnak érdemi vizsgálat nélkül, maradéktalanul helyt adó határozataiban folyamatosan azt állapította meg, hogy ügyfelemre nézve a külföldre szökés, elrejtőzés veszélyét alátámasztó adat áll a hatóságok rendelkezésére, amely körülmény az előzetes letartóztatás meghosszabbítását feltétlenül szükségessé teszi.

 

Ezzel szemben a valóság az, hogy Hagyó Miklós soha nem próbált elszökni, az pedig nem vitás tény, hogy az eljárás  minden szakában a nyomozó hatóság rendelkezésére állt, és a hatóságokkal mindenkor és mindenben együttműködött.

 

A kényszerintézkedés fenntartása alatt védőként folyamatosan, minden beadványomban kértem, hogy az ügyészség a Be. szabályai szerint tárja elénk azokat a bizonyítékokat, amelyek ügyfelem esetében a szökés-elrejtőzés veszélyére utalnak, illetve azt alátámasztanák, de soha, egyetlen egy esetben sem kaptam tájékoztatást arról, milyen bizonyítékokról van szó, és ebből fakadóan, a szóban forgó „bizonyítékokat” cáfoló érveimet sem terjeszthettem elő. Nem volt a letartóztatással kapcsolatos olyan beadványom,  amelyben ezt a legkülönfélébb módon megfogalmazva ne tettem volna szóvá. Egyetlen kivétellel az első- és a másodfokú bíróságok figyelemre sem méltattak, és bár látva az objektivitás minimumát is nélkülöző eljárási fejleményeket, az ügyészségtől nem várhattam semmit, nem voltam rest a különböző ügyészi fórumokhoz fordulni, míg végül a Legfőbb Ügyészségtől elfogadhatatlan késedelemmel, hónapokkal ügyfelem szabadulása után érkezett egy semmitmondó levél.

 

Mindezt azért nyomatékosítom, mert ügyész úr a vádbeszédben restsége miatt megrótta a védelmet általában is, amiért a védők panaszaikkal, törvénysértést kifogásoló jogorvoslataikkal nem fordultak a nyomozási bíróhoz, az ügyészséghez, vagy mert írásban nem jelezték, mit is sérelmeznek. Ha valaki az ügyész úr javaslatával élt volna, körülbelül azt kapta volna, amit én.

 

Egyetlen kivétel akadt. A Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság (tanácselnök: dr. Házi Lajos) a 2011. június 10-én kelt 31.Bnf.1448/2011/2. számú, Hagyó Miklós házi őrizetét megszüntető végzésében ezzel kapcsolatban a következőket rögzítette:

„A kényszerintézkedés megalapozottsága kapcsán korábban és jelen határozatban is történt hivatkozás egy a nyomozás során felmerült információra, mely szerint Hagyó Miklós a büntetőjogi felelősségre vonás elől külföldre kíván távozni, azonban a Központi Nyomozó Főügyészség által a bíróság részére megküldött nyomozati anyag erre vonatkozóan adatokat nem tartalmaz, azaz nem derül ki, hogy a gyanúsított esetében mely tények igazolják a külföldre távozás szándékát.”

 

Megjegyzem – s ebben minden jóhiszeműségem ellenére sem tudok mást feltételezni, mint tudatosságot – a 2011. október 5-ei iratismertetéskor részünkre átadott, elvileg a teljes nyomozati iratról készült másolatot tartalmazó digitális adathordozóról a hivatkozott határozatnak épp a fenti megállapítást tartalmazó második oldala hiányzik, így annak másolatát a védelem az I. rendű vádlott tárgyaláson tett vallomása mellékleteként a biztonság kedvéért a bíróság rendelkezésére bocsátotta ( 4. melléklet)

 

A határozat hiányzó oldalánál is lényegesebb azonban az a kérdés, hogy ha a Tisztelt Törvényszék részére is átadott, és a törvény szerint a vádlott és a védelem rendelkezésére bocsátottal egyező tartalmú, teljes nyomozati irat sem tartalmaz ilyen, a szökés-elrejtőzés veszélyét, vagyis Hagyó Miklós külföldre távozási szándékát alátámasztó adatot, akkor az ügyészség vajon mire alapozta ezt az állítását kilenc hónapon keresztül?!

 

Nem akarok hosszadalmas fejtegetésekbe bocsátkozni, de azt a kérdést fel kell tennem, ha létezett ilyen adatot tartalmazó irat, miért nem csatolták egyetlen bírósághoz intézett indítványhoz sem, vagy miért nem szerepel a nyomozás iratai között, ha pedig nem létezett, akkor hogyan hivatkozhattak a letartóztatási indítványokban nem létező bizonyítékra?! Előző esetben az eljárás nem volt tisztességes, mert bizonyíték nélkül bíróság az ügyészség indítványát nem fogadhatja el, utóbbi esetben a helyzet rosszabb, mert mindazon közokiratnak minősülő indítványok, amelyek nem létező bizonyítékra, mint igazolt adatra hivatkoznak, hamisak.

 

a/2.) Mindemellett az előzetes letartóztatás meghosszabbításának indokaként több alkalommal megjelent az ügyészi indítványokban és a nyomozási bírói határozatokban a tanúk befolyásolásának veszélye is.

 

Miután a vádbeszédben több ízben azt hallottuk, hogy ügyész úr szerint az I. rendű vádlott a büntetőeljárás során befolyásolta vádlott társait, röviden erre az ugyancsak alaptalan állításra is válaszolnom kell. Mindenekelőtt azzal, hogy az ügyészség a nyomozati indítványaiban éppúgy nem szolgált állításainak alátámasztására egyetlen bizonyítékkal sem, ahogy a vádbeszédben ügyész úr sem jutott túl a puszta feltételezésen, sejtetésen és sugalmazáson, ezzel a meggyőzés-technikai eszközzel viszont rendszeresen élt.

 

Amint azt Hagyó Miklós nyomozati vallomásaiban is előadta: A.. Attilával 2009. július 20. napján, míg B.. Zsolttal 2009 augusztusában találkozott utoljára.

 

Az ehhez képest négy hónappal később, 2010. szeptember 14. napján B.. Zsolttal foganatosított szembesítés során, a IV. rendű vádlott - a vádhatóság állításával ellentétben - valójában, a saját vonatkozásában ugyancsak megerősítette az ügyfelem által előadottakat, vagyis azt, hogy a szembesítést megelőzően az I. rendű vádlottal utoljára 2009 augusztusában beszélt utoljára.

 

b) Hagyó Miklós egészségi állapota, az igazságügyi orvosszakértői vélemény:

 

Ügyész úr a 2010. szeptember 14-én Hagyó Miklós és a IV. rendű vádlott között lefolytatott szembesítésről készült videofelvételt értékelve arra jutott, hogy Hagyó Miklós akkori rossz egészségi állapota a felvétel alapján „nem igazolható vissza”. Az ügyészi benyomás, mellyel kapcsolatban lesz még mondanivalóm, nem felel meg az eljárás által igazolt tényeknek részint, mert az I. rendű vádlott egészségi állapotára vonatkozó korabeli orvosi dokumentációval ellentétes, részint mert ügyész úr aligha képes arra, hogy orvosi vagy szakápolói szakképesítés híján egy öt évvel ezelőtt készült videofelvétel alapján valósághű diagnózissal szolgáljon.

 

Az, hogy a nyomozás sokat rontott az amúgy sem egészséges vádlott fizikai és lelkiállapotán, sokszorosan igazolt tény. Amiért most erről említést teszek, a nyomozati eljárással szemben támasztott újabb kifogásom. Már 2010. május 14-én Hagyó Miklós első kihallgatásán jeleztem védencem egészségügyi problémáit és indítványoztam orvosszakértő kirendelését utalva arra, hogy állításomat orvosi iratokkal tudom alátámasztani (67/43.995.) A letartóztatási ülésen 2010. május 17-én az I. rendű vádlott betegségeit igazolandó vaskos iratcsomót adtam át a nyomozási bírónak természetesen utalva 3 nappal azelőtti indítványomra (67/43.873.). A következő kihallgatáson 2010. június 30-án kérelmemet megismételtem (67/44.075.), amit az újabb, 2010. augusztus 30-án foganatosított ügyészségi kihallgatáson az orvosszakértő kirendelésre irányuló ismételt indítványom követett (67/44119, 44129.)

 

Nincs olyan ésszerű ok és elfogadható indok, amely magyarázatul szolgálhatna arra, miért kellett a Központi Nyomozó Főügyészségnek három és fél hónap arra, hogy Hagyó Miklós általános egészségi állapotának vizsgálatára végül 2010. szeptember 2-án orvosszakértőt rendeljen ki. A szakértő 2010. szeptember 13-án egy teljes napot igénylő vizsgálatsorozat keretében a munkáját elvégezte és a szakvéleményét 2010. szeptember 27-én alá is írta. (52/35.161-180.) Megállapításai ismertek, közülük a gyógykezelések feltétlen szükségességét emelem ki annak hangoztatása mellett, hogy a vizsgálati késedelem az I. rendű vádlott általános egészségi állapotán nagyon sokat rontott, nem véletlen, hogy az orvosszakértői véleményt követően az I. rendű vádlottat 3 hetes kórházi kezelésre utalták be és fogva tartásának körülményei is javultak.

 

c) A Strasbourgi döntés:

 

Ügyész úr páratlan hosszúságú vádbeszédében úr egy egész fejezetet szánt annak igazolására, hogy bár történtek az eljárásban hatósági hibák, ezek az eljárás törvényességét nem befolyásolták, mert az ügy érdemére – a vádhatóság szerint – érdemi kihatásuk nincs. A vádlottak és a védők által felvetett problémák egyszerű elírások, elütések, szerkesztési fogyatékosságok, iratrendezési ügyetlenségek, szkennelési kapacitási nehézségek következményei, amelyek az ilyen nagyszabású feladat teljesítésével, amilyen a most elbírálásra váró ügy, szükségképpen együtt járnak. A hibák nem jelentősek, a jogszerűtlenségek a bizonyítás szempontjából irrelevánsak, törvénytelenség nem történt.

 

Ügyész úr ugyanerre a következtetésre jut akkor is, amikor a Hagyó Miklóssal szemben folyó nyomozati eljárás törvényességét értékeli. Ha csak a vádbeszéd alapján akarunk tájékozódni arról, milyen döntést hozott az Emberi Jogok Európai Bírósága (Bíróság) a Hagyó Miklós kontra Magyar Állam ügyben, a következőket olvashatjuk (vb. 27.)

 

„Az egyébként, hogy az eljárásban történtek hibák, amik Hagyó Miklós jogait sértették, tagadhatatlan, hiszen beadványának részben helyt adva az Emberi Jogok Európai Bírósága megállapította, hogy egyes jogai sérültek, és ezért kártérítést ítélt meg neki. Az is tény azonban, hogy a strasbourgi bíróság Hagyó Miklós kérelme ellenére elutasította annak megállapítását, hogy a terhelt előzetes letartóztatása általában szükségtelen volt, és a kényszerintézkedésről azt állapította meg, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezményének 5. cikk 1. bekezdés c) pontja szerint indokolt volt.”

 

Mi következik ebből a nyúlfarknyi ismertetésből? Ügyész úr szerint kiemelésre elsősorban az érdemes, hogy a Bíróság csak részben adott helyt Hagyó Miklós kérelmének, meg hogy az előzetes letartóztatás az ismertetés szerint általában indokolt volt.

 

Figyeljünk a fogalmazásmódra! Ügyész úr tudatosan formálja a mondatokat, nem véletlenül kerüli a konkrétumokat, és általános alanyt használ, ezért az idézett bekezdésből nem állapítható meg, melyik magyar hatóság okozta az alapjogsérelmeket, hiszen „hibák történtek” és ezek általánosságban „sértették” Hagyó Miklós amúgy meg nem nevezett jogait és a sérelmeket nem konkrét hatóság idézte elő, hanem azok csak úgy „sérültek”.

Mivel ügyész úr – hogy az ő szavaival éljek – „nem bontotta ki az igazság minden részletét”, ez a feladat, mármint az igazság lényeges részleteinek kibontása, rám hárul, ezért röviden össze kell foglalnom a strasbourgi ítélet lényegét. 

 

A Bíróság a 2013. április 23-án hozott ítéletében Hagyó Miklós előzetes letartóztatásával kapcsolatban megállapította, hogy a magyar hatóságok megsértették

• az embertelen bánásmód tilalmát (Emberi Jogok Európai Egyezménye, 3. cikk), mivel Hagyó Miklós fogva tartásának körülményei nem voltak megfelelőek;
• Hagyó Miklós személyi szabadsághoz fűződő jogát, mivel előzetes letartóztatása ésszerűtlenül hosszú volt, kizárólag a gyanúsításban szereplő bűncselekmény súlyosságán alapult, és Hagyó Miklós egyéni körülményeit és érdemi ellenérveit a sablonos döntéseket hozó bíróságok nem vették figyelembe (Egyezmény, 5. cikk 3. bekezdés), továbbá mivel Hagyó Miklós nem ismerhette meg a letartóztatása alapjául szolgáló bizonyítékokat (Egyezmény, 5. cikk 4. bekezdés);
• Hagyó Miklós magán- és családi élet tiszteletben tartásához fűződő jogát (Egyezmény, 8. cikk), mivel a hatóságok az összebeszélés veszélyére hivatkozva úgy tiltották el Hagyó Miklóst az élettársával való telefonos és személyes kapcsolattartástól, hogy az összebeszéléssel kapcsolatos állítások alaptalannak bizonyultak, és egyébként is lett volna kevésbé korlátozó eszköz (pl. ellenőrzés melletti telefonálás), amellyel ugyanezt a célt el lehetett volna érni;
• Hagyó Miklós jogorvoslathoz való jogát (Egyezmény, 13. cikk), mert az ügyészség nem volt hajlandó érdemben foglalkozni Hagyó Miklósnak a kapcsolattartása megtiltásával szembeni panaszával.

 

Az egyes panaszokkal kapcsolatban a Bíróság alábbi megállapításaira hívom fel a figyelmet.

 

1. Az embertelen bánásmód tilalma:

 

A Bíróság kiemelte: az, hogy az asztmától és egyéb légúti betegségektől szenvedő kérelmező hónapokon keresztül csak napi egy órára hagyhatta el túlzsúfolt zárkáját, és friss levegőn tartózkodásának engedélyezett időtartamát - az orvosi javallat ellenére - csak több mint fél év elteltével emelték meg, túlmegy azokon a megpróbáltatásokon, amelyeket egy fogvatartottnak a szabadságkorlátozás tényénél fogva szükségszerűen el kell szenvednie, és emiatt az Egyezménynek az embertelen bánásmódot tilalmazó 3. cikkébe ütközik.

 

1. A személyi szabadság sérelme:

 

A Bíróság rögzítette: ilyen hosszúságú előzetes letartóztatást nem alapoz meg az, hogy az érintettet súlyos bűncselekménnyel gyanúsítják. Még ha az eljárás legelején indokolhatja is a szabadságelvonást a gyanúsításban szereplő bűncselekmény (és a büntetési tétel) súlyossága, az eljárás későbbi szakaszában ez önmagában nem elégséges ok az előzetes letartóztatás meghosszabbítására.

 

A Bíróság úgy találta, hogy az előzetes letartóztatást meghosszabbító döntések sablon-indoklásokat tartalmaztak, amelyek nem vették figyelembe az ügy konkrét tényeit és Hagyó Miklós érdemi ellenérveit. A Bíróság külön kiemelte, hogy az az állítólagos bizonyíték, amely a hatóságok szerint Hagyó Miklós szökési szándékát támasztotta alá, és amelyre több bíróság is hivatkozott az előzetes letartóztatást fenntartó döntéseiben, soha nem került elő. Ezen túlmenően a Bíróság egyezménysértőnek találta, hogy a magyar bíróságok - a kérelmező romló egészségi állapota ellenére - nem fontolták meg érdemben, hogy nem érhetők-e el az előzetes letartóztatás céljai enyhébb kényszerintézkedéssel, így például házi őrizettel. Fentiek miatt a Bíróság úgy találta, hogy a magyar hatóságok megsértették az Egyezmény 5. cikk (3) bekezdését, amely szerint „a letartóztatott vagy őrizetbe vett személynek joga van arra, hogy ésszerű időhatáron belül tárgyalást tartsanak ügyében vagy a tárgyalásig szabadlábra helyezzék”.  

 

Az 5. cikk (4) bekezdésében foglalt követelmények sérelmeként értékelte a Bíróság azt, hogy Hagyó Miklós ügyében a védelem nem ismerhette meg az előzetes letartóztatást a bíróságok szerint megalapozó bizonyítékokat. Több döntésben esett például említés egy rendőri jelentésről, amely állítólag azt támasztotta alá, hogy Hagyó Miklós külföldre kívánt szökni. A védelem ugyanakkor hangsúlyozta, hogy ezt akadálytalanul megtehette volna a mentelmi jogának hatálya alatt, mégis az országban maradt, sőt mentelmi jogának lejárta előtt néhány nappal maga jelezte a rendőrségnek: tisztában van vele, hogy eljárás indul ellene, és kész a gyanúsítás alól magát tisztázni.  Éppen ezért a védelem kizártnak tartotta, hogy ilyen rendőri jelentés létezhet, és ismételten kérte az ügyészséget és a bíróságot e bizonyíték bemutatására, azonban ezt a hatóságok megtagadták, vagy figyelmen kívül hagyták.

 

A Bíróság ezzel összefüggésben leszögezte: az előzetes letartóztatásról döntő bíróság eljárásának „biztosítania kell a »fegyverek egyenlőségét« a felek, azaz az ügyész és a fogva tartott személy között. A fegyverek egyenlősége nincs biztosítva, ha az ügyvéd nem fér hozzá azokhoz az iratokhoz az aktában, amelyek az előzetes letartóztatás szükségességének hatékony megkérdőjelezéséhez szükségesek”. Minthogy a magyar bíróságok ilyen bizonyítékokat zártak el a védelemtől, a Bíróság e tekintetben is megállapította az Egyezmény megsértését.

 

1. A magán- és családi élet tiszteletben tartásához fűződő jog megsértése:

 

A Bíróság ezzel a joggal összefüggésben azért állapított meg jogsértést, mert az ügyészség a fogva tartás utolsó három hónapjában megtiltotta Hagyó Miklós és volt élettársa személyes és telefonos kapcsolattartását, arra hivatkozva, hogy Hagyó Miklós hamis meghatalmazást adott volt élettársának jogi eljárásban való képviseletre annak érdekében, hogy ellenőrzés nélkül tarthassanak kapcsolatot a beszélők során. A Bíróság jelezte: a látogatási szabályok megkerülésére irányuló szándék nem nyert bizonyítást, a hatóságok csupán feltételezték annak meglététét, mégis a szóbeli kapcsolattartás teljes tiltásával reagáltak. A Bíróság figyelembe vette azt is, hogy Hagyó Miklóst és volt élettársát felmentették az ezzel kapcsolatos vádak alól. Ezek előrebocsátása után leszögezte: még ha megalapozott lett volna is a hatóságok gyanúja, enyhébb eszközzel (pl. ellenőrzött telefonokkal vagy látogatásokkal) is elejét lehetett volna venni bármiféle tiltott magatartásnak, ezért Hagyó Miklós eltiltása a volt élettársától biztosan szükségtelen és aránytalan intézkedés volt, s mint ilyen, sértette a kérelmező magán- és családi élet tiszteletben tartásához fűződő jogát.

 

1. A jogorvoslathoz való jog sérelme:

 

A Bíróság azzal összefüggésben is megállapította Hagyó Miklós egyezményes jogainak sérelmét, hogy a volt élettársával való kapcsolattartást megtiltó ügyészi döntéssel szembeni panaszt a hatáskörrel rendelkező ügyészi szerv egyáltalán nem bírálta el, noha ezt a büntetőeljárási törvény rendelkezései értelmében 15 nap alatt meg kellett volna tennie.

 

Mi derül ki Strasbourgi Bíróság ítéletéből? Az, hogy a magyar hatóságok, közelebbről az ügyészség, konkrétan a Központi Nyomozó Főügyészség Hagyó Miklós egyezményes jogait megsértette. És mivel az Emberi Jogok és Alapvető Szabadságok védelméről szóló Római Egyezmény az 1993. évi XXXI. törvény szerint immár 22 éve a magyar jogrend szerves része, az egyezményes jogok sérelme egyúttal a magyar törvényes jogrend megsértése is. Ezért ügyész úr azon kijelentését, hogy a jelen ügyben nem történtek alapvető törvénysértések, az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélete cáfolja.

 

3. A további két büntetőeljárás, és az ügyek végkifejlete:

 

a) A most folyó eljárás miatt foganatosított előzetes letartóztatás tartama alatt Hagyó Miklóssal, valamint volt élettársával és polgári ügyeiben eljáró ügyvédjével szemben, - a vádhatóság szerint a fogva tartása alatt elkövetett – magánokirat-hamisítás vétsége miatt a Központi Nyomozó Főügyészség feljelentésére  nyomozás indult. Védői meggyőződésem, hogy e büntetőeljárás kezdeményezésének az volt a nyilvánvaló célja, hogy olyan letartóztatási okot teremtsen (a már folyó büntetőeljárásban újabb bűncselekmény elkövetése), amely lehetőséget ad egyrészt a kényszerintézkedés fenntartására, másrészt arra, hogy az I. rendű vádlottnak az akkori élettársával való személyes kapcsolattartását megakadályozza. Állításomat tények igazolják: részint a személyes kapcsolattartás erre való hivatkozással való megtiltása, részint az előzetes letartóztatás meghosszabbítására irányuló ügyészi indítványok tartalma.

 

Hagyó Miklós ugyanakkor a büntetés-végrehajtási intézetben történő fogva tartása alatt mindenben normakövetőnek bizonyult, az előírásokat betartotta, kötelezettségeit teljesítette, ellene a fogsága alatt semmilyen eljárás nem indult. Az élettársával való kapcsolattartás során jóhiszeműen járt el, a büntetés-végrehajtás rendszerét és eljárási rendjét nem ismerve, tanácsért az arra illetékes személyhez, a nevelőjéhez fordult, akitől kapott tájékoztatást követve adott egyébként meghatalmazást a polgári jogi szabályok által megengedett jogi képviselet ellátására az élettársának.

 

Az ügyben a Pesti Központi Kerületi Bíróság a 2012. január 16. napján kelt, és a Fővárosi Főügyészség fellebbezés-visszavonása folytán 2012. április 17. napján jogerőre emelkedett 6.B.35.649/2011/11. számú ítéletével Hagyó Miklóst – vádlott társaival együtt – a magánokirat-hamisítás vétsége miatt ellene emelt vád alól bűncselekmény hiányában jogerősen felmentette. (tárgyalási vallomás 1. melléklete)

 

b) Az Állami Számvevőszék által a Fővárosi Önkormányzatnál lefolytatott vizsgálatot követően, dr. F.. Zoltán, az Állami Számvevőszék Osztályvezetője feljelentést tett, ami alapján 2010. december 17. napján a Budapesti Rendőr-főkapitányság Gazdaságvédelmi I. Osztályán 01000-666/2011. bü. számon dr. Gy.. András és társai ellen büntetőeljárás indult hűtlen kezelés bűntette és más bűncselekmény miatt, melynek keretében 2011. augusztus 24. napján Hagyó Miklós gyanúsítotti kihallgatására is sor került. A feljelentés szerint az I. rendű vádlott, mint városüzemeltetési és vagyongazdálkodási főpolgármester-helyettes a Főpolgármesteri Hivatal, mint megbízó képviseletében eljárva, a megbízottat jogtalan előnyben részesítő, fiktív megbízási szerződéseket kötött a főpolgármester-helyettesi titkárság két tagjával, M.. Józseffel és L.. O..val, akiknek díjazása, a szerződés szerinti teljesítésük ellenőrzése nélkül, az igazoló dokumentáció hiányában kiállított teljesítésigazolások alapján történt.

 

A feljelentés alaptalannak bizonyult. A rendőrség a nyomozást bűncselekmény hiányában megszüntette  (tárgyalási vallomás 2. melléklet)

 

 

II. A Bírósági eljárás

 

1. Kecskeméti Törvényszék kijelölése, áttétel, az Alkotmánybíróság döntése és az eljárás tovább folytatása:

 

 

Mielőtt a bírósági eljárásra vonatkozó észrevételeimet elmondom, leszögezem, az ügyáthelyezéshez kapcsolódva álláspontom azonos a Kecskemét Törvényszéknek az Alkotmánybíróság 26/203. (XII. 5.) AB határozatán alapuló és 2013. december 16-án meghozott 1.B.73/2012/292. számú végzésében kimondott állásponttal. Az Alkotmánybíróság döntéséből következően az eljárást a Fővárosi Törvényszéken kellett volna lefolytatni.  Mint emlékezetes, az Alkotmánybíróság döntésében megállapította, hogy az ügyáthelyezés Alaptörvénybe ütközik, mert sérti a törvényes bíróhoz való jogot, a pártatlanság követelményét és a jogorvoslathoz való jogot. Ennek ellenkezőjéről sem a Fővárosi Törvényszék újabb végzése, sem pedig a védelmi fellebbezés jelen Törvényszék által nem ismert érveire még érintőlegesen sem reagáló Kúria Bkk.I.591/2014/3. számú, 2014. május 4-én kelt végzése nem változtatott. Mint azt már több ízben kifejezésre juttattuk, nem volt és ma sincs kifogásunk a Kecskeméti Törvényszék, mint bíróság, sem pedig a Törvényszék jelen tanácsának összetétele ellen, az ügyáthelyezésre vonatkozó álláspontunk hangoztatása kifejezetten elvi jellegű.

 

A vád és a bírósági eljárás:

 

Mint már szó volt róla, Hagyó Miklóst három különböző tényállás alapján vádolja az ügyészség. Ezekkel a vádakkal részleteiben az egyes vádpontoknál foglalkozom. Vannak azonban a vádemeléssel, a vádmódosítással és a vádképviselettel összefüggő olyan körülmények, amelyekről most indokolt néhány szót szólni.

 

Miután az ügy nemcsak a médiaérdeklődésnek állt a homlokterében (ami azért nem ritka dolog), hanem az eljárásba bevont személyek társadalmi, szakmai és ehhez kapcsolódva politikai súlyánál és egy konkrét történés, illetőleg jelképes tárgy okán a rendőrség és az ügyészség számára is kiemelt jelentőségűvé vált, annyira, hogy – amire később még visszatérek – a tárgyaláson történt bizonyos eseményekre az ügyészség egészen sajátosan reagált.

 

Joggal elvárható, hogy olyan ügyben, amelyben mások mellett főpolgármester-helyettes, a főpolgármester politikai főtanácsadója, a főváros legnagyobb közműcégének vezérigazgatója, megbízott vezérigazgatója, vezérigazgató-helyettes és egyes vezető munkatársai is szerepelnek, a nyomozás a legmagasabb szakmai színvonalon és a törvényesség legteljesebb betartásával folyjék. Amint a bírósági eljárásban kiderült, ez messze nem így történt, a rendőrség éppen úgy nem állt a helyzet magaslatán, ahogy az ügyészség sem. A nyomozás anomáliáról – ahogy mondani szokták – a teljesség igénye nélkül már beszéltem. Néhány rövid megjegyzést a vádképviseletről és a vádbeszédről is tennem kell.

 

• Az ügyészség a bírósági eljárásban hat vagy hét esetben módosította a vádat, meg sem tudom pontosan mondani hányszor. Körültekintő, jól megtervezett, szakszerűen lefolytatott nyomozás esetén ez elképzelhetetlen lett volna, mint ahogy az sem vall átgondolt vádképviseletre, hogy a szükségessé váló vádmódosítás az eljárás menetében folyamatosan történjék, nem pedig egyszer, legfeljebb kétszer, éspedig az eljárás olyan szakaszában, amikor a bíróság a szükséges bizonyítási cselekményeket még el tudja végezni és a védelem sem kerül indokolatlan és a fegyveregyenlőség sérelmével járó olyan hátrányba, amely már a védelemhez való jogot is csorbítja. 

 

• Nem vagyok még elég régóta a pályán ahhoz, hogy segítség nélkül értelmezni tudjam a vádiratot helyettesítő feljegyzés fogalmát. Régebben ez nevesítve volt a bíróság elé állításnál, a ma hatályos büntetőeljárási törvény, mint jogintézményt gyakorlatilag nem ismeri. Nem állítom, hogy a vád törvényessége egyfajta nominalizáció függvénye, a szakmai újításokat is üdvözlöm, ezt a jogi megoldást azonban, mivel nem találkoztam még vele, unikálisnak tartom. Magánvéleményem, hogy ilyen frekventált eljárásban, mint ez, újításoknak nemigen van helyük.

 

• Már csak azért sem, mert a 2015. szeptember 16-ai vádmódosításhoz nem volt hozzárendelve a vádirati alapkellék, a bizonyítékok megjelölése. Kétségtelen, hogy a Be. nem tartalmaz arra vonatkozó előírást, hogy ilyen nagy terjedelmű vádmódosítás esetén tételesen meg kell jelölni, hogy az ügyész milyen tényt milyen bizonyítékkal kíván igazolni, ez azonban nem változtat azon, hogy egy teljesen átstrukturált, időben, tényállásban, tartalmában kiterjesztett és új szemléletmódú vádmódosítás esetén a védelemhez való jog ténylegesen csorbul, ha az ügyész nem határozza meg az egyes tényállításaihoz kapcsolódó bizonyítási anyagot. Ez az ellentmondás a tényekben és a helyzetben van, és védőként nem tekinthetem  a felvetett problémára adott adekvát ügyészi válasznak azt, hogy a bíróság előtt lefolytatott bizonyítási anyag a védelem rendelkezésre áll, a vád bizonyítási alapja azon nem terjeszkedik túl, ezért a bizonyítékok megjelölésének vádhatósági elmaradása nem kifogásolható.

 

• A vádképviseletet minősíti - B.. Zsolt 133 milliója. Ügyész úr kemény szavakkal illette a vádlottakat, amiért a védekezésük során a nyomozó hatóságra és az ügyészségre kedvezőtlen, bár tényekre hivatkozó bíráló megjegyzéseket tettek, Hagyó Miklóst még azért is megfeddte, mert egy korábbi eljárásjogi helyzethez igazodó védekezésén később a vele szemben emelt tételes vád szempontjából irreleváns kérdésben némileg alakított. Ugyanakkor szava sem volt arra, amire az előbb utaltam. Emlékeztetőül: a 2012. október 9-én tartott tárgyaláson ugyanis a Törvényszék azt a kérdést intézte az ügyészséghez: nyilatkozzon, érinti-e az I/A/21 vádpont a IV. rendű vádlottat. A vádhatóság képviselője, aki a nyomozást másfél éven át vezette, és aki a vádiratot is szerkesztette, e kérdésre azt a választ adta, hogy az ügyészség a tényállásban rögzített magatartást a IV. rendű vádlott terhére rója, az általa okozott vagyoni hátrány összege a vádirat végén feltüntetett összegzésben is benne van, ha kimaradt volna, az egyszerű adminisztrációs tévedés. A vádirati tényállásban meghatározott, és az ügyészség 2012. október 9-én tett nyilatkozata szerint a szóban forgó vagyoni hátrány meghaladta a 133 millió forintot. Ehhez képest, a Központi Nyomozó Főügyészség három héttel később, 2012. október 30-án írásban a korábbi ügyészi nyilatkozatot úgy helyesbítette, hogy a IV. rendű vádlottat nem vádolja a kérdéses bűncselekmény elkövetésével, a vádirat a IV. rendű vádlott terhére rótt vádpontok felsorolását, és az általa okozott vagyoni hátrány mértékét helyesen tartalmazza. (46/Ü/56. számú bírósági irat).

 

• A vádhatóság bizonyítási indítványainak előterjesztését és bizonyítási hivatkozásait különös megnyilvánulások kísérték. Ügyész úr fontosnak tartotta, hogy a fogyatékos személyek közlekedési nehézségeiről készült ombudsmani jelentésből olvasson fel terjedelmes részt a Csapó Bt.-t érintő vád igazolását látva ebben. Máskor a Főkert, a Vízművek és az FKF a BKV-nál zajló konkrét eseményekre nézve semmiféle közvetlen ismerettel nem rendelkező, ezért a vád alátámasztására nyilvánvalóan nem képes, ugyanakkor a rossz hangulatról esetleg számot adni tudó vezetők meghallgatását indítványozta. Bizarr közjátéknak voltunk értetlen részvevői a 2014. október 28-án megtartott tárgyaláson, mikor is az ügyészség képviselője, mivel azt kellett megtapasztalnia, hogy a vád szempontjából a várakozásától nyilvánvalóan eltérő, kedvezőtlen vallomást tevő tanú nemhogy nem tartja fenn a korábbi vallomását, hanem a hatóságok törvényellenes presszióját is felpanaszolja, megvárva a tanúvallomás végét, azt közölte, ismertetni kér egy általa meg nem nevezett személytől származó olyan vallomásból egy-két bekezdést, amely más bűncselekmény miatt indult másik eljárásban keletkezett és amely vallomásban a tárgyaláson meghallgatott tanú szavahihetőségét az ügyészi anonimitásba burkolt tanú kétségbe vonja. Ügyész úrtól nem, a bíróságtól tudhattuk meg, hogy dr. D.. Gáborról van szó, ő volna az anoním ügyészi tanú.

 

• Miközben az ügyészség arra hivatkozott, hogy az ügynek nem volt politikai indíttatása, többször indítványozta a vádbeli tényekre vonatkozó közvetlen információval nem rendelkező pártpolitikusok tanúként való meghallgatását, továbbá noha a Fővárosi Közgyűlést és bizottságait alapvetően politikai szervezeteknek minősítette, indítványokat terjesztett elő e testületekben akkori ellenzéki politikusoktól származó, nyilvánvalóan ugyancsak politikai indítékú, tartalmú és célú nyilatkozatok ismertetésére. 

 

A vádbeszédre, elsősorban természetesen annak ügyfelemre vonatkozó részeire az egyes vádpontok értékelésénél kitérek. Ugyanakkor a vádbeszéd egészét illetően is van egy-két megjegyzésem.

 

• A perbeszédben ügyész úr – közvetlenül és közvetve, de kivétel nélkül Hagyó Miklós személyére vonatkoztatva – folyamatosan olyan szavakat, szóösszetételeket, homályos, definiálatlan és fedőkifejezéseket használt, amelyeknek a fogalom meghatározása hiányzik. Nevezhetném ezt egyfajta tolvajnyelvnek is, amely azt a célt szolgálja, hogy igazolt konkrétumok, tények hiányában nyelvi fordulatokkal, hátrányos szövegösszefüggések folyamatos ismétlésével, hamis látszatok keltésével kipótolni a bizonyítékokat és bizonyos szavak szüntelen hajtogatásával a döntéshozókban elültetni, meggyökeresíteni, növelni, majd szervesíteni azt az érzést, hogy amit az ügyész állít nem puszta feltételezés, hanem maga a színtiszta valóság.

 

Máskülönben milyen értelme lenne olyan, a konkrét vád szempontjából definiálatlan, kézzelfogható tartalommal nem rendelkező  kifejezések monoton ismételgetésének, mint „Hagyó Miklós köre”, „Hagyó Miklós elvárásai”, „Hagyó Miklós érdekei”, „befolyás”, „lobbi”, „lobbikör”, „érdekkör”.

 

Nem akarok a részletekbe belemenni, csak jelezni szerettem volna ezt az ügyesen manipulatív, de mindannyiunk számára egyértelmű, ugyanakkor a bíróság felé irányuló „befolyásolási” szándékot. Talán csak annyit, hogy az I. rendű vádlott személynevével összekapcsolt szavak (Hagyó-kabinet, Hagyó köre, Hagyó elvárásai, Hagyó érdekei) a perbeszédben konzekvensen olyan értelmet kapnak, mintha e kifejezések voltaképpen Hagyó Miklós személyét helyettesítenék. Ez a szemlélet áthatja a perbeszéd szinte minden sorát. Azaz, nincsenek Hagyó Miklóstól elválasztható szándékok, magatartások és tettek, hiába hogy az I. rendű vádlott csak három (a bűnszervezet szempontjából csak kettő) bűncselekménnyel van megvádolva, a Hagyó Miklóssal összehozott minden személy minden cselekedete Hagyó Miklóst terheli, mindenki tettéért ő felel, mindenki helyett vagy mellett ő a főbűnös.

 

Ott, ahol az összetételben az „elvárásai”, „köre”, „érdekei”, „befolyása” szavak szerepelnek, a valós jelentéstartalmat az elmaradt ügyészi fogalomtár hiányában nem tudom értelmezni. Vannak persze olyan szókapcsolatok, amelyek a bizonyítási anyag alapján megfejthetők. A Hagyó kabinet nyilván Hagyó Miklós titkársága. De van itt egy további ügyészi lelemény is. Ez pedig a titokzatos „lobbikör” fogalom. Valamilyen, előttem nem ismert, legfeljebb csak sejtett ok miatt a nyomozás egy meghatározott időpontjától kezdve soha többé nem volt szabad H-Sz.. J..t a nevén nevezni, őt magát az esemény-folyamatból pedig úgy tűntették el, mint Trockijt Sztálin egyeduralma idején a bolsevik forradalom képeiről. Nos, az ő nevét változtatta az ügyészség „lobbikörre”. Nem tudom, a vádhatóság közölte-e a névváltoztatást az érintettel.

 

• Mivel az a véleményem, hogy a vádhatóság képviselőjének a perbeszéde jócskán tartalmazott – nem kis eufémizmussal és kellő távolságtartással mondva – a tényekkel nem feltétlenül összhangban lévő állításokat, ezek némelyikére reflektálnom kell, mert ami nincs megcáfolva olyan, mintha igaz volna. Így például arra, hogy ügyfelem az eljárásban azt állította, politikai indíttatású, koncepciós eljárás folyik ellene. Mutathatnám magam könnyednek és tréfálkozhatnék azzal, hogy büntetőeljárásban köztudomású tényeket bizonyítani nem szükséges, de ebben az ügyben senki sincs különösebben tréfás kedvében, főleg nem olyasvalakinek a védője, akivel szemben az ügyészi indítvány mértéke kétszámjegyű. Kizárólag a tények kedvéért szögezem le: ügyfelem hosszú, részletes, kimerítő vallomásaiban sem a nyomozás során, sem pedig a tárgyaláson nem hivatkozott arra, hogy vele szemben „politikailag motivált koncepciós eljárás folyik”. Erről természetesen markáns véleménye van, de ennek az ügyész úr által megjelölt formában az eljárásban nem adott hangot.

 

 

III. A Hagyó Miklóst terhelő II. vádpont

 

1) A vádról:

 

A) Hagyó Miklóst az ügyészség vezető beosztású hivatalos személy által elkövetett vesztegetés bűntettével vádolja, melynek vádbeli történeti tényei a II. pontban olvashatók. Mivel az eredeti vádirat 25. majd a 2015. szeptember 16-án történt vádmódosítást kísérő feljegyzés 32. oldalán található tényállás igen rövid, szó szerint idézem:

 

„Hagyó Miklós I. rendű vádlott, mint Budapest Főváros Önkormányzatának Városüzemeltetési és Vagyongazdálkodási főpolgármester-helyettese, hivatali helyzetével visszaélve 2008 márciusában arra utasította B.. Zsolt József IV. rendű vádlottat, mint a BKV Zrt. megbízott vezérigazgatóját, hogy évente 15.000.000,- Ft-ot adjon át részére.

Követelésének nyomatékosítása érdekében Hagyó Miklós I. rendű vádlott kilátásba helyezte, hogy amennyiben B.. Zsolt József IV. rendű vádlott nem adja át a kért összeget, akkor az általa a C.C. Soft. Kft. számára 2007. decemberében Hagyó Miklós I. rendű vádlott utasítására szabálytalanul kiállított teljesítésigazolás miatt ellehetetleníti. Hagyó Miklós I. rendű vádlott e fenyegetéssel, valamint az általa folyamatosan tanúsított erőszakos, ellentmondást nem tűrő viselkedéssel félelmet keltett B.. Zsolt József IV. rendű vádlottban, aki ennek hatására jogtalan előnyként 2009. évben 15.000.000,- Ft-ot juttatott Hagyó Miklós I. rendű vádlottnak.”

 

B) A bizonyítékok értékelését megelőzően szükségesnek tartok néhány megállapítást előre bocsátani.

 

A már három és fél hónapja előzetes letartóztatásban lévő Hagyó Miklóst 2010. augusztus 30-án gyanúsították meg egy rendbeli, az akkor hatályos Btk. 323. § (1) bekezdésébe ütköző és a (2) bekezdés c) pontja szerint minősülő hivatalos személyként elkövetett zsarolás bűntettével. A gyanúsítást azután szó szerint azonos tartalommal foglalta magában a 2012. január 10-én kelt vádirat II. pontja, melyet az ügyészség 2015. szeptember 16-án módosított mellőzve azt a vádbeli kitételt, hogy a IV. rendű vádlott 2008. évben 15 millió forintot jutatott el Hagyó Miklósnak.

 

Bár a vádirat történeti tényállása betűhíven azonos volt a gyanúsítás szövegével, a gyanúsítás és a vád minősítése eltért és ma is eltér egymástól. A gyanúsításban a zsarolás bűntette egyedül állt, ezt a vád részint azzal egészítette ki, hogy zsarolás nem egy, hanem két rendbeli, részint azzal, hogy a II. tényállási pontban leírt tényállás két rendbeli, a Btk. 250. § (1) bekezdésébe ütköző és a (2) bekezdés a) pontja szerint minősülő hivatalos személy által elkövetett vesztegetés bűntetteként is minősül. Amint az ügyészség 2015. szeptember 22-én kelt beadványából kiderül, a 2015. szeptember 16-án kelt vádmódosítás a büntetőjogilag releváns eseménytörténet megváltoztatása ellenére nem érintette Hagyó Miklós cselekményének jogi minősítését, amit nem értettem akkor és nem értek ma sem, annak a védelem számára nem kedvezőtlen fejleménynek a dacára, hogy az erőszakos vagyon elleni bűncselekményt az ügyészség a végső vádból mellőzte. Nem megyek bele az ügy lényegét nem érintő és ahhoz képest jelentéktelennek tűnő részletek elemzésébe, azt azonban szóvá kell tennem, hogy – túlmenően azon, hogy a vádat a bizonyítási eljárás nem igazolta – a vád jelenlegi szövege nincs összhangban a minősítéssel. A vádbeszédben utalást hallottunk ugyan arra, hogy Hagyó Miklós az ügyészség szerint a gödöllői találkozón elhangzott kijelentését követően milyen nyomás alá helyezte a IV. rendű vádlottat, ennek a bűncselekmény rendbeliségét befolyásoló történeti tényei azonban a végső vádban nem jelennek meg, ezért a vád a jelenlegi formájában nem alapozza meg a bűnhalmazatot.

 

C) A végindítványban fenntartott vádat sajátos, meggyőződésem szerint annak igazolására alkalmatlan minimalizmus jellemzi. Terjedelmi és tartalmi értelemben egyaránt.

 

Terjedelmi értelemben azért, mert három bővített mondatban, összesen alig több mint tizenegy sorban igyekszik összegezni a halmazati szabályok alapul vételével egy nap híján tizenkét évi fegyházbüntetés kiszabására alapot adó eseménytörténetet. Ez a tömörség azonban látszólagos, mert nem egy bőséges bizonyítási anyag ésszerű sűrítésének tudható be, hanem – amint azt később igazolom – annak a kényszerű következménye, hogy a vád ügyfelemet terhelő ítélet megalapozására alkalmatlan, hiányos, érdemi információkban szegény, ráadásul olyan igazolhatatlan kijelentéseken alapszik, melyek hitelességéről – amint azt ki fogom mutatni – a vádló maga sem volt meggyőződve.

 

A Be. 2. § (2) bekezdése határozza meg a vádelvet. Eszerint akkor törvényes a vád, ha az arra jogosult a bírósághoz intézett indítványában „meghatározott személy pontosan körülírt, büntető törvénybe ütköző cselekménye miatta bírósági eljárás lefolytatást kezdeményezi.”

 

„A vád tárgyává tett cselekmény körülírása akkor pontos, ha a meghatározott személy ellen vádban ismertetett történeti tényállás hiánytalanul tartalmazza a vád szerinti minősítésben megjelölt bűncselekmény törvényi tényállási elemeinek megfelelő konkrét tényeket, az elkövetési magatartást, a cselekmény elkövetési helyét és idejét stb.” – ahogy ezt a Kúria 1. Bkv. 2.b) pontja tartalmazza.

 

Kételkedem abban, hogy a vád a most idézett tartalmi követelménynek minden tekintetben megfelel. A történeti tényállás konkrét tényei ugyanis nincsenek egyértelműen megjelölve, különösen annak a bizonyítási anyagnak a tükrében, amelyet az ügyészség az eredeti vádirat 31. oldalának utolsó bekezdésében a szóban forgó tényállás igazolására hivatott bizonyítékként megjelölt, s amelyhez a tárgyaláson lefolytatott bizonyítási eljárás nemhogy hozzátett bármit is, hanem azt meggyőződésem szerint kifejezetten megcáfolta.  Nem tartalmazza a vádirat az állítólagos elkövetés helyét, a 2009. évi előny-nyújtásának helyét, idejét, módját. A történeti tényállás utolsó mondatának igei állítmánya („juttatott”) igen általános jelentéstartalma miatt alkalmatlan arra, hogy értelmezni lehessen magát a vádat, mert nem derülnek ki belőle az állítólagos előny továbbításának konkrét részletei (a juttatás közvetlen volt, vagy közvetett, ha közvetett, kinek a révén és milyen körülmények között, hogyan történt).

 

Amellett, hogy a vád szűkkeblűsége jogos kételyeket ébreszt a vád törvényességét illetően, a végindítvány szövegének elnagyoltsága bizonyítási kérdéseket is felvet. Ezekről később természetesen részletesen is szólok, most csupán azt jegyzem meg, hogy meggyőződésem szerint a vád szófukarsága a bizonyítási kényszer alatt álló vádhatóság által produkált bizonyítási anyag szegényességének az értelemszerű következménye.

A vádhatóság kiindulópontja láthatóan az, hogy minél rövidebb, csonkább a vád szövege, annál kevesebb bizonyítási kötelem kérhető az ügyészségen számon, annál kevésbé róható fel neki, ha a vád fontos tényei bizonyítatlanok maradnak. Ha ugyanis a vád állításának részmozzanatait a bizonyítékok megcáfolják vagy pedig – ami ezzel büntetőeljárási szempontból egyenértékű – nem igazolják, akkor a vád egésze válik kérdésessé.

 

A vádhatóság ezért egyszerűbb, de a vád törvényességével szemben támasztott követelmények szempontjából több, mint kétséges megoldást választott, fontos és szükséges konkrétumokat nélkülöző vádat állított össze és olyan, a vádelv szempontjából lényeges részleteket mellőzött, melyek elhagyása az ügyészség saját mérlegelési tevékenységével sem egyeztethető össze (gondolok itt például arra, hogy miközben az előnykérés a vád álláspontja szerint Gödöllőn történt, ez a helyszín sem a gyanúsításban, sem a vádiratban, sem pedig a végindítványban nem jelenik meg). A gyanúsítás, a vádirat, majd a végső vád szerkesztőit nyilván az a szempont vezette, hogy amit a vád nem állít, azt nyilván bizonyítani sem köteles, amiről nem szól, azt a bíróság nem kérheti rajta számon.

 

D) Szembetűnő, hogy a Hagyó Miklósnak az eljárás folyamatában felrótt konkrét tényállásokból (gyanúsítás, eredeti vád, végindítványban fenntartott vád)  mindvégig hiányoznak a tényállás teljességéhez és a vád törvényességéhez szükséges részletek.

 

Ennek oka kettős. Egyrészt a Hagyó Miklóst terhelő, egyetlen, ám annál kétségesebb forrásból származó bizonyítékok szegényessége, ami nem mellesleg jottányit sem csökkenti az ügyészségre háruló bizonyítási feladat súlyát, másrészt az a feltűnő körülmény, hogy az ügyészség maga is érzékelhetően kételyeket táplált az általa egyébként meggyőzőnek nevezett bizonyítékok eredetének megbízhatóságát illetően.

 

Ha ugyanis a IV. rendű vádlott ügyészség szerint konzekvens vallomásai igazak voltak, megválaszolatlan marad egy egész sor evidens kérdés: miért nem tette a vádhatóság az idevágó büntetőeljárási alapelvek és felsőbírói gyakorlat ellenére a vád részévé az állítólagos elkövetés helyét, miért nem olvashatóak a vádban a 2008. évben történt pénzátadás állítólagos visszaigazolásának körülményei (amelyekre egyébként az ügyészség a vádbeszédben úgy hivatkozik, mintha a 2008-as pénzátadás a tételes vád része lenne), miért nincs megjelölve a 2009. évi pénzátadás helye, ideje és módja, illetőleg mely okból nevezi az ügyész a váddal szemben okkal megkövetelt konkrétság követelményén nagyvonalúan felülemelkedve „juttatás”-nak azt, amit a IV. rendű vádlott az ügyészség által elfogadhatónak tartott nyomozati vallomásában különböző változatokban mond el. Az ésszerű magyarázat erre nem lehet más, csakis az, hogy miközben az ügyészség kételkedik egyetlen bizonyítékforrásának a szavában, azaz maga is kétségesnek tartja a IV. rendű vádlott nyomozati vallomásait, mégis azt indítványozza, fogadja el a bíróság tényként azt, aminek valóságáról maga sincs meggyőződve.

 

2) A vádirat bizonyítékai:

 

A) A jelen vádpont bizonyítására az ügyészség a vádirat 31. oldalán olvasható bizonyítékokat jelöli meg.

1) B.. Zsolt IV. rendű vádlott nyomozás során hat különböző időpontban tett vallomását;

2) a IV. rendű vádlott és T.. K.. szembesítéséről készült jegyzőkönyv anyagát;

3) a felismerésről készített jegyzőkönyvet;

4) T.. K..; továbbá

5) T.. Sz.. A.. és

6) L.. G.. vallomásait. (zárójelben jegyzem meg, hogy a bizonyítékok között különös módon nem szerepel az I. és a IV. rendű vádlott 2010. szeptember 14-én megtartott szembesítéséről készített jegyzőkönyv).

 

A IV. rendű vádlott vallomásával (1) később foglalkozom. A felismerésre bemutatás (3) nem volt bizonyításra alkalmas eljárási cselekmény, mivel a nyomozó hatóság hibájából történt névelírás miatt a fényképkiválasztás is tévesnek bizonyult. Miután azonban a találkozó tényét és a benne részes személyek kilétét az érintettek nem vitatták, a nyomozati melléfogásnak érdemi következménye nincs, mindössze azt állapíthatjuk meg, hogy a IV. rendű vádlott a fényképről történt személykiválasztás során tévedett és a nyomozó hatóságnak sem sikerült ezt a rutinszerű nyomozati cselekményt hibamentesen végrehajtania.

 

A vádiratban felsorolt tanúk vallomásai (4-6) a gödöllői találkozón történtekre vonatkoznak. Ketten hármójuk közül a Hagyó Miklós által soha senki által nem vitatott eseménysor megtörténtét voltak hivatva bizonyítani úgy, hogy a vallomásaik a vád állításai szempontjából irrelevánsak, hiszen pusztán Hagyó Miklós 2008. március 8-án, a gödöllői megbeszélését megelőzően elvégzett egészségügyi kezelés tényét igazolják.  Egyikük, az I. rendű vádlott kezelését végző intézet tulajdonosa volt és nemhogy a IV. rendű vádlottal, de még Hagyó Miklóssal sem találkozott, a másik tanú magát a kezelést végezte és az orvosi iratok alapján megerősítette Hagyó Miklós intézeti jelenlétét a gödöllői találkozót megelőzően. T.. K.. Hagyó Miklós akkori barátnőjének vallomása a vád alátámasztására alkalmatlan volt, mert hiszen a tanú a Hagyó Miklós és a IV. rendű vádlott között lezajlott beszélgetést szokványos hangvételűnek és indulatmentesnek írta le, ami nemigen áll összhangban a IV. rendű vádlott idevágó vallomásának a tartalmával.  E vonatkozásban a tanú és a IV. rendű vádlott szembesítése (2)  nem döntött el semmit.

 

Az előzőekben felsorolt bizonyítékok kivétel nélkül a 2008. március 8-án történt gödöllői találkozóhoz kapcsolódnak, ezért utalásszerűen szólnom kell erről a megbeszélésről. Az I. és a IV. rendű vádlott a találkozó okáról és céljáról a nyomozásban egymástól eltérően számoltak be. Miután két egymással homlokegyenest ellenkező történetről van szó, melynek megítélése annak függvénye, miképpen foglal állást majd a Tisztelt Törvényszék a IV. rendű vádlott nyomozás során tett vallomásainak egészéről és részleteiről, mennyiben tekinti az I. rendű vádlottat terhelő állításokat hitelesnek, a gödöllői találkozóra vonatkozó védői álláspontot az ügyész úr vádbeszédében elhangzottakra tekintettel, azokkal összefüggésben fejtem majd ki.

 

B) A vádirat előterjesztésének időpontjában a II. vádpontra nézve a bizonyítási helyzet a következő volt. Hagyó Miklós az őt terhelő vesztegetési (akkor még zsarolási) gyanúsítást a nyomozás során mindvégig határozottan, következetesen és – az ügyész úr vádbeszédben kifejtett megállapításával szemben – ellentmondásmentesen tagadta. Nyilván akkor és úgy, amikor és ahogy erre törvényes lehetősége és módja volt. A II. vádpontban írt bűncselekmény elkövetésével a már több, mint három hónapja előzetes letartóztatásban lévő Hagyó Miklóst csak 2010. augusztus 30-án gyanúsították meg, jóllehet tudott róla, hogy a IV. rendű vádlott 2010. március 6. és 7. napjára keltezett, de mint azt B.. Zsolt korabeli védőjének sajtónyilatkozatából tudjuk, jóval korábban elkészített interjúkban a IV. rendű vádlott milyen váddal illette őt. Az I. rendű vádlottnak a gyanúsításra tett vallomása sokkal bővebb és érdemibb volt, mint a Központi Nyomozó Főügyészség gyanúsításában állított – indokolatlanul lakonikus – tények egyszerű tagadása.

 

Beszélt a B.. Zsolttal való megismerkedéséről, benyomásairól és a benne a IV. rendű vádlottról kialakult képről, a IV. rendű vádlott kinevezésének előzményeiről és körülményeiről, a kinevezésre jogosult igazgatóság elhatározásáról és annak szempontjairól, a gödöllői találkozójukról, intenzív munkakapcsolatukról, és természetesen arról is, hogy a IV. rendű vádlottal szemben nem tanúsított fenyegető fellépést. Állításait a szembesítésen is fenntartotta.

 

Már itt megjegyzésre érdemesnek tartom, hogy a vallomástételre mindvégig kész, a kérdésekre az előzetes letartóztatása miatt felkészülési lehetőségeiben erősen korlátozott, de a kimerítő tájékoztatást ambicionáló, legjobb tudása szerint konkrét és odaillő válaszokat adó Hagyó Miklóshoz  a II. tényállási ponttal kapcsolatban a Synergon Nyrt.-hez, a cég 2008-2009. évben, tehát a vád szempontjából jelentős időszakában vezérigazgatói posztot betöltő személyhez kapcsolódó egyetlen kérdést sem tettek fel, az ügyészség a történések eme ágának a tisztázását sem tartotta fontosnak. Annak ellenére nem, hogy a IV. rendű vádlott egyik nyomozati vallomása szerint a Synergon Nyrt. vezérigazgatója beszélgetéseik során arról tájékoztatta őt, hogy az I. rendű vádlottat személyesen ismeri, sőt kapcsolatban is áll vele (már most jelzem, hogy a IV. rendű vádlottnak ezeket az állításait minden utóbb beszerzett bizonyíték cáfolta).

 

C) A vádirat előterjesztésekor a II. vádpont érdemi megállapításait igazolni látszó más bizonyíték nem állt a Központi Nyomozó Főügyészség rendelkezésére, mint a IV. rendű vádlott nyomozás során tett vallomása. Ilyen bizonyítási helyzetben szükségképpen adódik a kérdés: mennyiben elegendő a vád, illetőleg a marasztaló ítélet ténybeli megalapozásához egy önmagában álló terhelő vallomás, ha azt nem támasztják alá más adatok, bizonyítékok? Erre a kérdésre a választ éppen ügyész úrtól kaptuk meg a vádbeszédben, amikor kijelentette, szó szerint idézem: „önmagában egy beismerő vallomás nem sokat ér, kellenek mellé azok a közvetetett bizonyítékok, amik a vallomásokat hitelessé teszik” (12)

 

A most utalásszerűen említett, a nyomozás során beszerzett bizonyítékok egyike sem tekinthető érdemi jelentőségűnek, olyannak, amely összefüggésbe hozható a vádirat II. tényállási pontjában megjelölt vád lényegével, a Hagyó Miklós által a IV. rendű vádlotthoz intézett állítólagos felszólítással, a nyomásgyakorlással, és az egyszeri, 2009. évben történt pénzátadással. Az, hogy Hagyó Miklós és B.. Zsolt Gödöllőn találkoztak egymással, önmagában ugyancsak semmit sem igazol, és kizárólag akkor szólhatna némileg az I. rendű vádlott szavahihetősége ellen, ha Hagyó Miklós a találkozó tényét az eljárás során tagadja, vagy ha a IV. rendű vádlottal a szóban forgó eseten kívül nem találkozik rendszeresen a Városházán. Miután a vád szerint Hagyó Miklós a Városháza folyosóján a hivatal munkatársai szeme láttára gyakorolt a IV. rendű vádlottra állítólagos félelemkeltő pressziót, nincs ésszerű magyarázata annak, miért lett volna szüksége arra, hogy a szóban forgó utasítás közlésének helyszínéül a saját irodája vagy a nevezetes városházi folyosó helyett Gödöllőt, időpontjául pedig a számára is becses hétvégét válassza ráadásul olyankor, amikor gyógyászati kezelésre szorul.

 

Így azonban, hogy a vádirat még a vesztegetésre vonatkozó felhívás helyét sem rögzíti, annak, hogy az egymással amúgy is gyakorta személyes megbeszélést folytató főpolgármester-helyettes és a BKV megbízott vezérigazgatója a hivatali helyiségen kívül Gödöllőn is találkozott egymással, a vád szempontjából érdemleges bizonyító ereje nincs.

 

3) A II. vádpontot érintő úgynevezett közvetett bizonyítékok:

 

A) Mielőtt ezekkel az úgynevezett közvetett bizonyítékokkal kissé részletesebben foglalkoznék, felhívom a Tisztelt Törvényszék figyelmét arra a nem vitatható tényre, hogy a vádiratban meghatározott amúgy is szegényes bizonyítási anyag a tárgyaláson továbbszűkült és még erőtlenebbé vált. Az ügyészség új bizonyítást nem ajánlott fel, még a 2008. évi pénzátadás körülményeire vonatkozó bizonyítás kezdeményezését sem tartotta szükségesnek, s mivel a bíróság a vádat megalapozó bizonyítás lefolytatására ügyészi indítvány hiányában nem köteles, ebben a körben érdemleges eljárási cselekmény nem történt, a bizonyítás az érintett két vádlott nyomozati vallomásának és szembesítési anyagának a felolvasására, illetőleg a felvétel lejátszására és a IV. rendű vádlott ennek hatására tett észrevételének jegyzőkönyvi rögzítésére, és bizonyos formális bizonyítási cselekmények (felismerésre bemutatási anyag ismertetése, gödöllői tanúkihallgatási jegyzőkönyvek felolvasása stb.)  korlátozódott.  

 

A bizonyítási anyag azáltal lett bővebb, hogy Hagyó Miklós a vádiratra az ellentmondások megvilágításával részletes észrevételeket tett, B.. Zsolt a nyomozati vallomását előbb nem tartotta fenn, majd a szembesítésről készült felvétel megtekintése után a Hagyó Miklóst terhelő állításait kifejezetten visszavonta, a gödöllői tanúk közül egyedül a vádat már a nyomozati vallomásával sem támogató T.. K.. meghallgatására került sor, aki a korább állításaihoz képest új információkkal értelemszerűen nem szolgálhatott.

 

Más nem történt. Azt már most jelzem, hogy a vádbeszéd közvetett bizonyítékokra vonatkozó hivatkozásai (a megszüntető határozatot figyelembe nem véve, mert azt önállóan értékelem) egytől-egyig olyan nyomozati részmozzanatok, lényegében elhullatott és még a nyomozás időszakában keletkezett bizonyítási „morzsák”, amelyek bizonyító ereje jelentéktelen.

 

B) A vádbeszéd szerint Hagyó Miklóssal szemben a vád egyik közvetett bizonyítéka, hogy a pénz eredete összefüggött a BKV informatikai szerződéseivel. Miután vádbeszédében ügyész úr ebben a körben az I. rendű vádlott bűnelkövetésének igazolására alkalmas bizonyítékként hivatkozott A.. Attila és R.. Miklós vallomásaira, továbbá a Központi Nyomozó Főügyészség nyomozást megszüntető határozatára, ezzel az állításával annak ellenére foglalkoznom kell, hogy meggyőződésem szerint az itt felhozott állítólagos bizonyítékok nem igazolnak semmit, hamis látszatot keltenek és a perbeszédben felhozott érvelés nem a tényállás tisztázását, hanem kifejezetten és kizárólag a Tisztelt Törvényszék befolyásolását célozza. Régi retorikai fogás egymással valós kapcsolatban nem lévő dolgok között látszólagos összefüggést létrehozni, majd erre a virtuális viszonyra alapozva olyat állítani, ami önmagában sem igaz és más tényekkel egybevetve sem állja meg a helyét.

 

Mindenekelőtt szögezzük le: sem az eredeti vádirat nem mondott, sem a végindítványban fenntartott vád nem tartalmaz a pénz eredetéről semmit. Ezért az a vádbeszédben kifejezetten nem állított, de sejtetett és ezért érzékelhetően sugalmazott összefüggés, amely az állítólagos vesztegetés tárgyáról, mint a Synergon Nyrt.-től származó, vagy a BKV informatikai szerződéseivel kapcsolatba hozható pénzről beszél, nemhogy bizonyítva nincs, hanem hipotézisnek is erőtlen. Márpedig, ami a büntetőeljárásban nincs bizonyítva, az hivatkozási alapul nem szolgálhat, arra ténymegállapítás nem építhető, egyszerűen fogalmazva, az a büntetőjogi felelősségre vonás szempontjából nem létezik. Ügyész úr valamennyi idevágó kijelentését ennek a vitathatatlan eljárásjogi elvnek a tükrében kell vizsgálni.

 

C) Az ügyészség A.. Attila 2010. január 28-án és március 19-én tett vallomását, mint közvetett bizonyítékot jelöli meg annak igazolására, hogy „Hagyó Miklós valamilyen formában érdekelt volt abban, hogy a BKV a Synergonnal kösse meg a…kiszervezési szerződést” (szó szerinti idézet). Nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy már a felvetés is kifejezetten megtévesztő, mert nem bizonyított, ezért büntetőjogilag nem létező tények között próbál meg ugyancsak nem igazolt, ezért ugyancsak nem létező összefüggést kimutatni. De még ha az ügyészség állítása igaz is volna – amit határozottan vitatok – akkor sem bizonyítana semmit, hiszen a pénzforrás ténybelileg a Synergon Nyrt.-vel sem kapcsolható össze, Hagyó Miklós személyével pedig végképp nem.

 

A vádbeszéd A.. Attila két nyomozati vallomását említi meg, mint ami „távolról ugyan” (ezek ügyész úr szavai), valamiképpen igazolni látszanak ezt az – ismétlem nem valóságos – kapcsolatot. E vallomások, melyek hitelességét itt a tárgyaláson legmarkánsabban éppen az erre leginkább hivatott III. rendű vádlott vonta kétségbe 2012. szeptember 25-én, majd később többször is, nem alkalmasak érdemi következtetés levonására.  A.. Attila 2010. január 28-án, tehát őrizetbe vételének harmadik napján, amikor még nem tudhatta, mi lesz a sorsa, fogság vagy szabadság, s mint később vallotta, kihallgatóinak mindenképpen meg akart felelni, a következőket mondta: „tudomásom szerint 2008-ban lényegesen magasabb áron kötöttek szerződést a pályázat nyertesével IT szolgáltatásra. Azt nem tudom, hogy a magasabb árun szerződést melyik céggel kötötték meg.”. Ez a kijelentés a tények pontos ismeretének hiányára utal, ráadásul nem is felel meg a valóságnak, hiszen amint azt a BKV korabeli közleményével igazoltuk, az IT szerződés magasabb szolgáltatási minőséget adott kedvezőbb áron.

 

A.. Attilának a nyomozó hatósággal közölt információját mindamellett annak, a vallomás meggyőző erejét aligha növelő ténynek az ismeretében kell értékelnünk, hogy a III. rendű vádlott 2008. február 19-én dolgozott utoljára, a BKV a Synergon Nyrt.-vel a szoftver szerződést 2008. június 30-án, az IT kiszervezési megállapodást pedig 2008. november 19-én, tehát napra pontosan 9 hónappal a III. rendű vádlott munkából történő kiválása után kötötte meg. 2010. január 28-án jegyzőkönyvezett vallomása aligha származhatott autentikus forrásból, és az elhangzottak többet mondanak kihallgatói szándékáról, mint saját ismereteiről.

 

D) R.. Miklós a másik hivatkozási alap. A VIII. rendű vádlott a 2012. november 6-án tartott tárgyaláson részletesen beszámolt kihallgatásának körülményeiről, a nyomozó hatóság pszichikai kényszeréről, ezért nyomozati vallomását erre figyelemmel kellő kritikával szükséges értékelni. Ettől függetlenül is látni kell, hogy 2010. március 9-én jegyzőkönyvbe vett vallomásában a városházi kívánalom forrásaként nem személy szerint Hagyó Miklósra, hanem a főpolgármester-helyettesi titkárság egyik azonosítatlan tagjára utalt. Ügyész úr vádbeszédében minden Hagyó Miklós titkárságától származó kérést, közlést, kívánságot, vagy elvárást egyenesen az I. rendű vádlott utasításaként értelmezett, ami azon túl, hogy logikailag is súlyosan kifogásolható, semmiképpen sem fogadható el, mert összeegyeztethetetlen a büntetőjogi felelősség szigorúan személyes jellegével.  Ezért R.. Miklós nyomozati vallomása Hagyó Miklós felelősségét illetően semmit sem bizonyít.

 

E) A vád szerint a nyomozást megszüntető határozat is alkalmas a pénzeredet, a Synergon Nyrt. és Hagyó Miklós összekapcsolódásának az igazolására. A megszüntető határozatról később szólok, most ennek az állításnak a cáfolatára szorítkozom. Az ügyészi állítás szerint a nyomozást megszüntető határozat, amely mint ügyész úr kijelentette, B.. Zsoltnak a pénz eredetére vonatkozó nyomozati vallomását nem igazolja ugyan, de nem is cáfolja. Ebből a vádbeszéd arra a megállapításra jut, hogy a határozat alkalmas a IV. rendű vádlott nyomozati vallomásának a megerősítésére.

 

Ez az állítás önmagában és a főügyészségi határozat tükrében is valótlan és logikailag is hibás. 

 

Annak érdekében, hogy a helyzet világos, tiszta és egyértelmű legyen, felhívom a figyelmet a nyomozást megszüntető határozat rendelkező részére, amely ekként szól: „A gazdálkodó szervezet önálló intézkedésre jogosult dolgozója által elkövetett vesztegetés bűntette miatt indult bűnügyben a nyomozást a Be. 190. §-a (1) bekezdésének b) pontja alapján – mivel a nyomozás adatai alapján nem állapítható meg bűncselekmény elkövetése és az eljárás folytatásától sem várható eredmény – megszüntetem.”

 

Hangsúlyozom, a Központi Nyomozó Főügyészség nem azt állapította meg, hogy bűncselekmény történt, ám annak elkövetőjét nem sikerült felderíteni, hanem azt, hogy bűncselekmény elkövetése sem igazolható. A IV. rendű vádlott a jelen eljárás nyomozása során azt vallotta, hogy a Synergon Nyrt. vezérigazgatója neki vesztegetési pénzt ajánlott, s ezt az ajánlatot ő mind 2008-ban, mind pedig 2009-ben elfogadta, előbbi esetben nem kapott ugyan előnyt, de ő határozta meg a pénz címzettjét, utóbbi esetben pedig a vesztegetési pénzt is átvette.

 

Ehhez képest a megszüntető határozat szerint a két ember szükségképpeni együttműködését feltételező bűncselekmény, amelynek B.. Zsolt nyomozati vallomása szerint maga is tevékeny részese volt, nem igazolható, lehet, meg sem valósult. Miután az egész nyomozás annak ellenőrzésére szolgált, hogy a IV. rendű vádlott pénzeredetre vonatkozó korábbi kijelentései mennyiben felelnek meg a valóságnak, és a nyomozás során beszerzett bizonyítékok sem egyenként, sem pedig együttesen nem voltak alkalmasak a vallomás alátámasztására, logikailag kizárt az újabb eljárást lezáró határozat nemleges következtetésével homlokegyenest ellentétes ügyészi konklúzió. Mindennek tükrében tehát ügyész úr azon megállapítása, hogy a megszüntető határozatban elfoglalt jogi álláspont nem gyengítette a IV. rendű vádlott nyomozati vallomásának hitelét, illogikus és amellett nyilvánvalóan nem is igaz.

 

Nem lehet nagyvonalúan túllépni végül azon a körülményen sem, hogy Hagyó Miklós kifejezetten és határozottan tagadta, hogy a Synergon Nyrt. korabeli vezérigazgatójával bármilyen kapcsolatban állna. Ezt a védekezését soha senki nem cáfolta. Nem tudjuk, a nyomozás során végeztek-e nyomozati cselekményeket ennek tisztázására, mindenesetre ellenkező adat soha nem merült fel. Ha már a vádbeszédben hivatkozás történt az újabb nyomozás során beszerzett bizonyítékokra, akkor most védőként a Tisztelt Törvényszék figyelmébe ajánlom L.. Márknak, a Synergon vezérigazgatójának a Központi Nyomozó Főügyészséghez eljuttatott írásos beadványát, amely mindenben megerősíti Hagyó Miklósnak védekezését. 

 

F) A közvetett bizonyítékok sorába illeszkedik – hallhattuk a vádbeszédben – M..-H.. Éva nyomozati vallomása is, amennyiben az ügy VI. rendű vádlottja „…beszámolt olyan magatartásmintákról Hagyó Miklós viselkedésében, amik megfelelnek B.. Zsolt elmondásának…” 

 

A IV. rendű vádlott nyomozati vallomásaiban a folyosói beszélgetéseket kísérő testi kontaktust, mint Hagyó Miklós erőszakos, félelemkeltő viselkedésének megnyilvánulását írta le, és az ügyészség egyebek között részben erre a vádlotti állításra alapította korábban a zsarolás, jelenleg pedig a vesztegetés vádját.  M..-H.. Éva 2011. április 20-án a Központi Nyomozó Főügyészségen tett vallomása mindössze annyiban támasztja alá az ügyészi hivatkozást, hogy ilyen folyosói sétálgatást az V. rendű vádlott láthatott, mert „vagy úgy mentek, hogy Hagyó úr B.. Zsoltot a vállánál fogva átkarolta, vagy éppen mind a ketten egymáshoz hajolva beszéltek.” Miután az V. rendű vádlott által leírt jelenetben a félelemkeltő elemnek nyoma sincs, M..-H.. Éva vallomása sem alkalmas a vád állításának igazolására, akkor pedig különösen nem, ha figyelembe vesszük azt is, hogy a vádlott még a nyomozás befejezése előtt, 2011. szeptember 14-én valamennyi nyomozati vallomását visszavonta, így azt is, hogy Hagyó Miklóst és B.. Zsoltot látta együtt Lelovits Ottó szobájában, megjegyzem nem 2009-ben, amikor az állítólagos pénzátadás történt, hanem még 2008-ban.

 

4) A IV. rendű vádlott szavahihetőségének ügyészségi megítéléséről:

 

A) Ügyész úr azt indítványozza, hogy a Törvényszék fogadja el valónak a IV. rendű vádlott Hagyó Miklóst terhelő nyomozati vallomásait, amelyek – így a vád képviselője – lehetnek ugyan egyes részleteikben ellentmondásosak, találhatók bennük eltérések, de a lényeget illetően határozottak és következetesek. Ezek szerint az ügyészség a IV. rendű vádlott vallomásait alkalmasnak tartotta és tartja arra, hogy nyomozások kiindulópontjául szolgáljanak, hogy vádemelést eredményezzenek, sőt arra is, hogy rájuk bűnösséget megalapozó ítéleti tényállást lehessen építeni.

 

Szeretnék emlékeztetni rá, hogy a IV. rendű vádlott a nyomozás során nemcsak Hagyó Miklóssal szemben tett súlyosan terhelő állításokat. Mindazon vallomásaiban, amikor a vesztegetési pénz forrásáról is nyilatkozott, pontosan megnevezte, hogy a pénz a Synergon Nyrt. vezérigazgatójától érkezett (pl. 2010. február 24-én, március 16-án, vagy augusztus 23-án), azonosíthatóan és részletekbe menően megjelölte az átadás körülményeit, az összeget és a célt is. A IV. rendű vádlott a C.C. Soft Kft. ügyvezetőjére nézve a büntetőeljárás megindítására és lefolytatására és az ügyvezető büntetőjogi felelősségre vonására alkalmas vallomásokat adott elő, nem is egyszer (pl. 2010. február 24-én, március 16-án) olyannyira, hogy vallomásának az ügyvezető büntetőjogi felelősségére következtetési alapot adó kis részlete még a vádiratba is bekerült (19. oldal 3. bekezdés). Konkrét és további mélyreható nyomozást lehetővé tevő állítások hangzottak el a IV. rendű vádlott kihallgatásakor Hagyó Miklós állítólagos és néven nevezett, utóbb sem a rendőrség, sem pedig az ügyészség által tudatosan figyelemre nem méltatott és gondosan elhallgatott, soha többé szóba nem hozott tanácsadójáról (2010. február 24.). Ugyanezen a napon, majd 2010. április 23-án a IV. rendű vádlott az ismeret forrását is megjelölve arról beszélt, hogy a BKV igazgatóságának volt elnöke egy bizonyos szerződés megkötését követően olyan összegű vesztegetési pénzhez jutott, amely sokszorosan meghaladta a jelen ügy I. rendű vádlottja által az eredeti vád szerint átvett összeget. Ugyancsak 2010. április 23-án hangzott el a IV. rendű vádlott szájából állítás arról, hogy a BKV igazgatósága elnökének tanácsadója miként akarta megvesztegetni őt. És akkor még nem ejtettünk szót a BKV egykori informatikai vezetőjéről, aki a IV. rendű vádlott 2010. augusztus 23-án tett jegyzőkönyvezett kijelentése szerint korrupciós megállapodást kötött a Synergon Nyrt. előbb említett vezető állású dolgozójával.

 

A IV. rendű vádlott ezeket a vallomásait nem vonta vissza, s egyetlen sor sem olvasható a nyomozati jegyzőkönyvekben arról, hogy most említett állításait nem tartja fenn. A vallomások – így az ügyészség - tárgyszerűek és következetesek.  Mégis, a IV. rendű vádlott által bűncselekményekkel összefüggésbe hozott hat személy közül mindössze egyet, T..Györgyöt vonták később megszüntetett eljárás alá, amúgy nem a IV. rendű vádlott közléseivel összefüggő, hanem más bűncselekmények gyanújával, ketten, F.. Sándor és a BKV informatikai vezetője csak, mint tanúk szerepeltek az ügyben, a többieket, E.. Ajtonyt, H-Sz.. J..-t és L.. Márkot pedig még tanúként sem hallgatták meg.

 

B) Most tekintsünk el attól, hogy a IV. rendű vádlott nyomozati vallomásaiban jócskán található belső, és az eljárás egyéb tényeivel történt összevetés útján kimutatható ellentmondás, ezeket később részletezem. Tegyük félre a vallomások keletkezésének szabályszerűségével és befolyásmentességével kapcsolatos kételyeinket is. Induljunk ki abból, hogy a IV. rendű vádlott nyomozati vallomása valóban a valóságot tükrözi, ezért egy ilyen bizonyítási anyag további nyomozati cselekmények forrásaként szolgál. E körülményt – amennyiben Hagyó Miklóst illették – evidenciaként kezelte az ügyészség a nyomozás elrendelésekor, lefolytatásakor, befejezésekor, a vádemeléskor és így értékeli ma is, hiszen a IV. rendű vádlott nyomozati állításai képezik az I. rendű vádlottal szemben fenntartott vád bizonyítási fundamentumát. 

 

Az ügyészségnek ezért, amennyiben hivatásbeli kötelezettségeit a rá vonatkozó törvény normái és a büntetőeljárásban betöltött szerepét szabályozó rendelkezések szellemében és betűje szerint teljesíti, ugyanilyen következetességgel kellett volna fellépnie mindazon személyek ügyében, akikre a IV. rendű vádlott terhelően vallott. Hangsúlyozom, nem csip-csup ügyekről van szó, hanem fajsúlyos  bűncselekményekről, jelentős vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelésről, a vesztegetés  legkülönfélébb aktív és passzív változatairól, közöttük vezető állású hivatalos személy megvesztegetéséről is.

 

Az ügyészség azonban tétlen maradt, amikor az előbb említett eseteket kellett volna feltárnia, és – legalábbis az általunk ismert nyomozati cselekményekről készült iratok szerint – a kisujját sem mozdította például azért, hogy a IV. rendű vádlott állítólag igazságot tükröző nyomozati vallomásában a vesztegetési pénz forrásaként megjelölt személytől bármilyen eljárási minőségben információkat szerezzen be. Nem azért, mert elkerülték a figyelmét a IV. rendű vádlott vallomásainak részletei. A nyomozás menetéből jól érzékelhető, hogy e vallomások tartalmát a tanúkihallgatások között eltelt időben alapos elemzésnek vetették alá, aminek következményei a IV. rendű vádlottól származó újabb vallomástételek lettek. A csaknem tucatnyi, órákon át tartó kihallgatás során az ügyészség és a rendőrség nem volt rest mindannyiszor visszatérni a vallomás egy-egy elemére, ha ezt valamilyen megfontolásból szükségesnek gondolta. S noha a IV. rendű vádlott a pénzeredet különböző változatainak elmondásakor értelemszerűen megerősítette a pénz „beszállítójának” személyére és magatartására vonatkozó állításait, az ügyészség a tényállás eme részének a tisztázására minimális gondot sem fordított, mint ahogy meglehetős nagyvonalúsággal, mondhatni elnézően bánt mindazokkal, akiket a IV. rendű vádlott amúgy valósnak mondott vallomásaiban, mint különböző bűncselekmények elkövetőit nevezett meg.

 

C) Ennek az ügyészi magatartásnak két lehetséges oka van (azért beszélek ügyészségről, mert a vádemelést megelőző eljárásban az ügy ura mindig az ügyészség).

 

Az egyik lehetséges ok az, hogy a nyomozásban olyan objektív  bizonyítási helyzet jött létre, amelyben az említett hét személy, Hagyó Miklós és a többiek eljárásba történő bevonásához az ügyészség a gyanúsításhoz szükséges kritériumrendszer tükrében a jelzett hét személy közül csak Hagyó Miklós gyanúsításához rendelkezett elegendő bizonyítékokkal, a többi hattal szemben nem. Miután az ügyészi törvény 16. § (1) bekezdés a/ pontja előírja, hogy az ügyész köteles biztosítani minden, a hivatali tevékenysége során tudomására jutott bűncselekmény következetes üldözését, nincs okunk kételkedni abban, hogy a jelen ügyben is e hivatásbeli kötelem szem előtt tartásával folytatták le az eljárást. Az érintett személyek közötti különbségtétel akkor lehet indokolt, ha a bizonyítékok több forrásból erednek és Hagyó Miklóssal szemben a IV. rendű vádlott vallomásán túlmenően más elfogadható bizonyítási eszköz is az ügyészség rendelkezésre áll, a többiekkel szemben viszont nem.

 

Erről azonban szó sincs. Ilyen bizonyíték nem állt és ma sem áll az ügyészség rendelkezésére. Ezért leszögezhetjük, az ügyészség eljárásnak indokát másutt kell keresnünk.

 

A megkülönböztetés másik lehetséges magyarázatának kiindulópontja az a nem vitatható tény, hogy a IV. rendű vádlott vallomásainak értékelésében az ügyészség – és most ügyész úr, én leszek álnaiv – általunk nem ismert indítékú szempontrendszer alapján ugyan, de tudatos és nyilvánvaló szelekciót hajtott végre.

 

Miután erre az eljárás során az ügyészségtől még a vádbeszédben sem kaptunk megokolást, felvethető a kérdés, milyen megfontolásra érdemes indoka lehet annak, hogy az ügyészség a vallomás meghatározott irányultságú részeit elfogadhatónak ítélte és ítéli, míg egyéb részeit olyannyira nem tekinti további nyomozásra alkalmasnak, hogy vizsgálódása köréből egyszerűen kiiktatja.  Ha a IV. rendű vádlott vallomásai valós élményanyagon alapultak és hitelesek voltak, valóságtartalmukról a rendőrség és az ügyészség meg volt győződve, miért hajtott végre közöttük önkényes válogatást. Vagy ellenkező megközelítésben, ha a IV. rendű vádlott az ügyészség szerint általában nem szavahihető, akkor milyen ésszerű érvek szólnak amellett, hogy bizonyos esetekben, éppen ha az I. rendű vádlottat terheli, mégiscsak igazat mond? Ha B.. Zsolt állításaira nem alapozható további eljárás a 30. számú tanú, a BKV igazgatósága elnöke, az igazgatósági elnök tanácsadója, a C.C. Soft Kft. volt ügyvezetője, Hagyó Miklós állítólagos, a nyomozás egy időszakától kezdve az ügyből egyszerűen kiretusált tanácsadója, végül, de tényleg nem utolsósorban - ahogy ügyész úr a vádbeszédében részben anonimizálta – a Synergon Nyrt. egykori vezető munkatársa ellen, miért igen, ha Hagyó Miklóst vádolja bűncselekménnyel? Ha ugyanabban az eljárásban, egyidejűleg, ugyanazon személyi kör vonatkozásában, egyazon személy egyik állítása még ahhoz is kevés, hogy annak alapján valakit tanúként meghallgassanak, a másik állítása miért alapoz meg gyanúsítást, előzetes letartóztatást, vádat, sőt ügyész úr indítványa szerint tíz évi fegyházbüntetésnél súlyosabb szabadságvesztést? Kaphatunk erre a kérdésre meggyőző és hiteles választ? Vajon mennyiben teljesült a jelen eljárásban a már említett ügyészi törvény 7. § (2) bekezdés d) pontjában foglalt követelmény, amely szerint az ügyész mérlegelési jogkörét pártatlanul, méltányosan, a törvények megtartása mellett, külső befolyástól mentesen gyakorolja?

 

Kérdésem nem költői, ezért választ várok rá, éspedig nem ügyész úrtól, mert tőle aligha várhatok. Hanem a Tisztelt Törvényszéktől. 

 

5) B.. Zsolt vallomásainak értékelése:

 

A) Közvetett bizonyíték az ügyben – ügyész úr állításával ellentétben – gyakorlatilag nincs. Így egyetlen bizonyítékforrás maradt, B.. Zsoltnak a nyomozás során tett vallomása. Mivel Hagyó Miklós itt a tárgyaláson kimerítő és – megítélésem szerint – tartalmas, nemcsak a bizonyítási anyag ismertetésére, hanem értelmezésére és értékelésére is kiterjedő általános, majd pedig a IV. rendű vádlott tárgyalási vallomásának elhangzása után számos észrevételt magában foglaló vallomást tett, a védencem által kifejtett érvelést nem fogom megismételni, utalok ugyanakkor azokra a legszembeszökőbb ellentmondásokra, melyek a IV. rendű vádlott nyomozati vallomását jellemzik.

 

Ügyész úr a vádbeszédében – hasonlóan a vádirathoz – a II. vádpontnál igyekezett a lényeges kérdések körét olyan mértékben és módon minimalizálni, azaz a bizonyítási anyaggal szemben olyan szűkre szabott, kis igényű követelményeket támasztani, hogy e követelményeknek a IV. rendű vádlott nyomozati vallomása, a benne rejlő logikátlanságok és következetlenségek ellenére minden körülmények között megfeleljen. Vélhetően ezért tekintett el a vallomások konkrét tartalmának és tényállításainak az elemzésétől és szorítkozott mindössze annak hangoztatására, hogy a vallomás a lényeget tekintve nem változott.  Valószínűleg emiatt nem vetette egybe B.. Zsolt sajtónyilatkozatainak tartalmát a nyomozásban jegyzőkönyvezett vallomásaival és ezért jelentette ki, hogy mivel a megszólalót nem kötik a büntetőeljárási szabályok, a médiában való megnyilvánulás tényéből vonható le csak következtetés (milyen meglepő, a vádlottakra nézve hátrányos következtetés), a szereplő mondanivalója nem számít. 

 

Azzal nem lehet vitába szállni, hogy a mérlegelés során nem tehető egyenlőségjel a megfelelő eljárási figyelmezetések után elmondott és fontos jogkövetkezményekkel járó vallomás és egy sajtónyilatkozat közé. Ha azonban az érintett szavahihetősége és ezen keresztül más, vagy mások jövője, sorsa, szabadsága a tét, akkor súlyos hiba volna eltekinteni annak vizsgálatától, hogy az érintett egyazon eseménysort hányféleképpen ad elő, s ha különböző, a jogi megítélés szempontjából jelentős tényeket egymástól markánsan eltérő változatban mond el, ezt miért teszi. Ezuért tehető fel joggal a kérdés: hiteles lehet-e annak az embernek a szava, aki ugyanarról a tényről annak ellenére beszél másképpen a hatóságok, mint a nyilvánosság előtt, hogy erre nincs ésszerű, logikailag vagy éppen jogilag megindokolható oka?

 

És még valami: ügyész úr a büntetőeljárásban meg nem engedhető kettős mércét használ. A sajtónyilatkozat nem vallomás, mondja, már amennyiben a IV. rendű vádlott különböző, az ügy lényegét érintő megnyilatkozásai tartalmi ellentmondásainak perbeli következményeit kellene levonnia, miközben Hagyó Miklós 2007. januári frissen megválasztott főpolgármester-helyettesként adott televíziós interjújának félreértésre alkalmas, ezért tudatosan félre is értelmezett elemeire egy egész vádkonstrukciót telepített.

 

B) Mint említettem, a vád kizárólag a IV. rendű vádlott nyomozati vallomásán alapult. A következőkben a lényegre törekedve kifejtem a védelemnek a IV. rendű vádlott nyomozati vallomására vonatkozó álláspontját. Miután az ügyészség védencemet kizárólag B.. Zsolt nyomozás során tett nyilatkozatai alapján vádolta meg, nem tekinthetek el attól, hogy a vádhatóság által nem érintett, illetőleg a vádból a végindítványban kirekesztett tényekkel összefüggő kérdésekre is kitérjek, egyszerűen azért, mert jelentőségük van a IV. rendű vádlott szavahihetőségének megítélése szempontjából.

 

B/1. A nyomásgyakorlás:

 

Az ügyészségnek a IV. rendű vádlott vallomására alapozott álláspontja szerint Hagyó Miklós B.. Zsoltot a C.C. Soft. Kft. részére aláírt dokumentummal tartotta sakkban, azzal presszionálva őt, hogy ha nem adja át a kért összeget, akkor a szabálytalanul igazolt teljesítés miatt ellehetetleníti.

 

Ezt az álláspontot nem tartjuk elfogadhatónak, mert a BKV szakmai és vezetői körében ismert, mondhatni köztudomású tény volt, hogy az utastájékoztató rendszer beruházásának teljesítésigazolását 2007. december 6-án a műszaki vezérigazgató helyettes B.. Zsolt írta alá. Ezért e tény nyilvánosságra hozatalának kilátásba helyezése önmagában alkalmatlan volt arra, hogy általa B.. Zsolt fenyegetettségi helyzetbe kerüljön. B.. Zsolt szakember volt, Hagyó Miklós pedig politikus, akinek ez utóbbi minőségében a politikai hitelesség, presztizs és elismertség jelentette a pályán való érvényesülése biztosítékát. Ha egy politikus a hitelét veszti, politikusi pályájának is búcsút mondhat (amint az események ezt később igazolták is), ezért  különösnek tűnhet, de határozottan állítom, hogy abban az általam egyébként messzemenően vitatott esetben, ha az események a IV. rendű vádlott által elmondottak szerint történtek, akkor elsősorban Hagyó Miklós volt zsarolható pozícióban, hiszen egy vele szemben kezdeményezett eljárás keretében B.. Zsolt bármikor hivatkozhatott volna arra, hogy a teljesítésigazolás nem az ő elhatározásából történt, hanem  Hagyó Miklós utasítására írta alá.

 

A jelen büntető ügy fejleményeit látva, annak a történéssorozatnak az ismeretében, hogy Hagyó Miklós végül is egyetlen, más személyek által nem igazolt, további bizonyítékokkal alá nem támasztott, majd visszavont vallomás alapján gyanúba, őrizetbe, majd előzetes letartóztatásba került, és immár hatodik éve áll büntetőeljárás hatálya alatt, állíthatja-e bárki őszinte meggyőződéssel és ugyanakkor meggyőzésre alkalmas módon azt, hogy egy ilyen, a IV. rendű vádlottól származó és Hagyó Miklóst  terhelő állításnak senki sem adott volna hitelt?

 

B/2. A félelem:

 

A vád szerint Hagyó Miklós erőszakos és ellentmondást nem tűrő viselkedése a IV. rendű vádlottban félelmet keltett. Miután a II. vádpont átminősítése miatt a zsarolás bűntettének vádját az ügyészség mellőzte, az állítás cáfolata részben szükségtelenné vált. Ugyanakkor a tényállás részeként, mint a pénzátadás motívuma továbbra is a vád része, ezért röviden foglalkoznom kell vele.

 

A félelem olyan lehangoló, nyomasztó érzés, melyet konkrét, racionális ok, fenyegetés vált ki. A IV. rendű vádlott által megjelölt negatív érzelmet keletkeztető okok azonban nem egyértelműen racionálisak és nem adnak éplélektani magyarázatot a IV. rendű vádlottban létrejött félelem valós okára, amelyet én inkább gondolok endogénnek, tehát belső, a IV. rendű vádlott személyiségéhez köthető meghatározottságúnak.  Hagyó Miklós fajsúlyos, dinamikus, kiapadhatatlan energiájú, és meglehetősen extrovertált személyiség, akinek karaktere és viselkedésmódja lehet más számára kényelmetlen, kellemetlen, ugyanakkor a IV. rendű vádlott által leírt viselkedés (nem kívánt szoros testi közelség, átkarolás, testi érintés, emelt hang, kéretlenül bizalmas megszólítás) objektíve nem alkalmas a büntetőjogban ismert és definiált fenyegetettséget megalapozó félelemkeltésre, ezért további negatív következtetés levonására sem.

 

B/3. A pénz eredete és továbbítása:

 

A IV. rendű vádlott nyomozati vallomásaiban több részmozzanatból álló eseménysort mond el, melyben a pénzforrás mind 2008-ban, mind pedig 2009-ben a Synergon Nyrt, személy szerint a cég korabeli vezérigazgatója L.. Márk. A vallomás ebben a tekintetben konkrét és a folyamat mindkét ágát, a bejövő és a kimenő pénz útját egyaránt átfogja, nevezetesen azt, hogy miután Hagyó Miklós évenkénti pénzszolgáltatásra hívta fel a IV. rendű vádlottat, ezt ő 2008-ban és 2009-ben is teljesítette. A 15-15 millió forintot a IV. rendű vádlott kérésére mindkétszer a Synergon Nyrt. vezérigazgatója bocsátotta rendelkezésre, először akként, hogy B.. Zsolt által nem ismert úton továbbította Hagyó Miklósnak, másodszor pedig közvetlenül neki adta át egy műanyag szatyorban lévő Nokiás dobozba téve.

 

Minderről a IV. rendű vádlott 2010. február 24-én beszélt először, majd ezt változó tartalommal megismételte, legutoljára a Hagyó Miklóssal való szembesítéskor. A kihallgatások folyamán a IV. rendű vádlott által előadott történet folyamatosan módosult, formálódott. Így például 2010. augusztus 23-ára a történetfűzésben odáig jutott, hogy a Synergon Nyrt. vezérigazgatójának  kereskedelem-lélektani gyakorlatára vonatkozó ismereteit is közölte a nyomozó hatósággal, amikor arról a feltételezéséről beszélt, mi motiválhatta L..ot, hogy a már döntési pozícióját vesztett B.. Zsoltnak 2009-ben 15 millió forintot adjon át:„…L.. Márkot olyan embernek ismertem meg, aki szerette fenntartani a jóviszonyt az emberekkel, és folyamatosan karban szerette tartani a kapcsolatot és ehhez sem időt, sem energiát, sem pénzt nem spórolt.”

 

Amint azt a későbbi nyomozási cselekmények igazolják, a hatóságok a IV. rendű vádlott szavának jórészt hitelt adtak, ezért azt gondolhatnánk, hogy a nyomozó szervek nagy erőkkel és haladéktalanul megkezdték az ügy teljes feltárását, ideértve természetesen a pénzeredet valamennyi részletének a felderítését, latba vetve minden szakmai tudásukat és tapasztalatukat, hiszen nem akármilyen bűncselekményről és nem akárkikről volt szó, a főváros főpolgármester-helyetteséről, a BKV volt megbízott vezérigazgatójáról és egy nagy múltú informatikai cég egykori első emberéről.

 

Akik ezt gondolják, nagyot tévednek. Egyfelől, mint tudjuk, az I. rendű vádlott irányában lázas nyomozati munka kezdődött, a pénz előteremtésének ténybeli és jogilag releváns körülményeire és felelőseire azonban sem a rendőrség, sem az ügyészség nem volt kíváncsi. Mint arra korábban más összefüggésben már kitértem, a Synergon Nyrt vezérigazgatóját nem keresték meg, sem tanúként, sem mint gyanúsítottat nem hallgatták meg és több mint két és fél év múlt el, mire a pénzforrás feltárása érdekében az első valóban érdemleges nyomozati cselekményt végrehajtották. Erről a későbbiekben más összefüggésben még szólni fogok.

 

Bár nem folyt nyomozás a pénzeredet tisztázása érdekében, utalnom kell Hagyó Miklós tárgyalási vallomására, melyben azt vallotta, hogy a Synergon Nyrt. vezetőjét, akitől 2008. év folyamán a vád szerint pénzt vett át, és akinek nevét a nyomozati iratokból tudta meg, nem ismeri. Vele sem üzleti, sem rokoni, sem pedig baráti kapcsolatban nem állt, és nem áll. A Synergon és a BKV kapcsolatáról szóló szállítási szerződéssel összefüggésben ismerete nem volt, senkitől nem kért, vagy kapott erre vonatkozó tájékoztatást, továbbá a szóban lévő szerződés előkészítésében, megkötésében, lebonyolításában, a teljesítés igazolásában, illetve az elvégzett munka ellenértékének kifizetésében semmilyen formában nem vett részt. Az I. rendű vádlott ezen állítását egyetlen bizonyíték sem cáfolta, nem is gyengítette meg, sőt a később újrakezdett és nagy erők mozgósításával lefolytatott nyomozás – éppen eredménytelenségéből adódóan – inverz módon inkább megerősítette. 2009. óta, immár 6 éve egyetlen olyan adat sem merült fel, amely akárcsak a leghalványabb gyanúokot is adott volna arra, hogy Hagyó Miklós és L.. Márk között bármilyen kontaktus létezett.

 

Ami a IV. rendű vádlottnak a pénz megszerzése és továbbítása körében tett, idevágó vallomásait illeti, azok korántsem voltak következetesek:

 

a) A Synergon Nyrt. és a BKV által 2008. nyarán  szoftverek szállítására megkötött szerződésről a IV. rendű vádlott előbb azt vallotta, hogy azt Hagyó Miklós kifejezett utasítására írta alá  (2010. február 24.) (aminek ellene szól az, hogy a szerződéskötés központi közbeszerzési eljárás eredménye volt), majd azt, hogy csak azért írta alá, mert az aláíró tömbjében a szerződés előkészítve és a szükséges szignókkal ellátva aláírásra készen állt (2010. augusztus 23.). Ugyanekkor visszavonta 2010. február 24-i vallomásának azt az állítását, hogy Hagyó Miklós utasította a megállapodás aláírására, ám a változtatás okára érdemleges magyarázattal nem szolgált, igaz a változtatás okára a nyomozást folytatók közül senki nem volt kíváncsi, és az egymással homlokegyenest ellentétes és egymást kizáró állításokból a vallomás hitelt érdemlőségére érdemi következtetést sem vontak le azok, akiknek ez törvényes kötelezettségük lett volna.

 

b) A IV. rendű vádlott számos eltérő büntetőeljárási és sajtónyilatkozatot tett arról, milyen céllal kérte tőle Hagyó Miklós a pénzt, sőt találunk olyan interjút is, melyben az I. rendű vádlottnak juttatott összeg nagysága is eltért attól, amit a nyomozati vallomásaiban mondott.

 

Hol azt állította, hogy az évi 15 millió forint kifizetésére Hagyó Miklós kifejezetten utasította (2010. február 24.), hol puszta kérésről beszél, melynek teljesítésére belső késztetést érzett (2010. augusztus 23.).

 

A IV. rendű vádlott 2010. augusztus 23-án azt vallja, hogy a Hagyó Miklós által igényelt évi juttatás célja bejelentett állás nélküli belső munkatársai javadalmazásának a finanszírozása és egy csepeli idősotthon támogatása, más esetben arról beszél, hogy Hagyó Miklós a pénzkérés célját nem közölte vele, de elhangzott olyan állítása is, hogy a pénz a pártfinanszírozást szolgálta (HÍR TV 2010. március 7.).  A IV. rendű vádlottnak olvasható olyan megnyilatkozása, amely szerint egyfajta tagdíjat kell fizetnie (Magyar Nemzet 2010. március 6.), a többi esetben a pénz nevesítése elmarad.

 

Van eltérés az egyes megnyilatkozások között abban is, milyen összeg jutott a IV. rendű vádlott útján Hagyó Miklóshoz. A nyomozati vallomásokban évenként 15-15 millió forintról, összesen 30 millió forintról van szó, a Magyar Nemzetben megjelent interjúban ezzel szemben 70 millió forintról.

 

c) A IV. rendű vádlottól származó kijelentések a pénzforrás személyi vonatkozásait illetően sem egységesek. Mint említettem, a nyomozati vallomásokban a pénz mind 2008-ban, mind 2009-ben a Synergon Nyrt. vezérigazgatójához kötődik. Ugyanakkor a Magyar Nemzetben megjelent riportban arra a kérdésre, hogy az interjú alanya milyen forrásból gyűjtötte össze az állítólag Hagyó Miklóshoz eljuttatott összeget, már az a válasz olvasható, hogy „+A BKV-nál adták össze a Hagyóhoz közel álló vezetők, már tudták, hogy én fogom kézbesíteni…A BKV körüli cégektől szerezték…”

 

d) Jelentéktelen apróságnak tűnik, de – mivel az egyetlen terhelő bizonyíték hitelességéről van szó – fontos és nem hagyható szó nélkül, hogy a nyomozati jegyzőkönyvekben olvasható vallomások még abban is különböznek egymástól, hogy a IV. rendű vádlott mikor és hol ismerkedett meg, milyen körülmények között találkozott először a L.. Márkkal a Synergon Nyrt. ügyvezetőjével és miképpen zajlik le a találkozó.

 

Az első vallomás (2010. február 24.) a találkozó helyéről nem tartalmaz semmit, arról viszont igen, hogy a L.. Márk a IV. r. vádlottnak már ekkor felajánlja a pénzt.  A 2010. március 16-án jegyzőkönyvezett vallomás szerint egy kávéházban találkoztak először 2008. nyár elején, a IV. r. vádlott érzése szerint L.. célja a nagy informatikai szerződés előkészítése volt. Pénzről e vallomás szerint a megismerkedéskor egyetlen szó sem esik. A 2010. augusztus 23-án tett vallomásban megint más olvasható. A megismerkedés előkészítésének és lebonyolításának helye egyaránt a BKV épülete, előbbinek a BKV folyosója (az itt említett és közvetítőként megjelölt S.. Attila Synergon vezetőt amúgy ekkor még senki sem hallgatta meg), az utóbbinak, tehát az első B..-L.. találkozónak pedig a vezérigazgató-helyettes irodája.  Kávéházról, lobbi-beszélgetésről a jegyzőkönyv semmit sem tartalmaz. Azt viszont igen, hogy a pénzt L.. már itt szóba hozza.

 

e) A 2008. évi pénzátvétel:

 

Az a körülmény, hogy az ügyészség a 2008. évi pénzmozgást mellőzte a vádból, korántsem teszi fölöslegessé a IV. rendű vádlott ebben a körben tett vallomásainak értékelését, annál is inkább nem, mert hiszen a B.. Zsolt féle nyomozati vallomás az ügyészség érvanyagának archimédeszi szilárd pontja.

 

A vád és védelem bizonyítékainak ellenőrzése a bíróság előtt folyó bizonyítási eljárás alapfeladata. Ha – mint a jelen esetben is – az amúgy súlyos vád igazolására szolgáló bizonyítási anyag – más bizonyíték nem lévén – egyetlen vallomássorban jelenik meg, és az ügyészség által elfogadtatni kívánt tényállást egyetlen gyanúsítotti vallomáson túl más bizonyíték nem támogatja, akkor a mérlegelés során különös körültekintéssel kell vizsgálni a bizonyítékforrás hitelt érdemlőségét. Miután a IV. rendű vádlott a tárgyaláson nem tett vallomást, a jelen eljárásban a Tisztelt Törvényszéknek nem volt módja a közvetlen megismerés alapján kontroll alá vonni a IV. rendű vádlott eljárásbeli megnyilatkozásainak valóságtartalmát, döntését kizárólag iratok alapján hozhatja meg. Annak érdekében, hogy a Törvényszék a nyomozás során tett vallomások tartalmi megbízhatóságát a lehető legszélesebb körben ellenőrizhesse, szükséges a IV. rendű vádlottól származó mindazon vallomások tartalmának elemzése is, amelyek a megváltoztatott vádban már nem szereplő eseményekre vonatkoznak.

 

Ha a IV. rendű vádlottnak az első pénztovábbításra vonatkozó nyilatkozatait vesszük szemügyre, azt látjuk, itt is hiányzik a különböző időpontokban tett vallomások közötti összhang: mikor, milyen körülmények között, milyen sorrendben, milyen helyszíneken, milyen tartalmú tárgyalások keretében került sor arra, hogy L.. Márk elvállalja, átadja Hagyó Miklósnak a sokszor emlegetett pénzt.

 

Van ugyanis a IV. r. vádlottnak olyan vallomása (2010. március 16), amely szerint az első, kávéházi beszélgetés után a második találkozójukon, 2008. június végén, július elején L.. nemcsak felajánlotta neki a szerződéskötési jutalékot, a 30 millió Ft-ot, hanem ebben akkor és ott a IV. rendű vádlott kezdeményezésére nyomban meg is állapodtak azzal, hogy a Synergon ügyvezetője B..küldeményeként 15 milliót átadja Hagyó Miklósnak (azaz azt állítja, arra vette rá a cég vezérigazgatóját, hogy vesztegesse meg a főpolgármester helyettest). A IV. r. vádlott egy másik nyomozati vallomásáról készített jegyzőkönyvben (2010. augusztus 23.) ettől eltérő közlés szerepel. Eszerint a Synergon Nyrt. vezérigazgatója már az első, a IV. r. vádlott irodájában lezajlott találkozón felveti, hogy jutalékot adna B.. Zsoltnak, aki – vallomása szerint – kitér a válasz elől, majd egy heti gondolkodási idő után a második, kávézói megbeszélésükön mondja azt, hogy a pénzt L..nak közvetlenül kell eljuttatnia Hagyó Miklósnak. L.. némi habozás után B.. Zsolt rábeszélésére rááll a dologra. 

 

A két vallomás egybevetéséből nemcsak az tűnik ki, hogy a terhelő állítások fontos részletei között eltérés mutatkozik, ami kétségessé teszi a vallomástevő szavainak tartalmi megbízhatóságát, hanem a vallomás egyéb elemeinek, nevezetesen a félelemre való hivatkozásnak a hiteltelensége is. Aligha hihető ugyanis, hogy egy a lebuktatással történő fenyegetés miatt félelemben élő és saját vallomása szerint provokációtól tartó személy a számára frissen megismert, gyakorlatilag vadidegen embert magas közhivatalt betöltő személy megvesztegetésére beszéli rá úgy, hogy a pénz rendeltetési helyre juttatását illetően ellenőrzési lehetősége nincs. Mindeközben természetesen tudja, hogy a vesztegetés elfogadásával és a korrupciós pénz hivatalos személy részére történő továbbküldésével egyaránt súlyos bűncselekményt követ el, mégis vállalja a kockázatot. Ilyet ép gondolkodású ember nem tesz.

f) A 2008. évi pénzjuttatás:

 

Ügyész úr a 2015. szeptember 16-án kelt vádmódosításban és a végindítványában kifejezésre juttatott álláspontja szerint – ellenkező irányú személyes meggyőződésének hangoztatása mellett – arra a következtetésre jutott, hogy a 2008. évi vesztegetési pénz átadása nem bizonyított, ezért a vádból ezt a megállapítást mellőzte. Miután azonban a szóban forgó eseménysorral kapcsolatban a IV. rendű vádlott a nyomozás során több, az eljárás más adatainak és saját állításainak is ellentmondó kijelentést tett, szükséges ezekkel foglalkozni, még ha nem is az eredeti szándékomnak megfelelő részletességgel.

 

A IV. rendű vádlott a 2008. évi pénzjuttatás előzményeiről, körülményeiről, a visszaigazolást helyéről, idejéről és módjáról több változatot adott elő. A 2010. augusztus 23-án felvett jegyzőkönyvben az szerepel: „ L.. nekem azt mondta, hogy ez egy több éves szerződés és évenként fogja kifizetni a BKV és így a pénzügyi teljesítések után két részletben szeretné átadni a pénzt.”

 

Mivel a IV. rendű vádlott vallomásaiban az szerepel, hogy az első jutalékösszeg megérkezését Hagyó Miklós a Hévízi tóban nyugtázta s erre máskor, mint 2008. július 17-én nem kerülhetett sor, a BKV a szoftver szerződés alapján a Synergon Nyrt.-nek járó első részletet a rendőri jelentések tanúsága szerint közel két hónappal később, 2008. szeptember 12-én utalta át, az idézett vallomás és az eljárás tényei között ellentmondás van, melyet a IV. rendű vádlott nem oldott fel. Mielőtt bárki azt az ellenvetést tenné, amit ügyész úr a vádbeszédében fontosnak tartott hangsúlyozni, hogy a vesztegetési pénzeket nem szokták felcímkézni és banki bizonylatokkal dokumentálni, hadd hívjam fel a figyelmet a dátumokban megmutatkozó ellentmondásra. A IV. rendű vádlott vallomása szerint a Synergon Nyrt. vezérigazgatója a vesztegetési pénz átadásának időpontját a BKV első számlakötelezettségéhez kapcsolta úgy, hogy annak átadására azt követően kerülhet sor, hogy a BKV a szoftverszerződésből fakadó első fizetési kötelezettségének eleget tett.

 

Az első részlet átutalása 2008. szeptember 12-én történt, másfél hónappal azután, hogy a IV. rendű vádlott vallomása szerint a Hévízi tóban Hagyó Miklós a küldemény célba érkezését nyugtázta. Akármilyen módon történt a fizetés, bankátutalással, vagy fiktív számlakibocsátó cég közreműködésének igénybe vételével kézből-kézbe, 2008. szeptember 12. semmilyen logika szerint sem előzhette meg 2008. július 17. napját. Az ellentmondás a vallomás és a tények között fennáll, azt sem a IV. rendű vádlott, sem pedig ügyész úr nem oldotta fel.

 

A IV. rendű vádlott vallomásaiban többször utalt a Hévízi tóban történt eseményekre, amikor is Hagyó Miklós a 2008. évi részlet célba érkezését egyetértően igazolta vissza. Ugyanakkor a IV. rendű vádlott 2010. augusztus 23-án jegyzőkönyvezett vallomásában kijelenti: 2009. év tavaszán, amikor már nem ő, hanem K.. István irányított vezérigazgatóként a BKV-t, találkozott L.. Márkkal, aki – állítása szerint – arról tájékoztatta, hogy az első összeget nem személyesen ő adta át, hanem egy harmadik személy útján juttatta el Hagyó Miklóshoz.

 

„Én ezen hitetlenkedtem, és nem értettem, hogy miért bízhatta a pénzt másra. L.. bizonygatta, hogy megbízható úton juttatta el a pénzt. Én attól tartottam, hogy több közvetítőn keresztül nem jut el a pénzt Hagyóhoz, és akkor én még nagyobb bajba fogok kerülni.”

Ez a vallomásrész – összevetve a IV. rendű vádlott egyéb megnyilatkozásaival – logikátlan, nélkülözi az ésszerűséget, ezért nyomós kételyek merülnek fel a vallomás hitelességével szemben. Ha ugyanis a IV. r. vádlott L.. Márkkal folytatott beszélgetésére közel egy teljes évvel azután került sor, hogy Hagyó Miklós a pénz átvételét állítólag a Hévízi tóban  megerősítette és így a IV. r. vádlott személyesen győződött meg a pénz célba érkezéséről, akkor milyen kétely támadhatott benne a küldő személy eljárásával szemben, hiszen – állítása szerint – éppen a címzett igazolta vissza a teljesítést ?!

 

A vádbeszéd szerint Hagyó Miklós adós maradt a tárgyalási vallomásában hangoztatott azon állításával, hogy bizonyítékokkal fog szolgálni: B.. Zsolt nem volt ott, a Hévízi tóban nem találkozott Hagyó Miklóssal. Ügyész úrnak ezen kifogása miatt értetlenségemnek kell hangot adnom. A vádhatósági hivatkozás nyilván azt a célt szolgálja, hogy az I. rendű vádlott vallomását kikezdje. Ugyanakkor hangsúlyozom, hogy a 2008. évi pénzátadás körülményei sem a gyanúsításban, sem pedig a vádiratban nem szerepeltek, az ügyészség erre bizonyítást nem javasolt, a bíróság pedig a Be. 75. § § (1) bekezdésének utolsó mondatát követve, mivel a bíróság ügyészi indítvány hiányában nem köteles a vádat alátámasztó bizonyítékok beszerzésére és megvizsgálására, idevágó bizonyítást értelemszerűen nem folytatott le. A védelem ehhez képest hozta meg döntését és az egyébként rendelkezésére álló nem kevés bizonyítási eszközt azért nem használta fel, merthogy nem lévén rajta bizonyítási teher, nem várható el tőle, hogy a vád által nem állított, sőt szándékoltan kirekesztett tényt megcáfolja. A védelemnek nem lehet feladata olyan állítás bizonyítékokkal való megdöntése, amelynek az ügyészség olyannyira nem tulajdonít jelentőséget, hogy azt a vádból mellőzi.

 

g) A 2009. évi pénzjuttatás:

 

2008. év nyarán B.. Zsolt mint a BKV megbízott vezérigazgatója –  az informatikai vezető, a 30. számú tanú távozásával – döntési pozícióban volt. Nem érthető azonban, hogy 2009-ben, amikor a már közismerten „erős ember” K.. István állt a közlekedési vállalat élén, és B.. Zsolt kompetenciája szűkült, a korábbiak tudatában miért fordult - legalábbis ezt állítja – L.. Márkhoz. Az még kevésbé érthető, hogy ha B.. Zsolt hatalmi és befolyási lehetőségei érzékelhetően csökkentek, a Synergon Nyrt. vezérigazgatója milyen megfontolásból és céllal adta volna át neki az állítólagos újabb 15 millió forintot, és cserébe milyen ellentételezésre számíthatott. Erre a kérdésre, melyről a leginkább érintett L.. Márknál soha, senki nem tudakozódott, a IV. rendű vádlottól értékelhető válasz nem érkezett.

 

Annak sem találom ésszerű magyarázatát, miért szerepel a IV. r. vádlott vallomásában az: úgy érezte, 2009-ben is ki kell fizetnie a kérdéses összeget. Amit erről a kérdésről a 2010. szeptember 14-én megtartott szembesítésen mond, logikátlan és önellentmondó:  2009-ben  „azért nem tagadtam meg ennek a pénznek az átadását, mert ahogy korábban elmondtam, folyamatosan tartottam tőled és azt gondoltam, hogy az új vezérigazgató, K.. István vezérigazgatósága alatt nem lehet majd olyan könnyen zsarolni a szentendrei utas tájékoztatással engem. Az, hogy napfényre kerül ez a dolog, és hogy az igazgatóság vagy az FB elé kerül Szentendre, ezt 2009-ben is meglebegtetted előttem, 2009-ben nekem ugyanúgy teljesítenem kellett.”

 

Az utóbbi kijelentések nem szolgálnak meggyőző magyarázattal.  Az eljárás során kiderült, amit B.. Zsolt nyilván már 2009-ben is tudott, hogy T.. Péter a szentendrei utastájékoztató rendszerrel kapcsolatos helyzetről 2008. szeptember 19-én e-mailt küldött F.. Jánosnak, N.. Gábornak, dr. T.. Péternek, és egyúttal másolatban B.. Zsolt mellett, F.. Sándornak, aki a BKV igazgatósága elnökének T..Györgynek volt a koordinációs főtanácsadója. A IV. rendű vádlott nyilván tisztában volt vele, hogy amit F.. Sándor tud, az a BKV Igazgatóságának elnöke előtt sem marad titokban.

 

A félelemre való hivatkozást, amely azon alapul, hogy 2009-ben a szentendrei utastájékoztatóval összefüggésben olyan információk jutnak az igazgatóság birtokába, amelyek B.. Zsolt egzisztenciáját veszélyeztetnék, nem tartom elfogadhatónak. Nem ébreszthet ugyanis félelmet s ezért senkit sem indíthat az eltitkolni szándékozottnál jóval súlyosabb bűncselekmény elkövetésére olyan tény nyilvánosságra hozatalának a kilátásba helyezése, amely tény mindazon személyek előtt ismert, akik a tény feltárása esetén a jogkövetkezmények alkalmazására megfelelő felhatalmazással rendelkeznek.

 

h) A Nokiás doboz:

 

A második 15 millió Ft állítólagos átadásának körülményeit illetően a nyomozati jegyzőkönyvek számos, a IV. rendű vádlott vallomásaihoz kapcsolódó ellentmondást tartalmaznak.

 

A 2010. február 24-én jegyzőkönyvezett vallomás szerint L.. Márk a IV. r. vádlottal egy kávézóban találkozott, ahol megmutatta neki a fehér reklámszatyorban a Nokiás dobozban lévő pénzt. Ezután a Városháza parkolójában B.. Zsolt átvette L..tól a szatyrot, amelyet az I. rendű vádlottnak állítólag L.. szobájában adott át. A szatyrot állítása szerint az I. rendű vádlott átvette, de nem nézett bele.

 

A 2010. március 16-án jegyzőkönyvezett vallomásban nincs szó arról, hogy a kávézóban L.. megmutatta a dobozban lévő pénzt, arról a korábban nem említett tényről viszont igen, hogy mindketten autóval mennek a Városháza parkolójába, ahol megállnak egymás mellett és B..anélkül, hogy beszállna L.. autójába, az anyósülésről kiveszi az ott elhelyezett pénzt, melyet L.. szobájában ad tovább. Itt Hagyó Miklós a szatyorba állítólag belenéz, magához húzza, de a dobozt nem nyitja ki. (64. kötet, 41.765. oldal)

 

A 2010. augusztus 23-án tett vallomásban az esemény újabb, az eddigiektől eltérő részletekkel gazdagodik. Eszerint L.. nem mutatta ugyan meg a pénzt, de részletesen elmondta, mennyi van betéve a dobozba, a szatyrot a IV. rendű vádlott nem kiveszi L.. autójából, hanem előbb beszáll L.. mellé és ott átveszi, továbbá mindez – ellentétben a korábbi vallomásokkal – nem a Városháza parkolójában, hanem az utcán történik. Miután B..L.. autójából átül a szolgálati autóba, mindkét gépkocsi elindul, L.. pedig autójával egészen a Madách térig követi a IV. rendű vádlottnak a Városházára igyekvő autóját. Új elemként felmerül, hogy a Józsi keresztnevű szolgálati gépkocsivezető (F.. József) mindennek az eseménysornak a tanúja.

 

Amint hogy ebben, a sorrendben tízedik vallomásban az is vadonatúj elem, hogy Hagyó Miklós a szatyrot már nemcsak magához húzza, hanem a benne lévő doboz tetejét felnyitja és bele is néz.

Tisztelt Törvényszék!

 

Az idő előre haladásával változó, újabb és újabb, Hagyó Miklósra mindannyiszor  egyre terhelőbb mozzanatokkal bővülő vallomásokban mutatkozó ellentmondások éppen olyan nyilvánvalóak, mint a cél, melyet a vallomások  szolgálnak, külön elemzésük aligha szükséges, hiszen az eltérő cselekvéseket leíró szavak önmagukért beszélnek (először: a szatyrot átveszi, de nem néz bele; másodszor: a szatyorba belenéz, de a dobozt nem nyitja ki; végül pedig: a szatyrot magához húzza, a benne lévő doboz tetejét fel is nyitja).

 

Hogyan lehetséges, hogy minél távolabb kerül a konkrét eseménytől, annál inkább válik világossá a vallomástevő előtt mindaz, ami addig a feledés ködébe burkolózott, és miért van az, hogy a homályból előbukkanó részletek minden esetben egyre terhesebbek Hagyó Miklósra még akkor is, ha egy bizonyos eseményről a vallomástevő hónapokkal korábban a részleteket illetően is meglehetős pontossággal számolt be. 2010. február 24-én a IV. rendű vádlott szerint Hagyó Miklós még az átvett szatyorba sem nézett bele, 2010. augusztus 23-án – nyilván a Hagyó Miklóssal való szembesítésre való szorgalmas felkészülés jegyében – már ott tartunk, hogy nemcsak a szatyrot nyitotta ki, hanem a dobozba is belenézett. A változtatás célja nyilvánvaló: nehogy a vallomás elébe tárásakor arra hivatkozhasson az I. rendű vádlott, hogy ha át is vett egy szatyrot, azt tartalmának megtekintése nélkül adta tovább, vagy dobta ki!

 

Jól látható, hogy a vallomástevőt az egymást követő kihallgatások alkalmával a kijelentéseinek megtételekor nem az a motívum irányítja, hogy a lehető legpontosabban idézze fel a múltban történt eseményeket, és csak azt mondja el, amit valóban átélt, vagy amit megbízható forrásból megtudott. Ez esetben a vallomásai nem volnának inkoherensek, logikátlanok és következetlenek, miközben határozottan egyetlen irányba mutatnak, az ügy fővádlottja Hagyó Miklós büntetőjogi felelősségének irányába. A vallomástevőt szemmel láthatóan nem az igazság feltárásának a motívuma vezérli.

 

Másról van szó. Arról, hogy amikor a vádlott a vallomás-sorozatát 2010 februárjában megkezdi és Hagyó Miklóst súlyos bűncselekmény elkövetésével terheli, az érintettek közül dr. Sz..dr. Sz.. Eleonóra, A.. Attila, M.. Ernő, R.. Miklós és Z.. T.. a szabadságuktól meg vannak fosztva. Amikor a IV. rendű vádlottnak a 2010. február 24-én Hagyó Miklóssal szemben a vesztegetésre vonatkozó első vallomását jegyzőkönyvezik, a házi őrizetbe került A.. Attila kivételével a most megjelölt személyek mindegyike előzetes letartóztatásban van. A IV. rendű vádlott azt is pontosan tudja, hogy szabadságuk és az ő szabadsága is azokon múlik, akik az ő kihallgatását végzik vagy irányítják. Lehet-e benne kétség az iránt, hogy a szabadságának mi az ára? Lehet-e kétség benne aziránt, hogy a szabadsága attól függ, tesz-e olyan vallomást, melyet nyilvánvalóan elvárnak tőle? Ha egy 60. életévében lévő, köztiszteletben álló, kifogástalan életvezetésű, nagy szakmai tekintélyű nyugdíjas nőt, a nyomozás elrendelése után fél évvel – ahogy manapság mondani szokás – seperc alatt fogságba lehet vetni és tartani, akkor mire számíthat ő, aki ekkoriban nem más, csak egy munkanélküli férfi, akinek a családja, ha őt elviszik, börtönbe zárják, napi megélhetési gondokkal lesz kénytelen küszködni. És ki tudja, mikor fogják szabadon bocsátani? Egy ilyen élethelyzetben a vallomástevőt az az egyetlen cél vezérli, hogy elkerülje a letartóztatást, ahhoz pedig hogy ezt sikerrel megtegye, olyan vallomást kell tennie, amelyet vélekedése (vagy tudomása) szerint a kihallgatói elvárnak tőle. Hogy is fogalmazott B.. Zsolt 2015. március 12-én? „A szembesítésen tett vallomásomat nem tartom fenn. Ezt csak azért tettem, amiért a nyomozati vallomásomat is, hogy ne tartóztassanak le, mint a többieket. Úgy éreztem, hogy csak akkor maradhatok szabadlábon, hogy ha súlyosan terhelő dolgokat mondok Hagyó Miklósra.”

 

Azt pedig, hogy mit várhattak, mit vártak el tőle, ki ne tudná? Aki 2009-2010. fordulóján olvasott újságot, nézett televíziót, hallgatott rádiót, tájékozódott az interneten, az jól tudja, mitől volt hangos, már-már hisztérikus a média, s így azt is pontosan tudhatja, milyen vélt vagy valós várakozásokat kellett a IV. rendű vádlottnak teljesítenie ahhoz, hogy elkerülje a fogságot. B.. Zsoltot kizárólag a megfelelési kényszer hajtotta, és amikor elindult egy úton, arról letérni már nem lehetett. Igaz, a változtatáshoz szükséges jogi felvilágosítást és segítséget – ahogy ezt később majd kifejtem – senkitől sem kapott, legkevésbé azoktól, akiktől hivatásukból fakadó kötelezettségeik okán a leginkább elvárhatta volna.

 

A vádbeszédben utalás van rá, hogy például 2010 szeptemberében, a szembesítés időpontjában B.. Zsoltnak nem kellett kényszerintézkedéstől tartania, mert a BKV vezetői már nem voltak előzetes letartóztatásban. Az azonban aligha feledhető, hogy Hagyó Miklós, L.. O.. és M..né H.. Éva viszont igen, dr. Sz..dr. Sz..Eleonóra még mindig házi őrizetben, A.. Attila lakhelyelhagyási tilalom hatálya alatt, a fővárosi közüzemi cégek vezetői közül K.. Lajos fogva van, B.. Pétert nem sokkal a szembesítést megelőzően gyanúsítják meg (csak jelzem, mind K..ot, mind B..et – nem jogerősen – felmentették az ellenük emelt vád alól).

 

Hogy milyen erős volt benne a hatóságok elvárásaihoz igazodó megfelelési kényszer, azt egyik konkrét megnyilatkozása is igazolja.

 

Mint utaltam rá, 2010. augusztus 23-án a IV. rendű vádlott meghallgatására már a Hagyó Miklóssal történő szembesítésre való erőteljes felkészülés jegyében került sor. A főügyészségi ügyész és három rendőrtiszt részvételével tartott kihallgatáson a IV. rendű vádlott vallomásaiban mutatkozó ellentmondások elsimítása volt a cél. A vádlott korábbi vallomásában azt vallotta, L.. Márktól a Nokiás dobozt tartalmazó dobozt a Városháza parkolójában, a későbbi szerint pedig azt, hogy az utcán L.. kocsijában vette át. A IV. rendű vádlott válasza a következőképpen hangzott:

 

„A mai vallomásomat tartom fenn és e tekintetben a korábban tett vallomásomat módosítani kívánom. Elmondom, hogy azóta már többször átgondoltam a történteket és ezért biztosan és szilárdan tudom azt állítani, hogy ez így történt. Elmondom, hogy biztos vagyok abban, hogy a pénzt a L.. Márk kocsijában vettem át. Abban is biztos vagyok, hogy L.. szobájában Hagyó kinyitotta a Nokiás dobozt. Elmondom, hogy korábbi vallomásom alkalmával valószínűleg azért emlékeztem arra, hogy L.. Márk elkísért engem a Városházára az A8-as Audijával, mert életemben két személlyel találkoztam, aki A8-assal közlekedett, az egyik L.. Márk, a másik K.. István. Elmondom, hogy K.. István kinevezését követően a saját A8-as Audijával közlekedett, és egy ideig a Városházára a saját rendszámú autójával nem tudott behajtani, ezért ekkor valaki mindig elment előtte autóval és csak azt követően tudott bemenni. A K.. úr történetével kevertem össze korábban.”

 

A IV. rendű vádlott vallomásában jól tetten érhető a megfelelni akarás erős kényszere. Ugyan mi más indítaná őt arra, minthogy egy műszaki, közelebbről közlekedési kérdésekben jártas emberhez méltó képpel igazolja, miért biztos benne, hogy a pénzt L.. autójában kapta meg, mint egy Audi A8 típusú autóra való hivatkozás, amúgy elegendő lett volna azt mondania, így emlékszik és kész. Nem, ez nem elég. Más az elvárás. Amint az a kihallgatók kérdéseinek irányából és tartalmából is kiderül,  a beismerő vallomásnak kereknek, sőt gömbölyűnek kell lennie, ezért muszáj a vallomásváltoztatáshoz olyan magyarázatot fűzni, ami egy kívülálló hatóság, nevezetesen a bíróság számára is meggyőzően hat. A mi esetünkben a IV. rendű vádlott magyarázata cáfolhatatlannak látszik, hiszen egy személyesen átélt eseménnyel teszi hihetővé azt, amit állít. Az indok kicsit suta, esetlen, de mivel szemléletes konkrétumhoz köti, ki kételkedne a vallomástevő szavaiban?

 

Nos, az élet gyakran különös fordulatokat produkál. A bírósági eljárás idején a Központi Nyomozó Főügyészség által a pénzforrás felderítésére indított, nagy erőket összpontosító, ám már jócskán megkésett és teljes egészében eredménytelennek bizonyult nyomozás arra is bizonyítékot szolgáltatott, hogy a IV. rendű vádlottnak az Audi A8 azonosítására vonatkozó állítása nem igaz. Éppen arról az állításról van szó, amellyel a IV. rendű vádlott be akarta bizonyítani, hogy különböző tartalmú vallomásai közül miért a Hagyó Miklósra legterhelőbb felel meg a tényeknek. Csakhogy az újabb nyomozati eljárás alapján beigazolódott, hogy 2009-ben sem L.. Márk, sem pedig a Synergon tulajdonában vagy birtokában nem volt Audi A8 típusú autó. (Hangsúlyozom, és itt a vádbeszéd idevágó érvelésére utalok, nem ahhoz hasonló, hanem Audi A8 típusú autó).  Nincs olyan tanú sem, aki L.. Márkot látta volna Audi A8 tipusú gépkocsit vezetni. L.. nem használt olyan gépkocsit, amire a IV. rendű vádlott hivatkozott, ehhez képest éppen az fosztotta meg a vád alapját képező bizonyítékot, a IV. rendű vádlott 2010. augusztus 23-án tett vallomását a hitelességétől, amit a vád kétségbevonhatatlan bizonyítékául kívántak felhasználni.

 

B/4.) A IV. rendű vádlott nyomozati szerepe:

 

a) Amikor a vádbeszédben annak a kérdésnek a vizsgálata került szóba, mennyiben lehet a IV. rendű vádlott nyomozati vallomásának terhelő részleteit a tényállás megállapítása során figyelembe venni, ügyész úr arra a következtetésre jutott, hogy ezt annak fényében kell megvizsgálni, hogy – egyebek között – a vallomást tevő személyt övező külső körülmények indokolttá tették-e a jogtalan következményekre vonatkozó félelmét, a IV. rendű vádlott megkapta-e a hatékony védelmet.

 

Hogy a nyomozás megindulását követően 2009. nyarától milyen érzelmek játszódtak le a IV. rendű vádlottban, munkáltak-e benne irracionális félelmek, erre a kérdésre – s ebben kivételesen egyetértek ügyész úrral – a választ elsősorban ő maga tudja megadni. Arra a kérdésre azonban, hogy a nyomozás során jogi képviselői, majd védői valóban ügyész úr által említett hatékony jogi segítséget nyújtottak-e számára, a nyomozás iratai megadják a választ. Nem szeretném a IV. rendű vádlott védőjének kenyerét megenni, erre nem is volnék képes, néhány dolgot azonban a IV. rendű vádlott nyomozati szerepéről, pontosabban a neki szánt és vele eljátszatott szerepről el kell mondanom.

 

b) A IV. rendű vádlottat 2010. február 8-án tanúként történt meghallgatását követően 2010. február 24-én hűtlen kezelés bűntettével gyanúsítják meg, melyet a gyanúsítás szerint a BKV és a Soda Reklám Kft. között létrejött, szükségtelennek és indokolatlannak minősített, 9 millió forint vagyoni hátrányt okozó szerződés megkötésével valósított meg. B.. Zsolt a gyanúsítást tudomásul veszi, panaszt sem ő, sem védője nem jelent be. A IV. rendű vádlott vallomást tesz, a gyanúsításra mindössze 3 rövid bekezdésben reagál, a szerződésre magára nem emlékszik ugyan, de „ma már látom” – jelenti ki, hogy „ez egy szükségtelen, a BKV működése szempontjából indokolatlan szerződés volt”. Mintegy hat oldalas vallomás következik, melyben a gyanúsításról többé nem esik szó, viszont számos aggályosnak minősített szerződésről igen és sok olyan személyről (közöttük Hagyó Miklósról), akik a vallomástevő szerint vitatható cselekményeket követtek el. Jelzem, az ekkor gyanúba hozott személyek zömével szemben eljárás nem indult, egy részüket a nyomozásban még tanúként sem hallgatták meg. Miközben védence mások mellett saját magát is bűncselekmények sorozatával terheli, védője hallgat.

 

E kihallgatást, melyről B.. Zsolt sok sorstársával ellentétben szabadon távozhatott, még tucatnyi kihallgatásról szóló jegyzőkönyv követi. A 2010. március 16-ai és március 23-ai összesen 8 érdemi oldalt kitevő részletező vallomásokban a gyanúsítás tárgyáról egyetlen szó sem hangzik el. Meg kell jegyeznem, hogy a 2010. március 23-i vallomásba egy különös, „nyilvánvalóan” a IV. rendű vádlottól származó megjegyzés kerül: „Elmondom, hogy a korábban tett és jegyzőkönyvbe foglalt vallomásaimat fenntartom. Elmondom, hogy a korábbi tényfeltáró, beismerő vallomásaimat önként, kényszertől mentesen tettem.” Ironikusan és kissé keserűen kell megjegyeznem azt a büntetőeljárásban némi jártassággal rendelkezők számára köztudomású tényt, hogy ilyen mondatokat általában a terhelt kifejezett kívánságára és csakis akkor vesznek jegyzőkönyvbe, ha az érintett a vallomásait valóban önként és kényszertől mentesen teszi meg.

 

2010. április 23-án a IV. rendű vádlottal újabb gyanúsítást közölnek, éspedig a bűnszervezetben elkövetett különösen nagy vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelés bűntettnek alapos gyanúját anélkül, hogy a konkrét cégekkel kötött szerződéseket, vagy a vagyoni hátrány összegét akár hozzávetőlegesen is meghatároznák. Miután addig csak a Soda Reklám Kft. 9 millió forintos tételét ismerhette meg a terhelt, konkrétumok közlése és jegyzőkönyvezése híján nem tudni, hogyan válik a 9 millió forintot kitevő vagyoni hátrány 50 millió forintnál nagyobbá. A IV. rendű vádlottat erre a kihallgatásra új védő kíséri, aki éppen úgy nem él jogorvoslattal a képtelen gyanúsítással szemben, ahogy jogban járatlan védence sem. A vallomástétel a gyanúsításban foglalt tényállást és igen súlyos minősítést miben sem érintve úgy folytatódik, mintha semmi sem történt volna. 

 

A 2010. július 6-ai 6 órán át tartó vallomás, melyről 14 oldalas jegyzőkönyv készül, már a Központi Nyomozó Főügyészségen hangzik el, s noha a IV. rendű vádlott már addig is nagyon sok mindenről beszél, új gyanúsítást nem közölnek vele, mint ahogy az ezt követő hat kihallgatás egyikén sem. A IV. rendű vádlottal a bűnszervezettel történt meggyanúsítása után 84 oldalnyi jegyzőkönyvet vesznek fel úgy, hogy az őt terhelő konkrét bűncselekményekre vonatkozóan egyetlen kérdést sem intéznek hozzá. A védő, aki mindig részt vesz a kihallgatáson, nem emel panaszt, nem kifogásol, sem szóban, sem írásban nem tesz észrevételt. Hallgat.

 

c) Miután a IV. rendű vádlott túlesett a tucatnyi kihallgatáson és készséges közreműködésére többé nincs szükség, 2011. augusztus 23-án újabb bűncselekmények, közöttük a C.C. Soft Kft.-vel összefüggő hűtlen kezelés bűntette gyanúját közlik vele. A nyomozásban a C.C. Softról, mint tudjuk, a IV. rendű vádlott szinte napra pontosan másfél évvel azelőtt beszélt először. Különös, hogy a gyanúsítás szövegében annak a Hagyó Miklósnak a neve nem szerepel, aki állítólag a teljesítésigazolás aláírására utasította, pedig mint tudjuk Hagyót e bűncselekmény elkövetésével csaknem egy évvel korábban 2010. augusztus 30-án már meggyanúsították, sőt az I. rendű és a IV. rendű vádlottat 2010. szeptember 14-én szembesítették is egymással. A szám szerint négy új bűncselekményre vonatkozó gyanúsítás ellen a terhelt nem jelent be jogorvoslatot, s az előzmények ismeretében az sem csodálható, hogy védője továbbra sem lát a hatóság eljárásában semmi kifogásolni valót, mint ahogy egy héttel később sem, amikor egy újabb gyanúsítás következik, F.. Sándor végkielégítésének ügye, egy 36 millió forintos újabb tétellel bővítve a szolgálatkészen együttműködő terhelt bűnlajstromát.

 

Még annyit a hatékony és a terhelt érdekeit kőkeményen érvényesítő védelemhez, hogy a nyomozati és ügyészi eljárás összesen közel két éve alatt ugyanennyi, azaz kettő, mondhatni évenként egy védői indítvány születik. Az egyik a terhelt laptopjának a kiadására irányul, a másik pedig a tárgyalásról való lemondás tárgykörében íródik, ez utóbbit érdemben nem szeretném kommentálni.

 

A védelemhez való jog erőteljes érvényesülése mellett egy mondatban beszélnem kell egy másik alapelv ugyancsak átütő szerepéről a jelen ügy nyomozati és ügyészi eljárásában. Ez pedig a fair eljárás alapelve, melynek legnagyobb dicsőségére a vádiratban a Központi Nyomozó Főügyészség a IV. rendű vádlottat 746 millió forint vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelés bűntettével is megvádolta anélkül, hogy a nyomozás két éve alatt ezzel a bűncselekménnyel meggyanúsították volna.

 

B/5.) A szembesítésről:

 

a) A vádbeszédben hosszú fejtegetést hallhattunk a 2010. szeptember 14-én foganatosított szembesítés értékeléséről. Ügyész úr a jelen ügyben elismerésre méltó sokoldalúságáról adott tanúbizonyságot, több ízben igazolta üzleti jártasságát, bevezetett egy figyelemre méltó új gazdasági büntetőjogi fogalmat is („legkisebb igazolt túlárazás”), számítástechnikai szakértelme éppen úgy vitán felül áll, ahogy kommunikációs-, marketing- és médiaismeretei is tekintélyt parancsolnak. S bár a szembesítésre vonatkozó okfejtéséből az a következtetés vonható le, hogy ügyész úr meglehetősen tájékozottnak mutatkozik a viselkedéstudomány, de különösen a humán etológia terén, ha a többi tudományágat és szakképzettséget érintő kérdésben nem is, ebben mindenképpen vitába kell szállnom vele.

 

Eredetileg nem akartam a kérdéssel foglalkozni, mert meggyőződésem szerint a szembesítésen tanúsított magatartásból nem vonható le érdemi következtetés arra, hogy a szembesítettek közül ki mond igazat és ki nem. Miután azonban a vádhatóság képviselője az eljárási cselekmény értékelésével állást foglalt a szavahihetőségről – talán nem meglepő, de csakis a védencem ellen érvelve – én sem kerülhetem el, hogy elmondjam, védőként miképpen ítélem meg a felvételt, mert ez eljárásbeli kötelezettségem is.

 

b) Ami a vádlottak szembesítési viselkedését illeti, én azt egészen másként látom, mint ügyész úr. A vádbeszéd szerint Hagyó Miklós egészségi állapota a szembesítési felvételen nem igazolható vissza, mert azon nem egy megtört, védekezésében korlátozott személy látható. Korábban már említettem, ismét utalok rá, az I. rendű vádlott egészségi állapotára vonatkozó önmagában is fárasztó, hosszadalmas igazságügyi szakértői vizsgálat 2010. szeptember 13-án zajlott le, egy nappal a szembesítés előtt, az annak eredményeként 2010. szeptember 27-én elkészült szakértői vélemény meglehetősen súlyos megállapításait a vádbeszédig senki sem vonta kétségbe, olyannyira nem, hogy miután Hagyó Miklóst Tökölre szállították, az ottani vizsgálatok a szakértői megállapításokat mindenben alátámasztották. Ügyész úr – talán figyelmetlenségből – bizonyos, önálló értékelést igénylő tényeket nem választott el egymástól. Az egészségi állapotot, a mostoha körülmények érzékelhető hatását magán viselő férfi látványát és az igazának tudatában keményen védekező személy fizikai megnyilvánulásait. Hagyó Miklós valóban nem tört meg, de nem azért, mert nem volt beteg, hanem annak ellenére védekezett elszántan, hogy a letartóztatás és a vele együtt járó fizikai és lelki megpróbáltatások miatt egészsége igencsak megrendült.

 

Ügyész úr szerint a vádlott magatartásában nincs nyoma annak, hogy védekezési jogában bármilyen módon korlátozva lenne.  Erre a megállapításra nem a börtönviszonyok magyarországi feltételei miatt Strasbourgban számtalanszor elmarasztalt magyar állam által biztosított körülmények, hanem kizárólag a vádlott személyisége szolgál magyarázattal. Emlékeztetek rá, hogy az I. rendű vádlott a szembesítés időpontjában negyedik hónapja volt előzetes letartóztatásban a Venyige utcai büntetés végrehajtási objektum nyolcadik, legfelső emeletén. Az intézmény szóban forgó épülete eredetileg egy házgyári panelekből összeillesztett és büntetés végrehajtás céljára átalakított betonkolosszus, mely önmagában áll, árnyékot nem kap, falai a nyári, hónapokon át tartó napsugárzásban szeptemberre valósággal izzanak. A körülmények ismételt felidézése nélkül csak annyit, hogy itt tartották fogva az igazoltan asztmás vádlottat egy levegőtlen 13 négyzetméteres zárkában harmad-negyedmagával nem feltétlenül intellektuális bűnelkövetéssel gyanúsított személyek társaságában.

 

A védekezési jog gyakorlásával kapcsolatos ügyészi okfejtéshez azért hadd fűzzek egy a szembesítés légkörét jellemző személyes megjegyzést is, amelyet most azért hozok fel, mert bár elfelejtettem, a felvétel megtekintésekor figyeltem fel rá. Hosszú ideje tartott már a kihallgatás, amikor egy, a szembesítés szempontjából semleges pillanatban jeleztem, hogy szünetet kérek, ennek okát meg is jelöltem. Kérésemet azonnal elutasították. Nem sokkal később kérdést intéztem a IV. rendű vádlotthoz, erre választ is kaptam, ezután rövid szünetet rendeltek el. Ennek végeztével az eljárási cselekmény folytatódott és az eljáró ügyész első kérdésére a IV. rendű vádlott azért kért újra azonnal szünetet, hogy a választ megkonzultálhassa a védőjével. A kihallgatás vezetője a kriminalisztikai tankönyv idevágó passzusát nyilván nem véletlenül elfeledve az engedélyt azonnal megadta.

 

Bár mint említettem, meggyőződésem, hogy a vallomások hitelességének értékelésekor viselkedés-lélektani megközelítésnek egzakt támpontok hiányában nincs helye, néhány szót erről a témáról védőként konkrétan mondanom kell.  A IV. rendű vádlott magatartását nem látom természetesnek, messze nem érzékelhető benne spontaneitás (a vádbeszédben említett „tisztelt bíróság” kijelentést már fél évvel azelőtt egy interjújában megemlítette), a mondanivalóval való érzelmi azonosulást – amit ügyész úr hangsúlyoz – egy elfogulatlan szemlélő aligha érzékelheti. A IV. rendű vádlott a több órás szembesítést szinte moccanatlanul üli végig, beszédmódja modulálatlan, gépies, valós érzelmeket nem tükröz, egész megjelenésében, viselkedésében, kifejezésmódjában van valami robotszerű.

 

Hagyó Miklós temperamentumos, érzelmeit intenzíven megélő és határozottan kifejező, energikus személyiség, aki rendkívüli élethelyzetben szembesül azzal az emberrel, aki eljárásbeli megnyilatkozásaival és a nagy nyilvánosság előtti szereplésével alapvetően megváltoztatta az I. rendű vádlott életét és függetlenül attól, hogy ebben az eljárásban milyen tartalmú ítélet születik, sorsának jövőbeni alakulását is. Én a felvételen – és mivel az eljárási cselekményen részt vettem, a helyszínen – ügyész úrral ellentétben nem egy színpadiasan viselkedő, vehemens embert láttam, hanem a páratlan, az élete és szabadsága szempontjából kritikus szituáció különlegességének megfelelően viselkedő, a vérmérsékletével összhangban természetesen megnyilvánuló, felháborodott férfit, aki őszinte felindultsággal utasítja vissza az őt ért igaztalan vádakat.

 

A vádbeszédben ügyész úr nemcsak a szembesítésen résztvevő személyek gesztusait, testtartását, beszédmódját elemzi. Túllép ezen. Felidézi a szembesítés egyik mozzanatát, amikor a IV. rendű vádlottnak azt a kérdést teszik fel, hogy noha 2009 nyara óta nem találkozott a szembesítés idején letartóztatásban lévő Hagyó Miklóssal, mégis fél tőle, aminek okát a védővel való konzultáció után sem jelöli meg. „Van, amikor a hallgatás is beszédes. Ez az elhallgatás is ilyen” – hallhattuk. B.. Zsolt hallgatásából „csak arra tudok következtetni”, - mondja ügyész úr – „hogy az eljárás során is történt kísérlet B.. Zsolt befolyásolására.”   Nem találok elfogadásra érdemes magyarázatot arra, vajon mi akadályozhatta meg a védett helyzetben lévő, a hatóság támogatását élvező, bár hatósági védelmet korábban nem kérő IV. rendű vádlottat abban, hogy ha már a félelmét hangoztatja, annak okát is megjelölje. Még kevésbé fogadható el a nyilvánvalóan illogikus ügyészi következtetés, amely abból von le Hagyó Miklós terhére szóló következtetést, hogy a IV. rendű nem feltárja, hanem elhallgatja az állítólagos tényeket.

 

Az érvelésben ezután következik ügyész úr gondolatkísérlete, amit kénytelen vagyok szó szerint idézni. Eszerint „Ha B.. Zsoltot terhelő vallomása megtételében valóban az motiválta volna, hogy vélt hatósági elvárásoknak feleljen meg, ezekre a kérdésekre is Hagyó Miklóst terhelő vallomást kellett volna tennie. Ezt azonban nem tette, a kérdésre adott válasza előtt jelenleg nem ismerhető körülményeket fontolt meg és beszélt meg védőjével, tehát válaszát nem úgy alakította ki, mintha vélt hatósági elvárásoknak kívánna megfelelni. Ebből adódik az az általánosítható következtetés is, hogy B.. Zsolt vallomását nem a vélt hatósági elvárásokra, hanem saját élményanyagára alapította.”

 

Különös helyzet, még különösebb logika. Ha jól értem, a vádhatósági megállapítás alapja az, hogy a IV. rendű vádlott arra a kérdésre, miért fél, nem mond semmit, és mivel nem mond semmit, ezzel éppen azt igazolja, hogy amikor beszél, az igazat mondja. Kérdésem, ha egyszer ügyész úr a IV. rendű vádlott hallgatásából azt a következtetést vonja le, hogy egyéb kérdésekben az igazat mondja, vajon milyen következtetésre jutott volna akkor, ha a IV. rendű vádlott a kérdésre nem hallgatással, hanem valamilyen ellenőrizhetetlen, de az I. rendű vádlottat terhelő állítással válaszol? Arra talán, hogy B.. Zsolt állítása valótlan és ezért ő maga nem szavahihető?

 

6) A Központi Nyomozó Főügyészség nyomozást megszüntető határozatának értékelése:

 

A) Mivel a Központi Nyomozó Főügyészség által lefolytatott nyomozás megszüntetéséről szóló határozat becsatolásra került és ezért a bizonyítási anyag részévé vált és a vádbeszédben is jelentős hangsúlyt kapott, védőként nyilván nem tekinthetek el az értékelésétől, bár előre kell bocsátanom, s ez nyilván nem lesz meglepetés, a nyomozás tényét és a határozat tartalmát az ügyész úr álláspontjától homlokegyenest eltérően ítélem meg.

 

A Központi Nyomozó Főügyészség 2015. június 25-én a gazdálkodó szervezet önálló intézkedésre jogosult dolgozója által elkövetett vesztegetés bűntette miatt indított bűnügyben megszüntetett egy 2012. november 9-én 1.Nyom.1137/2012. számon elrendelt nyomozást, mert mint azt a főügyészségi  határozat kimondja, a nyomozás adatai alapján nem állapítható meg bűncselekmény elkövetése és a további eljárástól sem várható eredmény.

 

Az indokolás bevezető része kitér az előzményekre. Megállapítja a Hagyó Miklós és társai ellen 2012. január 10-én történt vádemelés tényét, ismerteti azt, hogy a vádirat szerint B.. Zsolt, 2008-ban a BKV megbízott vezérigazgatójaként, majd 2009-ben is 15 millió forintot juttatott Hagyó Miklósnak. Az indokolás utal B.. Zsoltnak a továbbított pénz eredetére vonatkozó nyomozati vallomására, majd értékelés nélkül megjegyzi, hogy a pénzösszeg forrásának tisztázására a korábbi eljárásban nem került sor, ezért a Legfőbb Ügyészség Kiemelt és K..i Ügyek Főosztálya az ügyet a hatáskörébe vonta, majd a Központi Nyomozó Főügyészség hatáskörébe utalta.

 

Az indokolásban az ügyészség a nyomozás elrendelésének valós okát nem jelöli meg, azt homályban hagyja, s mint említettem, csak arra utal, hogy az alapügyben a pénz eredetének büntetőeljárási vizsgálata elmaradt, később azonban a Legfőbb Ügyészség valamilyen közelebbről meg nem határozott okból szükségesnek ítélte a Hagyó Miklósnak juttatott pénz származásának tisztázását. 

 

B) A pénzforrás személyi és tárgyi körülményeinek felderítését célzó vizsgálat elrendelésének időpontja, mint szó volt róla, 2012. november 9. napja. A BKV ügy nyomozása 2009 áprilisában indult, a IV. r. vádlott 2010. február 24-én tesz először gyanúsítottként vallomást a vesztegetésről (egyáltalán nem a korrupciós ügy gyanúsítottjaként) nem hallgatva el azt sem, kitől és milyen körülmények között jutott vagyoni előnyhöz. Ebben az irányban azonban nyomozás egyáltalán nem folyt. A jelen ügyben közel két év múlva történt vádemelésig, majd utána sem látta senki törvényes feladatának azt, hogy tisztázza, miként jutott a IV. rendű vádlott a vesztegetési pénzhez, holott B.. Zsolt nyomozati vallomása valóságának elfogadása esetén magas beosztású gazdasági vezetők büntetőjogi felelősségre vonását tette volna szükségessé.

 

2012 júniusában megkezdődik a bírósági eljárás, majd 2012 szeptemberében Hagyó Miklós megteszi a vallomását, melyben többször visszatér arra a kardinális kérdésre, nem érti, miért maradt el a IV. rendű vádlott nyilatkozatainak ellenőrzése, miért nem folytattak nyomozást az állítólagos vesztegetési pénz eredetének tisztázása érdekében. Hagyó Miklós a tárgyalási vallomását 2012. szeptember 13-án fejezte be. A tanács elnöke a vallomás utolsó mondatának elhangzása után nyomban a tárgyaláson jelen lévő ügyészhez fordult azzal a kérdéssel, folyik-e eljárás a vesztegetési pénz származási helyeként megjelölt Synergon Nyrt. és annak volt vezérigazgatója büntetőjogi felelősségre vonásával kapcsolatban, mire azt a választ kapta, hogy „a Synergon Nyrt. kapcsán a Központi Nyomozó Főügyészségen nincs folyamatban nyomozás, így a nyomozásról nincs további tudomásom.”

 

Közbevetőleg, az iratok azt tanúsítják, hogy 2010. május 19-én a jelen ügy nyomozati iratait (3023/2009.bü.) a rendőrség hatásköri okból, Hagyó Miklós tisztségére tekintettel egyebek között azért küldte meg a Budapesti Nyomozó Ügyészségnek, mert a nyomozás adatai szerint a BKV Zrt. szoftverbeszerzésre kiírt pályázatán nyertes Synergon Nyrt. vezérigazgatója L.. Márk a szerződéskötésért mintegy kétszer 15 millió forintot juttatott Hagyó Miklósnak.

 

Másnap, tehát 2012. szeptember 14. napján Tanácselnök Asszony a Budapesti Nyomozó Ügyészséget kereste meg arra a kérdésre várva választ, folyik-e, s ha igen ki ellen eljárás, meghallgattak-e bárkit gyanúsítottként vagy tanúként. A Budapesti Nyomozó Ügyészség megbízott vezetője dr. Grim Zsolt nem büntető, hanem ún. igazgatási számon (Ig.211/2012.) 2012. szeptember 25-én kelt válaszában azt a tájékoztatást adta, hogy a Budapesti Nyomozó Ügyészség a hozzá a Budapesti Rendőr-főkapitányságtól érkezett iratokat 2010. június 7. napján továbbította a Központi Nyomozó Főügyészségre, mégpedig a 477/2010. számra, amely a jelen ügyben lefolytatott nyomozati eljárás központi nyomozó főügyészségi száma. 

 

C) Az adatok összevetéséből kiderül, hogy a Központi Nyomozó Főügyészség 2010 júniusa és 2012 novembere között nem folytatott nyomozást a IV. rendű vádlott L.. Márkra vonatkozó állításai igazságtartalmának tisztázására, tehát azért, megfelelhet-e a valóságnak, hogy a Synergon Nyrt. vezérigazgatója L.. Márk a B.. Zsolttal történt előzetes egyeztetést követően 2008-ban közvetlenül Hagyó Miklósnak, majd pedig a IV. rendű vádlottnak adott 15-15 millió forintot úgy, hogy a pénz további sorsával tisztában volt.

 

Az általunk ismert iratok szerint nyomozásra még ekkor, tehát Hagyó Miklós 2012. szeptemberében elhangzott és a tények tisztázását az ügyészségen számon kérő vallomása után sem került sor. Ehhez meg kellett várni B.. Zsolt tárgyalási vallomását és Hagyó Miklós észrevételeit, melyekben a vádlott ismét nagy nyomatékkal igényelt választ arra a kézenfekvő kérdésre, miért nem vizsgálta a nyomozást folytató Központi Nyomozó Főügyészség L.. Márk szerepét és ezzel együtt miért maradt el a IV. rendű vádlott nyomozás során tett vallomásának az ellenőrzése.

 

Majd amikor a nyomozást 2012. november 9-én elrendelték (fogalmazhatnánk inkább úgy is, hogy amikor a 477/2010. számú aktát hosszú és megindokolhatatlan késlekedés után újranyitották), itt a bíróság előtt is igyekeztek homályban tartani az ügyészség valós szándékait és célját. Már javában és nagy erőkkel folytatták a Synergon vezérigazgatója és B.. Zsolt feltételezett korrupciós kapcsolatának a korábbi nyomozásban érdemben nem kutatott részleteire vonatkozó vizsgálatot, leginkább a IV. rendű vádlott évekkel korábbi kijelentésének kiterjedt nyomozási kontrollját, amikor 2013. január 22-én a tényállás, közelebbről a Synergon és a BKV üzleti kapcsolatának a tisztázása érdekében bizonyítási indítványt terjesztettünk elő, kérve a BKV és a Synergon szerződéseinek, a két céget érintő közbeszerzési eljárások iratainak a beszerzését. Ekkor a tárgyaláson jelen lévő ügyész a bizonyítási indítványunk elutasítását indítványozta arra utalva, nem világos számára, hogy a dokumentáció beszerzésével a védelem milyen tényt kívánt igazolni és az iratok az eljáró bíróság munkáját megterhelve megakasztanák a tárgyalási folyamatot.

 

A bírósági eljárással csaknem egyező ideig, több mint két és fél évig, összesen 31 hónapig tartó nyomozást a Központi Nyomozó Főügyészség 2015. június 23-án a vád szempontjából eredménytelen megszüntető határozattal zárta le úgy, hogy a Synergon Nyrt. volt vezérigazgatójának tanúként való kihallgatásáig sem jutott el.

 

D) Pedig amint az a megszüntető határozat indokolásából kiderül, az ügyészség az áhított eredmény elérése érdekében rendkívüli erőfeszítéseket tett és mindazokat az általunk ismert és nem ismert lehetséges nyomozati eszközöket igénybe vette, melyeket a modern állam személyi és tárgyi feltételrendszere biztosít számára. A Központi Nyomozó Főügyészség technikai lehetőségeit, az államszervezet különböző ágainak teljes nyilvántartási és ellenőrzési rendszerét, a hatóságok elektronikus adatbázisait és – megismerve és megtapasztalva a jelen ügyben eljáró hatóságok, a rendőrség és az ügyészség egyirányú, ugyanakkor megingathatatlan eltökéltségét – nyilván olyan eszközöket is, melyekről a nyomozás megszüntetéséről szóló határozat mélyen hallgat.

 

Az indokolás több mint 12 oldalon keresztül sorolja fel a Központi Nyomozó Főügyészség által lefolytatott bizonyítási cselekményeket. Mindjárt az 1. pontban a következő olvasható: „Beszereztük a BKV Zrt. és a Synergon Informatikai Nyrt. között létrejött szerződések iratait, valamint a szerződéskötési folyamatra vonatkozó iratokat.” (határozat 3. oldal 7. bekezdés).  Ehelyütt szeretném a Tisztelt Törvényszék emlékezetébe idézni a 2013. január 22-én szóban elhangzott és a két cég közötti szerződéses kapcsolat dokumentációjának beszerzésére vonatkozó bizonyítási indítványunk előterjesztését követő ügyészi nyilatkozatot, amely a bizonyítási indítványunk teljesítésével kapcsolatban az indítvány célszerűségét és teljesíthetőségét illetően olyan időpontban hangoztatott kételyeket, amikor az ügyészség az általa hónapokkal korábban elrendelt és gőzerővel folytatott nyomozásban talán éppen a bíróságon kifogásolt bizonyítási cselekményt foganatosította.

 

A nagy szellemi és fizikai energiákat mozgósító, párját ritkító céltudatossággal lefolytatott nyomozásban a Központi Nyomozó Főügyészség iratokat gyűjtött össze, kihallgatta a BKV és a Synergon érintettnek gondolt volt vezető beosztású munkatársait, beszerezte a IV. rendű vádlott tanúként is kihallgatott volt titkárnőjének határidőnaplóját, a B.. Zsolt számítógépéből kinyert határidős bejegyzések adatait, ismét kihallgatta a IV. rendű vádlott volt gépkocsivezetőjét, L.. Márkra és a Synergon Nyrt-re összpontosítva áttekintette a gépjármű nyilvántartási rendszert, információkat kért és kapott a Synergon Nyrt. gépjármű nyilvántartási rendszeréből, meghallgatta a Synergon Nyrt. korabeli gépjármű ügyintézőit, igénybe vette a Netzsaru adatbázisát, a jármű-nyilvántartási rendszert, a Belváros-Lipótváros Közterület-felügyeletének adatállományát, megkereste az Alkotmányvédelmi Hivatalt az épületein elhelyezett kamerarendszer felvételeinek beszerzése céljából, telefontársaságokat a telefonforgalmazási információk közlése érdekében, megkereséseket intézett Magyarország összes pénzintézetéhez, hogy L.. Márk bankszámlaforgalmát kontrollálja, lefoglalta és elemezte a Synergon Nyrt. és leányvállalatai bankszámlaforgalmi adatait, anya- és leányvállalati, továbbá partnercégektől származó bizonylatokat, szerződéseket, teljesítés-igazolásokat szerzett be, ha szükségesnek látta (és annak látta), esetenként házkutatásokat foganatosított, további adatgyűjtéseket végzett, tüzetesen átvizsgálta a Synergon Nyrt. gyanúsnak minősített szerződéses partnereinek elérhető könyvelési anyagát, bankszámla forgalmát, tanúként hallgatta ki e cégek volt tulajdonosait, ügyvezetőit, kézbesítési megbízottait, felszámoló biztosait.

 

E) Feltehető a kérdés, vajon mi volt a tényleges célja ennek a nagy elszántsággal elvégzett, különleges erőfeszítéssel lefolytatott és most már a látszat szerint elsősorban L.. Márk személyére koncentrálódó nyomozásnak?

 

A valós tények, idejétmúlt, ma már alig használt és hitelét vesztett, a büntetőeljárási törvényből is réges-régen száműzött szóval élve, az igazság feltárása? Korántsem. Az igazság a nyomozó apparátust, a rendőrséget, illetőleg az ügyészséget nem érdekelhette.

 

Ha ugyanis a nyomozó hatóság, majd pedig az ügyészség elfogulatlanul, tárgyszerű és befolyásmentes érdeklődéssel fordult volna a IV. rendű vádlottnak a nyílt nyomozásban először 2010. február 24-én, majd pedig később több, egymástól eltérő változatban is elmondott vallomása felé, ki akarva deríteni, igazat mond-e a IV. rendű vádlott az aktív vesztegető szerepéről, tevékenységéről, vele való kapcsolatáról, akadályozta, akadályozhatta-e az ügyészséget bármi vagy bárki abban, hogy nyomozást folytasson le a konkrét állítások alapján? Semmi és senki.

 

Már csak azért sem állhatott volna senki egy ilyen alapos, személyre, pozícióra és tárgyra való tekintet nélküli vizsgálódás útjába, mert a IV. rendű vádlott vallomásában lévő részletek kivizsgálása a hatóságok tagjainak törvényes kötelezettsége volt.

 

Az eljáró hatóságok, hivatalos személyek hivatali eljárásuk során jutottak az elkövető személyének pontos megjelölését is magában foglaló, súlyos bűncselekmények elkövetésére utaló információk birtokába. Az volt a feladatuk, hogy célirányos személyi szelekció nélkül, a szakmai szabályok következetes betartásával elvégezzék a nyomozást, a rendelkezésükre álló, és az újabb nyomozásban már kínos precizitással felhasznált eszközökkel feltárják a tényeket és pontról-pontra ellenőrizzék B.. Zsolt állításainak egészét és részleteit. Azokat a részleteit is, amelyek a IV. rendű vádlott vallomásában Hagyó Miklóst érintették, s azokat a mozzanatokat is, amelyek a pénzforrás személyi és tárgyi részleteire vonatkoznak.

 

Mint láttuk, tapasztalhattuk és tudjuk, messze nem ez történt. A jelen ügy nyomozásában a rendőrség és az ügyészség a IV. rendű vádlott vallomását kettéválasztotta. Nagy erőfeszítéseket tett azért, hogy B.. Zsoltnak a Hagyó Miklósra vonatkozó állításait bebizonyítsa, ugyanakkor gyakorlatilag ügyet sem vetett a B.. Zsolt által elmondott eseménysor elején lévő személyekre. A nyomozás iránya a B.. Zsolt által különféle változatokban előadott, megmagyarázhatatlanul egyre részletgazdagabb és az I. rendű vádlottat az idő előrehaladtával mindinkább terhelő történet egészének vizsgálata helyett kizárólag arra összpontosult, mit is állított a IV. rendű vádlott Hagyó Miklósról.

 

Az „output” B.. Zsolt által előadott változatának hitelesítése a nyomozó hatóságok, a rendőrség és az ügyészség számára mindennél fontosabbá vált, az eljáró hatóságokat viszont az „input” nem foglalkoztatta. A IV. rendű vádlott vallomását nem ellenőrizték, a  rutinszerű nyomozati cselekmények közül egy-két szerződés áttekintésén kívül kizárólag a Synergon Nyrt. és a BKV bankszámla forgalmát kontrollálták, erről több jelentés is készült, később azonban az ilyen jellegű ügyek nyomozásában szokásos eljárási cselekmények (dokumentumok, főleg szerződések, teljesítés igazolások, bizonylatok beszerzése, házkutatások, lefoglalások, tanúk meghallgatása, telefonforgalmazás ellenőrzése stb.) foganatosítása is elmaradt. 

 

A IV. rendű vádlott 2010. február 24-én tett először a vesztegetési cselekményre vonatkozó vallomást a pénz forrásának személyi megjelölésével. Érdemi nyomozás azonban a pénzeredetre vonatkozó állítás ellenőrzésére nem folyt, s ezen az a tény sem változtatott, hogy a rendőrségtől áttétellel megkapott iratokat 2010. júniusában a Budapesti Nyomozó Ügyészség a Központi Nyomozó Főügyészséghez továbbította, ellenkezőleg, a vesztegetési cselekményekkel kapcsolatos nyomozás teljesen egyoldalúvá vált, kizárólag Hagyó Miklós büntetőjogi felelősségének ténybeli, bizonyítási és jogi megalapozását célozta.  A több tízezer oldalra rúgó nyomozati anyagban a Synergon Nyrt.-t érintő néhány okirat begyűjtésén és a már említett bankszámla-forgalom többszöri értékelésén túlmenően a szorgos kutató nem találhat olyan dokumentumot, amely a bejövő pénz eredetének vizsgálatával összefüggő nyomozati cselekmény lefolytatására utalna. Az input oldal vizsgálata ad acta került.

 

F) Már lezárt nyomozást általában akkor indítanak el ismét, ha új bizonyíték merül fel és olyan, korábban nem ismert tény vagy tények válnak ismertté, illetve korábbi tények olyan új megvilágításba kerülnek, amelyek a nyomozás során kialakult nyomozati álláspont felülvizsgálatát teszik indokolttá. A 2012. november 9-én, a vesztegetés miatt 1137/2012. számon elindított nyomozás elrendelésére, amely mint említettem, nem tekinthető másnak, mint a Központi Nyomozó Főügyészség 477/2010. számú eljárása továbbfolytatásának, egészen különös okból került sor. Nem azért, mert releváns új tény adódott, vagy új bizonyíték került elő, azért sem, mert egy korábbi, jelentősnek értékelt bizonyíték bizonyító ereje változott meg, hanem azért, mert az ügyészség csúcsszerveinek a bírósági tárgyalás megindítását követően kialakult megítélése szerint B.. Zsolt vallomásának hitelességét egy újraindított nyomozás keretében kell kontrollálni és nyilván megerősíteni. Ezt a szándékot a nyomozás megszüntetéséről szóló határozat indokolásának 1-3.oldalán olvasható ismertetés kétség nélkül igazolja. Itt ugyanis a IV. rendű vádlottnak a jelen ügy nyomozása során tett vallomásai releváns tényállításainak tömör összefoglalása olvasható azoknak az ellentmondásoknak a megjelölésével, amelyek feloldását az ügyészség a nyomozástól várta. Bár mint arra később utalok, a nyomozás indokaként megjelölt bűncselekmény megnevezése cáfolni látszik, a nyomozás ismételt megindításának vélhető, közelebbi, ám csak közbülső céljául formálisan az szolgált, hogy a Synergon Nyrt. korábbi vezérigazgatóját terhelő bizonyítékokat összegyűjtsék.  

 

Az ennél fontosabb cél azonban nyilvánvalóan az volt, hogy az alapügy nyomozása során tudatosan, ám megindokolhatatlanul elmulasztott nyomozati cselekmények utólagos pótlásával és a bizonyítás körének lehető legszélesebb kiterjesztésével összegyűjtsék azokat a bizonyítékokat, amelyek a IV. rendű vádlott nyomozás során tett, Hagyó Miklóst terhelő vallomásait a tárgyalási visszavonás ellenére megerősítik és ezáltal a Hagyó Miklóssal szembeni legfontosabb vádpontot hitelessé tegyék. S mindezt a Kecskeméti Törvényszék előtt folyó büntetőeljárással párhuzamosan, mintegy megkettőzve a bizonyítási eljárást. A megszüntető határozat indokolásából egyértelműen kitűnik, hogy folytatták azt a nyomozást, melyet 2011 októberében befejeztek, lezártak és vádemelésre alkalmasnak találtak.

 

Az eseménytörténet, melyet a IV. rendű vádlott a jelen ügyben előterjesztett és a védelem álláspontja szerint megalapozatlan vádirat megszerkesztésének alapjául szolgáló nyomozati eljárásában változó tartalommal elmondott, olyan – a védelem álláspontja szerint egyébként utóbb semmivel sem bizonyított – vesztegetési láncolatot ír le, melynek kiindulópontja egy gazdálkodó szervezet vezető állású dolgozója (a Synergon Nyrt. vezérigazgatója), közvetítője és egyúttal egyik címzettje egy másik gazdálkodó szervezet vezetője (B.. Zsolt), majd végpontja egy vezető beosztású hivatalos személy (Hagyó Miklós). Ebben a többszereplős, összetett viszonyrendszerben a sor elején van egy aktív vesztegető, a sor végén egy passzív vesztegető és közepén áll a IV. rendű vádlott, aki aktív és passzív vesztegető egy személyben. (Megjegyzem, az alaphelyzetet szándékosan nagyon leegyszerűsítettem, mivel a történeti tényállás valósága esetén a részvevők állására, beosztására, egymáshoz való konkrét viszonyára tekintettel egy meglehetősen komplex büntetőjogi minősítési helyzet jön létre, melynek értékelését itt és most mellőzöm, mert eltérítene mondanivalóm lényegétől.) 

 

G) A megszüntető határozat rendelkező részében megnevezve, majd pedig az indokolás 2. bekezdésében a törvényhely pontos megjelölésével olvasható, milyen bűncselekmény miatt döntöttek úgy, hogy továbbviszik a korábban már lezárt nyomozást. A nyomozás elrendelése az 1978. évi IV. törvény 252. §-ának (1) bekezdésébe ütköző gazdálkodó szervezet önálló intézkedésre jogosult dolgozója által elkövetett vesztegetés bűntettére hivatkozással történt. (Arra, hogy a nyomozás a jelzett bűncselekményen felül más bűncselekmény miatt is megindult volna, nincs utalás.) 

 

Az elkövetéskor hatályos Btk. 252. § (1) bekezdésében megjelölt törvényi tényállás alanya tettesként passzív vesztegető lehet.  A most ismertetett láncolatban passzív vesztegetői pozícióban gazdálkodó szervezet önálló intézkedésre jogosított dolgozójaként csakis B.. Zsolt jöhet szóba, senki más.  Az a B.. Zsolt, aki a jelen ügy IV. rendű vádlottja, és aki a jelen ügy nyomozása során 2010. februárjától mindarról beszámolt, ami miatt a Központi Nyomozó Főügyészség a már folyó bírósági eljárásban újra nyomozni kezdett. Olyan ügyben fogott tehát újra nyomozásba a Központi Nyomozó Főügyészség, amelyet egyszer már befejezett és vádirat benyújtásával elbírálásra a Kecskeméti Törvényszék elé bocsátott és lényegében olyan személy ellen (B.. Zsolt), akinek a vesztegetési ügyét formális határozattal a mai napig nem zárta le.

 

Megjegyzendő, hogy a felderíteni szándékozott bűncselekmény, a gazdálkodó szervezet önálló intézkedésre jogosult dolgozója által elkövetett vesztegetés bűntette nem igényelt volna semmilyen további nyomozást, hiszen B.. Zsolt a rendőrségen, majd az ügyészségen a szabadságának elvesztésétől való félelméből adódó fenyegetettségi helyzetében mindenkor készségesnek mutatkozott annak felvállalásában, hogy ő a Synergon Nyrt. vezérigazgatójától az előny ígéretét, majd pedig magát az előnyt elfogadta.

 

Az más, és jelen témánk szempontjából mellékes kérdés, hogy az ügyészség a vesztegetés miatt – feltételezésem szerint az érintett nyomozati közreműködésének bármikor visszavonható ellentételezéseként – a IV. rendű vádlottal szemben nem emelt vádat, illetőleg a II. vádpont történeti tényállását olyan szűkre szabottan fogalmazta meg, hogy a vádban meghatározott tényállás alapján a Be. 2. § (2) bekezdésére is figyelemmel a IV. rendű vádlottal szemben a bíróság a vesztegetés bűntette miatt semmiképpen se hozhasson marasztaló ítéletet.

 

Az külön elemzést igénylő, megválaszolatlan, viszont az ügyészségi szándékokat minősítő kérdés, miért nem került sor a IV. rendű vádlott büntetőeljárási helyzetének rendezésére. Mivel a több mozzanatú, komplex jogi megítélésű vesztegetési cselekménye(i) miatt gyanúsítottként nem vonták őt felelősségre, ugyanakkor a nyomozást alakszerű határozattal sem szűntették meg, a vádemelésig, sőt azon túl is fenntarthatták a fenyegetettségi helyzetét, ami a IV. rendű vádlott bizonytalanságát fokozta és érdekeltté tette abban, hogy a nyomozati vallomásának a lényegén még a nyomozás lezárását követően se változtasson. Fontosnak tartom leszögezni, hogy a IV. rendű vádlott fenyegetettsége érdemi ügyészségi határozat hiányában annak ellenére nem szűnt meg, hogy a vádképviseletet ellátó ügyész végindítványában milyen álláspontot foglalt el, s bár a Tisztelt Törvényszék 2012. október 11-én nyújtott a vádlottnak bizonyos büntetőjogi tájékoztatást a vádiratban szereplő cselekmény büntethetőségének kizárásáról, ez a felvilágosítás az ügyészséget semmiben sem kötötte és nem köti ma sem. A teljesség kedvéért, de a probléma érdemi kifejtése nélkül meg kell jegyeznem, hogy a IV. rendű vádlott vallomásában leírt tényállás alapján olyan büntetőjogi értékelés is igazolható, amelyre az 1978. évi IV. törvény 255/A. §-a nem alkalmazható.

 

Nincs olyan tételes törvényi szabály, hogy a bírósági eljárással egyidejűleg a nyomozást lefolytató hatóság ne nyomozhatna ismét és bár a magyar büntetőeljárás rendszerével és elveivel aligha kompatibilis, formálisan az sincs megtiltva számára, hogy a bírósági tárgyalás idején a már lezárt nyomozást folytassa. Teheti ezt akár úgy is, mint cselekedte most, hogy az újranyitott nyomozást formálisan új ügyként adminisztrálja. Az ügyészség eme eljárása azonban konkrét tiltó norma hiányában sem törvényes, mert a jogszerű indokkal alá nem támasztható, több mint két és fél éven át tartó, a bírósági eljárással párhuzamosan lefolytatott nyomozás – a kimenetelétől teljesen függetlenül - összeegyeztethetetlen a tisztességes eljárás követelményével, ezzel együtt sérti a jogbiztonságot, a védelemhez való jogot, és ki kell mondanom, messzemenően nem fair a bírósággal szemben sem.

 

Mondom mindezt annak tudatában, hogy a megszüntető határozat sem a maga egészében, sem részleteiben nem kedvezőtlen a védelem számára részint azért, mert a határozatban nincsenek terhelő következtetés levonására alkalmas megállapítások, részint azért, mert esetenként cáfolva a IV. rendű vádlott nyomozati állításait, tovább erősítik a vádlott nyomozati vallomásának hitelességével szemben eddig is okkal  támasztott kételyeket. 

 

H) Mivel a Tisztelt Törvényszék az előtte folyó bizonyítási eljárásban a megszüntető határozat indokolásában olvasható nyomozati cselekményeket nem maga foganatosította, a szóban forgó nyomozás iratait sem ismerte meg, a határozatban megjelölt bizonyítási cselekmények törvényességéről sem volt módja meggyőződni, a határozat, nyilván mint okirati bizonyíték használható fel. Ezzel együtt szép számmal szerepelnek benne értékelhető és figyelemre méltó megállapítások, melyek közül a – Tisztelt Törvényszék figyelmébe ajánlom a következőket.

 

• A IV. rendű vádlott jelen ügyben a nyomozás során tett vallomásával ellentétben a L.. Márk és B.. Zsolt egymással történt megismertetését illetően a Synergon Nyrt. volt vezetői közül sem S.. Attila, sem pedig S.. Attila nem támasztotta alá, hogy ebben szerepet játszottak volna.

 

• A IV. rendű vádlott megbízott vezérigazgatói időszakában személyi sofőrként dolgozó F.. József L.. Márkot nem ismeri, vele nem találkozott és azt sem tudta megerősíteni, hogy amikor a főnökével 2009-ben több ízben a Falk Miksa utca környékén járt, akkor látta volna a B.. Zsolt által említett és állítólag L.. Márk által vezetett Audi A8 gépkocsit.

 

• L.. Márk tulajdonosként, vagy pedig a Synergon Nyrt. vezérigazgatójaként 2008-2009-ben nem rendelkezett olyan gépkocsival, amely megfeleltethető lenne a IV. rendű vádlott által a nyomozati eljárásban leírt gépkocsinak.

 

• L.. Márk az új nyomozásban a Központi Nyomozó Főügyészséghez intézett  okirati bizonyítékként értékelhető írásbeli nyilatkozata szerint
  • Hagyó Miklóst személyesen nem ismeri, vele nem találkozott, telefonon sem beszéltek egymással és e-mail kapcsolatban sem volt vele;
  • B.. Zsolttal 2008 novemberében találkozott személyesen, pénzt, előnyt neki nem adott, nem ígért, közöttük ilyen természetű beszélgetésre nem került sor;
  • A Synergon Nyrt. először 2010-ben bocsátott rendelkezésére Audi A8 típusú személygépkocsit;
  • Az állítólagos vagyoni előny juttatása célszerűtlen lett volna, mert az előnynek a szerződési értékhez viszonyított magas aránya meghaladta volna az elérhető nyereséget.

 

A határozat szerint „A nyomozás egyebekben nem eredményezett olyan bizonyítékot, amely egyértelműen cáfolta volna a B.. Zsolt vallomásában előadottakat, ugyanakkor olyan bizonyítékokat sem volt lehetséges beszerezni, amelyek alátámasztották volna azt, hogy B.. Zsolt az általa elmondott módon Hagyó Miklósnak juttatott összeget L.. Márktól kapta, illetőleg L.. Márkot kérte meg, hogy a neki felajánlott 15 millió Ft összeget közvetlenül Hagyó Miklósnak adja át. Fentiek alapján a nyomozás eredményeként a gazdálkodó szervezet önálló intézkedésre jogosult dolgozója által elkövetett vesztegetés bűntettének elkövetése nem volt bizonyítható, és ilyen eredmény az eljárás folytatásától sem várható.

 

Ami nem bizonyosodik be, az a büntetőeljárási szabályok szerint nincs. A megszüntető határozat szerint B.. Zsolt részére Nokiás dobozban pénzátadás nem történt. Az ügyészség mégis arról akarja meggyőzni a bíróságot, és azt akarja kimondatni a Törvényszékkel, hogy a IV. rendű vádlott azt a pénzes dobozt továbbította Hagyó Miklósnak, amit át sem vett.

 

Hagyó Miklós nem követett el vesztegetést, ezért felmentését indítványozom.

 

 

IV. A Hagyó Miklóst terhelő 1/A. vádpont 14. alpontja - C.C.SOFT Kft.

 

1. A vád:

 

A) A nyomozó hatóság a 2010. május 14. napi kihallgatáson ügyfelemmel az alábbi gyanúsítást közölte:

„a C.C. Soft Kft. által elkészített HÉV utastájékoztató rendszere vonatkozásában az alapvető elvárásoknak sem megfelelő és el nem végzett munka ellenére, az ön nyomásgyakorlására B.. Zsolt műszaki vezérigazgató-helyettes leigazolta a teljesítést azért, hogy a C.C. Soft Kft. jogtalanul jusson a végszámla összegéhez 39,6 millió forint +ÁFA értékben.” (nyomozati irat 64. kötet 43.989. oldal 1. bekezdés)

 

Elöljáróban fontosnak tartom rögzíteni, hogy a Hagyó Miklóssal közölt, idézett gyanúsítást 2010. május 14. napjától a vádemelésig, vagyis 2012. január 10. napjáig, sem a rendőrség, sem a Központi Nyomozó Főügyészség nem módosította.

 

Jól látható ugyanakkor, hogy a gyanúsítás szövege mindennemű konkrétumot nélkülözött, így nem volt megállapítható:

- mikor, ki által kötött szerződés alapján,

- mikor, kinek-kiknek a részvételével és milyen módon került sor a HÉV utas-tájékoztató rendszer kiépítésére,

- hol, mikor, milyen körülmények között, milyen módon és legfőképpen miért gyakorolt nyomást az I. rendű vádlott a IV. rendű vádlottra,

- a IV. rendű vádlott hol, mikor, milyen körülmények között igazolta a teljesítést,

- a C.C.Soft Kft. mikor, milyen körülmények között állította ki a hivatkozott végszámlát, miért a fenti összegről, és ténylegesen kifizetésre került-e részére a számla ellenértéke.

 

A nyomozó hatóság által közölt történeti tényállás tehát oly mértékben hiányos és homályos, hogy meggyőződésem szerint e cselekmény kapcsán, a büntetőeljárási törvény hatályos rendelkezései értelmében, Hagyó Miklóssal szemben a gyanúsítás közlésére sem kerülhetett volna sor.

 

A nyomozó hatóság ilyen irányú mulasztását, ha máskor nem is, de a 2012. január 10. napi vádemelést megelőzően, a Központi Nyomozó Főügyészség is észlelhette, mivel a Be. 43. § (2) bekezdés a) pontjába foglalt előírás ellenére - amely szerint a terhelt jogosult arra, hogy a gyanúsítást, a vád tárgyát, illetőleg ezek módosítását közöljék vele - a BKV és a C.C. Soft. Kft. közötti szerződés kapcsán érdemét tekintve, teljesen más tartalommal emelt vádat Hagyó Miklóssal szemben.

 

B) A 2012. január 10. napi vádirat 19. oldalán található, I/14. vádpont, a BKV által a C.C. Soft Kft.-vel a „Szentendrei HÉV Batthányi tér-Békásmegyer állomások közötti vizuális utastájékoztató rendszer kiépítésére” 2007. július 12. napján megkötött és utóbb 2007. október 3. napján módosított szerződéssel kapcsolatban már a következőket rótta az I. rendű vádlott terhére:

„2007. november végén-december elején Hagyó Miklós I. rendű vádlott behívatta B.. Zsolt  IV. rendű vádlottat a Főpolgármesteri Hivatalba, ahol utasította, hogy intézkedjen a kifizetés iránt és az még K.. előtt történjen meg.... A BKV Zrt.-t ily módon összesen 118.800.000,- Ft vagyoni hátrány érte.”

Egyértelműen megállapítható, hogy a gyanúsítás és a vádirati tényállás között jelentős, lényegi eltérések vannak, mint például:

- Hagyó Miklós konkrétan utasította B.. Zsoltot, vagy a IV. rendű vádlott minden konkrétum nélkül csak úgy érezte, hogy az I. rendű vádlott nyomást gyakorol rá,

- a BKV által ennek következtében elszenvedett vagyoni hátrány összege 39,6 millió forint+ÁFA vagy 118.800.000,- forint,

amely eltérések okára, a vádhatóság sem a vádemeléskor, sem azt követően nem adott magyarázatot. 

 

C) Ilyen előzményeket követően került sor a 2015. szeptember 16. napi vádmódosításra, amelyet a vádhatóság - álláspontom szerint megalapozatlanul - a lefolytatott bírósági bizonyítási eljárás eredményével indokolt. Az ügyészség érvelésével szemben ugyanis a módosított vádirati tényállás nem a lefolytatott bizonyítási eljárás eredményét tükrözi, hanem épp ellenkezőleg, mind a már a nyomozás során rendelkezésre állt, mind a bíróság által lefolytatott bizonyítási eljárás során beszerezett bizonyítékoknak ellentmond.

 

Az is megállapítható továbbá, hogy a vádhatóság a 2015. szeptember 16. napi vádmódosítás során, a 2012. január 10. napi, eredeti vádirati tényállás két érdemi, és mind a vád, mind a védelem szempontjából nézve elengedhetetlenül fontos szereplőjét mellőzte a tényállásból, így abban már sem a biztosító berendezést készítő és üzemeltető osztrák Thales GmbH, sem a C.C. Soft. Kft. állítólagosan a IV. rendű vádlottat „szóban és sms-ben fenyegető” vezetője nem található. Ezeknek a hiányosságoknak a jelentőségére a későbbiekben részletesen kitérek.

 

Mindezeket előrebocsátva, az új vádirati tényállás Hagyó Miklós I. rendű vádlottra nézve a következőket tartalmazza:

„2007. november végén - december elején Hagyó Miklós I. rendű vádlott behívatta B.. Zsolt József IV. rendű vádlottat a Főpolgármesteri Hivatalba, és annak ellenére, hogy B.. Zsolt IV. rendű vádlott figyelmeztette, hogy a teljesítés még nem fejeződött be, arra utasította, hogy vegye át a rendszert és intézkedjen a vállalkozási díj kifizetés iránt. Az utasításra B.. Zsolt IV. rendű vádlott 2007. december 6. napján aláírta a teljesítésigazolást, noha tudta, hogy a próbaüzem még nem telt le, és a rendszer nem teljesíti az elvárt műszaki követelményeket.

 

A teljesítésigazolás birtokában a C.C.Soft benyújtotta 39,6 millió Ft+ÁFA, összesen 47.520.000,- Ft összegű végszámláját, amit a BKV Zrt. 2008. február hó 12. napján kifizetett a faktorcégnek. A követelés faktorálása folytán a C.C. Soft Kft. a számlái alapján a faktorálás díj levonása után járó összegeket 2007. október 26. és 2007. december 14. napján megkapta.

A BKV Zrt. műszaki igényeinek nem megfelelő teljesítést lehetővé tevő szerződésmódosítással, a módosított szerződési követelményeket sem kielégítő teljesítés elfogadásával A.. Attila III. rendű és B.. Zsolt IV. rendű vádlottak a BKV Zrt.-nek összesen 118.000.000,- Ft vagyoni hátrányt okoztak. A teljes vagyoni hátrányból Hagyó Miklós I. rendű vádlott 47.520.000,- Ft vagyoni hátrány okozásában vett részt, amikor utasította B.. Zsolt IV. rendű vádlottat, hogy állítsa ki a teljesítési igazolást és intézkedjen a vállalkozási díj hátralévő részének kifizetése iránt. (feljegyzés 20-22. oldalai)

 

Ha, a jelenlegi, feljegyzés szerinti tényállást az I. rendű vádlott szempontjából nézve összevetjük a korábbi vádirati tényállással, akkor az alábbi módosítások állapíthatóak meg:

• az ügyészség kiegészítette a vádirati tényállást és immár azt állítja: Hagyó Miklós annak ellenére utasította a IV. rendű vádlottat a C.C.Soft. Kft. által készített rendszer átvételére és a vállalkozási díj kifizetésére, hogy idézem: „B.. Zsolt IV. rendű vádlott figyelmeztette, hogy a teljesítés még nem fejeződött be”.
• további eltérés, hogy a tényállás szerint az I. rendű vádlott a IV. rendű vádlottat már nem arra „utasította, hogy intézkedjen a kifizetés iránt és az még K.. előtt történjen meg”, ilyen időbeli kikötést ugyanis a vád már nem tartalmaz, viszont ezzel szemben az utasítás tartalma a következők szerint kiterjesztésre került: „vegye át a rendszert”, „állítsa ki a teljesítési igazolást” és „intézkedjen a vállalkozási díj hátralévő részének kifizetése iránt”.
• végül ugyancsak eltérés, hogy az eredeti vádiratban foglaltakhoz képest a vádhatóság visszatért arra a gyanúsítás szerinti álláspontjára, hogy Hagyó Miklósnak kizárólag a végszámla kiállítását és az abban foglalt 39,6 millió forint + Áfa, vagyis összesen 47.520.000,- forint vagyoni hátrány okozását rója fel.

 

Meggyőződésem szerint a vádirati tényállás felsorolt módosításai - még ha az I. rendű vádlott számára látszólag kedvezőek is - nem a bíróság által lefolytatott bizonyítási eljárás eredményén, hanem kizárólag az ügyészség önkényes bizonyíték-értékelési tevékenységen alapulnak.

 

A több mint 3 évig tartó bírósági eljárás során ugyanis a vádemeléshez képest semmilyen olyan új bizonyíték nem merült fel, amely a B.. Zsolt nyomozati vallomása mellett azt támasztaná alá, hogy Hagyó Miklós a vádirat szerint utasította a IV. rendű vádlottat. B.. Zsolt ugyanakkor a nyomozati vallomását nem tartotta fenn, sőt a 2015. március 12. napi tárgyalási vallomásában azt is határozottan kijelentette, hogy Hagyó Miklós őt semmilyen törvénytelenségre nem utasította, és elnézést kért az I. rendű vádlottól.

 

Ehhez képest tehát, a vádbeszédben elhangzottak ellenére, valójában a bírósági bizonyítási eljárás eredménye alapján csak azt lehetne megállapítani, hogy Hagyó Miklós az I/A/14. vádpontban terhére rótt bűncselekményeket nem követte el.

 

A szóban forgó vádpont kapcsán a perbeszédemet itt lényegében be is fejezhetném, de a vádbeszédben elhangzottakra tekintettel ezt még sem tehetem. Az ügyészség ugyanis e vádpont kapcsán is mindent megtett annak érdekében, hogy a bíróság döntését a bizonyítékokkal szemben, a meggyőződése szerinti tényállás megállapítása irányába befolyásolja.

 

2. A 2012. január 10. napi vádirat szerinti bizonyítékok:

 

A vádhatóság a 2012. január 10. napi vádirat 30. oldal 15. pontjában sorolta fel azokat a bizonyítékokat, amelyek álláspontja szerint „az elkövetési magatartást, annak módját és az okozott vagyoni hátrányt bizonyítják”, ezek az alábbiak:

 

1. D.. Győző tanúvallomása,

2. K.. Tibor tanúvallomása,

3. P.. Flórián tanúvallomása,

4. K.. Géza tanúvallomása

5. a 40., 41., 42., 43. és 44. számú mellékletek.

 

A személyi bizonyítékok körében felsorolt tanúk nyomozati vallomása a Hagyó Miklós terhére rótt elkövetési magatartás szempontjából semmiféle releváns adatot nem tartalmaz. Hagyó Miklós főpolgármester-helyettesként sem a BKV-nál alacsonyabb beosztásban lévő P.. Flóriánnal, illetve K.. Gézával, sem a két gazdasági társaság vezetőjével, D.. Győzővel és K.. Tiborral nem állt kapcsolatban, ilyet maguk a tanúk sem állítottak. Utóbbi tényből következően a tanúknak arra nézve sem volt, nem is lehetett közvetlen rálátásuk, hogy Hagyó Miklós milyen kapcsolatban van a IV. rendű vádlottal, valamint, hogy konkrétan az adott szerződés kapcsán adott-e neki utasítást a rendszer átvételére, illetve a vállalkozási díj kifizetésére.  

 

Ettől függetlenül felhívom a figyelmet arra a tényre, hogy a vádhatóság a 2012. január 10. napi vádat olyan tanúk vallomásával kívánta igazolni, akik közül:

• D.. Győző és K.. Tibor gazdasági társaságok vezetőiként pályáztak az adott beruházás megvalósítására, de nem őket bízták meg a lebonyolítással, így a pályázat elveszítése miatt bevételtől estek el, anyagi veszteséget szenvedtek,

• P.. Flórián és K..i Géza a beruházás előkészítésében, és/vagy kivitelezésében aktívan részt vettek és a meghallgatásukkor is a BKV alkalmazásában álltak, vagyis a saját maguk által elvégzett munkáról és a munkáltatójukról nyilatkoztak.

 

Megállapítható tehát, hogy a tanúk egyike sem tekinthető érdektelennek vagy objektívnak, sőt figyelemmel arra, hogy D.. Győző és K.. Tibor a BKV-s tanúkkal, így K.. Gézával már korábban is munkakapcsolatban álltak, azt mondható, hogy ez a négy személy valójában kifejezetten kontraérdekelt volt abban, hogy a történteket - a saját tevékenységüket is feltárva - a valóságnak megfelelően adják elő. 

A vádemeléskor hivatkozott tanúk vallomásai tehát az I. rendű vádlott terhére rótt magatartás szempontjából nem bírnak jelentőséggel, a III. és IV. rendű vádlott terhére rótt elkövetési magatartásra nézve pedig a tanúk vallomása a különböző okok miatt nyilvánvalóan fennálló elfogultságukra tekintettel, ugyancsak nem vehető objektív bizonyítékként figyelembe.

 

Az okirati bizonyítékokra térve, ha az ügyészség által hivatkozott mellékletek tartalmát megnézzük egy valami leszögezhető: egyetlenegy mellékletekben szereplő okirat sem tartalmaz olyan adatot, amely a Hagyó Miklós I. rendű vádlott terhére rótt elkövetési magatartást bármilyen módon is alátámasztaná, sőt még olyat sem, amelyben Hagyó Miklósra nézve bármiféle utalás lenne. Másképp fogalmazva, azok az okiratok, amelyekre a vádhatóság, mint az I. rendű vádlott büntetőjogi felelősségét igazoló bizonyítékokra hivatkozik, valójában Hagyó Miklósra semmiféle információt nem tartalmaznak, így okszerűen terhelő bizonyítéknak sem tekinthetőek.

 

A mellékletekben megtalálható okiratok mindemellett a beruházás előkészítésével, a szerződéskötéssel és a kivitelezéssel, valamint az azt követő intézkedésekkel kapcsolatos tényadatokat rögzítenek, amelyek a tényállás feltárása szempontjából a III. és IV. rendű vádlottat érintően valóban jelentőséggel bírnak. E vonatkozásban két körülménynek van jelentősége:

 

1. a mellékletekben lévő iratok teljes körű áttanulmányozása eredményeként megállapítható, hogy mind a 2012. január 10. napi, mind a 2015. szeptember 16. napi I/A/14-es tényállás iratellenes állításokat tartalmaz, továbbá mind a két tényállásból hiányoznak olyan, a nyomozás során beszerzett okirati bizonyítékokból egyértelműen megállapítható elemek, - személyek, adatok és események - amelyek hiányában kizárólag a történtek valósággal ellentétes, torz megítélésére nyílik lehetőség

 

2. az iratok jelentős részét - különösen a 41. mellékletet - a BKV és a Diamond Kft. között 2007. július 18. napján megkötött a „Szentendrei HÉV vonal Batthyány tér – Békásmegyer állomás közötti integrált hírközlési diszpécserpult és segélykérő rendszer kiépítése” tárgyú szerződéskötés előzményeire, módosítására és az adott beruházás kivitelezésére vonatkozó iratok képezik, amely szerződéskötés a vádnak nem tárgya, így értelemszerűen sem Hagyó Miklós I. rendű vádlottra, sem a többi vádlottra nem tartalmazhatnak terhelő adatot, a vád alátámasztásául szolgáló bizonyítéknak ezért ugyancsak nem tekinthetőek.

 

Itt utalok arra, hogy a rendelkezésre álló nyomozati iratok alapján megállapítható: a Diamond Kft. lényegében ugyanolyan előkészítési eljárást követően, ugyanolyan feltételek mellett megkötött szerződése, lényegében ugyanazon indokok miatt - Siemens-Trafficom, BKV részéről felmerült hiányosságok - módosítva lett. Aminek pedig még nagyobb jelentősége van, hogy a Diamond Kft. szinte forintra egyező összegű végszámláját megalapozó teljesítési igazolás 2007. december 7. napján kelt - vagyis egy nappal később, mint a C.C. Soft Kft.-é - és azt az I. rendű vádlott terhére rótt teljesítési igazolással egyezően, ugyanúgy teljes névvel aláírta B.. Zsolt és N.. Gábor. Közbevetőleg megjegyzem, utóbbi körülményből arra lehet következtetni, hogy N.. Gábor a C.C.Soft Kft. teljesítési igazolásán se csak szignózott, hanem ugyanúgy másodhelyi aláíró volt.

 

A tényekhez az is hozzátartozik, hogy a BKV Belső Kontroll Igazgatósága ezt a szerződést is vizsgálta, és a BKV vezérigazgatója, dr. K.. István utóbb 2010. március 10. napján több mint egy hónappal a C.C. Soft Kft.-t követően, emiatt a szerződés miatt is feljelentést tett a rendőrségen. A BKV és a Diamond Kft. közötti szerződést vizsgáló 7. számú jelentés megállapításai szerint, a két projekt több ponton is hasonlóságokat mutat egymással.

 

Természetesen, minderre nem azért hívom fel a figyelmet, mert a Diamond Kft.-vel történt szerződéskötés szabályosságát, vagy a cég által végzett tevékenységet vitatom, hanem épp ellenkezőleg. Meggyőződésem szerint - amit a projekt kapcsán keletkezett okirati bizonyítékok is alátámasztanak - a két gazdasági társaság által megvalósított beruházások között valóban szoros összefüggés volt, és ahogy a Diamond Kft. által végzett munka, úgy a műszakilag azzal szoros kapcsolatban álló, C.C Soft. Kft. teljesítése sem valósított meg bűncselekményt.

 

A BKV és a Diamond Kft. közötti szerződésre megállapítható tények jelentősége az, hogy ismételten nem tudhatjuk, a sok hasonlóság ellenére, mi volt annak az abszolút önkényes ügyészi döntésnek a hátterében, ami alapján az egyik szerződésből a vád egyik központi eleme lett, a másik szerződés kapcsán pedig tudomásom szerint gyanúsítás közlésére sem került sor.  

 

A vádirati bizonyítékokat számba véve, mindesetre összefoglalva megállapítható: a Központi Nyomozó Főügyészség a BKV és a C.C. Soft Kft. közötti szerződésre vonatkozóan, 2012. január 10. napján úgy emelt vádat Hagyó Miklóssal szemben, hogy az I. rendű vádlott terhére rótt elkövetési magatartást kizárólag egy személy, a IV. rendű vádlott önmagának is többszörösen ellentmondó nyomozati vallomására alapította. 

 

3. Az I. rendű vádlott terhére rótt elkövetési magatartás:

 

A gyanúsításban, illetve a különböző vádirati tényállásokban foglaltakra tekintettel, elöljáróban, szükségesnek tartom rögzíteni az alábbi tényeket:

 

1. Az I. rendű vádlott az adott projekt, vagyis a HÉV vizuális utastájékoztató rendszerének kiépítésében, sem az előkészítés, sem a pályáztatás fázisában, sem pedig a C.C. Soft Kft.-vel történő szerződéskötési folyamatban nem vett részt, ugyanúgy, ahogy annak megvalósítási fázisában sem egyeztetett róla senkivel. Ezt cáfoló, ezzel ellentétes tartalmú bizonyíték a nyomozás és a bíróság által lefolytatott bizonyítási eljárás eredményeképpen sem merült fel, más szóval ilyen bizonyíték nincs, sőt erre még a vádhatóság sem hivatkozott.

 

2. Hagyó Miklós a tényállásban foglaltakról ebből következően semmilyen közvetlen tudomással nem bírt és, amint a tárgyalási vallomásában kifejtette, az adott projektről közvetett tudomással sem rendelkezik, mivel emlékezete szerint ebben a tárgyban sem a Főpolgármesteri Kabinetnek, sem a Fővárosi Közgyűlésnek, sem a Bizottságoknak nem készült előterjesztés.

 

3. Az I. rendű vádlott ugyanilyen következetesen állította, hogy a C.C. Soft Kft.-t, illetve annak vezetőjét-tagjait nem ismeri, a gazdasági társaság nevével, ugyanúgy, ahogy az egész üggyel is, először a sajtóban találkozott. A cég ily módon tudomására jutott tulajdonosát, E.. Ajtonyt nem ismeri, vele sem üzleti, sem rokoni, sem baráti kapcsolatban nem állt.

E vonatkozásban ismételten hangsúlyozom: Hagyó Miklósnak ezt az állítását cáfoló, ezzel ellentétes tartalmú bizonyíték sem a nyomozás, sem a bírósági bizonyítási eljárás során nem került elő, ilyen bizonyíték nincs.

 

A 2015. október 20. napján az ügyészség által ezzel kapcsolatban kifejtett, nem mondhatok mást, mint, hogy légből kapott és mindennemű megalapozottságot nélkülöző feltételezésre, E.. Ajtony tanú tárgyaláson tett vallomása értékelése során kívánok reagálni.

 

A tényeknél maradva: meggyőződésem szerint - a vádhatóság érvelésével szemben - a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján kizárólag azt a következtetést lehet levonni, hogy:

 

• Hagyó Miklós - minthogy magáról a projektről, így a szerződés megkötéséről sem tudott - a C.C. Soft Kft. által végzett munka miatt nem hívatta be a IV. rendű vádlottat a Főpolgármesteri Hivatalba, továbbá
• a beruházás ismeretének hiányában, az I. rendű vádlott a IV. rendű vádlottat a cég teljesítésének BKV részéről történő átvételére, illetve a vállalkozási díj kifizetésére sem utasította, vele szemben semmilyen erőszakos, vagy félelmet keltő magatartást sem tanúsított.

 

4. A vádhatóság szerint az I. rendű vádlott felelősségét igazoló bizonyítékok:

 

a) B.. Zsolt IV. rendű vádlott nyomozati és tárgyalási vallomása:

 

A IV. rendű vádlott nyomozati vallomásának bizonyítékként történő figyelembevételével szembeni aggályaimat az előzőekben a II. vádpont értékelése során már részletesen kifejtettem, azt nem ismétlem meg. Itt és most ezért a IV. rendű vádlott nyomozati vallomásának csak azokra az alapvető ellentmondásaira, vagy iratellenes kijelentéseire hívom fel a figyelmet, amelyek konkrétan az adott vádponthoz kapcsolódnak.

 

a/1.) A IV. rendű vádlott azt állította a nyomozás során tett vallomásaiban, hogy a teljesítésigazolást azért írta alá, mert féltette az állását.

 

B.. Zsolt IV. rendű vádlott vonatkozásában sem a 2012. január 10. napján kelt vádirat, sem a 2015. szeptember 16. napján kelt feljegyzés nem rögzíti, hogy 2007 áprilisa és szeptembere között pontosan milyen beosztásban dolgozott a BKV-nál, ehelyett csupán annyi olvasható a vádiratban, hogy „különféle vezető beosztásokban tevékenykedett” (feljegyzés 4. oldal 3. bekezdés). Figyelemmel ugyanakkor arra, hogy a IV. rendű vádlott a BKV és C.C. Soft Kft. közötti 2007. július 12. napi szerződés megkötésekor még korábbi pozíciójában, beosztott volt, megítélésem szerint, a korábbi beosztásainak is jelentőségük van.

Ennek megfelelően tehát a IV. rendű vádlott: 

- 2007. április 18. napjától 2007. július 31. napjáig a Beruházási és Közbeszerzési Igazgatóság, Beruházási Főosztály, Beruházás Lebonyolító Iroda vezetője volt.

- 2007. augusztus 1. napjától 2007. szeptember 23. napjáig az újonnan létrehozott Műszaki Igazgatóság Beruházási Főosztályának a vezetője. (nyomozati irat 51. kötet 34.439. oldal 2. bekezdés)

Az utasítási, és munkáltatói jogokat, mint minden más munkavállaló esetében, úgy az ő esetében is a vezérigazgató, ebben az időben A.. Attila volt jogosult gyakorolni.

 

Amikor B.. Zsolt A.. Attila megbetegedése után, 2008 februárjától, mint megbízott vezérigazgató dolgozott, a munkáltatói jogokat a BKV Igazgatósága gyakorolta felette, melynek elnöke, T..György volt. K.. István vezérigazgatói kinevezését követően B.. Zsolt, általános- és műszaki vezérigazgató-helyettesként tevékenykedett, munkáltatója, így K.. István lett.

 

Hangsúlyozom: nincs olyan okirati bizonyíték, ami azt igazolná, hogy bármelyik főpolgármester-helyettes, így az I. rendű vádlott bármilyen érdemi befolyással rendelkezett volna a BKV vezetőinek kinevezése vagy elbocsátása tárgyában, utasítási joga pedig nem volt egyik főpolgármester-helyettesnek sem.

 

a/2.) A IV. rendű vádlott a 2010. február 24. napi kihallgatásáról készült jegyzőkönyvben foglaltak szerint úgy nyilatkozott, hogy a szóban forgó teljesítés volt az egyetlen, amit ő igazolt le.(64. kötet 41.737. oldal) Ez a kijelentés egyértelműen az I. rendű vádlott terhére rótt, 2007. december 06. napi második teljesítésigazolásra vonatkozik., amely alapján a C.C. Soft Kft. által kibocsátott végszámla benyújtásra került.

 

Ezzel szemben a IV. rendű vádlott a 2010. március 16. napi folytatólagos gyanúsítotti kihallgatása során az elébe tárt valamennyi számfejtési ívről, számláról, teljesítési igazolásról és faktorálási szerződésről azt mondta, hogy azokat ő írta alá. Ennek  jelentőségét az adja, hogy az elébe tárt iratok között nemcsak a 2007. július 12. napi szerződés, hanem a BKV és a C.C.Soft között létrejött 2008 márciusi szoftver fejlesztésre és az elkészített szoftver telepítésére kötött szerződés iratai is szerepeltek. (64. kötet 41.763 oldal)

 

1. Megállapítható tehát, hogy nem a 2007. december 6. napi volt az egyetlen teljesítési igazolás, amit a IV. rendű vádlott aláírt, hanem azt megelőzően és azt követően is írt alá teljesítési igazolásokat.

2. Megállapítható továbbá, hogy a BKV, - annak képviseletében konkrétan a IV. rendű vádlott - a vád tárgyává tett szerződésen kívül 2008 márciusában további szerződést kötött a C.C. Soft Kft.-vel egy szerződés nyilvántartási szoftver kifejlesztésére és telepítésére.

3. Megállapítható, hogy a nyomozó hatóság elé tárta a faktorálási szerződéseket, valamint az is, hogy valamennyi számfejtési ív aláírását elismerte.

 

Miként lehetséges az, hogy miközben a második teljesítési igazolás aláírására - B.. Zsolt nyomozati vallomása szerint - az I. rendű vádlott bírta rá, addig a IV. rendű vádlott azt megelőzően és azt követően nemcsak, hogy több jogkeletkeztető, kötelezettségvállaló okiratot is aláírt, hanem új szerződést is kötött a C.C. Soft Kft.-vel? Hozzáteszem, hogy a felsorolt iratok csupán csak egy kis töredékét képezik azoknak a dokumentumoknak, amik a C.C. Soft. Kft-vel kapcsolatos ügyletek lebonyolítása során a IV. rendű vádlottól eredeztethetőek, és amiket mind ő írt alá.

 

Ezen tényekkel összefüggésben az alábbi észrevételeket teszem:

 

1. A 2007. december 6. napján kelt számlával összefüggésben kiállított számfejtési íven nem B.. Zsolt, hanem N.. Gábor aláírása van. Az a tény, hogy a IV. rendű vádlott ennek az aláírását is a sajátjaként ismerte el, olyan mozzanata az eljárásnak, amely igazolja a nyomozati vallomása keletkezési körülményeire vonatkozó tárgyalási vallomását a nyomozati vallomása tartalmának tényleges motivációját illetően.

2. Adódik a kérdés, ha a nyomozó hatóság a 2010. március 16. napi folytatólagos gyanúsítotti kihallgatáson a IV. rendű vádlottnak bemutatta a két faktorálási szerződést, akkor mi oka volt annak, hogy az ügyészség egy évvel később, 2011 áprilisában megkeresse az MKB Bankot az iratok megküldését kérve, hiszen e dokumentumoknak a nyomozati iratok között kellett volna lenniük.

 

Ha viszont az ügyészségnek megküldött nyomozati irat nem tartalmazta a faktorálási szerződéseket, akkor ennek tényét az ügyészségnek hivatalosan is rögzítenie kellett volna, illetve meg kellett volna keresnie a nyomozó hatóságot annak érdekében, hogy közöljék, mi az irathiány oka.

 

Tény továbbá, hogy mindezek ellenére a rendelkezésünkre bocsátott - elvileg a teljes nyomozati iratot tartalmazó - DVD-n sem a faktorálási szerződések, sem az ügyészség megkeresésére érkezett banki válasz nem volt meg található, azt az ügyészség csak az eljárás bírósági szakaszában bocsátotta a védelem rendelkezésére.

 

Jelzem, az is fontos kérdés a vád egésze szempontjából: mi oka van annak, hogy az ügyészség az eredeti vádirat 9. oldal 4. bekezdésében a nyomozati iratokban foglaltakkal szemben egy szóval sem említi, hogy mindkét a C.C. Soft Kft. által kiállított számla alapján fennálló követelés faktorálásra került, aminek következtében a C.C. Soft Kft.-vel szemben fennálló tartozás kiegyenlítése és a BKV pénzteljesítése időben jelentősen eltértek egymástól.

 

A 2015. szeptember 16. napi vádmódosítás ezt a hiány már pótolta, a valós helyzetet azonban csak részben tárta fel, mivel az I. rendű vádlott terhére rótt 2007. december 6. napi második teljesítési igazoláshoz kapcsolódóan, ugyanazon a napon tehát 2007. december 6. napján kiállított számla kifizetésére a C.C. Soft Kft. a 2007. december 12. napján kelt fizetési ajánlatában, a számla 2008. február 4. napi lejáratához képest a BKV-nak 180 napos fizetési haladékot engedett, ami alapján a BKV által kért új fizetési határidő 2008. augusztus 2. napja volt. (Cég 44. kötet 3.951. oldal)

 

Tény, hogy a C.C. Soft. Kft. a végszámla alapján fennálló követelését is faktorálta, és a faktor cégtől 2007 decemberében megkapta a számla ellenértékét, a fizetési ajánlat és az annak részeként felajánlott 180 napos fizetési haladék azonban a vádhatóság feltételezésével szemben cáfolja a IV. rendű vádlott nyomozati vallomását, így a fizetés sürgetésének tényét. 

 

a/3.) A IV. rendű vádlott a 2010. február 24. napi gyanúsítotti kihallgatása során azt állította, hogy az I. rendű vádlott áthívta a városházára és ott közölte vele, hogy igazolja le a C.C. Soft Kft. teljesítését (64. kötet 41.737. oldal)

 

1.) Ezzel szemben a 2010. március 6. napján a Magyar Nemzet című napilapnak adott interjúban a következők olvashatók:a IV. rendű vádlottat 2007 novemberében telefonon tájékoztatták arról, hogy „a győztes cég majd jelentősen árat fog emelni, és a vállalt határidőt is kitolja”, majd miután ő ezt nem akarta tudomásul venni, el kellett mennie az I. rendű vádlotthoz a városházára, ahol miközben az I. rendű vádlott elkapta a nyakát, az irodája előtti folyosón sétálva azt közölte vele, hogy „a szerződésmódosítást márpedig meg kell csinálni, és a többletpénz teljes összegét ki is kell fizetni még K.. előtt, azaz napokon belül”.

 

2.) 2010. március 7. napján, tehát másnap a Hír Tv-nek adott interjúban már más szerepel: a IV. rendű vádlott ott azt állította, hogy ősz végén keresték meg azzal, hogy „van egy adott munka és ennek a munkának a kivitelezése során többletteljesítményeket kell elszámolni.”  Azt is hozzátette, a konkrét tárgyalásokkal kapcsolatban valamely közreműködő cég jelezte, „hogy többletigényeket kell, többlet műszaki teljesítményt kell megvalósítaniuk. Ezek az igények egyébként hihetőnek tűntek, én el tudtam fogadni.”, valamint a korábbiakkal ellentétben arról is beszámolt, hogy a BKV-nál a „szerződésmódosításnak van egy folyamata, a szerződésmódosítás műszaki indokoltságát követően ez bekerül egy rendszerbe”.

 

Az I. rendű vádlottal kapcsolatban ugyanakkor azt állította, hogy miután kimentek az iroda előtti folyosóra, átölelte a nyakát, ami számára egy „kellemetlen testfogás volt, mert valójában hadd döntse el ő, hogy kivel megy karonfogva, vagy kit ölel át”, és ami miatt a folyosón járkáló városházi dolgozók azt láthatták, „édeskettesben” sétálgatnak a folyosón, és akkor hangzott el, hogy „ezt a szentendrei többletköltséget el kell ismerni.” 

 

A vádhatóság a szóban forgó március 6. és március 7. napi interjúk anyagát is egyoldalúan kezeli, mivel míg egyfelől azt állítja, hogy azok bizonyítékként nem vehetőek figyelembe, másfelől azonban az álláspontjának igazolására felhasználja őket, és arra hivatkozik, hogy az interjúk ténye cáfolja a vádlottak, így a IV. rendű vádlott által a nyomozás során tapasztaltakról a tárgyaláson előadottakat. Az ügyészség ezzel a módszerrel tehát egyszerűen átlép azon a tényen, hogy a IV. rendű vádlott nemcsak az egyes nyomozati vallomásaiban, hanem a két általa adott interjúban is egymásnak teljesen ellentmondóan beszélt. Jelzem, a IV. rendű vádlott a tárgyaláson tett vallomásaiban azt is elmondta, hogy a szóban forgó interjúkra sem a saját elhatározásából került sor.

 

3.) A 2010. március 16. napi kihallgatásáról készült jegyzőkönyvben, az eddig ismertetett és egymással sem egyező állításaitól ismét eltérve a IV. rendű vádlott már arról beszélt, hogy a szerződéskötést követően megkereste őt E.. Ajtony, aki közölte vele, hogy „műszaki problémáik vannak és többletmunkát kell kiépíteniük, a teljesítés érdekében.” Azt is elmondta, a „C.C. Soft többletmunka igényét úgy lehetett belefogalmazni a szerződésbe, hogy a korábbi pályázati feltételeket módosították” Ezek után tette azt a kijelentést, hogy 2007. november végén, december elején behívatta az I. rendű vádlott a városházára és utasította arra, „hogy ki kell fizetnie a C.C. Soft végszámláját.” 

 

Egybevetve egymással az események időpontjára, azok sorrendjére, az I. rendű vádlott állítólagos utasításai tartalmára és tárgyára vonatkozó, a nyomozás keretében és a médiának tett különböző kijelentéseket, részletekbe menő elemzés nélkül is szembetűnőek a bennük meglévő ellentmondások. Minthogy az I. rendű vádlott mindig tagadta B.. Zsolt állításainak megtörténtét, mert amit róla ebben az összefüggésben elmondott, egyszerűen nem igaz, nem marad más bizonyíték, mint Hagyó Miklós következetes tagadó vallomása, és a IV. rendű vádlott által fent nem tartott, önmagának és a tényeknek is ellentmondó nyomozati vallomása.

 

a/4.) A IV. rendű vádlott a nyomozás során eltérően nyilatkozott arra nézve, hogy amikor az I. rendű vádlott vádirat szerinti állítólagos utasítása elhangzott, milyen tudomással bírt a teljesítés állásáról, és mit közölt erről az I. rendű vádlottal.

 

E körben arra a tényre hívom fel a figyelmet, hogy ha a IV. rendű vádlott nyomozati vallomásait időrendben vizsgáljuk meg, választ kaphatunk a vallomásai közötti eltérés okára.

 

Egyértelműen megállapítható ugyanis, hogy amíg a IV. rendű vádlott bízhatott az eljárás kezdetén neki tett ígéretekben, teljesen más vallomást tett, mint azután, hogy 2011. augusztus 23. napján már számos bűncselekmény - köztük a szóban forgó BKV és C.C.Soft Kft. közötti szerződés megkötése - elkövetésével gyanúsították meg, és nyilvánvalóvá vált számára, hogy a neki tett ígéretek hamisak voltak, őt is súlyos vád terheli majd. Hozzáteszem, az már a sors különös játéka, hogy mint utóbb kiderült, a IV. rendű vádlottal szemben a vagyoni hátrány mértékét tekintve sokkal súlyosabb bűncselekmény miatt emelt vádat az ügyészség, mint Hagyó Miklós esetében.  

 

Mindemellett az is tény, hogy miután 2007. november 21. napján Sz.. József a C.C.Soft Kft. részéről készre jelentette a projektet, 2007. november 30. napján sor került a műszaki átadás-átvételre, ahol az arról készült jegyzőkönyv szerint a BKV részéről kilencen vettek részt, ráadásul az is megállapítható, hogy ők szinte mindannyian más-más BKV osztály képviseletében jártak el. Ezen időpontot követően, továbbá 2007. december 17. napja és 2008. november 28. napja között még 15 (!) esetben került sor a HÉV utastájékoztatási rendszer felülvizsgálata során helyszín bejárásra. (Céges iratok melléklet, cég 40. kötet 1.101. oldal, Cég 39. kötet 71. oldal, Cég 40. kötet 160., 166., 167., 170., 176.,193., 205., 209., 211.,214., 217., 219., 224., 226.) Ezen alkalmakkor, az ellenőrzésben - ha az ismétlődéseket nem számoljuk - a BKV részéről 27 szakember vett még részt. Ez tehát azt jelenti, hogy projekt 2. teljesítési igazolásának aláírását, 2007. december 6. napját követően, és a számla kifizetését megelőzően 4 olyan bejárásra került sor, amikor a BKV bármelyik munkatársa jelezhette volna, hogy a 30 napos próbaüzem nem teljesült, és a számla nem fizethető ki, ilyen azonban egyik esetben sem történt.

 

a/5.) A nyomozati irat 64. kötet 41.737. oldalán, folytatólagos gyanúsítotti kihallgatása alkalmával a IV. rendű vádlott azt mondta, hogy mivel a C.C. Soft. Kft.-nek 2009 tavaszáig nem sikerült megoldania a hibák kijavítását, így 2009 tavaszán a jogi igazgatóságot a kártérítési eljárás megindítására utasította. A bizonyítékok ezt az állítást cáfolják. A nyomozati irat Céges iratok melléklet Cég39. kötetben lévő BKV Belső Kontroll Igazgatóságának 2. számú vizsgálati jelentése a 33. oldalon rögzíti, hogy 2008. november 3. napján dr. Sz.. György a jogi igazgatóság részéről jogi állásfoglalást küldött B.. Zsoltnak, melyben kifejtette, hogy a 30 napos folyamatos, hibamentes működést nem tudja a rendszer teljesíteni, erre figyelemmel megfontolásra javasolta a szerződéstől való elállás bejelentését. Ezen jogi állásfoglalás ellenére a IV. rendű vádlott nem tett további lépéseket az ügyben. Hozzáteszem, a Jogi Igazgatóság eljárására a későbbiekben még dr. Sz.. György tanú vallomásának értékelése körében visszatérek.  

 

      a/6.) A IV. rendű vádlott 2012. október 9. napi tárgyalási vallomásában kijelentette, hogy az „utastájékoztató rendszer átadását a főpolgármester-helyettes úr sürgette”, azt azonban nem mondta meg, melyik helyettesre gondol a három közül. Emlékeztetek rá, hogy az I. rendű vádlott erről azt mondta, hogy az egészről csak a sajtóból szerzett tudomást, és olyan bizonyíték, amely ezt cáfolná, nem áll rendelkezésre. 

 

Hozzáteszem, az ügyészség bizonyíték-értékelési tevékenysége itt is egyoldalú és önkényes szelektáláson alapszik.

 

A IV. rendű vádlott ugyanis ezt megelőzően arról a tényről is beszámolt, amely szerint a szentendrei Hév felújítási munkáinak első szakasza már 2004-2005-ben megkezdődött, és ennek a több milliárdos projektnek a megvalósítása során, nem sokkal az ő 2007. április végi munkakezdését követően derült ki, hogy egy része, amely szervesen beépül a felújításba, és amely nélkül nem lehetséges az egész szakasz átadása, nem készült el. Ez a hiányzó rész volt az utastájékoztatás.

 

Már itt utalok arra, hogy A.. Attila vallomása kapcsán a későbbiekben értékelni fogom azt a 2007. június 29. napján kelt a IV. rendű vádlott által írt tájékoztató levelet, ami a tárgyalási vallomásában foglaltakkal egyezően rögzíti, hogy az utastájékoztató rendszer kiépítését és bizonyos hírközlési munkákat a korábbi szerződések nem tartalmaztak, ezért figyelemmel a biztosítási berendezés átadásának várható időpontjára is, az utastájékoztató rendszer legrövidebb átfutású megvalósítása érdekében 5 piaci szereplőtől kértek be ajánlatot.

 

Az általam előadottak jelentősége tehát az, hogy a IV. rendű vádlott tárgyalási vallomásában jelzett sürgetésnek tényleges szakmai okai voltak, és pedig a több milliárdos beruházás időben történő teljes körű átadásának sürgető kényszere.

 

Azt a körülményt, hogy a HÉV adott szakaszának felújítására irányuló beruházásból kimaradt az utastájékoztatás és ez 2007-ben a biztosító berendezés várható átadása miatt oda vezetett, hogy sürgősen meg kellett valósítani az új utastájékoztató rendszert, D.. Zoltán 2013. szeptember 19. napi tárgyaláson tett vallomása is alátámasztja.

 

D.. Zoltán ugyanis a IV. rendű vádlottal egyezően beszámolt a beruházás különböző szakaszairól, így arról is, hogy a biztosító berendezést érintő projekt több évre áthúzódott, és 2007-re jutottak el oda, hogy a biztosító berendezés beüzemelésre kerüljön. Elmondása szerint, a beruházási terület, így az akkori beruházási főosztályvezető, K.. Imre, illetve a projektvezető K.. Géza jelezte neki, hogy idézem: „van egy lyuk a rendszerben, ami nem volt teljesen lefedve, és erre sürgős megoldást kell találni,” ez a lyuk pedig, ahogy a tanú nevezte az utastájékoztató rendszer volt.

D.. Zoltán azt is elmondta, hogy az erre tekintettel kiírt versenyeztetési eljárásban lett kiválasztva a C.C. Soft Kft.

 

A projekt lényege pedig az volt, hogy mire a beruházás lezárásra kerül, vagyis üzembe helyezik a biztosító berendezést, addig legyen megoldás az átmeneti időszakra az utastájékoztatásra, illetve utána pedig a végleges állapotra is. Hozzátette, a kitűzött cél az volt, hogy mire újrakezdődik az iskolaszezon, addigra a HÉV vonal újra működőképes legyen. A tanú egyúttal hivatkozott arra, az okirati bizonyítékkal is igazolt tényre, hogy 2007. augusztus 30. napján a C.C. Soft Kft. által megvalósított átmeneti rendszer, amelyet a Közlekedési Igazgatóság mellett a HÉV szakterület is elfogadott, többletköltség nélkül átadásra került.

 

Megállapítható tehát, hogy ha a IV. rendű vádlottat bárki is sürgette, akkor annak a vádhatóság érveivel szemben, valós szakmai oka volt.

 

a/7.) Felhívom a figyelmet ugyanakkor arra is, hogy a IV. rendű vádlott a tárgyaláson a szóban forgó kijelentését azzal folytatta, hogy idézem: „én a felelős műszaki szakembereket megkerestem, és tőlük azt a választ kaptam, hogy meg nem fejeződött be a próbaüzem, de tökéletesen működik, ezért a rendszer működése szempontjából nyugodtan írhatom alá a teljesítési igazolást.”

 

Az ügyészség a IV. rendű vádlott tárgyaláson tett vallomásából tehát jól láthatóan kizárólag az általa elmondottak első felét vonta értékelési körébe, míg a mondat második felével nem foglalkozott. Meggyőződésem szerint, ha az ügyészség a IV. rendű vádlottnak ezt a nyilatkozatát valósnak fogadja el, akkor ez egyúttal azt is jelenti, hogy sem a IV. rendű sem az I. rendű vádlott nem követett el bűncselekményt.

 

Ha ugyanis elfogadjuk, hogy ez az állítólagos sürgetés elhangzott, és azt is elfogadjuk, hogy a rendszer ekkor már tökéletesen működött, akkor a IV. rendű vádlott alappal igazolhatta le a C.C.Soft Kft. teljesítését.

 

Abban az esetben, ha a vádhatóság vitatja a IV. rendű vádlottnak azt az, - ügyészség megítélése szerint a saját felelőssége mérséklése érdekében tett - állítását, hogy ő az illetékes szakemberektől a rendszer működőképességét megerősítő tájékoztatást kapott, akkor ez egyúttal azt is jelenti, hogy az ügyészség a IV. rendű vádlott szavahihetőségét is vitatja. Ha viszont a IV. rendű vádlott szavahihetőségét vitatja, miért hivatkozik rá, mint egy megdönthetetlen bizonyíték forrására?

 

A vádhatóság által a IV. rendű vádlott tárgyalási vallomásából kiragadott félmondat, alkalmatlan arra, hogy a Hagyó Miklós terhére rótt elkövetési magatartást alátámassza, különösen, ha a IV. rendű vádlott 2015. március 12. napi tárgyaláson tett vallomását is figyelembe vesszük, amely szerint Hagyó Miklós őt semmilyen törvénytelenségre nem utasította.

 

b) E.. Ajtony:

 

Az ügyészség az I. rendű vádlottat lényegében három bűncselekménnyel vádolja. A nyomozati eljárásnak ehhez képest három, mondhatni misztikus szereplője van, mindegyik bűncselekményre jut egy. Olyanokról van szó, akik az ügyészség szerint kulcsszereplői az ügynek, mégsem hallgatta ki őket a nyomozás során semmilyen minőségben senki. Az AAM ügyben dr. B.. László, a vesztegetési ügyben L.. Márk, a most elemzett tényállásnál pedig a tárgyaláson már tanúként szereplő E.. Ajtony a C.C. Soft Kft. korabeli ügyvezetője.

 

Mielőtt rátérek a tanú vallomásának vádbeszédbeli értékelésére elsőként felhívom a figyelmet a következő tényekre:

 

b/1.) Annak ellenére, hogy jelen büntetőeljárásban a BKV és a különböző gazdasági társságok közötti szerződésekre tekintettel a nyomozás során számos társaság vezetőjét meghallgatták, sőt többeket közülük meg is gyanúsítottak, illetve vádlottként is a bíróság elé kerültek, a C.C. Soft Kft. vezetőjét senki, sem a rendőrség, sem a Központi Nyomozó Főügyészség nem kereste meg, és nem nyilatkoztatta a tényállásban foglaltakra.

 

A nyomozás során eljárt hatóságok úgy alkottak véleményt egy gazdasági társaság teljesítését ért kritikákról, hogy kizárólag az egyik fél, a BKV elfogulatlannak nem tekinthető, továbbra is ott dolgozó munkatársait, és amint korábban már említettem, a C.C. Soft Kft.-vel szemben a pályázatot elvesztő cégek képviselőjét hallgatták meg.

 

Tisztelt Törvényszék!

 

Mennyire lehetett elfogulatlan az a nyomozás, ahol egy projekt megvalósítására nézve, nem azokat a személyeket hallgatta ki a hatóság, akik a pályázatban nyertes cég részéről a szerződés előkészítésében, megkötésében, és a tényleges kivitelezésben részt vettek, hanem azoknak a gazdasági társaságoknak a vezetőit, akik az adott pályázatot elbukva, nyilvánvalóan anyagi veszteséget is szenvedtek, így elfogulatlannak a legnagyobb jóindulattal sem mondhatóak?

 

Miként lehetséges az, hogy miközben a BKV és a C.C. Soft Kft. közötti szerződéshez kapcsolódó magatartás miatt Hagyó Miklós a legszigorúbb kényszerintézkedés hatálya alatt állt, az eljáró hatóságok a tényállás tisztázása érdekében azt az alapvető lépést nem tették meg, hogy a C.C. Soft Kft. ügyvezetőjét kihallgatják?

 

Mi lehetett az oka továbbá annak, hogy amikor E.. Ajtony a történtek tisztázása érdekében, a sajtó híreket megcáfolandó, jelentkezett a hatóságoknál, akkor ahelyett, hogy meghallgatták volna, azt közölték vele, hogy az ügy állása szerint nincs szükség a nyilatkozatára, és elküldték?

 

Védőként nem tudok ebből más következtetésre jutni, csak arra, hogy az eljáró hatóságokat nem a tények, hanem saját verziójuk igazolása érdekelte. Ehhez pedig olyan vallomásokra volt szükségük, amelyek e cél megvalósítására alkalmasnak látszottak, E.. Ajtonyé pedig nem ígérkezett ilyennek.

 

b/2.) Ehhez képest viszont a C.C. Soft Kft. érintett ügyvezetője úgy szerepelt a 2012. január 10. napi vádirat 19. oldalán található I/A/14. vádpontjában olvasható tényállásban, - nem mellesleg egy közelebbről nem nevesített bűncselekmény kvázi elkövetőjeként - hogy őt az eljárás során soha, semmilyen minőségben egyetlen hatóság sem hallgatta meg.

 

Mit is jelent ez ténylegesen?

 

Az eredeti vádirati tényállás nyilvánvalóan a IV. rendű vádlott nyomozati vallomása alapján azt rögzítette, hogy a IV. rendű vádlott a „Kft. vezetőjének szóban és sms-ben közölt fenyegetései ellenére” nem kívánta aláírni a teljesítési igazolást.

 

A IV. rendű vádlott tehát azt állította a nyomozás során, hogy valaki, egy általa konkrétan, név szerint meghatározott személy őt fenyegette, ezt a személyt, azonban erre nézve sem a rendőrség, sem a Központi Nyomozó Főügyészség nem hallgatta ki.

 

Milyen büntetőjogilag, vagy egyáltalán logikailag megindokolható érv szólhatott e mellett?

 

Az öt napig tartó vádbeszédből erre a kérdésre sem tudtuk meg a választ.

 

b/3.) A 2015. szeptember 16. napi vádmódosítás jelen vádpont szempontjából egyik legérdekesebb eleme az a tény, hogy az ügyészség az előző, E.. Ajtony személyét érintő hivatkozást mellőzte a tényállásból, ugyanakkor ennek a vádbeszédben semmiféle indokát nem adta.

 

Találgathatunk csak, hogy mi vezette az ügyészséget arra, hogy a tényállást így módosítsa:

 

• A vádhatóság talán elfogadta volna E.. Ajtony 2013. október 22. napi tárgyaláson tett vallomását, amikor is miután a tanú megtudta, hogy ő maga is szereplője az eredeti vádiratnak, határozottan kijelentette, soha nem fenyegetett meg senkit, a vádirat rá vonatkozó állítása egyszerűen nem igaz. Ebben az esetben a vádhatóságnak E.. Ajtony tanúként tett vallomása egészét is az értékelési körébe kellene vonnia, amelynek lényege az, hogy a végszámla kibocsátását lehetővé tevő teljesítési igazolás aláírására azért került sor, mert a BKV számára a 30 napos próbaüzem rendben lezajlott. Sajnálatos módon, ez a feltevésem biztosan nem helytálló, ebben az esetben ugyanis az ügyészségnek erre a vádpontra nézve a vádbeszédében felmentésre vonatkozó indítványt kellett volna tennie, és ha csak emlékeim nem csalnak, a végindítvány tartalma mintha ettől eltérő lett volna.

 

• A másik lehetőség, hogy a vádhatóság úgy döntött a IV. rendű vádlott fenn nem tartott nyomozati vallomása helyett, mégis csak elfogadja B.. Zsolt tárgyaláson tett vallomását. Attól tartok azonban, hogy ez sem állhat az ügyészi vádmódosítás hátterében, ennek ugyanis a végindítvány szempontjából az előzővel egyező következménnyel kellett volna járnia. 

 

• Bevallom, az előzőeken kívül más magyarázatot nem találtam az ügyészség eljárására. Azt ugyanis nem feltételezhetem, hogy a vádhatóság belátta, nem lehet a vádirati tényállásban úgy nevesíteni valakinek a - megalapozottsága esetén bűncselekményt megvalósító - magatartását, hogy közben az adott személyt a nyomozás során egyáltalán nem, a bíróságon pedig tanúként hallgatták meg. Ha ugyanis az ügyészség ezt a büntetőeljárásjogi alapelvet a magáévá tett volna, akkor dr. B.. László sem szerepelhetne az I/A/21.-es vádpont egyik főszereplőjeként, amire a későbbiekben még részletesen kitérek.

 

Összefoglalva csak azt mondhatom, az ügyészi vádmódosítás indokai előttem ismeretlenek.

 

Mindazonáltal ügyész úr a vádbeszédében dr. Sz.. György tanúvallomására és M..-H.. Éva nyomozati vallomására utalva hivatkozott E.. Ajtony sms-ben küldött fenyegetéseire, mint az I. rendű vádlott bűnösségét közvetve alátámasztó, B.. Zsolt által a nyomozásban felemlegetett bizonyítékra. A IV. rendű vádlottal 2010. március 16-án felvett jegyzőkönyvben a dátum és a pontos szöveg megjelölésével olvasható az a fenyegetés, melyet a C.C. Soft. Kft. ügyvezetője küldött B.. Zsoltnak. Csakhogy az elektronikus üzenet olyan időpontban keletkezett, amely nem állhat összefüggésben Hagyó Miklós állítólagos utasításával. Emlékeztetek rá, a vád szerint Hagyó Miklós az utasítást 2007. november végén vagy december elején adta és a teljesítés - amint arra ügyész úr a vádbeszédében hivatkozott is - még K.. előtt meg is történt. Ugyanakkor a szóban forgó sms-ek küldésének időpontja 2009 februárja. Ha 2007. K..a előtt a BKV kifizette a C.C. Soft Kft.-t, akkor a cég ügyvezetője ugyanezen célból 14 hónappal később nyilván nem intézett fenyegetéseket a IV. rendű vádlotthoz. Az ügyészi érvelés tehát téves.

 

b/3.1.) Itt utalok egyúttal az I/A/14. vádpontot érintő másik jelentős módosításra is, ami nem más, mint a biztosító berendezést készítő és üzemeltető osztrák Thales cégnek a vádirati tényállásból való teljes mellőzése. A vádmódosításnak ez az eleme kísértetiesen hasonlít arra, amit az előzőekben E.. Ajtony kapcsán elmondtam, és így magyarázatot az ügyészségnek erre a lépésére sem találtam.

 

Nézzük a tényeket:

 

A 2013. november 12. napi tárgyaláson ügyészi indítványra a bíróság tanúként hallgatta meg a Thales GmbH Magyarországi képviselőjét M.. Györgyöt. A tanút a 2007. július 12. napi C.C. Soft-BKV szerződéskötés, illetve a nyomozás 2009. áprilisi elrendelése óta sem a rendőrség, sem az ügyészség nem hallgatta meg, a céget egyik hatóság sem kereste meg, nem kértek be tőlük iratokat, adatokat, információt. Ennek ellenére a 2012. január 10. napi vádirati I/A/14. vádpontja konkrétan nevesítette a céget, azt állítva, hogy a Thalessel való megegyezés hiánya miatt a BKV és a C.C. Soft Kft. közötti szerződés teljesítése már eleve lehetetlen volt.

 

A szerződéskötéshez képest nyolc, a nyomozás elrendeléséhez képest hat év után, az először a bíróságon meghallgatott tanú magával hozta azokat az eltelt idő alatt mindvégig a rendelkezésére álló okirati bizonyítékokat, amelyek cáfolják, sőt kizárják mind az eredeti, mind a már módosított vádirati történeti tényállásban foglaltakat. Hozzáteszem, M.. György tanúvallomása érdemben mindenben alátámasztotta az E.. Ajtony által a tárgyaláson előadottakat.

 

Megállapítható tehát, hogy amennyiben az eljáró hatóságok a nyomozás során megkeresték volna a vádirati tényállásban is hivatkozott cégeket, tőlük adatot kértek volna be, illetve meghallgatták volna a két cégképviselőjét, akkor ezzel a szerződéssel kapcsolatban vádemelés helyett, kizárólag a nyomozás megszüntetésére lett volna lehetőség.

 

b/4.) Rátérve az ügyészi vádbeszédnek E.. Ajtony vallomása szempontjából releváns részére, azt kell mondjam, ha arról van szó, hogy a vád verziója szerinti, feltételezett bűnös kapcsolatokat kell valamilyen spekulációval igazolni, az ügyészi képzelet szárnyalása nem ismer idő- és térbeli korlátokat. 

 

Nézzük ismét a tényeket:

 

E.. Ajtony a tárgyaláson azt mondta, hogy Hagyó Miklóst nem ismeri. Egyszer látta őt személyesen, T.. Péter volt pécsi polgármester temetésén, ahol a tanú is ugyanazon a szocialista frakció által szervezett területen tartózkodott, mint ő. E.. Ajtony azt is leszögezte, soha nem beszélt Hagyó Miklóssal. Ügyész úr nem mondta, de én mondom, ami egy kattintással megtudható: T.. Pétert 2009. február 6-án temették, 14 hónappal a vádbeli esemény után.

 

A tanú idézett kijelentéseiből meggyőződésem szerint nemcsak én, mint az I. rendű vádlott védője, hanem rajtam kívül senki más sem tudna a jelen büntetőeljárás szempontjából releváns következtetést levonni, különösen nem a tanú ügyvezetése alatt álló cég és a BKV közötti szerződésre nézve.

 

A vádhatóság azonban megoldotta ezt a lehetetlennek tűnő feladatot, és azt állítja, hogy az adott vádpont egésze a tanú hivatkozott nyilatkozatán alapszik, E.. Ajtony temetésről való beszámolójának tükrében ugyanis a tényállás valamennyi részcselekménye értelmet nyer.

 

Az ügyészség álláspontja szerint ugyanis az a körülmény, hogy Hagyó Miklós és E.. Ajtony ugyanazon a temetésen voltak, azt igazolja, hogy idézem: „nem egyszerű pártsemleges vállalkozóval állunk szemben, hanem olyannal, aki nyilvános rendezvényen és a tárgyaláson is kimutatta elkötelezettségét.” Ebből pedig az ügyészség szerint arra lehet következtetni, hogy E.. Ajtony „olyan vállalkozó volt, aki kapcsolatokat épített az éppen hatalmon lévő párt üzleti köreihez, és nem félt attól, hogy kapcsolatait kiaknázza.”(vádbeszéd 27-28. oldal)

 

A vádbeszédből idézett utolsó mondathoz kapcsolódva megjegyzem, nem tudom, mit szólna a vádhatóság tisztelt képviselője, ha napjainkban temetés helyett megnézne egy futballmérkőzést? 

 

A vádbeszédből idézett kijelentések jelentősége azonban természetesen nem ez, hanem a vádhatóságnak azon okfejtése, amely szerint, a kapcsolatok előzőek szerinti kiaknázása „nem feltétlenül jelenti azt, hogy a kapcsolati láncban, vagy annak végén olyan személy fog intézkedni, aki személyesen ismeri a protekciót kereső vállalkozót”, a „magyarázat érvényességéhez pedig nem kell személyes kapcsolat a vállalkozó és az intézkedő főpolgármester-helyettes között.”(vádbeszéd 28. oldal)

 

A vádhatóság önellentmondó érvelését elfogadhatatlannak tartom.

 

Az ügyészség céljai egyértelműek. Az I. rendű vádlott terhére rótt vádirati tényállásból alapvetően hiányzik ugyanis az a motiváció, amiért Hagyó Miklósnak érdekében állt volna egy számára ismeretlen cég teljesítési igazolása érdekében bármiféle intézkedést is tenni.

 

A cselekmény elkövetését igazoló logikai láncolatnak ezt az alapvető hiányosságát az ügyészség is észlelhette, és ennek az űrnek a kitöltésére kapóra jött E.. Ajtony védői indítványra történő tárgyalási meghallgatása.

 

Tény, hogy a vádhatóság részéről a 2012. január 10. napi vádemelést követően sem merült fel igény a C.C. Soft Kft. képviselőjének tanúkénti kihallgatására.

 

Kérdésként merül ezért fel bennem, ha a III. rendű vádlott védője nem indítványozta volna a tanú meghallgatását, vagy arra bármilyen oknál fogva nem kerülhetett volna sor, akkor most az ügyészség a vádbeszédében mire alapozta volna a „C.C. Soft kivételezett helyzete” elnevezésű fejezetét?

 

Mennyire lehet objektíve megalapozott az ügyészségnek ez az érvelése, ha maga az ügyészség a tanútól Hagyó Miklósra, illetve a vádbeszédben feltételezett politikai elköteleződésére nézve semmit sem kérdezett?

 

Tisztességesnek tekinthető-e a vádhatóságnak azon eljárása, hogy azt az E.. Ajtonyt, akinek a meghallgatását az ügyészség a maga részéről szükségtelennek tartotta, utóbb arra használja fel, hogy az I. rendű vádlott terhére rótt vádat politikailag megalapozza, és eközben a tanú személyéről és az üzleti életben végzett tevékenységéről is - meggyőződésem szerint E.. Ajtony személyiségi jogait csorbító - értékítéletet alkot? Ráadásul mindezt úgy, hogy mivel a tanú a vádbeszédben hallottakról tudomást sem szerez, a szóban forgó állításokkal szemben védekezni sem tud.

 

Az ügyészség érvelése mindemellett önellentmondó is. Amíg ugyanis egyfelől abból von le következtetést, hogy Hagyó Miklós és E.. Ajtony egy temetésen tartózkodtak, addig azt saját maga sem állítja, hogy találkoztak, vagy ismerték volna egymást, hanem épp ellenkezőleg, arra hivatkozik, hogy az ügyészség magyarázatának elfogadásához a felek személyes kapcsolatára, vagy kölcsönös ismeretségére sincs szükség. 

 

Tisztelt Törvényszék!

 

Nyomatékosan felhívom a figyelmet arra a tényre, hogy miközben a vádhatóság a vádbeszéde kezdetén hosszasan érvelt a vádlottak tárgyaláson tett vallomásával szemben a mellett, hogy jelen büntetőeljárás nem koncepciós per, és nélkülöz bármiféle politikai motivációt, addig e közben az ügyészség saját maga az, aki Hagyó Miklósnak a vádirat I/A/14. vádpontban való felelősségre vonását, kizárólag politikai okokra alapozva kívánja megállapíttatni a bírósággal.

 

c) dr. Sz.. György:

 

A vádhatóság ugyancsak a IV. rendű vádlott nyomozati vallomásának alátámasztására, és egyúttal mint az I. rendű vádlott terhére rótt vádat igazoló közvetett bizonyítékra hivatkozik dr. Sz.. György tanú vallomásaira, azt állítva, hogy a CC Soft Kft. ügye szempontjából nem az a fontos, hogy mit tudott a tanú rendszer működéséről, vagy működésképtelenségéről, hibáiról, hanem hogy jogi igazgatóként milyen lépéseket tett vagy nem tett a rendszer hibáiból fakadó igények érvényesítése érdekében, és intézkedésének vagy intézkedése elmaradásának mi volt az oka. A vádhatóság arra is hivatkozott, hogy a tanú konkrétan emlékezett egy olyan találkozóra, amelyen a BKV egy másik jogásza társaságában találkozott a C.C.Soft Kft. ügyvezetőjével, és a tárgyaláson kötbér igényt próbáltak meg érvényesíteni.

 

A vádhatóság ez esetben sem tárta fel maradéktalanul az igazságot.

 

Dr. Sz.. György a tárgyalási vallomásában részletesen nyilatkozott a nyomozati vallomásai körülményeiről, amit a vádhatóság a tanú vallomásainak értékelése során következetesen ignorál. A perbeszédem kezdetén az ezzel kapcsolatos álláspontomat már részletesen kifejtettem, amit itt és most nem kívánok megismételni, csupán utalok arra, hogy az ügyészség az I/A/14-es vádpont kapcsán is úgy kíván hivatkozni a tanú vallomásának egyes kijelentéseire, hogy közben a tanú a vallomásának a vádhatóság meggyőződésén kívül eső részét nem létezőnek tekinti.

 

c/1.) Dr. Sz.. György nyomozás során tapasztaltakról tett tárgyalási vallomását, mindenesetre az a tény is alátámasztja, hogy a tanú nyomozati vallomása a vádhatóság hivatkozásával szemben számos ellentmondást hordoz, amelyek közül a következőkre hívom fel a figyelmet.

 

A tanú a nyomozás során a saját feladatköréről azt mondta, önállóan a perképviselet tartozott az általa irányított Igazgatósághoz, majd hozzátette, amíg ő a BKV-nál dolgozott „a C.C. Soft ügy volt az emlékezetes” Ezt követően a tanú arról is beszámolt, hogy B.. Zsolt megbízott vezérigazgató kérésére behívta a cég vezetőjét annak érdekében, hogy megbeszéljék, vagy visszafizetnek a BKV-nak több millió forintot a nem megfelelő teljesítés miatt, vagy peres útra terelik az ügyet. Elmondása szerint ez a megbeszélés, amin rajta kívül dr. T.. István akkori osztályvezető - későbbi jogi igazgató - is részt vett, 2008 év végén vagy 2009 év elején volt, és jegyzőkönyv is készült róla. (31.821. oldal 7. bekezdés)

 

Ezek után azonban a tanú vallomása szerint hiába tájékoztatta arról a IV. rendű vádlottat, hogy a cég nem hajlandó fizetni, a megbízott vezérigazgató azt válaszolta neki, idézem: „mégsem indítjuk meg a pert a C.C. Soft ellen, mert a vezetője a Hagyó embere, és előzőleg csak erős felindultságában mondta, hogy menjünk perre. (31.821. oldal 8. bekezdés)

 

Azt megelőzően, hogy a tanú ezen kijelentéseit cáfoló okirati bizonyítékokra rátérnék, szükségesnek tartom kiemelni a tanú vallomásában megjelenő ellentmondásokat:

 

a) A tanút a BKV Jogi Igazgatójának nevezték ki azzal a feladattal, hogy alakítson ki egy egységes Jogi Igazgatóságot. Megítélésem szerint ez a feladat szép és megtisztelő kihívás bármely jogász számára, legyen akár fiatal, akár idősebb szakember. Ennek ellenére a tanú emlékezetes élményként nem ennek a részleteiről, az ezzel kapcsolatos esetleges sikereiről számolt be, hanem érthetetlen oknál fogva a C.C. Soft Kft.-ről beszélt.

 

b) Ellentmondást látok abban is, hogy ha a tanú elmondása szerint ebben az ügyben végül nem fordultak a bírósághoz, nem indítottak polgári pert, akkor az önálló perképviselettel kapcsolatban miért ezt az ügyet tartotta emlékezetesnek, hiszen itt ilyen feladatot el sem kellett látnia.

 

c) Ugyancsak kérdéses, hogy a tanú, aki a rendőrségi eljárás kezdetén a BKV kijelölt kapcsolattartója volt, miért nem csatolta be az általa előadottak szerint a C.C. Soft Kft. vezetőjével lezajlott megbeszélésről készült jegyzőkönyvet? Nyilvánvalóan a kihallgatása időpontjában a tanú nem volt abban a helyzetben, hogy bármilyen iratot is becsatoljon, azonban a rendelkezésre álló nyomozati iratokból nem állapítható meg, hogy a nyomozó hatóság vagy az ügyészség tett-e lépéseket a hivatkozott jegyzőkönyv beszerzése érdekében.

 

d) A nyomozati irat 3. kötet 1.619. oldalán található továbbá a 2010. május 13. napján kelt és a dr. Sz.. Györgyöt követő dr. T.. István jogi igazgató által a BRFK-nak, egészen pontosan az ügy egyik előadójának, dr. D.. Istvánnak írt levél, melyben dr. T.. István arról számol be, hogy 2008 év végén vagy 2009 év elején levélben tájékoztatta a BKV a C.C. Soft Kft.-t a teljesítésével kapcsolatos problémákról és azt követően később volt egy személyes egyeztetés, melyen ő maga is részt vett, de arról jegyzőkönyv, emlékeztető nem készült. Azt is kifejtette, hogy a C.C. Soft Kft. vezetője érdemben nyilatkozott a BKV igény bejelentésével szemben, nem ismerte el a hibás teljesítést, és azt közölte, hogy álláspontja szerint a BKV a teljesítési igazolás aláírásával a munkákat átvette. Ezek után pedig 2009 nyarán a C.C. Soft Kft. jelentett be igényt a BKV-val szemben az üzemeltetéssel kapcsolatos költségei megtérítései érdekében.  

 

A BKV akkori és későbbi jogi igazgatójának előadása között tehát alapvető ellentmondások vannak:

• 2008 év végén vagy 2009 elején írásbeli felhívás, vagy személyes megbeszélés volt?
• mikor zajlott le a személyes megbeszélés?
• készült-e erről bármilyen okirat, amely rögzítette az ott elhangzottakat?
• a C.C. Soft Kft. vezetője pontosan milyen álláspontot képviselt az ügyben, illetve milyen intézkedéseket tett?
• mi az oka annak, hogy dr. T.. István, aki már akkoriban is a Jogi Igazgatóság osztályvezetője volt és okirattal igazolhatón ügyintézőként járt el a probléma megoldásában, egyetlen szóval sem említi a történtekkel kapcsolatban az I. rendű vádlott nevét? (nyomozati irat, mellékletek Cég 44. kötet 3.969. oldal)

 

Mindebből pedig az is következik, hogy a peres eljárás elmaradásának oka a két különböző előadás alapján, más-más módon határozható meg.

 

Véleményem szerint a két jogi igazgató előadásának értékelésekor nyomatékosan figyelemmel kell lenni azok keletkezésének körülményeire: dr. Sz.. Györgyöt az általa előadott körülmények között, kilenc hónap előzetes letartóztatás után hallgatta ki a Központi Nyomozó Főügyészség, dr. T.. István a BKV jogi igazgatójaként a rendőrség megkeresésére ad tájékoztatást az ügy állásáról. Azt hiszem nem szükséges részleteznem, melyikük nyilatkozathatott szabadabban, és egyúttal talán befolyástól mentesen is.  

 

c/2.) A tanú állításait cáfoló konkrét okirati bizonyítékokat az I. rendű vádlott a IV. rendű vádlott időközben fenn nem tartott nyomozati vallomására tett észrevételében, valamint a dr. Sz.. György nyomozati vallomására tett észrevételében részletesen bemutatta. Itt és most csupán ezért csupán arra utalok, hogy a szóban forgó okiratok az utastájékoztató projekt kapcsán a BKV részéről eljáró személyek, így a Jogi Igazgatóság, a Beruházási Főosztály, a Logisztikai Főosztály, az ügyfélszolgálat, illetőleg a C.C. Soft. Kft. munkatársai és jogi képviselője közötti levelezést jelentik, és egyúttal jelzem, hogy az iratok a céges iratok melléklet cég40 és cég44-es köteteiben találhatóak.

    

     A hivatkozott okirati bizonyítékok tükrében az alábbiakat állapíthatjuk meg:

 

• Dr. Sz.. Györgyöt elsőként N.. Gábor Beruházási főosztályvezető kereste meg 2008. június 16. napján és kért jogi segítséget a helyzet megoldására, mellyel kapcsolatban június 27. napján el is készült a jogi állásfoglalás. Ebben a Jogi Igazgatóság kifejti, hogy peren kívüli egyezségre kellene jutnia a feleknek, különben jelentős hátrány érné a BKV-t, és ennek megfelelően egy jogászok jelenlétében zajló megbeszélésre tettek javaslatot. Ezt tehát azt jelenti, hogy dr. Sz.. Györgyöt nem B.. Zsolt, hanem N.. Gábor kereste meg, az általa vezetett Jogi Igazgatóságnak pedig már ekkor is az volt a szakmai véleménye, hogy kerülni kell a pereskedést a C.C. Soft. Kft.-vel.

 

• az is megállapítható, hogy ezek után 2008. szeptember 19. napján fordult T.. Péter, mint Logisztikai Főosztályvezető dr. Sz.. Györgyhöz és intézkedését kérte a hibás teljesítés jogi útra történő terelése érdekében, az ehhez szükséges iratok pedig szeptember 22. napján lettek megküldve a részére. A 2008. november 3. napján elkészült újabb jogi állásfoglalásban, melyen a korábban már hivatkozottak szerint dr. T.. István szerepel ügyintézőként, a Jogi Igazgatóság újból azt az álláspontját fejti ki, hogy egy esetleges polgári jogi jogvita esetén a bíróság a BKV számára hátrányos döntést is hozhat, és a szerződéstől való elállást javasolja. Hozzátéve ugyanakkor ismételten azt is, hogy a két cég közötti viszony megromlása, a C.C. Soft. Kft. addig teljesített kvázi üzemeltetési tevékenységnek hiányában a rendszer működését teljesen ellehetetleníti.  

 

Dr. Sz.. György a polgári peres eljárást tehát 2008 novemberében továbbra sem támogatta.

 

Utalok a C.C. Soft Kft. részéről eljáró N.. Sándor projektvezető által 2008. november 22. és 24. napjain többek között P.. Flóriánnak, illetve dr. T.. Istvánnak írt e-mailekre is, amelyben N.. Sándor rögzíti, hogy az alkalmazás további sorsa aggodalommal tölti el, mivel egyfelől a BKV a rendszer üzemeltetését 2008. november 22. napjáig nem vett át, másfelől az üzemeltetést jelenleg végző C.C. Soft Kft. a rendszer további támogatására, üzemeltetésére megkeresését nem kapott. Utóbbi körülményre tekintettel ezért a BKV döntéshozó pozícióban lévő munkatársait arra kérte, vegyék fontolóra az utastájékoztató további működtetése szempontjából szükséges, halaszthatatlan lépések hasznosságát és a szükséges intézkedéseket mihamarabb tegyék meg. (céges iratok melléklet cég 40. kötet 1.803., 1.809. oldal)

 

• Az ezek után 2009. május 14. napján a C.C. Soft. Kft. jogi képviselője által írt fizetési felszólításban semmilyen nyoma nincs a tanú által hivatkozott 2008 év végén vagy 2009 elején történt személyes megbeszélésnek.

 

• Ennél is lényegesebb azonban, hogy a Belső Ellenőrzési Osztály által készített 2. számú vizsgálati jelentés 1. mellékletét képező időrendi táblázatban, - mely a BKV és a C.C. Soft. Kft. közötti szerződés megkötésétől kezdve minden egyes eseményt, intézkedést tartalmaz - sincs semmilyen utalás arra, hogy dr. Sz.. és dr. T.. személyes egyeztetést folytatott volna a C.C. Soft Kft. vezetőivel. (nyomozati iratok 2. kötet 1089-1091. oldalak)

 

Utalok arra is, hogy a IV. rendű vádlott fenn nem tartott nyomozati vallomásában saját maga is más időpontot jelölt meg, mint amiről a tanú beszámolt, és úgy nyilatkozott, hogy „később 2009 tavaszán” utasította a Jogi Igazgatóságot a jogi eljárás lefolytatására, aminek egyébként az előzőek tükrében szintén nincs semmilyen nyoma. (nyomozati irat 64. kötet, 41.737. oldal utolsó bekezdés)

 

Összefoglalva: 1. dr. Sz.. György nem B.. Zsolttól értesült a C.C. Soft Kft. és a BKV között fennálló helyzetről, 2. nincs nyoma 2008 év végén vagy 2009 év elején tartott személyes megbeszélésnek - írásbeli megkeresésnek sem, 3. nem egyoldalú igényről volt szó, hanem a C.C. Soft. Kft. is érdemi jogi álláspontot fejtett ki az ügyben a BKV követelésével szemben, 4. a Jogi Igazgatóság már 2008 júniusában, majd azt követően is azon az állásponton volt, hogy kerülni kell a polgári peres eljárást, mivel az visszájára fordulhat és jelentős anyagi kárt okozhat a BKV számára, 5. a rendszer további működtetése érdekében mindenképpen célszerűnek mutatkozott a C.C. Soft. Kft.-vel való viszony rendezett körülmények közötti fenntartása.

 

Figyelemmel dr. Sz.. György tárgyaláson tett vallomására a következő időbeli sorrend is nyomatékos jelentőséggel bír: 

 

1. 2009. július végén B.. Zsolt közös megegyezéssel távozott a BKV-tól.
2. 2009. augusztus 31. napján az I. rendű vádlott lemondott a BKV felügyeletéről.
3. 2009. december 4. napján dr. Sz.. Györgyöt őrizetbe vették, majd elrendelték az előzetes letartóztatását.
4. 2010. január 19. napja és február 1. napja között zajlott a BKV-nál a 2. számú belső ellenőrzési vizsgálat, mely a C.C. Soft. Kft. és a BKV között megkötött szerződést vizsgálta. Itt jegyzem meg, hogy a belső ellenőrzés által készített jelentés 3. oldalának 4. bekezdésében olvasható jogi véleményre való hivatkozás egyértelműen mutatja, a vizsgálatot végzők egyoldalúan szelektáltak a rendelkezésükre álló információkból, így a jogi vélemények tartalmából is. Továbbá, annak ellenére, hogy a belső ellenőrzés kifogásként rögzítette 2010. február 1. napján azt, hogy a BKV addig semmilyen jogérvényesítési eszközzel nem élt, a BKV dr. T.. István előzőleg hivatkozott 2010. május 13. napján kelt e-mail üzenetéig továbbra sem tett jogi lépéseket az ügyben, sőt erre tudomásom szerint azt követően sem került sor.
5. 2010. február 8. napján tett feljelentést a BKV a C.C. Soft Kft.-vel megkötött szerződés ügyében.
6. Mindeközben 2010. február 12. napján, 2010. március 6. napján és 2010. március 19. napján a Magyar Nemzetben részletes cikkek jelentek meg a témában, köztük a B.. Zsolt által a Magyar Nemzetnek adott interjúval.

 

Megállapítható tehát, hogy dr. Sz.. Györgynek B.. Zsolt távozása után öt hónapja, az I. rendű vádlott BKV felügyeletéről történő lemondása után pedig 4 hónapja lett volna arra, hogy jogi eljárást kezdeményezzen a szerződéssel kapcsolatban, de erre annak ellenére nem került sor, hogy ebben az időben dr. Sz.. György volt kijelölve a BRFK-val való kapcsolattartásra.

Ezt követően, amikor a belső ellenőrzés vizsgálata lezajlik, a tanú már nem állt a BKV-val munkaviszonyban, így annak eredményéről kizárólag a sajtóból értesülhetett ugyanúgy, mint a feljelentés megtételének tényéről, tartalmáról.

 

d) M..-H.. Éva:

 

A vádhatóság az I. rendű vádlottal szembeni vád közvetett bizonyítékaként hivatkozik a VI. rendű vádlott nyomozati vallomásaira, amelyek közül a 2011. februári és áprilisi vallomásai jelentőségét hangsúlyozza. Azt a tényt, ugyanakkor a vádhatóság sem vitatta, hogy a VI. rendű vádlottnak beosztásából adódóan a HÉV utastájékoztató projektre semmilyen rálátás sem lehetett.

 

A vádhatóságnak ez a hivatkozása, a VI. rendű vádlott nyomozati vallomásai kapcsán felmerült, súlyos törvényességi anomáliák mellett, több mint figyelemre méltó.

 

Nézzük ismét a tényeket:

 

A VI. rendű vádlott már a nyomozás során, a 2011. szeptember 14. napi kihallgatásán a korábban tett valamennyi vallomását visszavonta, (65. kötet, 37.959/B. oldal), amit később a tárgyaláson (2013. január 17. és 2013. február 26.) is megerősített, hozzátéve, hogy a Törvényszéken tett vallomását tartja fenn.

 

Jelzem, a VI. rendű vádlott a tárgyaláson tett vallomásában részletesen beszámolt a nyomozati eljárás során foganatosított kihallgatásai körülményeiről, így hangsúlyozta, hogy az általa visszavont vallomásai felvétele során irányított kérdésekre kellett válaszolnia, és a hatóságok által meghatározott cél egyértelműen Hagyó Miklós volt. A VI. rendű vádlott arról is beszámolt, hogy a hatóságok kérdései csak akkor váltottak irányt, amikor már sírva kérte, higgyék el neki, hogy tényleg nem tud Hagyó Miklósra olyan terhelő vallomást tenni, amit bizonyítékokkal alá is tudna támasztani, vagy ténylegesen igaz is lenne:

 

Ilyen előzmények tükrében kell tehát megvizsgálnunk a vádhatóság által hivatkozott 2011. februári és április jegyzőkönyveket.

 

A jegyzőkönyvek törvényességével szemben felmerült aggályok:

 

d/1.) A VI. rendű vádlott a tárgyaláson tett vallomásában részletesen beszámolt arról, hogy az eljárás nyomozati szakaszában a személyi szabadsága visszanyerése érdekében milyen lépésekre kényszerült, így azt is kifejtette, úgy tudja, a kihallgatásairól készült jegyzőkönyvek egy része titkosítva lett.

 

Hosszan elemezhetném a M..-H.. Éva kihallgatásai során történt jegyzőkönyvezés anomáliáit, mert van belőle bőven, de nem teszem. Néhány megjegyzésem azért van, mert az ügyészség éppen azon jegyzőkönyvek tartalmának tulajdonít bizonyító erőt, amelyek a védelem szerint kifogás alá esnek. Mint utóbb kiderült, a jegyzőkönyvek egy részének a dátumozásánál elírások történtek, a 2010. február 3-án a Központi Nyomozó Főügyészségen felvett jegyzőkönyv 2011. február 3-án, a 2010. február 9-ére keltezett jegyzőkönyv pedig 2011. február 9-én készült. A 2011. február 9-én felvett jegyzőkönyv később, már a tárgyalási szakaszban került elő, azt az ügyész a 2013. február 26-án tartott tárgyaláson adta át, ugyanakkor, mint említettem, a dátum rajta egy évvel korábbi.

 

Ugyanezen a tárgyalási napon, 2013. február 26. napján továbbá az ügyészség becsatolta a M..-H.. Éva 2010. február 3. napján délután tartott kihallgatásáról készült „eredeti” kék tollal aláírt jegyzőkönyvet is, ami azonban nyilvánvalóan eltért a védelem rendelkezésére bocsátott DVD-n található másolati példánytól, vagyis nem annak az eredetije. Mint kiderült, ebből a jegyzőkönyvből a bíróságnak is csak másolati példány állt a rendelkezésére.

 

A történtek indokolásaként az ügyészség előadta: az ügy akkori előadó ügyészének munkahelyi naptárából meg tudták állapítani, hogy M..-H.. Éva kihallgatása valóban 2011. február 9. napján volt, a jegyzőkönyv két, eredeti aláírásokkal ellátott példánya pedig az irattárból került elő, ahová az iratkezelési szabályzat megszegésével kerültek. Utóbbi okaként az ügyészség arra hivatkozott, hogy az ügyben eljáró ügyész a jegyzőkönyveket más iratokkal összefogva kezelte és elmulasztotta azokat a nyomozati iratban elhelyezni, ebből kifolyólag a nyomozati iratokat később rendező és összefűző ügyészségi dolgozó azok létezéséről nem tudhatott.

 

Észleltük, hogy míg a bíróság rendelkezésére álló nyomozati iratban a VI. rendű vádlott nyomozati anyagának számozása 42.600-al kezdődik, az elvileg ugyanarról az eredetiről készült, nekünk átadott másolat 37.749.-es számozással indul, olyan feljegyzést pedig nem találtunk a részünkre átadott iratban, amely erre az eltérésre magyarázatot adhatna. Kérdés, mi vezethette az ügyészséget, hogy a nyomozás lezárását és az iratok összefűzését, beszámozását követően azokat szétbontotta, esetlegesen újabb iratokat helyezett-e el, vagy vett ki, vagy csak egyszerűen átstrukturálta a VI. rendű vádlottra vonatkozó egész anyagot?

 

E kérdésre nincs válasz.

 

Ügyész úr a vádbeszédében kitért a jegyzőkönyvezés és az iratkezelés ügyészségi problémáira, hozzátéve bár a 2011. február 9. napi jegyzőkönyv iratból való kihagyása valóban jelentős mulasztás, azonban ez a jegyzőkönyv nem sok olyan vallomásrészt tartalmaz, amiről a gyanúsított ne beszélt volna más vallomásaiban, így az a tény, hogy a vádlottak ezt a jegyzőkönyvet csak a bírósági szakban kapták meg, a védekezéshez való joguk gyakorlását lényeges mértékben nem korlátozta.

 

Tisztelt Törvényszék!

 

Miről is van szó? A jelen ügyben a vádhatóság egyrészt a vádbeszéde végén arra hívja fel a figyelmet, hogy a maximálisan kiszabható szabadságvesztés büntetés mértéke növekedésének nemcsak elméleti jelentősége van, másrészt ahhoz kapcsolja a Központi Nyomozó Főügyészség által foganatosított kihallgatás megtörténtének tényét és hitelességét, hogy milyen bejegyzés található az ügy előadójának munkahelyi naptárában.

 

Erősen bízom abban, hogy nem csak számomra tűnik ez aránytalannak.

 

Az ügyészség ugyanis voltaképpen azt mondja, hogy egy büntetőeljárás során nincs jelentősége annak, hogy a nyomozás során kit, mikor hallgatnak ki és ott mit mondott, hogy a kihallgatásról felvett jegyzőkönyv - ami jelzem, közokirat - milyen adatokat tartalmaz, és azok az adatok tükrözik-e valóságot. Ha a vádhatóságnak ezt az álláspontját elfogadnánk, akkor ez a büntetőeljárási törvény alapvető rendelkezéseinek és alapelveinek a kiüresedéséhez vezetne, és lényegében egy ügy kimenetelét az igazság helyett, kizárólag attól tenné függővé, hogy mi a vádhatóság meggyőződése.

 

d/2.) A 2011. április 20. napi jegyzőkönyv:

 

Amellett, hogy a VI. rendű vádlott a 2011. április 20. napi nyomozati vallomását már 2011 szeptemberében, a nyomozás alatt visszavonta, egy mondat erejéig arra is ki kell térnem, amire a VI. rendű vádlott 2013. január 22. napi tárgyalási meghallgatása során már utaltam.

 

A szóban forgó jegyzőkönyv azon ritka kivételek közé tartozik ugyanis, amely nem csak az irányított kérdésekre adott válaszokat, hanem magukat a kérdéseket is tartalmazza.

 

Az I. rendű vádlott védőjeként az a határozott álláspontom, hogy a 2011. április 20. napi kihallgatáson eljáró ügyész úgy tette fel a kérdéseket, hogy az a minimális szakmai követelményeknek sem felel meg.

 

Az ügyész ugyanis ahelyett, hogy M..-H.. Évát az objektív tényekről kérdezte volna, lényegében a IV. rendű vádlott nyomozati vallomásában foglaltakat kérte rajta számon, azt a hamis látszatot kelte, mintha a IV. rendű vádlott - mára fent nem tartott és senki, illetve semmi által alá nem támasztott vallomásai - megdönthetetlen, és sziklaszilárd tényeket tartalmaznának.

 

Az ügyészségnek ez az eljárása nem csak a tisztességes eljárás jogának gyakorlásába üközik, hanem egyúttal a hatályos büntetőeljárási törvény konkrét rendelkezését is sérti. A Be. 180. § (1) bekezdése ugyanis egyértelműen kimondja, hogy nem tehető fel a gyanúsítottnak a választ, illetőleg nem bizonyított tény állítását magában foglaló, a törvénnyel össze nem egyeztethető ígéretet tartalmazó kérdés.

 

Nincs kétségem a felől, hogy a Központi Nyomozó Főügyészség eljáró ügyésze pontosan ismerte a Be. idézett rendelkezését, a kérdés csupán az, hogy miért döntött úgy, hogy mégis a törvényi előírással ellentétes módon jár el.

 

Ez is olyan kérdés, amelyre a vádbeszédből közvetlenül választ nem kaptunk, azonban ügyészség vádbeszédben elhangzott okfejtését hallgatva, amelynek alap- és záróköve minden esetben az I. rendű vádlott bűnössége volt, megismerhettük azt a gondolkodásmódot, amelyet nem a bizonyítékok meggyőző ereje, hanem a bűnösségbe vetett megingathatatlan hit határoz meg.

d/3.) A C.C. Soft Kft.:

 

M..-H.. Éva a nyomozás során kétszer beszélt a vádirat I/A/14. vádpontjába foglalt C.C. Soft Kft.-ről, illetve a cégnek a nyomozás során meg nem hallgatott ügyvezetőjéről, E.. Ajtonyról, a nevezetes és állítólag 2011. február 3-án délután lefolytatott kihallgatásáról készült jegyzőkönyvben, valamint a szintén több furcsaságot tartalmazó 2011. április 20. napi kihallgatásáról készült jegyzőkönyvben. (nyomozati irat 65. kötet 37.923/B-37.925/A oldal, illetve 37.951/A oldal)

 

Leszögezem, hogy a BKV és a C.C. Soft Kft. között létrejött szerződés teljesítésének a vádirati tényállás szempontjából releváns állomásai 2008 februárjának időszakára, tehát arra az időre, amikor a VI. rendű vádlott megbízási szerződést kötött a Fővárosi Önkormányzattal, már rég lezárultak, hiszen 2008. február 12. napján már a C.C. Soft Kft. második számlája is kifizetésre került. Tény az is, hogy a VI. rendű vádlott mind a két esetben arról számolt be, hogy B.. Zsolt megbízott vezérigazgatótól hallott a C.C. Soft Kft.-ről és E.. Ajtonyról. Erre az eseményre csakis 2008. február 19. napját, vagyis B.. Zsolt megbízott vezérigazgatóvá történő kinevezését követően kerülhetett sor.

 

Ezekből a tényekből kifolyólag, a VI. rendű vádlott érdemben semmiképpen sem tudott nyilatkozni a vádiratban foglaltakról. Hozzáteszem, M..-H.. Éva valójában nem is beszélt a vádirati tényállás szerinti szerződésről, csak annak meghosszabbításáról, ami a vádnak nem tárgya.

 

Felhívom ugyanakkor a figyelmet arra a tényre, hogy a VI. rendű vádlott a C.C.Soft. Kft. kapcsán az I. rendű vádlott nevét egyik kihallgatása alkalmával sem ejtette ki, sőt Hagyó Miklósra az adott projektet érintően semmilyen összefüggésben sem hivatkozott. A VI. rendű vádlott azt is határozottan kijelentette, hogy a C.C. Soft Kft.-hoz köthető teljesítési igazolásról nem volt tudomása és arról B.. Zsolttal soha nem is beszélt.

 

Összegezve tehát kijelenthető: a vádhatóság okfejtésével szemben, a VI. rendű vádlott nyomozati vallomásai valójában semmilyen mértékben nem támasztják alá az I. vádlott terhére rótt cselekmény elkövetését, sőt épp ellenkezőleg cáfolják azt, és egyúttal tovább bővítették az ellentmondások amúgy is igen gazdag körét.

 

e) A.. Attila:

 

1.) A vádhatóság úgy látja, hogy A.. Attila lényegében visszavont nyomozati vallomása egy pontban támasztja alá a IV. rendű vádlott nyomozati vallomását. Abban, amit az ügyészség úgy aposztrofált, hogy a III. rendű vádlott egy, most idézem: „lobbikör” kérésére 2007 nyarán érdeklődött a C.C. Soft Kft. szerződéséről, a tájékoztatást megkapta és továbbította, a kérést megelőzően azonban a cég nevét nem is hallotta, és a jelzett céggel a kérés teljesítését követően sem volt dolga. (vádbeszéd, második nap 2. oldal)

 

Nézzük a tényeket:

 

A III. rendű vádlott 2010. március 19-ei kihallgatásán egyetlen szót sem ejtett semmiféle „lobbikörről”, ezt a kifejezést kizárólag a vádhatóság használja, ráadásul úgy, hogy annak tartalmát vagy értelmét nem magyarázza meg. Mint jeleztem már, autentikus forrásból, azaz ügyész úrtól nem tudhatjuk meg, pontosan kire, kikre gondol. Mivel pedig megfelelő fordítókulcs hiányában a lobbikör fogalmával együtt a tagjai is ismeretlenek maradnak, így arról sem szerezhetünk tudomást, hogy az anonim személyeknek miért állt volna érdekében, a BKV HÉV utastájékoztató rendszerének tárgyában kötött szerződés iránt érdeklődni.

 

Szerencsénkre, a konkrét esetben a III. rendű vádlott jegyzőkönyvbe foglalt nyomozati vallomása megoldja a rejtélyt, kiről is van szó. Idézem: „Egy alkalommal a C.C. Soft szerződésére H-Sz.. J.. 2007 nyarán rákérdezett, ekkor érdeklődött az iránt, hogyan állunk a szerződéskötéssel... H nekem semmilyen utasítást nem adott ezen céggel kapcsolatban. Kérdésre elmondom, hogy nem emlékszem arra, hogy én ezen céggel kapcsolatban bármit is tettem volna.” (65. kötet 37.701/B oldal 5. bekezdés)

 

A III. rendű vádlott vallomása a továbbiakban a CC. Soft Kft.-re és a cég tevékenységére vonatkozó teljes ismerethiányról tanúskodik. (65. kötet 37.701/B-37.703/A oldal)

 

Ha az ügyészi interpretáció helyett a vallomást vizsgáljuk, a következő megállapításokat tehetjük:

1. A III. rendű vádlott a tárgyaláson fenn nem tartott nyomozati vallomásában személy szerint közölte, ki kereste meg őt. 

2. A III. rendű vádlott azt is hozzátette, hogy ettől a személytől a C.C. Soft Kft.-vel összefüggő utasítást nem kapott, neki pedig a céggel semmilyen dolga nem volt.

 

A kérdés ehhez képest az, milyen oka lehet annak, hogy a vádhatóság igazolhatóan mást állít, mint ami a jegyzőkönyvben szerepel? További kérdés az is, hogy az ügyészség képviselője milyen megfontolás alapján döntött úgy, hogy bizonyos, a jelen ügyben semmilyen minőségben, legfeljebb tanúként meghallgatott személyeket a vádban és/vagy a vádbeszédben a nevükön nevez, másokat csak a gazdasági pozíciójuk alapján azonosít, megint másoknak meg álnevet kölcsönöz.

 

Nem világos, és az eljárásban nem kaptunk választ rá, hogy ha a vádban és a feljegyzésben nevén nevezi F.. Gábort, S.. Zoltánt (5 vp.), C.. Gergőt (12. és 18. vp.), L.. Miklóst (16. vp.), a jelen vádpont „eredetijében” E.. Ajtonyt, miért nem tesz ugyanígy a II. vádpontban a Synergon vezetőjével, és miért válik H-Sz.. J..ból lobbikör.

 

A vádbeszédben hallottakkal szemben tény az is, hogy a III. rendű vádlott nyomozati vallomásában azt állította, nem kapott a C.C. Soft Kft.-re vonatkozó utasítást és nem is tett semmit a szerződéskötés érdekében, így az ügyészségnek az a megállapítása, hogy A.. Attila visszavont vallomása bizonyítékul szolgál a C.C. Soft Kft. érdekében történt befolyásolásra, egyszerűen nem igaz.  

 

2.) A vádhatóság iratellenes állítását további bizonyítékkal kívánta alátámasztani, nevezetesen egy, a IV. rendű vádlott által a tárgyaláson csatolt e-maillel. A szóban forgó és általa eredetileg A.. Attilának és D.. Zoltánnak 2007. június 29-én küldött elektronikus levél ügyész úr értelmezésében a következő.

 

A vádhatóság álláspontja szerint az e-mail jelentősége, hogy azt a IV. rendű vádlott az adott projektre vonatkozó pályázatok benyújtása után, de elbírálásuk előtt küldte közvetlenül A.. Attilának, és mivel ebben az időpontban a C.C.Soft Kft-nek még nem volt szerződése a BKV-val, ebből - legalábbis az ügyészség szerint - okszerűen következik, hogy a pályázat nyertesének kiválasztását a „lobbikör” befolyásolta. (vádbeszéd, második nap 2. oldal)

 

Szerencsénk van, mert egybevethetjük az ügyészi állítást a kézzelfogható bizonyítékkal.

 

Az akkori pozíciója szerint irodavezető IV. rendű vádlott a levélben azt rögzíti, hogy főnöke, D.. Zoltán vezérigazgató-helyettes kérésének eleget téve tájékoztatja a III. rendű vádlottat, mint a BKV vezérigazgatóját a tárgyi munka, vagyis az utastájékoztatóra vonatkozó projekt állásáról.

 

Ezt követően a IV. rendű vádlott összefoglalóan és bizonyos részletek kiemelésével bemutatta az adott HÉV szakasz infrastruktúra fejlesztésének kivitelezését. Kitér a Thalesre és a Thales részéről felmerült szoftverhibákra, valamint az új utastájékoztató kiépítése szükségességének kérdésére is. E körben annyi információt közöl a vezérigazgatóval, hogy 5 piaci szereplőtől kértek ajánlatot a rendszer szállítására, az árajánlatok beérkeztek, de egyéb technikai kérdéseket tettek fel 2007. július 2. napi határidővel, így csak azok beérkezését követően fogják elkészíteni a pályázókra vonatkozó végleges előterjesztést. További információkat közöl az utastájékoztatásról, és arról is mely vezetőkkel egyeztet az átállás okozta nehézségek kiküszöböléséről.

 

Az e-mailben egy árva szó sem esik a C.C. Soft Kft.-ről.

 

A vádhatóság spekulációját cáfolja D.. Zoltán tárgyalási vallomása is. A tanú az elébe tárt e-mailről elmondta azt a véleményét, hogy vezetői értekezleten beszélhettek a beruházásról, és a vezérigazgató ennek kapcsán kérhetett az aktuális állásról egy tájékoztatást, ami a dolgok természetes rendjének megfelelő, szokásos eljárási mód. Annak kapcsán, hogy az e-mail címzettje közvetlenül A.. Attila vezérigazgató volt, a tanú elmondta, normális dolog, hogy a vezérigazgató tudni akar a beruházás fejleményeiről, a levélben olvasható tájékoztatást pedig korrektnek tartotta.

 

Kiemelem végül a tanú tárgyaláson tett vallomásából, hogy D.. Zoltán hangsúlyozta, idézem: „ez abszolút nem egy kivételes eset volt, A.. Attila vezérigazgató úr ideje alatt az e-mail használata elterjedt, hogy közvetlen módon kért, kapott más terület vezetője is a másik területtől tájékoztatást bizonyos kérdésekben, tehát ez abszolút nem volt kiugró vagy egyedi.”  

 

A rendelkezésre álló bizonyítékok alapján kijelenthetjük, hogy az ügyészség álláspontjával szemben a szóban forgó e-mail, sem a III. rendű vádlott nyomozati vallomását, sem a IV. rendű vádlott nyomozati vallomását nem támasztja alá és semmiben sem igazolja a vád feltételezését.

 

Kérem, Hagyó Miklóst e vád alól felmenteni!

 

 

 

 

 

V. A Hagyó Miklós terhelő 1/A. vádpont 21. alpontja - AAM Zrt.

 

Bevezetés:

 

Következik az I/A/21. vádpont, amely mint érzékelhettük, 2015. szeptember 16-án nagy átalakuláson ment át. Ügyész úr olyan dimenzióba helyezte a Hagyó Miklósra vonatkozó korábbi vádat, amellyel eredetileg nem számolhattunk, és amely a bizonyítás anyagából egyáltalán nem következett. 

 

Megelőzőleg a vád lényegében egy szimpla, bár szerintem az ügyészség részéről alapvetően elhibázott jogi konstrukciójú hűtlen kezelés volt, amelynek helyébe igazi maffiavád lépett, titokzatos szándékokkal, zavaros indítékú befolyásszerzési kísérlettel, politikai motivációjú hatalomgyakorlási technikákkal és olyan, a vádbeszédben közelebbről meg nem határozott érdekekre való hivatkozással, amely érdekek mibenlétéről a perbeszéd végén sem tudtunk meg többet, mint amit az elején, azaz semmit. Mint ahogy arról sem kaptunk semmiféle információt, hogy ha valóban Hagyó Miklós volt az, aki a 2007. január 24-én létrejött BKV-AAM szerződésre utasítást adott – mint ahogy nem adott –, akkor abból személy szerint neki, vagy bárkinek milyen haszna származott. A maffiatevékenység immanens célja a haszonszerzés. Arra nézve, hogy Hagyó Miklósnak a terhére rótt két esetből (I/A/14. és 21.) származott-e és milyen haszna, az ügyészség egyetlen, akárcsak említésre érdemes bizonyítékot sem tudott felhozni.

 

Ugyanakkor látni kell, hogy ügyész úr e vádponttal kapcsolatos álláspontjának a kifejtése érdekében rendkívüli intellektuális apparátust mozgósított. A vádpont 12-es betűmérettel nem kevesebb, mint 54 oldal terjedelmű. Áttekinthető vázlat, meggondolt szerkesztés, logikus felépítés, a bizonyítási anyag biztos ismeretének érzetét keltő érvelés, látszólag meggyőző, szabatos fogalmazásmód.

 

Aki csak a vádbeszédet olvassa el, úgy teszi le az anyagot, hogy az a határozott benyomás alakul ki benne, igen a vádnak igaza van, a vádlottak, elsősorban természetesen ki más, mint Hagyó Miklós, a bűncselekményt elkövették, nyilván bűnösök is. 

 

Aki azonban a bizonyítási anyagot ismeri, azt áttanulmányozta, az egyes bizonyítékokat önállóan, külön-külön, egymással összevetve vizsgálja meg, majd a vádbeszéd érvanyagát és indokait e megismerés tükrében értékeli, abban egészen más kép alakul ki. Mégpedig az, hogy az AAM-vád pontosan olyan, mint egy jól megépített, mutatós, bizonyos távolságból a valóságossal összetéveszthető Patyomkin falu. Távolról minden a helyén van, bukolikus táj, rendezett utcák, takaros házak, és azokat övező hibátlan kerítések, legelésző háziállatok, emberek. Ahhoz, hogy megállapítsuk, szemfényvesztéssel van dolgunk és minden csak kulissza, az ál-faluhoz egészen közel kell mennünk, minden egyes részletet aprólékosan szemügyre kell vennünk, ha szükséges, a tárgyakat meg kell tapogatnunk.

Ezt a megismerési és elemzési technikát kényszerülünk alkalmazni a végső vád értékelése során is. Végig kell mennünk a bizonyítási anyagon, ki kell mutatnunk a csúsztatásokat, a szándékolt félreértelmezéseket, a valós összefüggések elhallgatásának módszerét, az egymással tényleges kapcsolatban nem lévő dolgok fals összekapcsolását, a bizonyítékok manipulatív kezelésmódját. Ezért előre elnézést kell kérnem a Tisztelt Törvényszéktől, mert hosszú leszek. Nem tehetek mást, védői kötelességem pontról-pontra kimutatni a vád tarthatatlanságát. Ezt pedig csak a bizonyítékok részletekbe menő elemzésével tudom megtenni. Nagy lévén a tét, én magam nem lehetek nagyvonalú. Aprólékosnak kell lennem. És ehhez idő kell, nem kevés idő és természetesen a bíróság részéről sok-sok türelem. 

 

1. A vád:

 

A) 2010. május 14. napján, a nyomozó hatóság által közölt gyanúsítás azt rótta Hagyó Miklós terhére, hogy a BKV és az AAM közötti 2007. január 24. napján kötött szerződés a BKV részére felesleges és indokolatlan kiadás volt, mert azt a Főpolgármesteri Hivatal által a számára biztosított költségkeretből kellett volna kifizetnie.

 

B) A vádirat 22. oldalán kezdődő I/A vádpont 21. alpontja ezt már a következőképpen tartalmazza:

 

„2007. év elején Hagyó Miklós I. rendű vádlottnak a külön költségvetéssel rendelkező 4-es metró beruházással kapcsolatban a Költségvetési Bizottság részére beszámolót kellett készítenie. Hagyó Miklós I. rendű vádlott 2006. december végén, 2007. január elején utasította A.. Attila III. rendű vádlottat, mint vezérigazgatót, hogy ezt az elemző munkát számára az AAM Zrt.-vel végeztesse el.

 

A.. Attila III. rendű vádlott e célból 2007. január hó 24. napján 50 millió forintos keretösszeggel megbízási szerződést kötött az AAM Zrt.-vel a „Metro4 projekt koordinációs feladatainak támogatása, projektmenedzsment, projektadminisztrációs feladatok, valamint minőségbiztosítási tevékenység” címen. A cég rövid határidővel, nyolc nap alatt a munkát elvégezte, amit Hagyó Miklós I. rendű használt fel főpolgármester-helyettesi tevékenysége során.

 

A BKV számára szükségtelen szolgáltatás ellenértékét, összesen 50.093.400.-Ft-ot a BKV kiegyenlítette….” úgy, hogy a különböző időpontokban -  2007. április 5. és július hó 5.- a között a kiállított számlák ellenértékét átutalta.

 

Megállapítható, hogy a gyanúsításkori és vádiratban foglalt tényállás egymástól jelentősen eltér, a kettőt összevetve az sem egyértelmű, hogy lényegében mit is ró a vádhatóság Hagyó Miklós terhére? Azt, hogy az egyébként szükséges szerződés ellenértékét más forrásból kellett volna kielégíteni, vagy azt, hogy a szerződés megkötése önmagában szükségtelen volt?

 

A már a nyomozás befejezésekor rendelkezésre állt bizonyítékokra figyelemmel leszögezhető, hogy mind a gyanúsításbeli, mind a vádirati tényállás téves megállapításokon alapszik, ugyanis:

 

• nem felel meg a valóságnak, hogy Hagyó Miklósnak a Költségvetési Bizottság részére ebben a tárgyban beszámolót kellett volna készítenie, vagyis, hogy az elkészült anyagot az I. rendű vádlott használta volna fel a főpolgármester-helyettesi tevékenysége során,

 

• nem felel meg a valóságnak, hogy Hagyó Miklós utasította A.. Attila III. rendű vádlottat a szerződés megkötésére,

 

• nem felel meg a valóságnak, hogy a szerződés megkötése a BKV részére felesleges és indokolatlan volt,

 

• nem felel meg a valóságnak, hogy az AAM által elkészített anyagot a Főpolgármesteri Hivatal által Hagyó Miklós részére biztosított költségkeretből kellett volna kifizetni.

 

Tehát: meggyőződésem szerint ügyfelemet a BKV és az AAM között 2007. január 24. napján megkötött szerződés miatt sem büntetőjogi, sem más felelősség nem terheli.

 

C) Ilyen előzmények után következett a 2015. szeptember 16. napján kelt vádmódosítás, amely a korábbi vádirati tényállást a maga egészében módosította. A feljegyzés 25-28 oldalain található tényállás újra fogalmazása során az ügyészség nagyfokú részletességgel tért ki a BKV és az AAM közötti szerződéskötés történeti előzményeire és körülményeire, ugyanakkor mindezt olyan módon tette, hogy az események teljes körű bemutatása helyett - mely esetben álláspontom szerint egyértelművé vált volna, hogy nem történt bűncselekmény - kizárólag a saját meggyőződése szerint relevánsnak tartott elemeket emelte ki, amelyeket aztán önkényesen úgy csoportosított, hogy azt az egyébiránt teljesen valótlan látszatot keltse, mintha Hagyó Miklós I. rendű vádlottat a szerződés megkötéséért bárminemű felelősség terhelné.

 

A vádmódosítást követően a tényállás Hagyó Miklós I. rendű vádlottra nézve a következő állításokat tartalmazza:

 

- Hagyó Miklós I. rendű vádlott kiemelt jelentőséget tulajdonított a Fővárosi Önkormányzat legnagyobb beruházásának, a 4-es metróprojekt sikerének, ezért, a korábbi gyakorlattól eltérően a beruházást szorosabb ellenőrzése alá vonta és a projekt operatív irányításába is bele kívánt szólni.

 

- Mind a finanszírozási, mind a beruházói szerződés értelmében, minden projektköltségnek minősülő kifizetést a Magyar Államkincstárnál vezetett számlákról, illetve a Projekt Igazgatóság működésével kapcsolatban felmerült költségeket a Projekt Igazgatóság bankszámlájáról kellett kifizetni, tehát a projekt felmerülő költségeit más forrásból nem lehetett fedezni.

 

 - A finanszírozás átalakítást – az erről szóló 2006-os közgyűlési döntést követően - a projekt szakmai felügyeletét ellátó Hagyó Miklós I. rendű vádlott készítette el munkatársaival, aki beosztásából származó befolyását érvényesítve elérte A.. Attila III. rendű vádlottnál, hogy a munka elvégzésére a BKV. szerződést kössön az AAM Vezetői Informatikai Tanácsadó Zrt.-vel., noha a szerződésben meghatározott feladat elvégzése a Főpolgármesteri Hivatal dolga lett volna.

 

 -  Hagyó Miklós I. rendű vádlott a projekt irányításában olyan szervezeti és személyi változtatásokat vitt keresztül, amelynek eredményeként saját maga és az általa kiválasztott személyek közvetlenül befolyásolhatták a döntéseket.

 

- A változtatásokhoz szükséges tájékozódást Hagyó Miklós I. rendű vádlott már formális megválasztása előtt megkezdte, a BKV vezetői ebben támogatták. Így került sor a későbbiekben városi főmérnökké kinevezett dr. B.. László informális bekapcsolódására, majd a későbbiekben a leváltásra került DBR Metró Projekt Igazgatóság igazgatója helyére, a dr. B.. László által javasolt személy kinevezésére.

 

- Az NFÜ-nél való pályáztatás érdekében került sor az AAM-mel való 2007. január 24-ei 50 millió forintos keretösszegű megbízási szerződés megkötésére. A szerződést A.. Attila III. rendű vádlott írta alá a BKV Zrt. nevében, az érvényben lévő alapszerződéseket és a versenyeztetésre vonatkozó szabályok megkerülésével, a BKV Zrt. működési költségeinek terhére.

 

- A szerződés alapján az AAM, a Főpolgármesteri Hivatal feladat- és hatásköreibe tartozó tevékenységet végzett, melynek eredményeképpen Hagyó Miklós előterjesztésére  került sor a Fővárosi Közgyűlés 2007. március 29-i határozatára a metróprojekt hatékonyabb irányítására vonatkozóan.

 

- Az AAM Zrt. javaslatai alapján kidolgozott projektirányítási és felügyeleti rendszer a finanszírozási és a beruházói szerződésben meghatározott beruházói szervezet mellett, azzal párhuzamosan épült fel, abban olyan szereplők jelentek meg, akiknek a beruházás irányításában személyes felelőssége nem volt. Az így létrehozott struktúra kitalálásért a BKV működési költségei terhére indokolatlanul a mintegy 60 MFt. kifizetésére került sor.

 

- A szerződéses keret kimerülését követően a DBR Metró Projekt Igazgatóság 2007. év során további szerződéseket kötött az AAM Zrt.-vel, melyek alapján az AAM Zrt. ugyanazt a Főpolgármesteri Hivatal hatáskörébe tartozó feladatok ellátásában való közreműködést folytatta.

 

A módosított vádirati tényállás mind a nyomozás során beszerzett bizonyítékoknak, mind a bíróság által lefolytatott bizonyítási eljárás eredményének, sőt a köztudomású tényeknek is ellentmond a következők miatt:

 

2. A vádiratban megjelölt bizonyítékok:

 

A vádirat e vádpont bizonyítékaként a következőket jelöli meg:

 

1. Dr. K.. Gábor tanúvallomása,
2. H.. Edit tanúvallomása,
3. a 33., 34., 35. számú mellékletek.

 

Dr. K.. Gábor az AAM vezetője, illetve H.. Edit az AAM képviseletében a projekt vezetője a bírósági eljárás során is meghallgatásra kerültek, így az ügyfelemre nézve semmilyen terhelő adatot vagy tényt nem tartalmazó nyomozati vallomásukat a tárgyalási vallomásukkal együttesen értékelem.

 

A 33., 34. és 35. számú mellékletek a BKV feljelentését, a hozzá kapcsolódó,  a Belső Kontroll Igazgatóság (BEO) által elvégzett 5. számú vizsgálatról készült jelentést, továbbá az AAM-et érintően lefoglalt, illetve a nyomozó hatóság által beszerzett okirati bizonyítékokat tartalmazzák.

 

Ezen iratok mindegyike azt igazolja, hogy az AAM munkatársai a BKV-val fennállt szerződéses jogviszonyuk alatt folyamatosan, nagy intenzitással végezték munkájukat, amelynek eredményével nagyban segítették a BKV és közvetlenül a DBR Metró Projekt Igazgatóságot, illetve a 4-es metró projekt előrehaladását. Ezek az iratok az I. rendű vádlottra nézve olyan tényt vagy adatot nem tartalmaznak, ami a vádat alátámasztaná, így érthetetlen hogy az ügyészség a vádemeléskor vajon mire nézve tekintette ezeket az okiratokat a vádat alátámasztó bizonyítékoknak.

 

Az okirati bizonyítékok közül a BKV feljelentését és az annak mellékletét képező a BEO vizsgálatáról készült jelentést szükséges kiemelni a következők miatt:

 

• A nyomozást kezdetben folytató BRFK már 2009. szeptember 1. napján megkereste a BKV-t a tanácsadói szerződések ügyében, érdeklődve, hogy folyik-e belső vizsgálat, illetve egyúttal azt kérve, hogy ha a belső vizsgálat aggályos szerződéseket talál, akkor azokról a BKV készítsen kimutatást.

 

• Ezt követően, 2009. szeptember 16. napján újabb megkeresésben a rendőrség már azt kérte, hogy 2003. január 1-ig visszamenőleg gyűjtsék ki és bocsássák rendelkezésükre az összes olyan szerződést és egyéb iratot, amelyet a nyomozó hatóság által felsorolt gazdasági társaságok és magánszemélyek, illetve a BKV, valamint annak jogelődje részvételével kerültek megkötésre. A rendőrség által közölt lista első helyén az AAM szerepelt.   

 

• A BKV jogi igazgatója a megkeresést öt egymást követő részletben teljesítette, amely közül a védelemnek kizárólag négy válaszlevél áll rendelkezésére. Ezekből az állapítható meg, hogy 2009. szeptember 28. napja és október 14. napja között megküldésre kerültek az AAM-mel kötött tanácsadói szerződések, teljesítési igazolások, a BEO már lefolytatott vizsgálati anyagai, továbbá egy tájékoztatás a még folyó vizsgálatról (1. kötet 305-309, 315-321, 325-329, 343-351)     

 

• A BKV akkori vezérigazgatója, dr. K.. István ezek után, 2010. február 16. napján tett feljelentést, arra hivatkozva, hogy a BEO által lefolytatott vizsgálatok - mely a 2006-2009 közötti időszakot érintik és 2010. január 16. - 2010. február 16. között folytattak le - a Btk. több paragrafusába ütköző bűncselekmény gyanúját vetik fel. A feljelentés a cégek között nevesíti az AAM-t is egyúttal csatolásra került az összes, az AAM-t érintő releváns irat (33. számú melléklet 3. oldal, 5-17.old).

 

A vizsgálat lefolytatásakor a BKV vezetése tudomással bírt arról, hogy a nyomozó hatóság az AAM-mel fennállt szerződéses viszonyt a maga teljességében kívánja vizsgálni. A BEO ”Jelentés az 5. számú vizsgálatról” elnevezésű vizsgálati anyaga ennek ellenére csak és kizárólag a BKV és az AAM között 2007. december 22. napján megkötött szerződésekkel kapcsolatos aggályait rögzíti, a Hagyó Miklós terhére rótt 2007. január 24-ei szerződésről semmit sem tartalmaz, ez a szerződés a jelentésben nem szerepel. 

 

A védelem természetesen tudatában van annak, hogy a BEO nem nyomozó hatóság, ugyanakkor annak a jelentőségét nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a BKV a vizsgálat lefolytatását követően úgy ítélte meg, hogy az AAM-mel 2007. január 24.-én kötött szerződésével kapcsolatosan aggály nem merülhet fel.

 

A vádhatóság tehát 2012. január 10. napján úgy emelt vádat az I. rendű vádlottal szemben a BKV és az AAM között 2007. január 24. napján létrejött szerződés miatt, hogy annak megítélésében még az ügy sértettjével, a BKV-val sem volt azonos állásponton. 

 

3. Az eljárás során rendelkezésre álló, de a vádhatóság által figyelembe nem vett okirati bizonyítékok:

 

A BKV és az AAM közötti első szerződés ügyében megállapítható, hogy a szerződéskötés előzményeit, a megkötését, majd az azt követő időszakot illetően sok olyan okirati bizonyíték áll rendelkezésre, amelyet a nyomozó hatóság nem szerzett be, vagy a kérdéses iratok megvannak ugyan és a nyomozati iratok közé kerültek, de értékelésük nem történt meg. Vannak olyan dokumentumok is, amiket a védelem csatolt be a tárgyalás során, de ezek ügyészi értékelése ugyancsak elmaradt. Úgy látom, a tényállás tisztázása érdekében ezen okiratok értékelése elengedhetetlenül szükséges. Az okiratok három csoportba sorolhatók, és a Fővárosi Önkormányzat működési köréhez, a BKV működési köréhez valamint a BKV és a Fővárosi Önkormányzat együttműködéséhez kapcsolódnak.

 

3.1 A Fővárosi Önkormányzat működési köréhez kapcsolódó okiratok:

 

Előre kell bocsátanom, hogy eredeti elképzelésem szerint a védőbeszédemben ezekre az okirati bizonyítékokra csak nagyon szűkszavúan, kizárólag egy-két mondatban szerettem volna hivatkozni, mert azt feltételeztem, hogy a Hagyó Miklós, mint volt városüzemeltetési és vagyongazdálkodási főpolgármester-helyettes által a Fővárosi Önkormányzat működésére - a szabályozás részletes bemutatásával - előadottakat az ügyészség nem vitatja.

 

A vádmódosításban, valamint a vádbeszédben megfogalmazott állítások azonban egyértelművé tették, hogy a vádhatóság nemcsak az I. rendű vádlott állításait, hanem a Fővárosi Önkormányzat működését szabályozó rendelkezéseket sem fogadja el, és e helyett olyan, nyilvánvalóan hamis képet igyekszik festeni, mintha a szigorúan rögzített előírásoktól és az immár 1990 óta regnáló, dr. D.. Gábor főpolgármestertől is függetlenül, Hagyó Miklós kinevezése napjától kezdve, az egész Fővárosi Önkormányzatot teljhatalommal irányította volna.        

 

Röviden a következő dokumentumoknak a vád szempontjából jelentős rendelkezéseit ismertetem:

 

A/ A Fővárosi Önkormányzat Szervezeti és Működési Szabályzata rendelkezik az önkormányzati feladatoknak a Közgyűlés és szervei a Közgyűlés bizottságai, a főpolgármester, valamint a Főpolgármesteri Hivatal közötti feladat megosztásáról.

 

a) rendezi a főpolgármester-helyettesek közötti feladat- és munkamegosztást, akik főpolgármester irányításával látják el feladatukat.

 

b) szabályozza a Főpolgármesteri Hivatal külön belső ellenőrzési rendszerét, mely magában foglalta az ellenőrzés mindhárom összetevőjét (vezetői, folyamatba épített és függetlenített belső ellenőrzés). Kiemelem, hogy a belső ellenőrzés a Hagyó Miklós által irányított városüzemeltetési és vagyongazdálkodási főpolgármester-helyettesi iroda működését illetően negatív megállapítást soha nem tett.

 

c) rendelkezik a Közgyűlés döntéseinek előkészítéséről, az előterjesztések benyújtásának módjáról a döntések végrehajtásának szervezéséről, valamint ellenőrzésre hivatott bizottságok működéséről. A jelen eljárás szempontjából két állandó bizottságnak, a Gazdasági Bizottságnak és a Városüzemeltetési Bizottságnak van jelentősége.

 

        A Gazdasági Bizottság gyakorolta a munkáltatói jogokat a Főváros tulajdonában álló társaságok, így a BKV vezérigazgatói felett. Hagyó Miklós ennek a Bizottságnak nem volt tagja, és az ülésein sem vett részt. (Jelzem az adott időszakban a Gazdasági Bizottság egyik alelnöke dr. Sz.. Gábor volt, aki egyúttal a BKV Felügyelő Bizottságának elnöki tisztségét is betöltötte).

 

A Városüzemeltetési és Környezetgazdálkodási Bizottság tárgyalt meg minden a BKV-t érintő szakmai kérdést, előterjesztést, kivéve a vezérigazgatóval összefüggő Gazdasági Bizottsági hatáskört. Hagyó Miklós ennek a Bizottságnak szintén nem volt tagja.

 

d) Szabályozza a főjegyző feladatait és hatáskörét, így különösen előterjesztésekkel összefüggő jogi koordinációs tevékenységét és törvényességi ellenőrzési jogát, így a Közgyűlés elé csak a főjegyző kézjegyével ellátott előterjesztés kerülhetett, az tehát amit ő jogi és törvényességi szempontból nem kifogásol.

Ez a jogi koordinációs tevékenység elsősorban a határozati javaslatok törvényességének ellenőrzésére terjedt ki, továbbá arra, hogy a testületnek a kérdés eldöntésére van-e hatásköre, a határozati javaslat a hatályos jogszabályokkal összhangban van-e.

 

A vádbeli időszakban a Főjegyző a 4-es metrót érintő előterjesztésekkel összefüggésben törvényességi szempontból kifogást nem emelt.

 

Összefoglalva: a Fővárosi Önkormányzat működésére vonatkozó szabályok nem tették lehetővé, hogy a BKV-val összefüggő döntéseket - szemben vádhatóság által felállított konstrukcióval - egyetlen ember, Hagyó Miklós személyes akarata irányítsa vagy befolyásolja.

 

[a Fővárosi Önkormányzat Szervezeti és Működési Szabályzatáról szóló 7/1992. (III. 26.) Fővárosi Közgyűlési rendelet, (a védelem az I. rendű vádlott tárgyalási vallomása 6. mellékleteként csatolta be), Budapest Főváros Önkormányzata Főpolgármesteri Hivatalának Szervezeti és Működési Szabályzatáról, Ügyrendjéről szóló, Budapest Főváros Főpolgármesterének és Főjegyzőjének 525/2005. számú intézkedése (Főpolgármesteri Hivatal melléklet Főpolgármesteri Hivatal 1. kötet 42.-196. oldal)]

 

B) A Városüzemeltetési és Vagyongazdálkodási főpolgármester-helyettes, valamint Kabinetének működését, tevékenységi körét az alábbi szabályzatok, utasítások határozták meg:

1. A Városüzemeltetési és Vagyongazdálkodási Főpolgármester-helyettesi Iroda Belső Működési Szabályzata (a védelem az I. rendű vádlott tárgyalási vallomása 7. mellékleteként csatolta);

2. A főpolgármester 512/2007. számú intézkedése, amely rendelkezett a főpolgármester-helyettesek közötti feladat- és munkamegosztásról.(vonatkozó melléklet 1. kötet 560-563. oldal);

3. A főpolgármester 2007 márciusában kelt, ”a városüzemeltetésért felelős főpolgármester-helyettes ütemezett feladatai 2007-2010” tárgyú levele (releváns része a 67. kötet 44.022.-44.023. oldal).

 

Ad/1. A főpolgármester-helyettesnek és a kabinetnek az SZMSZ szerint csupán előkészítő, koordináló feladatai voltak a Főpolgármesteri Kabinet, és a Közgyűlés elé kerülő előterjesztések előkészítésében, továbbá együttműködtek meghatározott ügyosztályokkal és szervekkel

 

Ad/2. A főpolgármester 512/2007. számú intézkedése kimerítően meghatározza és körülhatárolja azokat a feladat- és tevékenységi köröket, melyeken történő túlterjeszkedésre a jogi és közigazgatási kontrollok miatt az I. rendű vádlottnak nemcsak módja, de lehetősége sem volt.

 

Tekintettel arra, hogy a főpolgármester 512/2007. számú intézkedése a nyomozati iratok részét képezi (67. kötet 44.011-44.017), azt nem kívánom ismertetni, azonban utalok arra, ami az 560. és 561. oldalán található:

 

- az 1./b) pontja kimondja, I..-Sz.. Imre főpolgármester-helyettes látja el a Főváros tulajdonában lévő szervezetek, így a gazdasági társaságok gazdálkodásával kapcsolatos - így különösen az éves üzleti tervek, éves beszámolók elfogadását, közszolgáltatási-szerződésben meghatározott feladatok finanszírozását és a közüzemi díjak meghatározását érintő - főpolgármesteri feladatokat;

- az 1./c) pontja szerint szakmai területéhez tartozik a fővárosi tulajdonban lévő közüzemi vállalatok és gazdasági társaságok gazdálkodásával kapcsolatos feladatok tekintetében a Vállalkozási és Vagyonkezelési Ügyosztály szakmai tevékenységének felügyelete.

 

A fővárosi tulajdonú cégeket tehát Hagyó Miklós valójában nem egyedül, hanem megválasztását követően I..-Sz.. Imre főpolgármester-helyettessel közösen felügyelte, melynek során a társaságok gazdálkodásával kapcsolatos kérdések kizárólag I..-Sz.. Imréhez tartoztak. Ez a gyakorlatban azt eredményezte, hogy a legtöbb közmű és közszolgáltató céggel kapcsolatos bizottsági és közgyűlési előterjesztést a két főpolgármester-helyettes közös aláírásukkal vitték be a döntéshozó testületek elé.

 

Ad/3. A főpolgármester levele számos általános jellegű, de kiemelt súlyú, továbbá az adott időszakra vonatkozó aktuális feladatot rögzített, amelyek a BKV-ra, és a Fővárosi Önkormányzat tulajdonát képező más gazdasági társaságokra vonatkozóan úgy rendelkeznek, hogy az I. rendű vádlottnak I..-Sz.. Imrével együttműködve kell azokat ellátnia. Az együttműködés sarokpontjait a levél az üzleti terv elkészítésében, a fenntartható működés érdekében elvégzendő szerkezetátalakításban, a társaságok szakmai-pénzügyi átvilágításában jelöli meg (a levél V/2.,V/3., V/4. pontjai). 

 

Az egyes konkrét feladatok meghatározását jelentősen befolyásolta, hogy ebben az időszakban a 4-es metró beruházással foglalkozó számos olyan cikk jelent meg a médiában, amely a felmerült súlyos kivitelezési nehézségekről írva, kilátásba helyezte a beruházás meghiúsulásának veszélyét. A Főváros vezetése óriási nyomás alá került. Dr. D.. Gábor ezért határozott meg védencemnek, mint a területért felelős, újonnan megválasztott főpolgármester-helyettesnek számos, a 4-es metróval kapcsolatos teendőt, amelyek között a beruházás projektszervezetének átalakítása, valamint a beruházás megvalósulásának ellenőrzésére Irányító Testület létrehozása külön feladatként nevesítésre került. A főpolgármester ebben a levélben rendelkezett arról is, hogy a 4-es metrót érintő feladatokkal összefüggésben a Közgyűlési előterjesztések készítése és benyújtása is Hagyó Miklós feladata.

 

A módosított vádirati tényállásban foglaltakkal ellentétben tehát nem az I. rendű vádlott döntése volt, hogy a 4-es metró „beruházást szorosabb ellenőrzése alá vonta”, hanem dr. D.. Gábor főpolgármester határozott meg számára, olyan a 4-es metró beruházást érintő feladatokat, amelyeket a rá irányadó szabályok szerint kötelezően teljesítenie kellett. (feljegyzés 26. oldal 1. bekezdés)

 

3.2. A BKV működését szabályozó dokumentumok, a BKV SZMSZ-e:

 

A BKV SZMSZ-e, illetve annak módosításai már a nyomozás során a hatóságok rendelkezésére álltak, de az abban foglaltakat a vádhatóság a vádemeléskor és a vádmódosításkor egyaránt teljeséggel figyelmen kívül hagyta. (A nyomozati irat 14. kötete a 9.101-tól). Ezért én most ennek ismertetésétől nem tudok eltekinteni, hiszen a váddal szembeni védekezés szempontjából szükséges dokumentumról van szó. Annaklaz érdemi kérdésnek ugyanis, hogy a BKV, a BKV vezérigazgatója és a DBR Metró Projekt Igazgatóság, illetve a projektigazgató feladatai, hatásköre és jogosultságai hogyan viszonyulnak egymáshoz, a bűnösség szempontjából alapvető jelentősége van. A kérdésre válasz pedig csak a BKV szervezeti rendjének ismerete alapján lehetséges.

 

A vádhatóság mulasztását pótolandó, a következőkben ezért a BKV SZMSZ-ének a jelen vádpont kapcsán releváns rendelkezéseit mutatom be:

 

a) A legfontosabb kérdés azt tisztázni, hogy a BKV átalakításának köszönhetően folyamatosan változó SZMSZ módosításai közül melyik volt érvényben 2007. január 24-én,  a BKV és az AAM közötti szerződés megkötésekor.

 

A BKV SZMSZ-ének legutolsó hatályos módosításai a következők:

 

• a munkaszervezetet érintően a 2005. augusztus 16. napján kelt és 2005. szeptember 1. napjától hatályos 4. számú módosítás,
• a munkaszervezeten kívüli szerveket érintően, a 2006. január 10. napján kelt és ugyanettől a naptól hatályos 5. számú módosítás (14. kötet 9.195- 9.273. oldal)

 

b) A BKV SZMSZ szerinti szervei a következők:

 

1. A Társaság tulajdonosi szerve, aminek a legfőbb szerve a Közgyűlés, azzal, hogy a Közgyűlés jogait az Alapító, vagyis a tulajdonos Főváros gyakorolja;
2. A Társaság ügyvezető és egyben képviseleti szerve az Igazgatóság;
3. A Társaság ellenőrző szerve a Felügyelő Bizottság, amely a Társaság tulajdonosi szerve részére ellenőrzi az Igazgatóságot;
4.  A Társaság végrehajtó szerve, vagyis a munkaszervezet. (14. kötet 9.237. oldal)

 

1.) A Társaság munkaszervezetét a vezérigazgató irányítja, akit az Alapító nevez ki. A vezérigazgató a Társasággal munkaviszonyban álló alkalmazott, aki egyben az Igazgatóságnak is tagja. A vezérigazgatóval szemben a munkáltatói jogokat az Alapító hatáskörébe utaltak kivételével az Igazgatóság gyakorolja. Az Igazgatóság a Társaság által alapított gazdasági Társaságok irányításában a tulajdonosi jogok gyakorlását a vezérigazgatóra ruházza.

 

Az SZMSZ 8.2. pontja értelmében a vezérigazgató hatásköre a következő:

• irányítja a Társaság munkaszervezetét;
• gyakorolja a Társaság alkalmazottai felett a munkáltatói jogokat,
• képviseli és gyakorolja a Társaság által alapított gazdasági Társaságoknál a tulajdonosi jogokat, továbbá
• jogosult a hatáskörébe tartozó feladatokat a Társaság alkalmazottaira átruházni. (14. kötet 9.197. oldal)
• a Társaság tulajdonosi vagy ügyvezető szervének kizárólagos hatáskörébe nem tartozó bármely ügyben jogosult önálló döntésre és intézkedésre,

• a munkaszervezetben bármely döntést és intézkedést a saját hatáskörébe vonhat,
• a személyéhez kötött döntések és feladatok kivételével, és az SZMSZ keretei között bármely döntési és intézkedési jogosultságát átruházhatja a munkaszervezet vezetőire, akár a munkaszervezetben kiadott belső szabályozással, akár általános érvényű vagy egyedi meghatározással. (14. kötet 9.205 oldal)

 

Mi következik a hosszadalmas ismertetésből? Az, hogy az SZMSZ alapján a BKV vezérigazgatójának, vagyis 2007. január 24. napján A.. Attilának jogában állt a BKV munkaszervezetét érintően bármely ügyben döntést hozni és intézkedni.

 

2.) Ahhoz, hogy a vezérigazgató e jogosultságát a 4-es metró beruházás szempontjából is értelmezni tudjuk, ismernünk kell a BKV munkaszervezetét, illetve annak felépítését.

 

A vezérigazgató által irányított munkaszervezet 13 szakigazgatósági szintből épült fel, (SZMSZ 4. számú módosításához mellékelt, szervezeti ábra 14. kötet 9.225. oldal) amelyből 7 a Társaság működéséhez kapcsolódó igazgatóság, 6 pedig konkrét tevékenységhez kapcsolódó, üzemigazgatóság volt.

 

A Társaság szakigazgatóságai közül a 2007. január 24-én érvényes SZMSZ szerint a DBR Metró Projekt Igazgatóság nem volt más, mint a BKV vezérigazgatójának az irányítása alá tartozó 13 szakigazgatóság közül az egyik, amely mint beruházás, szakmailag a Beruházási és közbeszerzési igazgatósághoz kapcsolódott. Másképpen fogalmazva, a Projekt Igazgatóság a BKV munkaszervezetének része volt, ezt a szakigazgatóságot ugyanúgy a vezérigazgató, vagyis A.. Attila irányította, mint a többit. A DBR által végzett munkával, vagyis a 4-es metró beruházással összefüggésben a vezérigazgatónak ugyanúgy jogában állt döntést hozni és intézkedni, mint bármely más szakigazgatóság esetében, ahogy a DBR működése során felmerült problémák megoldásáért is ő volt a felelős.

 

Azt, hogy a 4-es metró beruházás a BKV-n belül, annak szervezeti rendjébe tagozódva valósult meg, igazolja a hivatkozott két SZMSZ módosítás:

 

Az 5. számú, amely az Igazgatóság feladatáról szóló 5.3.2.4. pontjában a következőket rögzíti: „gondoskodás a vonatkozó Kormány- és Fővárosi Közgyűlési határozatoknak megfelelően a DBR Metró megvalósításával kapcsolatos beruházói feladatok ellátásáról, döntés a megvalósítási célokmányokban és az éves költségvetésben meghatározott keretek között a beruházással összefüggő, határkörébe tartozó feladatokban.” (14. kötet 9.123. oldal)

 

A 4. számú SZMSZ módosítás szerint a Beruházási és közbeszerzési vezérigazgató-helyettes feladatai közé tartozott többek között „a DBR projekt megvalósulásának figyelemmel kísérése” (14. kötet 9.209-9.211. oldal)

 

A fentiekből leszűrhető, hogy a 4-es metró beruházás-szakmai feladatainak ellátása a BKV-n belül ehhez a szakigazgatósághoz is tartozott, továbbá a metró projekt megvalósítása érdekében kifejtett tevékenység a vezérigazgató-helyettes feladatkörének, napi munkájának a részét képezte.

 

Itt utalok arra, hogy a Fővárosi Közgyűlés a 2008. március 27. napi ülésén megtárgyalta a „DBR Metró Projekt Igazgatóság 2007. évi igazgatási költségeinek felhasználásáról és 2008. évi költségvetésének elfogadásáról” szóló előterjesztést, amely a 2007-es évre vonatkozóan rögzítette, hogy a személyi jellegű egyéb kifizetések körébe, melybe „a BKV Zrt. egyéb szervezetei által végzett munka díjazása” is beletartozik, azért volt alacsony a kifizetések összege, mert „a BKV Zrt. egyéb szervezeteivel munkavégzésre nem történt szerződés”(védelem által csatolt melléklet IV. pontja)

 

Szerződéskötés ugyan valóban nem történt, az azonban tény, hogy a BKV munkaszervezetének dolgozói, így többek között a beruházási és közbeszerzési vezérigazgató-helyettes is a DBR Metró projekt megvalósulása érdekében, a saját feladatkörük részeként, folyamatosan dolgoztak. (lásd D.. Zoltán vezérigazgató helyettes tevékenységével kapcsolatos nyom.iratok. 44. kötet 30.563. oldal, 30.583. oldal, 30.597-30.617. oldal)     

 

3.) Az előbbiekkel összhangban, a DBR Metró projekt igazgató jogkörét a hatályos SZMSZ - a vezérigazgató-helyettesi jogkörnél alacsonyabb szinten - Igazgatóként határozta meg (9.5. pont), a Kabinet igazgatóval, és más igazgatókkal egy szinten.

 

E szerint a DBR Metró projekt igazgatója felelős:

• „a DBR projekt alap-, járulékos és kapcsolódó beruházásainak a műszaki és pénzügyi feltételeknek és terveknek, valamint a kitűzött határidőknek megfelelő megvalósításáért,
• a finanszírozással összefüggő megállapodások előkészítéséért és végrehajtásáért,
• a Társaságon belüli szakmai egyeztetések lefolytatásáért,

A feladata pedig többek között „a Projekttel kapcsolatos előterjesztések, szerződések és azok módosításainak előkészítése” (nyomozati irat 14. kötet 9.215-9.217 oldal).

 

Mindezek alapján jól látható, hogy a beruházás megvalósításában a DBR Metró projekt igazgatóján kívül a BKV Igazgatósága, a vezérigazgató, a Beruházási és közbeszerzési vezérigazgató-helyettes, valamint az utóbbi igazgatóság számos más munkatársa is részt vett. A 4-es metró projekt hatékony is sikeres folytatásáért, illetve majdani befejezéséért ugyanis a BKV a maga egészében volt felelős.

 

Ha tehát a BKV munkaszervezetének a részét képező DBR Metró Projekt Igazgatóság nem tudja teljesíteni a beruházással kapcsolatos feladatait, azért a BKV munkaszervezetet irányító felelős vezetője, a vezérigazgató felel. Ebből következően a vezérigazgató felelőssége és feladata volt az is, hogy a problémák okát kivizsgálja és orvosolja, illetve, hogy ennek érdekében a szükséges intézkedéseket megtegye.

 

Összefoglalva: A BKV akkor hatályos SZMSZ-ének rendelkezései értelmében A.. Attilának, mint a BKV vezérigazgatójának jogosultsága volt arra, hogy az irányítása alá tartozó DBR Metró Projekt Igazgatóság problémáit észlelve saját hatáskörében akként döntsön, hogy

• a beruházás hatékony és sikeres folytatásához külső tanácsadói támogatást vesz igénybe és
• a külső segítség igénybe vétele körében a szükséges intézkedéseket megtegye, és a BKV szakemberei által előkészített szerződést aláírja.

 

3.3. A Fővárosi Önkormányzat és a BKV szempontjából egyaránt fontos okiratok értékelése:

 

3.3.1. A Metrószerződések releváns rendelkezéseinek ismertetése:

 

A 4-es metróvonal beruházás kiépítésével kapcsolatosan két alapszerződés került megfogalmazásra, melyek a szervezeti hierarchia és a feladatok meghatározása szempontjából teljes mértékben összhangban voltak az előzőekben ismertetett SZMSZ-szel.

 

Ez a két szerződés:

 

1. Beruházói szerződés Budapest Főváros Önkormányzata és a BKV között (2004. január 19.) (67. kötet 44.395.-44.429. oldal), módosítva a 2005. augusztus 17. napján (67. kötet 44.431.-44.447. oldal).

 

2. Finanszírozói szerződés a Magyar Állam és Budapest Főváros Önkormányzata között (2004. január 19.) (67. kötet 44.321-44.361. oldal), módosítva a 2005. július 18. napján (67. kötet 44.363-44.393. oldal).

 

A/ A Finanszírozói szerződések releváns rendelkezései a következők:

 

a) A Finanszírozói szerződés kimondja, hogy a Beruházás beruházója és a megvalósult beruházás tulajdonosa és üzemeltetője a BKV.(3.2 és 3.2.1 pont)

 

b) A 3.3. pontja ”A BKV irányítása” alcím alatt a Beruházó és a Főváros kapcsolatát is rendezi, és kimondja: „A Főváros kötelezettséget vállal arra, hogy a BKV-t a beruházás befejezésig irányítása alatt tartja, ennek megfelelően a közgyűlésen szavazati jogot biztosító részvények többségét tulajdonában tartja. A Főváros kötelezettséget vállal arra, hogy a BKV feletti irányítás gyakorlásával biztosítja, hogy a BKV a Szerződés rendelkezéseinek megfelelően járjon el a Beruházás megvalósítása során.”

 

Megállapítható tehát, hogy a 4-es metró a BKV beruházása volt, az elkészült beruházás is a BKV tulajdonába került, de annak érdekében, hogy a projekt ténylegesen megvalósuljon, a Főváros vállalt kötelezettséget az Állammal szemben. Ennek lényege: a Fővárosi biztosítja, hogy a BKV a szerződésnek megfelelően, vagyis meghatározott határidőben és meghatározott összegű projektköltséget felhasználva bonyolítja le a beruházást.

 

A Finanszírozói szerződés e két pontja alkalmas arra, hogy mind az eredeti, mind a módosított vádirati tényállásban olvasható állításokat teljes mértékben cáfolja.      

 

B/ A Beruházói szerződés által a BKV számára előírt kötelezettségek:

 

a) A szerződés 4.4 pontja határozza meg, hogy a beruházást milyen forrásból kell megvalósítani, majd a felhasználható források megnevezését követően úgy rendelkezik, hogy a felsoroltakon kívül, a BKV egyéb forrást nem köteles felhasználni.

 

Ez a rendelkezés, a szerződés egész tartalmára figyelemmel azt jelenti, hogy a BKV-t senki nem kötelezheti arra, hogy a beruházás megvalósítása érdekében, a kifejezetten arra szánt, szerződésben rögzített forrásokon túlmenően mást is felhasználjon, ugyanakkor nem zárja ki (és ez a lényeg!), hogy a BKV saját elhatározásából más forrásokat is igénybe vegyen.

 

Még valamire szükséges a figyelmet felhívnom: köztudott, hogy minden külső forrásból, így hitelből, vagy EU támogatásból, stb. finanszírozott beruházás esetén vannak elszámolható és el nem számolható költségek, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy bizonyos költségeket a finanszírozás terhére lehet kifizetni, más költségeket a beruházónak saját forrásból kell teljesítenie. Az utóbbi, vagyis a nem elszámolható költségek ugyanakkor jogszerű kiadások, csak - szemben az elszámolható költségekkel - pénzügyi-számviteli szempontból elkülönítetten kezelendők, épp úgy, mint ahogy ez a jelen esetben is történt.

 

b) A szerződés 4.2 pontja a BKV-nak a Főváros részére való tájékoztatási kötelezettségéről rendelkezik, akként, hogy előírja a rendszeres tájékoztatás kötelezettségét a beruházás állásáról, továbbá ezen felül, ha a Főváros igényli, tájékoztatást kell adnia a beruházás tervezett határidejében várható csúszásról és azok okairól.

 

c) A szerződés 9.2.2 pontja, a BKV utólagos tájékoztatási kötelezettségéről a rendelkezik, akként, hogy a BKV minden félévet követő hónap huszadik napjáig köteles tájékoztatást adni a Főváros részére a beruházás műszaki és pénzügyi helyzetéről, beleértve a finanszírozási igény várható alakulását is.

 

A szerződés e rendelkezésén alapult, hogy a főpolgármester 2007. január első napjaiban, elrendelte a 4-es metró beruházást érintő átfogó jelentés készítését, amelynek határidejét először január végében jelölte meg. Ezért vált szükségessé a BKV számára, hogy 2007 januárjában elindítsa a projekt állapotának felmérését, azaz a tájékoztatáshoz szükséges munkafolyamatot, teljesítendő a szerződés 9.2.2, pontja szerinti kötelezettségét.

 

d) A szerződés 4.2. pontja - eredetileg - a beruházás tényleges befejezése tervezett határidejét 2008. december 31. napjában jelölte meg.

 

e) A szerződés 4.6.-4.7. pontjai előírják, hogy: a BKV a  megvalósítás során a felkészült beruházótól elvárható módon köteles eljárni, ezzel összefüggésben a beruházást úgy kell megvalósítania, hogy az a tervezett Projektköltségből jöjjön létre. Ezt a költséget ekkor, 2004. január 19-én a szerződés 3.2 pontjában a felszíni beruházások költsége, illetve az ÁFA nélkül, 194.919.900.000,- forintban határozták meg. Amennyiben a BKV a tervezett költségek változásáról – nyilvánvalóan emelkedéséről - információval rendelkezik, köteles arról a Fővárost haladéktalanul tájékoztatni.

 

Jól látható,  hogy a szerződés értelmében a BKV egyrészt köteles volt „a felkészült beruházótól elvárható módon” eljárni, másrészt ennek keretében köteles volt úgy megszervezni a beruházást, hogy az a tervezett projekt-költségből, és a tervezett határidőben megvalósítható legyen, harmadrészt, ha ez utóbbi kettőben változás történik, vagyis várhatóan nagyobb lesz a megvalósulási költség, mint a tervezett, illetve csúszik a határidő, akkor a BKV ezekről a körülményekről köteles volt haladéktalanul írásban tájékoztatni a Fővárosi Önkormányzatot, illetve ezen körülményekre nézve rendszeres, írásbeli tájékoztatási kötelezettsége is volt.

 

Ebből következően – szemben ügyészség állításával – az is egyértelműen megállapítható, hogy az érdemi kötelezettségek nem a DBR Metró Projekt Igazgatóságot, hanem a BKV-t terhelték azzal, hogy e kötelezettségeinek a teljesítéséhez a szerződés 4.4. pontja szerint valóban nem volt köteles egyéb forrást igénybe venni, de annak lehetőségéből sem volt kizárva.

 

f) A BKV mint beruházó kötelezettségeit a szerződés 8. pontja tartalmazza. A szerződés 8.1 pontja előírja, hogy a BKV önállóan, saját felelősségére, felkészült beruházótól elvárható gondossággal végzi a munkáját, köti meg a szükséges szerződéseket és felelős a vállalt kötelezettségek teljesítésért (8.6.). A BKV felelőssége pedig 2007 januárjától személy szerint A.. Attilának, a vállalat akkori vezérigazgatójának a felelősségét jelentette.

 

Szemben tehát az ügyészség azon koncepciójával, mely szerint a 4-es metró beruházás megvalósítása kizárólag a DBR Metró Projekt Igazgatóságot terhelte, a tényleges felelősségi viszonyok alapján a beruházás megvalósításáért való felelősséget a szerződés a BKV-ra, és ezáltal a BKV vezérigazgatójára telepítette.

 

C) A BKV-t terhelő, a megvalósítási határidőt és költséget érintő kötelezettségek:

 

a) Tényként megállapítható, hogy a BKV-nak a beruházás lebonyolítását végző igazgatósága, a DBR Metró Projekt Igazgatóság a munkáját úgy végezte, hogy annak következtében 2007-re a 4-es metró üzembe helyezésének időpontja várhatóan legalább egy évet csúszott, a költségek pedig jelentősen, az eredeti összeg több mint harmadával nőttek meg.

 

Ebből viszont az is kiderül, hogy a DBR által végzett munka nem volt sem hatékony, sem sikeres, és az sem igényel hosszabb magyarázatot, hogy az ennek hátterében álló probléma alapos és érdemi kivizsgálása magától a DBR Metró Projekt Igazgatóságtól és igazgatójától nem volt várható.

 

A BKV szempontjából ez egyrészt azt jelentette, hogy a Beruházási szerződésben előírt érdemi kötelezettségeinek nem tudott eleget tenni, másrészt ugyancsak a szerződésben meghatározott okból, ennek tényét köteles volt haladéktalanul írásban jelenti a Fővárosnak.

 

A Fővárosnak elengedhetetlenül fontos volt, hogy a BKV a kötelezettségeit hiánytalanul teljesítse. Ennek oka, hogy a Finanszírozási szerződés 4.1.3 pontja szerint a megvalósítás során felmerülő, az eredetileg 194,9 milliárd forintot meghaladó többletköltség fedezetét a BKV részére teljes egészében a Fővárosnak kellett biztosítania.  Ráadásul az Állam, a Fővárosnak nyújtott Állami Támogatás összegét abban az esetben sem volt köteles növelni, ha a tervezett projektköltség nem elegendő a beruházás teljes megvalósításához, vagyis a Főváros úgy vállalta el a többletköltség kifizetését, hogy annak megtérítését az Államtól nem várhatta.

 

Mindebből az következik, hogy a Főváros számára különös fontossággal bírt, hogy a BKV a Beruházási szerződésben rögzített tájékoztatási kötelezettségének teljes körűen és haladéktalanul eleget tegyen, mivel a szerződések értelmében, 2007 márciusában a Fővárost terhelte a metróbiztosi jelentésben meghatározott 81,3 milliárd többletköltség kifizetése.

 

b) a Beruházási Szerződés 10.7.1. pontja kimondta: a BKV köteles a beruházás során hozott beruházói döntések és a beruházás megvalósítása ellenőrzésére Független Ellenőrző Mérnököt megbízni, aki a BKV által, de a Főváros egyetértésével meghatározott feltételek szerint végzi a feladatát, ezáltal biztosítva a Főváros részére a beruházás feletti ellenőrzés lehetőségét.

 

Ezen előírás ellenére, még 2007 márciusában sem volt a beruházásnak Független Ellenőrző Mérnöke, amire Közgyűlés 2007. március 29. napi ülésére benyújtott előterjesztés mellékletében a metróbiztosi jelentés is kitér az új szervezeti struktúra kialakítására vonatkozó javaslatában. Eszerint a projekt ellenőrzési feladatainak ellátása érdekében a Független Ellenőrző Mérnököt a lehető leghamarabb ki kell választani.

 

Az a körülmény, hogy az ellenőrzésre hivatott Mérnök korábban nem lett kiválasztva, a Fővárost gyakorlatilag megfosztotta a beruházás feletti tényleges ellenőrzéstől. Ennek egyenes következményeként a Fővárosnak 2007 év elején nem volt rálátása a beruházás valódi helyzetére, a megvalósítás várható tényleges határidejére és költségére.

 

Összefoglalva: A kifejtettek alapján nyilvánvaló, hogy a Főváros és a BKV viszonylatában meglévő kötelezettségek a mindenkori szereplőktől, így a Közgyűlés összetételétől, a főpolgármester vagy a vezérigazgató személyétől függetlenek voltak, ezáltal 2007-ben az érintettek cselekvési lehetőségeit és kötelezettségeit nem a véletlenszerűen alakuló személyi viszonyok határozták meg.

 

A BKV a Beruházási szerződésben súlyos kötelezettségeket vállalt mind a projekt határidejének betartását, mind a projektköltség túllépésének elkerülését illetően. A 2007. márciusi jelentés feltárta a valós helyzetet, a határidőkben és ebből következően az átadásokban bekövetkező csúszásokat, valamint a projektköltség ezzel együtt járó, jelentős növekedését. A BKV mindenkori felelős vezetőjét a Beruházási szerződés arra kötelezte, hogy ezekről a szerződéshez képest bekövetkezett negatív változásokról a Fővárost haladéktalanul tájékoztassa.

 

A.. Attila vezérigazgatónak tehát minden oka és joga megvolt arra, hogy a beruházás 2006 év végi-2007 januári problémáival szembesülve úgy döntsön: a BKV-nak ezt a helyzetet azonnal meg kell oldania Az is nyilvánvaló volt, hogy a megoldásra a DBR Metró Projekt Igazgatóság szakmailag képtelen és alkalmatlan. Ezért kellett haladéktalanul intézkednie olyan szervezet bevonása érdekében, amely képes a teljesítésre. Mivel az AAM mindazokkal a paraméterekkel rendelkezett, amelyek alkalmassá tették a cél megvalósítására (szakembergárda, szakmai felkészültség és tapasztalat, tekintélyes gyakorlat, előminősítés stb.), értelemszerűen rá esett a választás.   

 

Már itt leszögezem: a 2007. január 24-én az AAM-mel megkötött szerződés valódi ”haszonélvezője” a BKV volt, az AAM által nyújtott munkára ugyanis a BKV-nak volt szüksége a Beruházói szerződésben vállalt kötelezettségeinek maradéktalan teljesítéséhez.

 

D) A DBR Metró Projekt Igazgatóságra vonatkozó szerződési előírások fontosabb elemei:

 

A Beruházói és a Finanszírozói Szerződés alapján a DBR Metró Projekt Igazgatóság hatékony működést biztosító szervezeti felépítésének kialakítása a Fővárosi Önkormányzat és a BKV együttes felelőssége volt. 

 

A 4-es metró beruházás megvalósítása szempontjából tehát nem lehet a Fővárosi Önkormányzat és a BKV tevékenységét egymástól élesen elhatárolni, ugyanis ami a Finanszírozási szerződés szerint a Fővárosi Önkormányzat Állammal szembeni kötelezettsége volt, ugyanaz a Beruházási szerződés szerint már a BKV-t terhelte a Fővárosi Önkormányzattal szemben. Ezért aztán minden részt vevőt egy közös cél vezérelt: a beruházás mielőbbi és lehetőség szerint minél költséghatékonyabb megvalósítása.

 

A konkrét rendelkezések a következőkben foglalhatók össze:

 

 - a 4-es metrót érintő jelentések, valamint a Közgyűlés elé kerülő előterjesztések előkészítése (szerződés 10.3. pontja)

 

- a 10.3.1 alpontban kimondja, hogy „a Projekt Igazgatóság közvetlenül és kizárólag a BKV Vezérigazgatójának az irányítása alatt működik.

 

- a szerződés 10.4.1. pont szerint: a Projekt Igazgató felelős a BKV Beruházással kapcsolatos tevékenységért, a Projekt Igazgatóság költségvetésének betartásáért. A munkáltatói jogokat felette BKV Vezérigazgatója gyakorolja, azzal, hogy kinevezéséhez, munkaviszonyának megszüntetéséhez a Főváros, és az Állam jóváhagyása is szükséges (szerződés 3.4.3.pontja).

 

- a szerződés 10.4.2. pontja kifejezetten kiemeli, hogy a Projekt Igazgató feladatát képezi a Főváros igénye szerinti közvetlen tájékoztatás bármilyen, a projektet érintő kérdésben.

 

Ellentétben tehát a vádiratban foglalt állítással, mely szerint a DBR Metró projekt igazgatójának a Fővárossal szemben fennálló tájékoztatási kötelezettségét 2007-ben a felügyelet szorosabbá tétel érdekében a Főváros találta ki, valójában egy olyan feladatról van szó, amely a Metrószerződésekben már 2004-ben is szerepelt.

 

3.3.2. A BKV 2007 évi beszámolójának kiegészítő melléklete és a kapcsolódó iratok:

 

A BKV 2007-es évre vonatkozó éves beszámolója és annak a 2008. április 25. napján kelt kiegészítő melléklete a BKV teljes munkaszervezetének az adatait tartalmazza, beleértve a ráfordításokat, köztük külön rögzítve az igénybe vett „kiemelt tanácsadói szolgáltatásokat”, így benne szerepeltetve (67. kötet 44.185. oldal) a 2007. évben az AAM-mel kötött szerződéseket is.

 

A táblázatból megállapítható, hogy a 2007. január 24. napi, a vád tárgyává tett szerződésen kívül, további öt szerződés köttetett a 2007.02.01. és 2007.11.20. közötti időszakban.

 

A kiegészítő melléklet azt is rögzíti, hogy két további szerződés jött létre 2007.december 22. napján - „BKV Zrt. kiemelt projektekkel összefüggő általános szakértői támogatás” és „A 4-es metró beruházási projekttel összefüggő szakértői támogatás” -, amit azonban a Társaság 2008. április 21. napján felmondott. 

 

A BKV 2007-es beszámolóját a kiegészítő melléklettel együtt a BKV Igazgatósága és a Felügyelő Bizottság is elfogadta, a Vállalkozási és Vagyonkezelési Ügyosztály véglegesítette, majd az előterjesztést 2008. június 6. napjával Hagyó Miklós és I..-Sz.. Imre főpolgármester-helyettesek, a főjegyző megbízásából eljáró, H.. dr. Á.. Mária aljegyző láttamozása mellett a Fővárosi Közgyűlés Gazdasági Bizottsága elé terjesztették (67. kötet 44.155.-44.161. oldal), amely azt 2008. június 10. napján kelt 401/2008. (06.10.) számú határozatával elfogadta.

Ezekből a tényekből adódó következtetések az alábbiak:

 

a) Az elfogadott előterjesztésben valamennyi,  BKV és az AAM közötti szerződés, köztük a vád tárgyává tett 2007. január 24-i szerződés is a BKV ráfordításai között szerepeltek, mint a BKV által kifizetett költség. Az előterjesztéssel kapcsolatosan kifogás nem fogalmazódott meg sem az előterjesztés elkészítőiben, sem az előterjesztést elfogadókban. Így senki nem jelezte, hogy az összesen 8 szerződés bármelyikének - köztük a 2007. január 24-i szerződésnek - a megkötése szükségtelen lett volna vagy hogy a szerződések teljesítésének ellenértéke rossz költséghelyről lett kifizetve.

 

(Bár BKV 2007 évi beszámolóját is tartalmazó előterjesztést mindkét főpolgármester-helyettes együtt írta alá, I.r. vádlott aláírása csupán formai volt, hiszen a korábban ismertetett 512/2007. számú intézkedés értelmében I..-Sz.. Imre főpolgármester-helyettes hatáskörébe tartozott a Fővárosi Önkormányzat tulajdonában  lévő gazdasági társaságok gazdálkodásával kapcsolatos főpolgármesteri feladatok ellátása).

 

b) A Fővárosi Közgyűlés - az eljárás során sokat hivatkozott - 262/2008.(II.28.) számú határozatával elrendelte a BKV és az AAM között létrejött valamennyi szerződés célszerűségi, szakmai, gazdaságossági és jogszerűségi szempontokra kiterjedő, teljes körű Felügyelő Bizottsági vizsgálatát, amely eljárás eredményéről Sz.. Gábor, a Felügyelő Bizottság elnöke 2008. október 2. napján adott részletes tájékoztatást a Főpolgármesternek.

 

A beszámoló szerint a vizsgálat lefolytatásában a BKV belső ellenőrzési apparátusa is részt vett, az ügyet a Felügyelő Bizottság és Igazgatóság is több ízben tárgyalta, továbbá a szükséges kérdésben a Gazdasági Versenyhivatal állásfoglalása is beszerzésre került. (Főpolgármesteri Hivatal iratai melléklet Főpolgármesteri Hivatal 1. kötet 674. oldal)

 

A beszámolóból kiderül, hogy 2008. februártól-októberig minden irányban részletes és alapos vizsgálat a 2007. január 24. napi, az I. rendű vádlott terhére rótt szerződés kapcsán semmilyen negatív megállapítást nem tett, így sem a szerződés ellenértéke kifizetésének költséghelyét, sem annak a BKV számára való szükségességét nem kifogásolta, és ebből kifolyólag az sem merült fel, hogy a szerződés miatt a BKV-t bárminemű anyagi hátrány érte volna.

 

c) A később, 2010-ben a BKV BEO által lefolytatott, 2006-2009 közötti időszakra irányuló, tehát a BKV és az AAM közötti szerződéseket teljes körűen értékelésébe vonó vizsgálat is kizárólag a 2007. december 22. napi szerződésekkel kapcsolatosan tett negatív megállapításokat, - hozzáteszem, ezek közül a vádmódosítás óta csupán az egyik szerződés a vád tárgya -, míg a 2007. január 24. napi szerződésről említést sem tesz.

 

Az is tény, hogy a BKV és az AAM közötti összesen nyolc szerződésből öt a 4-es metró projekt támogatása érdekében jött létre, mely szerződések közül a vádhatóság csupán a januári 24. napi és a december 22. napi szerződések megkötését minősítette bűncselekménynek. A vádhatóságnak ez a szelekciója - mely AAM-szerződés minősül bűncselekménynek és melyik nem - a következők miatt is teljességgel követhetetlen és érthetetlen.

 

Ha az ügyészség szerint - legalábbis a vád alapján úgy tűnik - csak az a szerződés bűncselekmény, amelyet A.. Attila a BKV vezérigazgatójaként, egyébként teljesen jogszerűen, a BKV SZMSZ-e által biztosított jogkörében eljárva kötött, - hozzáteszem, annak érdekében, hogy a Metrószerződések értelmében a BKV felelősségét képező 4-es metró beruházás súlyos nehézségeit megoldja, és annak eredményességét segítse - akkor miért nem tesz említést a november 20-ai szerződésről? Itt ugyan a DBR Metró Projekt Igazgatóság járt el a szerződést kötő BKV képviseletében, viszont a szerződést a megbízó BKV képviseletében A.. Attila vezérigazgató is aláírta, - B..Árpád projekt igazgató mellett - és a szerződés tárgya többek között a 4-es metró projekt 2007. negyedik negyedéves, valamint éves előrehaladási jelentésének elkészítése, vagyis ugyanaz, mint a vádhatóság által kifogásolt szerződéseknek.

 

Természetesen nem azt kifogásolom, hogy a júliusi, augusztusi és novemberi szerződések miért nem képezik a vád tárgyát, hanem épp ellenkezőleg, azt állítom, hogy a BKV és az AAM. között létrejött, a 4-es metró projekt támogatására irányuló szerződések megkötése egyik esetben sem valósított meg bűncselekményt. A szerződések alapján végzett munka a résztvevő felek, így az Állam, a Főváros és a BKV érdekeit szem előtt tartva, a beruházás jóval hatékonyabb és sikeresebb folytatását célozta és eredményezte, aminek következtében a BKV nemhogy nem szenvedett vagyoni hátrányt, ellenkezőleg, inkább vagyoni előnyhöz jutott.

 

4. A vádlottak vallomásai:

 

a) Hagyó Miklós I. rendű vádlott:

 

a/1.) A szerződés megkötése:

Az I. rendű vádlott az eljárás során mindvégig tagadta, hogy bárkit szerződéskötésre utasított volna, ha a vádlott védekezését a hatályos vádra vonatkoztatjuk, azt mondhatjuk: nem Hagyó Miklós érte el A.. Attila III. rendű vádlottnál, hogy a BKV 2007. január 24-én szerződést kössön, és ilyen tartalmú kívánságot sem fogalmazott meg.

 

Az I. rendű vádlottnak az AAM-mel 2007 januárját megelőzően semmilyen kapcsolata nem volt, tulajdonosait, munkatársait nem ismerte, a vezetőivel vagy tagjaival sem üzleti, sem rokoni, sem személyes viszonya nem volt. A bizonyítási eljárás eredményeként ezzel ellentétes bizonyíték nem merült fel.

 

Itt hívom fel a figyelmet arra, hogy a vádhatóság azt a látszatot igyekszik kelteni, mintha Hagyó Miklósnak a 2006. december 14-én történt kinevezését követően kizárólag a BKV-val kapcsolatban lettek volna kötelezettségei, és ezen kívül, pontosabban a vádhatóság által feltételezett állítólagos bűnszervezet vezetésén kívül semmi más teendője nem lett volna.

 

Tudjuk viszont, hogy Hagyó Miklós 2006. december 14-étől 2007. február 15-éig - I..-Sz.. Imre, illetve H.. Csaba főpolgármester-helyettesek megválasztásáig - két hónapon át egyedüli főpolgármester-helyettesként látta el azokat a feladatokat, amelyeket korábban öt helyettes végzett.

 

Tudvalévő, hogy az I. rendű vádlottnak, újonnan megválasztott és közigazgatási tapasztalattal nem rendelkező főpolgármester-helyettesként bele kellett tanulnia új feladatkörébe, meg kellett ismerni a Fővárosi Önkormányzat és a Főpolgármesteri Hivatal működési rendjét, fel kellett állítania a kabinetjét, és mindezt úgy, hogy közben a megválasztása előtt indult, folyamatban lévő ügyekben is helyt kellett állnia. A ”betanulásra”az I. rendű vádlottnak Karácsonyi ünnepek miatt gyakorlatilag csupán egy hete volt, az új pozíciójával való érdemi megismerkedésnek csak ezt követően, 2007 januárjától kezdhetett neki.  

 

Hagyó Miklós a tárgyaláson tett vallomásában már hivatkozott a főpolgármesternek a főpolgármester-helyettesek közötti feladat- és munkamegosztásról, a főpolgármester-helyettesek feladatairól szóló 512/2007. számú intézkedésére, azzal, hogy azt részleteiben nem ismertette, mivel a hivatkozott intézkedés a nyomozati anyagban, a Főpolgármesteri Hivatal iratai mellékletének Főpolgármesteri Hivatal 1. kötet 560-563. oldalin megtalálható.

 

Nem gondoltam, hogy a perbeszédemben szükség lesz bármiféle szabályzatnak, vagy előírásnak akár csak utalásszerű felidézésére is, de mivel az ügyészség azt igyekezett belénk sulykolni, mintha Hagyó Miklós 2006 december 14. napjától (sőt, kicsit már korábban is) kizárólag a vádhatóság által kreált BKV-bűnszervezet létrehozásán fáradozott volna, – hozzáteszem, azzal az A.. Attilával, aki maga is csak 2006. december 22. napján, vagyis K.. előtt két nappal kapta meg kinevezését – kénytelen vagyok ezt most mégis megtenni.

 

A jelzett intézkedésnek a kiegészítő rendelkezései között található azon pontjára hívom fel a figyelmet, amely szerint a főpolgármester-helyettesek feladatkörükben önállóan járnak el és a külön kiadott intézkedésnek megfelelően helyettesítik a főpolgármestert, és tevékenységük nem terjed ki a főjegyzői feladat- és hatáskörben intézett ügyekre.

 

Azt, hogy az ismertetett feladatok mit jelentettek a gyakorlatban, dr. D.. Gábor főpolgármester sokat hivatkozott „A városüzemeltetésért felelős főpolgármester-helyettes ütemezett feladatai 2007-2010” tárgyú levele segít megérteni. Ügyfelemhez, illetve a titkárságához nyolc különböző ügyosztály felügyelete tartozott. (67/ 44.019-44.031.)

 

Kiemelésre itt az érdemes, hogy egyrészt a Vállalkozási és Vagyonkezelési Ügyosztályhoz tartozó, a Fővárosi Önkormányzat tulajdonában lévő, illetve fővárosi érdekeltségű gazdasági társaságok felügyelete csupán egyik feladata volt Hagyó Miklósnak a sok közül, másrészt az utóbbi társaságok gazdálkodásával kapcsolatos feladatok ellátása nem Hagyó Miklóshoz, hanem I..-Sz.. Imre főpolgármester-helyetteshez tartozott.

 

Emlékeztetnem kell rá, mert erről a vádbeszédben nem esett szó, a most jelzett időszakban 28 fővárosi tulajdonú, illetve érdekeltségű gazdasági társaság működött, amelyek között a BKV csupán egy volt a sok közül, és ráadásul árbevétel szempontjából nem is a legnagyobb.

 

Hagyó Miklósra városüzemeltetési és vagyongazdálkodási főpolgármester-helyettesként, nagyon összetett feladat- és hatáskör ellátásának a kötelezettsége hárult, ezért napi szinten kellett jelentős, a főváros és az agglomeráció lakosainak életét alapvetően meghatározó ügyekben eljárnia.

 

Ezt a szakmai munkát végezte Hagyó Miklós, és ezt minősítette dr. D.. Gábor főpolgármester 2008. január 22. napján írt levelében maga is eredményesnek. (Főpolgármesteri Hivatal iratai elnevezésű melléklet Főpolgármesteri Hivatal 2. kötetében a 13-14. oldalon található, 3. számú)

 

a/2.) A BKV és az AAM közötti szerződéses viszony felmondása:

Azt az ügyészség sem vitatja, hogy a 2007. január 24-én kötött szerződés alapján az AAM júniusig a megbízási szerződésben foglalt feladatait teljesítette, az ellenérték pedig a teljesítési igazolások alapján 2007. augusztus 14. napjáig hiánytalanul ki lett fizetve.

A BKV és az AAM között 2007. január 24. és 2007. december 22. között nyolc szerződés jött létre, melyeket a felek folyamatosan teljesítettek egészen 2008. február végéig, március elejéig, amíg a szerződéses kapcsolat a 2007. december 22. napi milliárdos keretösszegű megállapodás miatt a médiafigyelem középpontjába nem került.

 

A tisztánlátás érdekében hangsúlyozni kell, Hagyó Miklós sem a vele 2010. május 14-én közölt gyanúsítás, sem az eredeti vádirat, sem pedig a módosított vád szerint nem játszott semmilyen szerepet a BKV és az AAM szerződéses viszonyában, nem volt részese egyik megállapodásnak sem. A vádhatóság a módosított tényállásban minden ténybeli alap hiányában azt rója védencem terhére, hogy ”elérte” a BKV vezérigazgatójánál, hogy a BKV a ”kívánságára” 2007. január 24. napján szerződést kössön az AAM-mel, amely a szerződés alapján az AAM olyan munkát végzett, amelyre nem a BKV-nak, hanem a Főpolgármesteri Hivatalnak volt szüksége.

 

A vád, mint tudjuk, A.. Attila 2010. január végén az ismert körülmények között tett, ebben a vonatkozásban teljes egészében visszavont vallomásán alapszik. Mivel személyi bizonyíték nem maradt, az ügyészség azt a megoldást választotta, hogy a 2008 tavaszán történt események, megbeszélések, iratok, levélváltások tartalmának visszavetített újraértelmezésével próbálta meg bizonyítani az amúgy igazolhatatlan vádbeli tételt: A.. Attila azért bízta meg az AAM-et a metróprojekt átvilágításával, mert Hagyó Miklós ezt kívánta tőle.

 

Az ügyészi koncepció megalapozatlanságát jól mutatják az alábbiak:

 

1. Fogalmilag nem ide tartozik, de megemlítem, hogy az írásba foglalt vádbeszéd 64. oldalának utolsó bekezdésében olvasható évszám helyesen nyilván 2008. és nem 2007.

 

2. Az ügyészség hivatkozott a Felügyelő Bizottság ülésére, amelyet valójában 2008. február 20. napján tartottak. A jegyzőkönyv tanúsága szerint, egyebek között téma volt ugyan az AAM szerződéses kapcsolat ügye, de kizárólag a 2007. november és 2008. február között történt teljesítéseket illetően, arra azonban – a vádhatósági állásponttól eltérően – semmi sem utal, hogy a Hagyó Miklóst érintő vádhoz tartozó 2007. január 24. napi szerződés bármilyen módon szóba került. (BKV lefoglalt iratai 14. kötet DVD 555.-558. és adatszolgáltatás BKV FB ülések anyagai)

 

Az ügyészség nem említette meg a vádbeszédében, hogy ezen az ülésen J.. Péter, aki a BKV Felügyelő Bizottságának felkérésére látott el bizonyos ”ellenőrző mérnöki” tevékenységet, ”szakértőként” azt a tájékoztatást adta, hogy az AAM. 2007 júniusától fogva végezte a munkát, amelynek keretében az AAM „részletesen átvilágította a projektet, a projektszervezetet, annak működését, a minőség tanúsítását”. J.. Péter beszámolt arról is: minden AAM részére történő kifizetésénél szerepelt az eljárt szakértők neve, illetve, hogy közülük ki, hány munkaórát foglalkozott az adott hónapban, az adott szerződés szerint, az adott feladattal, és ezeket a teljesítéseket a DBR Metró Projekt Igazgatója igazolta. Kijelentette, hogy a szakértők közül többen, hárman-négyen a Kéthly Anna téren, tehát a DBR Metró Projekt Igazgatóság központjában végezték a munkájukat. (szó szerinti jegyzőkönyv 13. oldal 2. bekezdése, 17. oldal utolsó bekezdése, 18. oldal első bekezdése)

 

3. 2008. február 27-én reggel 7 óra 27 perckor jelent meg az Index hírportálon az a „Tanácsokra költi a milliárdokat a BKV” című cikk, amelyre az I. rendű vádlott a tárgyaláson tett vallomásában is utalt. A cikk a BKV és az AAM közötti 2007. december 22. napi keretszerződések kapcsán mutatja be a két társaság kapcsolatát, de mindezt úgy, hogy közben időt, és teret összemosva a lényegét tekintve valótlan állításokat tesz.

 

2008. február 27. napján tárgyalta a Fővárosi Közgyűlés Városüzemeltetési és Környezetgazdálkodási Bizottsága az „Összefoglaló jelentés a 4-es metró projekt 2007. évi előrehaladásáról” című előterjesztést, amelynek kapcsán, nyilván a cikktől nem függetlenül 42/2008.(02.27.) számon az a határozat született, hogy a Bizottság felkérte a főpolgármestert: lehetőleg már a Fővárosi Közgyűlés 2008. február 28. napi ülésén adjon részletes tájékoztatást a BKV és az AAM között létrejött szerződésről. (BKV lefoglalt iratai 14. kötet DVD 559. oldal)

 

A Bizottsági határozat a BKV és az AAM között létrejött szerződésről beszél, amely az események időbeliségére is tekintettel nem lehetett a 2007. január 24-én megkötött és már régen teljesedésbe ment megállapodás, hanem csakis a 2007. december 22. napi keretszerződés.

 

Másnap, 2008. február 28. napján, éppen Hagyó Miklós volt annak a határozati javaslatnak az előterjesztője, melyet a Fővárosi Közgyűlés ellenszavazat nélkül támogatott, és amely kimondta, hogy a Fővárosi Közgyűlés eseti jelleggel elvonja a Gazdasági Bizottság hatáskörét és tulajdonosi jogkörében eljárva felkéri a BKV Felügyelő Bizottságát, hogy a célszerűségi, szakmai, gazdaságossági és jogszerűségi szempontokra is figyelemmel, teljes körűen vizsgálja ki a BKV és az AAM között létrejött valamennyi szerződést és a vizsgálati jelentést terjessze a Közgyűlés elé. (a 2008. február 28. napi ülés 33. napirendi pontja: Összefoglaló jelentés a 4-es metró projekt 2007. évi előrehaladásáról, valamint az ülésről készült jegyzőkönyv 83-105. oldala)

 

Lényeges, bár a vádbeszédből kimaradt, hogy mindennek ellenére, a 4-es metró projekt 2007. évi előrehaladásáról készült összefoglaló jelentést, amely az AAM munkájának volt köszönhető, a Projekt Irányító Bizottság mellett a BKV Felügyelő Bizottsága és a Fővárosi Közgyűlés is elfogadta. (44/30.773. oldal)

 

4. A vádhatóság által tett az a megállapítás, amely szerint:

- a 2008. június 12. napján az AAM vezérigazgatója, Sz.. Zoltán által a IV. rendű vádlottnak írt és   

- a 2008. július 18. napján B.. Zsolt IV. rendű vádlott által az AAM vezérigazgatójának írt levelek tartalma, alátámasztaná a vádiratban foglaltakat, vagyis azt, hogy a BKV és az AAM közötti 2007. január 24. napi szerződés megkötésére azért került sor, mert Hagyó Miklós ezt elérte, illetve ezt kívánta, teljes mértékben megalapozatlan, és egyúttal iratellenes. (BKV lefoglalt iratai 14. kötet DVD 544. oldal, 548.- 550. oldal)

 

A két levél tartalma az előzmények és a körülmények ismerete nélkül nem értelmezhető. Mégis kérem a Tisztelt Törvényszéket, nézze el nekem, hogy nem bocsátkozom a levelek keletkezéstörténetének taglalásába, habár hosszasan és részletekbe menően ismertethetném a 2008. februárját követő releváns eseményeket, a BKV és az AAM szerződéses viszonyából adódó titoktartási problémák megoldása érdekében a BKV részéről tett lépéseket, a főjegyző állásfoglalását, az interpellációs válaszadás folyamatának szigorú és bonyolult hivatali rendjét, de nem teszem. Mint ahogy annak elemzésére sem térek ki, miképpen lehet a levelek érintettjének, Sz.. Zoltánnak a meghallgatása nélkül az I. rendű vádlottat érintő mellékmondatból-félmondatból bármilyen – nemhogy büntetőjogi! – felelősségre vonatkozó következtetést levonni. 

 

Meggyőződésem ugyanis, hogy minderre nincs szükség, mert az ügyészi interpretáció józan ésszel elfogadhatatlan. Az ügyészség úgy igyekszik az I. rendű vádlottal szemben emelt, már igencsak billegő vádat egyensúlyozó művész módjára megtartani, hogy a 13-16 hónappal későbbi történések egy-egy kiragadott eseménytöredékét (egyeztető megbeszélés, konzultáció, e-mail részlet stb.) hamis megvilágításba helyezi. A BKV és az AAM közötti szerződéses viszony megszűnéséhez kapcsolódó díjviták közjátékának fordulatai ugyanis a legakrobatikusabb ügyészi elmemutatványok mellett sem hozhatók valós összefüggésbe az I. rendű vádlottat terhelő váddal. A Hagyó Miklós irodájában állítólagosan lefolytatott egyeztetésen történtekből, vagy a Sz.. Zoltán AAM ügyvezető által a levélben tett, az I. rendű vádlott személyére vonatkozó, odavetett félmondatos utalásból, logikai abszurdum eljutni oda, hogy Hagyó Miklós másfél évvel korábban milyen, az ügyészség szerint jogellenes kívánságát közölte A.. Attilával.

 

Az általam említett egyetlen kivétel, amiről itt említést teszek, a M..-H.. Éva által 2008. május 16. napján írt e-mail, amely az ügyészi szemfényvesztés mintapéldája. (vádbeszéd 65. oldal)

 

Az ügyészség ugyanis egy teljesen hétköznapi, mondhatni a dolgok rendjébe illeszkedő e-mail váltásból akar az I. rendű vádlott bűnösségét igazoló bizonyítékot kreálni. (2014. október 30. napi tárgyaláson a 62. e-mail után ismertetett levelezés)

 

A vádhatóság azt állítja, hogy az e-mail tartalma azt bizonyítja: a VI. rendű vádlott jogi eszközökkel akarta megakadályozni, hogy az akkori ellenzék be tudjon tekinteni a BKV és az AAM közötti szerződésekbe. M..-H.. Éva ilyen jellegű aktivitására, ahogy az ügyészség fogalmaz, pedig „kizárólag az lehet a magyarázat, hogy valójában Hagyó Miklós akarta akadályozni az ellenzék információ szerzési törekvéseit az AAM ügyben, tehát ez is azt igazolja, hogy az I. rendű vádlott érintett az AAM szerződésekben. Mindemellett az e-mail arra is bizonyítékul szolgál, hogy M..-H.. Éva nem csak kommunikációs, hanem más jellegű ügyekben is, Hagyó Miklós érdekében-helyett járt el és tett érdemi intézkedéseket.”

 

Miről szól ezzel szemben ténylegesen a levél:

 

A VI. rendű vádlott a dr. T.. Zsolt főjegyzőnek, dr. Gy.. András Főpolgármesteri Kabinet vezetőnek, Nyáry Krisztián Főpolgármesteri Hivatal Kommunikációs Igazgatónak, Antal Kálmán főpolgármester-helyettesi kabinetvezetőnek és Cz.. Dóra Főpolgármesteri Hivatal sajtóiroda vezetőnek írt levelében T.. István, mint az akkori ellenzék frakcióvezetője által dr. D.. Gábor főpolgármesternek írt levelet csatolva, a Fővárosi Önkormányzat jogi koordinációjáért felelős, főjegyző, dr. T.. Zsolt véleményét kérte abban a kérdésben, hogy eleget kell-e tennie a BKV-nak T.. István kérésének, és át kell-e adnia elektronikus adathordozón a BKV és az AAM közötti szerződések anyagát, amit egyébként a BKV üzleti titkokra tekintettel rendszeresített úgynevezett titokszobájában, amúgy bármikor megtekinthet.

 

A levélben a VI. rendű vádlott azt is rögzítette, hogy a kérdésben a megbízott vezérigazgató a BKV Igazgatóságának és Felügyelő Bizottságának az állásfoglalását is bekérte, ami egyhangúlag az volt, hogy a BKV az AAM szerződéseit érintő anyagokat, és mást se kezdjen átszállítani egyes képviselők irodájába, ez ugyanis egyfelől a BKV-nál teljesíthetetlen káoszhoz vezetne, másfelől a Fővárosi Közgyűlés tagjai a BKV székházában bármikor megtekinthetik a teljes anyagot.

 

A VI. rendű vádlott levelére reagálva a főjegyző 2008. május 21. napján közvetlenül a főpolgármesternek küldte meg az adott kérdésre vonatkozó jogi véleményét, amelyet másolatban minden érintett, köztük a főpolgármester-helyettesek is megkaptak.

 

A vádhatóság állításával szemben tehát tény, hogy:

1. Senki nem akadályozta az ellenzék iratbetekintését, a Fővárosi Közgyűlés tagjai a BKV épületében bármikor, bármilyen szerződés anyagát megtekinthették,
2. A vita tárgya valójában az volt, hogy T.. István a személyes iratbetekintés helyett nyilvános levélben azt követelte a főpolgármestertől, hogy a BKV elektronikus adathordozón adja is át neki a szerződés anyagát, ami figyelemmel a témában február 27. napja, vagyis mintegy 3 hónapja tartó sajtóbotrányra is, érthetően kiváltotta a BKV irányító és felügyeleti szerveinek, így az Igazgatóságnak és a Felügyelő Bizottságnak az ellenállását.
3. Az ellenzék frakcióvezetője által a főpolgármesternek írt nyílt levélre, valamint a hónapok óta tartó sajtóbotrányra tekintettel nem kétséges, hogy az adott kérdésnek kommunikációs jelentősége volt, vagyis teljes mértékben M..-H.. Éva hatáskörébe tartozott
4. Ezért a vádhatóság állításával szemben: Hagyó Miklós nem próbált senkit az információhoz jutásban megakadályozni, továbbá az e-mailből Hagyó Miklós és az AAM szerződéseinek ügyére nézve - a logika szabályai szerint - semmilyen a vádat igazoló érdemi következtetést nem lehet levonni.

 

b) A.. Attila III. rendű vádlott:

 

b/1.) A.. Attila nyomozati vallomása:

 

a) A végleges vád 21. vádpontja A.. Attila nyomozati vallomásán alapul, azzal szinte szó szerint megegyezik. Ezt a vallomást, és ezért a vád vonatkozó megállapításait tényállás alapjává tenni azonban nem lehet. Elsősorban azért nem, mert A.. Attila a 2012. szeptember 25-én megtartott tárgyaláson, a vallomását meggyőző indokokkal vonta vissza. Miután a vallomás visszavonása emlékezetes körülmények között történt és a Központi Nyomozó Főügyészséget még egy rendkívüli sajtótájékoztató megtartására is késztette, felidézése szükségtelen. Arra azonban utalnom kell, hogy az igazoltan szívbeteg III. rendű vádlott feltárta a Törvényszék előtt: őrizetbe vételét követően, a fogságban töltött éjszaka után úgy érezte, ha hosszabb időre megfosztják a személyi szabadságától, akkor veszélybe kerülhet az élete. Kizárólag emiatt, élete megóvása érdekében teljesítette a nyomozó hatóság elvárásait és hagyta, hogy olyan mondatok kerüljenek a jegyzőkönyvekbe, amivel vádlott-társait, volt kollégáit nehéz helyzetbe hozta, és amiért ezen, a 2012. szeptember 25. napi tárgyaláson tőlük elnézést is kért.

 

Vonzó védői feladat lenne az A.. Attilát érintő nyomozati cselekmények, különösen pedig a nyomozás kezdeti szakaszának kimerítő elemzése, mert a III. rendű vádlottal szemben lefolytatott eljárás esettanulmányként is szolgálhat annak kimutatására, milyen szembetűnő korreláció van az alkalmazott kényszerintézkedések neme, súlya és a terhelti vallomások tartalma, főleg pedig irányultsága között. E lehetőséggel azonban nem élek, részint mert nincs rá kompetenciám, hiszen erről védőtársam nyilván szól majd, részint azért, mert vélhetően csak olyan érvekkel tudnék szolgálni, amelyek a Tisztelt Törvényszék előtt jól ismertek.

 

b) Amit viszont nem győzök elégszer kifogásolni, az a szembesítés elmaradása. 

 

Az I. rendű vádlott első kihallgatása napján, 2010. május 14-én indítványoztam a nyomozó hatóságnál, majd a későbbiekben újra meg újra a Központi Nyomozó Főügyészségnél, hogy szembesítsék ügyfelemet mindazokkal, akik vele ellentétes vallomást tettek. És bár nyilvánvaló, hogy Antall Attila állításán, s mint tudjuk, csakis azon alapult az I. rendű vádlott által konzekvensen tagadott gyanúsítás, és sehol nem olvastam olyat, hogy a III. rendű vádlott ne vállalta volna a szembesítést, e fontos, mert a nyomozás kezdeti szakaszában számos tévedés, emlékezethiba, vagy félreértés tisztázására alkalmas nyomozati cselekmény foganatosítására nem került sor.

 

Ha elfogadjuk azt, amit a vádhatóság a jelen ügy állítólagosan kiemelkedő súlyáról állít, elfogadható válasz nem adható arra a kérdésre, miért nem tettek eleget e könnyűszerrel teljesíthető védői indítványnak? Idő bőven volt rá, 2010 májusától-2011 októberéig, ha jól számolom, 17 hónap telt el. Ennyi idő csak elegendő lett volna a szembesítés lefolytatására, amelyen egyetlen kérdést kellett volna tisztázni.

Ebben az összefüggésben különösen meghökkentőek a vádbeszéd idevágó mondatai, idézem:

„Hagyó Miklós hiányolta annak megjelölését, hogy az A.. Attila által állított utasítás hol, mikor, milyen körülmények között hangzott el. Minthogy a nyomozás befejezése után ebben a kérdésben már nem lehetett számítani A.. Attila segítségére, ezeket a kérdéseket nem lehet megválaszolni.” (Vb/98.)

 

És előtte ügyész úr, másfél éven át, akkor sem lehetett?

 

Arra, miért maradt el a szembesítés, szakmai magyarázat nincs. Mivel, megismétlem, A.. Attila a szembesítéstől ismereteim szerint nem tartózkodott, ennek hangot legalábbis a nyomozás során jegyzőkönyvileg nem adott, csakis azt tudom feltételezni, hogy a nyomozó hatóság és az ügyészség attól tartott, szembesítés esetén a III. rendű vádlott visszavonja a terhelő állítását és akkor ezt a gyanúsítást ejteni kell. Ha e feltételezésem megfelel a valóságnak, akkor viszont az eljáró szerveket olyan, szakmai szempontokon kívül eső motiváció mozgatta, amely védhetetlen.

 

c) További és talán még indokoltabb kérdés az, ha a nyomozó hatóság, illetve a Központi Nyomozó Főügyészség tényként elfogadta a III. rendű vádlott nyomozati vallomását, akkor miért nem hallgatta meg a 21 hónapi nyomozás során azt a dr. B.. Lászlót, akiről A.. Attila a 2010. január 27. napi folytatólagos gyanúsítotti kihallgatása során a következőket mondta, idézem:

• „az én vezérigazgatóságom alatt Hagyó Miklós és dr. B.. László utasítottak”,
• „a szerződési feltételeket dr. B.. úr tárgyalta le”,
• „ezen szolgáltatást Hagyó és dr. B.. László vette igénybe”,

 (65/37.671/A)

 

Mint tudjuk, dr. B.. Lászlót az események után hat és fél évvel, A.. Attila vallomástétele után közel négy évvel elsőként a Kecskemét Törvényszék 2013. október 31-én hallgatta meg tanúként.

 

A félreértések elkerülése végett hangsúlyozom, szó sincs róla, hogy a védelem dr. B.. Lászlót felelősnek tartja bármiben is. A vádirattal szemben állítom: ahogy dr. B.. László, úgy Hagyó Miklós sem követett el bűncselekményt, már csak azért sem, mert az, hogy A.. Attila a BKV vezérigazgatójaként 2007. január 24-én a BKV költségvetése terhére megbízást adott az AAM-nek, teljesen jogszerű lépés volt

 

A kérdés az, hogy a nyomozó hatóságot és az ügyészséget milyen szempontok vezették, amikor egyazon személy, egyazon napon, egyazon mondatában, egyazon összefüggésben megjelölt és – a hatóságok szerint bűnösen jogellenes – magatartást tanúsító emberek további sorsáról döntött. Miképpen lehetséges, hogy egyiküket bilincsben viszik el, meggyanúsítják, őrizetbe veszik, hónapokon át előzetes letartóztatásban tartják, a másikat egyszerűen elfelejtik? 

 

Ismételten elmondom, az önkényes és semmivel nem indokolható személyi és – kibővítve a kifogásolt kört – tárgyi szelekcióra hívom fel a figyelmet. A III. rendű vádlott a 2010. január 28. napi nyomozati vallomásában ugyanis azt is kijelentette, idézem:

„Azt mindenki tudta, hogy külső tanácsadó cég segítsége nélkül a DBR Project működésképtelen volt”,

„a Főváros külön szerződést kötött a BKV-val a DBR költségeinek fedezéséről, és ebben került szabályozásra a DBR működési költsége. Ez természetesen soha nem volt elegendő, ezért a BKV forrásait is igénybevette a DBR”. (65/37.673/B.. 37.675/A.)

 

Nem látunk bele a nyomozás boszorkánykonyhájába, ezért tettetett jóhiszeműséggel arra a kérdésre sem tudhatjuk a választ, hogy ezek a mondatok miért nem kaptak jelentőséget már a nyomozás során. Tény viszont, hogy a bírósági eljárás igazolta A.. Attila nyomozati megállapításait és nyilvánvalóvá vált, hogy az AAM 2007. januári megbízásával nem követett el semmilyen bűncselekményt.

 

d) Az ügyészség a 2015. április 23-én A.. Attilának egy, a jelen ügytől teljesen elkülönülő, másik büntetőügyben, 2010. szeptember 22-én tett rendőrségi tanúvallomásának beszerzésére tett indítványt. Az indítvány indokolásában az szerepel,  hogy a jegyzőkönyvre azért van szükség, mert:

• „bár a III. rendű vádlottnak feltett kérdés olyan cselekményre vonatkozott, amely jelen eljárásnak nem tárgya,”
•  „a III. rendű vádlott tanú minőségben vett részt az eljárásban”,

de az ügyészség „ismeretei szerint” visszautalt a jelen ügyben tett nyomozati vallomására, és azt fenntartotta, így „erre figyelemmel a tanúvallomásról felvett jegyzőkönyv, a III. rendű vádlott nyomozati és tárgyalási vallomásai közötti ellentmondások feloldása céljából értékelhető.” (bírósági iratok 106. sorszám)

 

A beszerzett rendőrségi irat az indítványozó céljának elérésére alkalmatlannak bizonyult.

 

A jegyzőkönyv szerint ugyanis a kihallgatáson eljáró rendőr azt a konkrét kérdést intézte A.. Attilához idézem: „nyilatkozzon a 2010. február 18. napján tett gyanúsítotti kihallgatásával kapcsolatban azon állításokra, melyek a Swietelsky Kft.-re, B.. Árpádra és az állomások belső beépítésére vonatkozó szerződés megkötésének előzményeire, körülményeire vonatkoztak. 

A III. rendű vádlott erre az egyértelmű kérdésre adott válaszában kijelentette, hogy vallomását fenntartja, azt tanúként nem kívánja megismételni és mást sem szeretne kérdés nélkül önállóan elmondani „a 4. számú metróvonal I. szakaszának kivitelezésével kapcsolatban.”

 

A III. rendű vádlott tehát a 2010. szeptember 22-én más ügyben jegyzőkönyvezett vallomásában nem a gyanúsítottként tett vallomásának egészét tartotta fenn, hanem konkrét, a jelen ügyben nem érintett cégekkel kapcsolatban tett körülhatárolt nyilatkozatot, amely nem értelmezhető a 21. vádpontra vonatkozó nyomozati vallomásának megerősítéseként.

 

Az ügyészi indítványból nem lehetett megállapítani, hogy az ismertetett tanúvallomás mely büntetőeljárásban keletkezett és az sem, milyen összefüggésben áll a jelen üggyel. Csak utóbb, a Törvényszék által védelmi indítványra beszerzett iratokból derült ki, hogy abban az eljárásban hallgatták meg tanúként a III. rendű vádlottat, amely a BKV és AAM  közötti „a 4-es metró projekt információs rendszereinek menedzsmentjére és tanácsadói támogatására” létrejött, 2007. július 12. napi megbízási szerződését is vizsgálta. Az ügy a nyomozás megszüntetésével zárult. A határozatot a bíróság beszerezte és 2013. december 12. napján a védelemnek is átadta.

 

Nem sérelmezem, csupán – ügyész úrtól kölcsönzött kifejezéssel élve – „rezignáltan” megjegyzem, az öt napig tartó vádbeszédben erre a megszüntető határozatra félszavas utalás sem történt.

 

b/2.) A.. Attila tárgyaláson tett vallomása:

 

A III. rendű vádlott a tárgyaláson tett vallomásában részletesen nyilatkozott a BKV és az AAM közötti szerződések megkötésének valós előzményeiről, körülményeiről, illetve okairól. E vallomásra reflektálva, kizárólag az I. rendű vádlott szempontjából releváns tényeket emelem ki.

 

A III. rendű vádlott határozottan kijelentette, hogy őt a 2007. január 24. napi szerződés megkötésére senki, így Hagyó Miklós sem utasította. A BKV és az AAM  szerződés megkötésére a BKV, valójában a főváros lakosai érdekében került sor azért, hogy a 4-es metró projekt minél hamarább befejeződhessen.

 

Elmondta, hogy szerződéskötésre vonatkozó utasításáról már csak azért sem lehetett szó, mert ő - ellentétben a város vezetőivel, így az I. rendű vádlottal – a szakképzettségéből fakadóan rendelkezett a beruházási projektre vonatkozó speciális ismeretekkel. Fel tudta mérni, milyen intézkedések szükségesek a projekt megvalósulásához.  Hangsúlyozta, hogy a kinevezését követően, a 4-es metró projekt áttekintése érdekében egyeztetett a Főváros megfelelő szakemberével, dr. B.. Lászlóval.

 

A vádhatóság állításával szemben azt is egyértelműen leszögezte, hogy az AAM-et az előbbieknek megfelelőn, nem Hagyó Miklós utasítására, hanem dr. B.. László ajánlására kereste fel.

 

A metróberuházásról A.. Attila azt vallotta, hogy odaérkezésekor kettős helyzetet tapasztalt. Egyfelől a maga 500 milliárdosra tervezett beruházási értékével ez volt az ország legnagyobb beruházása, másfelől a DBR Metró Projekt Igazgatóság - az összesen 6-8 érdemi munkát végző munkatársával - mind a létszámot, mind a szakmai tudást tekintve igen gyenge lábakon állt. Az Igazgatóság egyáltalán nem rendelkezett azokkal az előkészítő anyagokkal, illetve ütemtervekkel, amelyekből az aktuális feladatok beazonosíthatóvá válhattak volna, továbbá az egyes döntési pontok, - hol és kinek kell egy adott döntést meghoznia - sem volt megfelelően kialakítva. Ez pedig az adott időszakban kiemelkedő jelentőséggel bírt, mert éppen a III. rendű vádlott vezérigazgatói tevékenységének megkezdésével egy időben kezdődött meg a beruházás kivitelezési szakasza.

 

A III. rendű vádlott az általa észlelt problémákról egyeztetett dr. B.. Lászlóval, aki hozzá hasonlóan borúlátóan látta a beruházás helyzetét, majd az elvégzendő feladatok egyeztetését követően a figyelmébe ajánlotta az AAM-et, mint jó nevű, piacvezető tanácsadó céget. A III. rendű vádlott kellő körültekintés és előzetes tájékozódás után bízta meg az AAM-et az átvilágítással, amelynek igen hasznos munkája visszaigazolta a várakozásokat.

 

c) B.. Zsolt IV. rendű vádlott:

 

A IV. rendű vádlott fent nem tartott nyomozati vallomása keletkezési körülményeivel, és tartalmával a II. vádpontnál részletesen foglalkoztam. Itt és most azokat a tényeket összegzem, amelyek a vádhatóság állításával szemben, a IV. rendű vádlott nyomozati vallomásának hiteltelenségét bizonyítják.

 

1.) A IV. rendű vádlott a nyomozás során a 2010. február 24 napját tett vallomásában tesz a témánk szempontjából említésre érdemes kijelentést, mondván:„az AAM szerződését Hagyó Miklós utasítására kellett megkötni.”(64/ 41.741.)

 

a) A kijelentés olyannyira általános, hogy bizonyító erővel nem bír. Nem derül ki belőle, hogy a nyolc szerződés közül melyikre vonatkozik és az sem, hogy a IV. rendű vádlott mikor, kitől, milyen körülmények között szerzett erről közvetve, vagy akár közvetlen módon tudomást, és meggyőződött-e az állítás valóságtartalmáról.

 

b) Az állítás valóságtartalma azért is kétséges, mert a Közgyűlés 2008. február 28-án tartott ülésén B.. Zsolt frissen megbízott vezérigazgatóként éppen maga számolt be a BKV és az AAM közötti nyolc szerződésről. Ha tehát a IV. rendű vádlott valamit a kihallgatásakor fel akart volna tárni, megtehette volna, ám a pontosításra sem ekkor, sem később nem került sor. (védelem által becsatolt melléklet Fővárosi Közgyűlés 2008. február 28. napi ülésének 33. számú napirendi pontja: ”Összefoglaló jelentés a 4-es metró projekt 2007. évi előrehaladásáról”) 

 

c) Azt, hogy a jegyzőkönyvben szereplő kijelentés a 2007. január 24. napi szerződésre vonatkozna, a következő tények is cáfolják:

 

• 2007. január 24. napján B.. Zsolt még nem állt a BKV alkalmazásában,
• mire a IV. rendű vádlott 2007. április 18. napján a BKV-hoz került, a szóban forgó AAM szerződésből eredő fizetési kötelezettségek egy részét a BKV már teljesítette,
• 2007. január 24. napján D.. Zoltán volt a Beruházási és közbeszerzési vezérigazgató-helyettes, ő pedig már a nyomozás során tett vallomásában is azt állította, hogy az ő szervezeti egységén belül közvetlen utasítás nem történt, tudomása szerint kérést vagy utasítást sem láttak el olyan magyarázattal, hogy az „Hagyó vagy más politikus kérése volna.” (39/ 25.757.)

 

2.) A IV. rendű vádlott nyomozati vallomását rögzítő további jegyzőkönyvek, csak a BKV és az AAM közötti szerződéses viszony 2008 tavaszi felmondásával kapcsolatos megállapításokat tartalmaznak, ezért a legelső szerződés megkötése szempontjából nincs jelentőségük. 

 

Ezek a jegyzőkönyvekben szereplő kijelentések a következők:

 

a) A IV. rendű vádlott az általa csatolt 23-as számú e-mail üzenethez fűzött külön értelmezésben előadta, hogy az AAM teljesítésével kapcsolatban Hagyó Miklósnál egyeztetés volt. Ezen az AAM képviselőinek jelenlétében Hagyó Miklós „határozott „kérése” volt, hogy az AAM időarányosan a lehető legtöbb teljesítést számlázza le. A IV. rendű vádlott nyomozati vallomása szerint az e-mail azt igazolta, hogy az ”AAM üggyel kapcsolatban” közvetlen utasítást kapott az I. rendű vádlottól. Ezt az értelmezést a IV. rendű vádlott 2010. szeptember 8-án megismételte (64/ 41.887 és 42.057).

 

Ha viszont elolvassuk a kérdéses e-mailt, melyet a IV. rendű vádlott R.. Miklósnak címzett, éppenséggel ellenkező következtetésre jutunk, idézem:

 

„Miklós,

Két hete tolmácsoltam Hagyó úr azon kérését, hogy az AAM szerződések tényszerű adatait unos-untalan kommunikáljuk a sajtóba, szerződésenkénti tényleges bruttó kifizetéssel szeme állítva. Abba maradtunk, hogy így lesz.

Én nem találkoztam egyetlen hírrel sem.

Mi újság ezzel?

Köszi.”

(64/ 41.973)

 

Az e-mailben Hagyó Miklós csak annyit kér a IV. rendű vádlottól, hogy a BKV erőteljesen kommunikálja a tényeket, és a lakosságot a valóságnak megfelelően tájékoztassa. Nincs ebben semmi jogellenes, ami viszont aggályt kelt, az éppen a IV. rendű vádlott nyomozati vallomásában megmutatkozó értelmezési tévedés. A jelen e-mail esetében könnyű dolgunk van, hiszen látjuk magát a szöveget, nyilvánvaló, hogy a IV. rendű vádlott félreértelmezett valamit. Ám adódik a kérdés: mi a helyzet azokban az esetekben, amikor semmilyen ellenőrzésre nincs lehetőségünk, mert más bizonyítékforrás nem áll rendelkezésre, mint a IV. rendű vádlott igazoltan nem éppen megbízható értelmezése, interpretációja, emlékezete? Ha valaki nyilvánvalóan téved olyasmiben, amit kontrollálni tudunk, hogyan hihetünk neki abban, aminek ellenőrzésére nincs lehetőségünk?

 

b) A 2010. szeptember 14. napján tartott szembesítésen is szóba került az AAM, éspedig egy 2008. tavaszán lefolytatott egyeztetéssel összefüggésben, melyen a IV., VI. és I. rendű vádlottak mellett, az AAM részéről hárman vettek részt. Mint tudjuk, a megbeszélés célja a BKV és az AAM szerződés viszonyának rendezése volt. Miután meggyőződésem szerint a szembesítésen IV. rendű vádlott részéről tett kijelentések az I. rendű vádlott 2007. januári szerződéskötésben való részvételével józan mérlegelés mellett nem hozhatók összefüggésbe, részletekbe nem bocsátkozom.

 

Mielőtt néhány megjegyzést mégis tennék, felhívom a figyelmet arra, hogy az I. rendű vádlott mindvégig azt vallotta,

- nem vett részt a szerződés felbontásáról döntő találkozón;

- nem kérte a IV. rendű vádlottat adatszolgáltatásra; és

- nem hívott fel senkit az időarányosan legmagasabb megbízási díj kifizetésére.

 

Ami a megjegyzéseimet illeti:

 

Először, amennyiben történt volna ilyen találkozó, a nagy médiavisszhangot kiváltó esemény súlyára tekintettel nincs abban semmi kivetnivaló, ha a vita megoldását elősegítő egyeztetést a főpolgármester-helyettes bonyolítaná le. Másodszor, az sem kifogásolható, ha az egyeztetésben részvevők közül a megbízót arra hívják fel, szolgáltasson adatokat arról, hogy a megbízott az időarányos teljesítésben hol tart. Végül abban sincs semmi, ha a felek megállapodnak a szerződés felmondásában és a kifizetés egy, az elvégzett munkát igazoló elektronikus adathordozó átadásához kapcsolódik.

 

A vádbeszédben hallott feltételezés szerint Hagyó Miklósnak a 2008 tavaszán a felek között lezajló megbízási díjvitába valamiféle beleszólása volt, és ebből az következnék, hogy a legelső AAM szerződés is hozzá kapcsolható. Ez azonban nem igaz.

 

I.) Az állítást mindenekelőtt cáfolja a Közgyűlés 2008. február 28. napi üléséről készült jegyzőkönyv, amelyből pontosan rekonstruálhatók a történtek. A IV. rendű vádlott által ekkor előadott elszámolási rend teljes mértékben kizárja annak a lehetőségét, hogy az igazoltnál magasabb díj kerüljön kifizetésre. (a jegyzőkönyv 86. oldal)

 

II.) Ugyanezen az ülésen éppen Hagyó Miklós volt az, aki azt kérte, hogy az AAM szerződéseinek ügyében a BKV Felügyelő Bizottsága folytassa le a legteljesebb körű vizsgálatot. (jegyzőkönyv 100. oldal) A Fővárosi Közgyűlés, a korábban már hivatkozott 262/2008.(II.28.) számú határozatával, a vizsgálatot, mint tudjuk el is rendelte.

 

III.) Dr. Sz.. Gábornak, a BKV Felügyelő Bizottsága elnökének a 2008. október 2. napján kelt levele szerint a szerződéses viszony alapos vizsgálata sem tárt fel semmiféle problémát. (Főpolgármesteri Hivatal iratai melléklet Főpolgármesteri Hivatal 1. kötet 674. oldal)

 

IV.) A IV. rendű vádlott 2010. február 24-én - a későbbi szembesítéstől eltérően - megnevezte azokat a személyeket, akik az AAM részéről az általa említett találkozón részt vettek. Azt állította, hogy az AAM részéről „H.. Edittel, Vahl Tamással és K.. úrral” találkozott. (64. kötet 41.741. oldal)

 

Ezt az AAM vezetője, K.. Gábor nyomozati (2011. június 29.) és tárgyalási vallomásaiban (2013. október 1.) határozottan cáfolta, kijelentve, hogy a bírósági tárgyalást megelőzően „Hagyó Miklóssal sosem találkozott” (44/30.515., 2013. október 1. napi tárgyalási jegyzőkönyv)

 

A IV. rendű vádlott által hivatkozott találkozóra, tehát az ott szereplő személyek jelenlétével nem kerülhetett sor.

 

d) A többi vádlott vallomása e vádpont szempontjából érdektelen. Egy vallomásra mégis utalnom kell, mert az ügyészi érvelés is kitér rá. L.. O..ról van szó.

 

Bár a vádbeszédben azt hallottuk, hogy L.. O.. nem tett átfogó vallomást az AAM-mel kapcsolatban, ügyész úr az V. rendű vádlott egy mellékes, dr. B.. László munkaszervezetben elfoglalt helyére vonatkozó megjegyzéséből mégis arra von le következtetést, hogy a metróbiztos kinevezése Hagyó Miklós kezdeményezésére történt (mintha ez amúgy a hét főbűn egyike volna). Miután pontosan tudjuk, hogy dr. B.. László ténylegesen 2007 júliusától, formálisan pedig 2007 októberétől van beosztva a főpolgármester-helyettesi irodához, tárgyilagos értékelés mellett semmilyen jelentőség sem tulajdonítható annak, hogy L.. O.. erre a körülményre miként emlékezik.

 

Ügyész úr hivatkozása szerint azonban, L.. O.. nem azért sorolta fel dr. B..t a kabinet egyik munkatársaként, mert ez amúgy 2007. júliusától igaz is volt, hanem azért, mert idézem: „minden bizonnyal még nem volt számára ismert, hogy Hagyó Miklós és B.. László kapcsolatának milyen jelentősége van”. (Vb/68.)

 

Nem tudom, L.. O.. mit tudott és mit nem, azt sem tudom, mi köze van L.. O.. emlékezetének ahhoz, hogy a metróbiztos kinevezésére kinek a kezdeményezésére került sor, egyet azonban egészen biztosan tudok, éspedig azt, hogy a Hagyó Miklóssal szembeni vád és dr. B.. László szervezeti elhelyezkedése között jogilag releváns összefüggés bizonyosan nincs.

 

5. A tanúk vallomásai:

 

1.) G.. László:

 

G.. László tanúvallomása az ügyészi értékelés alapján a vád egésze, különösen azonban e vádpont szempontjából kiemelt szerepet tölt be.

 

G.. László, mint tudjuk, hosszú ideje állt a BKV alkalmazásában és a vádidőszak egy részében a DBR Metró Projekt Igazgatóság igazgatója, majd igazgató helyettese lett, végül még A.. Attila vezérigazgatósága idején az ellene indított fegyelmi eljárást követően munkaviszonya közös megegyezéssel megszűnt.

 

Az ügyészség úgy látja, hogy bár a tanút a BKV-tól történt távozásának körülményei mélyen sértették és ez a sértettség a nyomozati és tárgyalási vallomástétele során is érzékelhető volt, ez nem akadályozta meg őt abban, hogy tényszerű nyilatkozattételre törekedjék. Megnyilatkozásait az ügyész úr lényegében ellentmondásmentesnek, koherensnek minősítette, s a vád egyik alapbizonyítékának tekintette.

 

Annak érdekében, hogy a tanú vallomásának fontosságát egyértelműsítse, az ügyészség azt is előrebocsátotta, hogy idézem: a „tanú már a nyomozás során is megtette azokat a legfontosabb állításokat, amik a vádirati tényállás fő részeit alátámasztják, illetve cáfolják az AAM munkájának nem csak a szükségességét, de hasznosságát is”. A tanú vallomását ezen túlmenően „értékessé teszi”, hogy pozíciójánál fogva az AAM megbízása előtti és utáni időszakra is rálátása volt. (Vb/81.)

 

G.. László vallomásának értékelése:

 

a) Hagyó Miklós következetes vallomása szerint G.. Lászlót, a DBR Metro Projekt akkori Igazgatóját a főpolgármesteri irodában dr. D.. Gábor főpolgármester mutatta be neki nem sokkal a 2006. december 14-én történt kinevezése után.

 

A korai bemutatás oka az volt, hogy 2006 decemberére a Főváros tulajdonát képező közcégek közül a BKV, és azon belül is a 4-es metró projekt, mint a BKV, a Főváros és az ország minden szempontból legnagyobb beruházása sokrétű és súlyos problémákkal küzdött, melyek megoldása a Fővárosi Önkormányzattól és a főpolgármestertől haladéktalan intézkedéseket követelt. Mindemellett, a projekt megvalósításához nélkülözhetetlenül szükséges Európai Uniós források megszerzéséhez is komoly hiányosságokat kellett mihamarabb pótolni. A nehézségek jó része közismert volt és – a beruházás rendeltetése és volumene miatt – a médiaérdeklődés középpontjában állt.

 

Az I. rendű vádlott határozottan állította, hogy G.. Lászlóval 2007 januárjától, már nem ő, hanem a főpolgármester által a DBR Metró projekttel kapcsolatos összetett feladatok koordinálására kinevezett dr. B.. László metróbiztos tartotta közvetlenül a kapcsolatot.

 

Hagyó Miklós G.. Lászlóval kizárólag a 4-es metró projektet érintő előterjesztések, intézkedések megtárgyalására szolgáló és a hivatali eljárási rend szerint előírt egyeztetéseken és üléseken találkozott. Közvetlen, személyes munkakapcsolatban nem álltak, telefonon és e-mailen sem tartották egymással a kapcsolatot.

 

Hagyó Miklós következetes vallomása szerint G.. Lászlóval közvetlenül, négyszemközt soha nem beszélgetett, ezért olyan eset sem fordulhatott elő, hogy akár a Városháza folyosóján, akár másutt beszélt volna a tanúval a munkaviszonyáról.

 

G.. László tehát úgy tett vallomást Hagyó Miklósról, tevékenységéről, szándékáról, céljairól, és más személyekkel - így például dr. B.. Lászlóval - való viszonyáról, hogy valójában az I. rendű vádlottal közvetlen kapcsolatban nem állt, és vele csupán olyan hivatalos fórumokon találkozott, mint például a Fővárosi Kabinet vagy a Fővárosi Közgyűlés ülései.

 

Hangsúlyozom, a 4-es metró projekt felügyelete nem Hagyó Miklós saját elhatározásából került a feladat és hatáskörébe, hanem dr. D.. Gábor főpolgármester döntött így. Ezt igazolja a 2007. márciusában írt és már többször említett „A városüzemeltetésért felelős főpolgármester-helyettes ütemezett feladatai 2007-2010” tárgyú levél is, melyben a főpolgármester a kiemelt ágazati szakfeladatok között első helyen nevezte meg a közösségi közlekedés fejlesztésével kapcsolatos feladatok között a 4-es metró beruházással összefüggő feladatok ellátását. (67/44.021.-44.022.). Ezek között a feladatok között, szűk határidővel az is nevesítve lett, hogy a beruházás projektszervezetét, a feladat és hatáskörök, valamint a felelősségi körök pontos meghatározása mellett át kell alakítani, a DBR Metró Projektigazgatóság státuszát rendezni kell, valamint a beruházás megvalósulásának ellenőrzésére Irányító Testületet kell létrehozni.

 

Ez a főpolgármesteri feladat meghatározás írta elő azt is, hogy a 4-es metrót érintő feladatokkal összefüggésben a Fővárosi Közgyűlési előterjesztések készítése és benyújtása a városüzemeltetési és vagyongazdálkodási főpolgármester-helyettes feladata, amelynek határidejét a főpolgármester a 2007. március 29. napi Fővárosi Közgyűlés ülésnapjában határozta meg.

 

E tények ismételt rögzítése azért szükséges, mert G.. László vallomását annak tükrében lehet csak értékelni, hogy a 4-es metró, illetve a DBR Metró Projekt Igazgatósággal kapcsolatos ügyekben az I. rendű vádlott dr. D.. Gábor főpolgármester kifejezett, és hozzá címzett utasítására járt el.

 

Emberileg érthető, hogy az évtizedek óta a BKV-nál dolgozó, a megszokott és a közreműködésével kialakított rendszerhez ragaszkodó tanú nehezen élte meg a BKV és azzal együtt a DBR Metró Projekt Igazgatóság átalakítására irányuló új folyamatokat, és ezzel együtt a saját háttérbe szorulását, ám ez sem teszi elfogadhatóvá, hogy - amint ezt majd bizonyítani fogom - a nyilvánvaló, és okirati bizonyítékokkal, valamint tanúvallomásokkal alátámasztott tényeknek ellentmondó vallomást tegyen.

 

b) A tanú nyomozati és tárgyalási vallomásai (A következőkben az ügyészi vádbeszéd 81-86. oldal közötti részére reflektálok):

 

A tanú nyomozati vallomásai önmagukban és egymáshoz képest is ellentmondásokkal terheltek, melyeket a tanú tárgyalási nyilatkozatai sem oldottak fel, inkább fokoztak.  A tanúnak az eljárás különböző szakaszaiban elhangzott kijelentéseit az okirati bizonyítékok, a vádlotti vallomások mellett tanúvallomások is cáfolják.

 

G.. László elfogultságáról közvetlen tárgyalási benyomásai alapján a bíróság is meggyőződhetett, hiszen a tanú vélt vagy valós sérelmei miatt - bár ezt bizonyítékok nem igazolják – a mai napig Hagyó Miklóst teszi felelőssé. A tanúnak az I. rendű vádlottal szemben táplált ellenségességét tárgyalási találkozásuk érzékelhetően fokozta. Csakis ez a körülmény szolgálhat magyarázatként arra, hogy a tanú 6-7 évvel a vádbeli eseményeket követően, nyomozati vallomástétele után is 3-4 évvel a tárgyaláson olyan eseményekkel hozta negatív összefüggésbe az I. rendű vádlottat, amelyekről korábban egyáltalán nem, vagy másképpen beszélt. A hétköznapi tapasztalataink és kriminalisztikai ismereteink szerint az időmúlás ritkán szokott javítani valakinek az emlékezetén.

 

1./1.) A vádhatóság nagy jelentőséget tulajdonít annak, hogy G.. László miképpen vélekedett az AAM megbízása előtti projektszervezetről, melynek létszáma, összetétele, fejlesztése a vallomás szerint a Közgyűlés döntését igényelte volna. G.. László pedig azon keretek között fejtette ki tevékenységét, melyeket az állam és a főváros közötti szerződés és a Főváros igényszintje határozott meg a számára.

 

Az ügyészség tényként elfogadva G.. László vallomását arra is hivatkozik, hogy az AAM bevonását megelőzően is léteztek és működtek projekt fórumok, ahol a projekt résztvevői kicserélhettek nézeteiket, bár tény, hogy ezeken a Főváros nem képviseltette magát és a munka menetében a Főváros vezetői nem láthattak bele. 

 

Azt, hogy az ügyészség mire alapozva tekintette úgy G.. László vallomását, mintha minden szava sziklaszilárd tény lenne, nem érthető. A tanú vallomásából levont ügyészi következtetés nem helytálló és önellentmondó.

 

A Beruházási Szerződés már említett rendelkezései szerint ugyanis a BKV-t rendszeres tájékoztatási kötelezettség terhelte a Fővárossal szemben, amit – ahogy azt a tények bizonyítják - a 2006 év végére kialakult helyzetre tekintettel nyilvánvalóan nem teljesített megfelelően. Ez utóbbit közvetve értelemszerűen az ügyészség is elismeri, annak megállapításával, hogy a G.. László által hivatkozott állítólagos projekt fórumokon a Főváros képviselői nem voltak jelen és a beruházási folyamatokba sem láttak bele.

 

Itt utalok arra a körülményre, amire G.. László vallomásának értékelésekor még hivatkozom majd: az ügyészség a vádbeszédében folyamatosan azt sugallja, – és most elnézést a kissé suta hasonlatért – mintha a BKV saját költségén, felfedezte volna valamilyen gyógyíthatatlan betegség ellenszerét, amit a bűnös szándékú Fővárosi Önkormányzat 2007-ben magának akart megszerezni, és mindent megtett azért, hogy megkaparinthassa a BKV titkát.

 

A hasonlatom abszurd, de a vádhatóság koncepciója is az. A Metrószerződések alapján a Fővárosi Önkormányzat - amely nem mellesleg a BKV tulajdonosa - a Kormány mellett a beruházás másik, 21%-os finanszírozójaként a szerződés kifejezett rendelkezése értelmében jogosult, más összefüggésben kötelezett volt arra, hogy a projekt menetéről és annak minden, a szerződésben foglaltak megfelelő teljesítéséhez szükséges változásáról pontos ismereteket kapjon és igényeljen. A BKV-t pedig az a szerződéses kötelezettség terhelte, hogy a Fővárosnak rendszeresen, illetőleg a szükséghez képest haladéktalanul érdemi tájékoztatást adjon.

 

A Fővárosi Önkormányzat tehát nem valamiféle rejtelmes és bűnös szándéktól vezéreltetve szeretett volna belelátni a 4-es metró projekt alakulásába, hanem azért, mert ez a Beruházási Szerződés alapján joga, a Finanszírozási szerződés alapján pedig kötelezettsége volt, ugyanis a projekt helyzetéről tájékoztatnia kellett az Államot. Ezt támasztja alá továbbá az - az általam korábban már hivatkozott - tény is, hogy a Beruházási Szerződésben meghatározott Független Ellenőrző Mérnök is azzal a céllal végezte volna a feladatát, hogy a Főváros részére biztosítsa a beruházás feletti ellenőrzést.

 

Az ügyészi okfejtés önellentmondása nem igényel hosszadalmas magyarázatot. Ha ugyanis a Fővárosi Önkormányzat nem lát bele a projekt működésébe, akkor azt sem észlelheti, hogy a projektszervezetet meg kell erősíteni. Ha pedig az, aki vezetőként, a DBR Projekt Igazgatóság igazgatójaként látja ugyan a hiányosságokat és a problémákat, a Beruházási Szerződésben előírt kötelezettsége ellenére tájékoztatást mégsem ad, megfelelő előterjesztést nem tesz és nem is kezdeményez, a Fővárosi Közgyűlés nyilvánvalóan nem tud megfelelő döntést sem hozni.

 

A vádhatóság érvelésével szemben tény, hogy amikor a Fővárosi Közgyűlés a megfelelő információk birtokába jutott, a szükséges lépéseket is megtette. 2008. március 27-én az AAM közreműködésének köszönhető előterjesztésre a 399/2008.(III.27.) számú határozatával mintegy megduplázta a a DBR Metró Projekt Igazgatóság költségvetését, s ez nagyon jelentős és hasznos létszámemelkedéssel járt. A projektszervezet megerősítésére vonatkozó döntés elmaradása tehát láthatóan nem a Fővárosi Közgyűlésen múlott.

 

1/2.) A vádhatóság e körben tett másik állítása csak fele részben felel meg a valóságnak. Az ügyészség ugyanis itt, a vádbeszéd 4.4.1. pontjában elismeri, hogy a projekt megvalósításáért a BKV és a DBR, illetve azok vezetői voltak a felelősek.

 

Azért tartom ezt örvendetesnek, mert a vád egyik alappillére éppen az, hogy az ügyészség a védelemmel ellentétben úgy látja, hogy a BKV vezérigazgatójának, nem volt joga ahhoz, hogy a BKV általános költségvetése terhére megkössön egy olyan szerződést, ami a 4-es metró beruházás megvalósítását segítette elő, sőt a vádbeszéd 4.4.8. pontjában az ügyészség egyenesen azt állítja, hogy A.. Attila a beruházás irányítását idézem: „nem vette a kezébe”

 

Ezek szerint az ügyészség sem vitatja azt, hogy a BKV vezérigazgatóját felelősség terhelte a projekt megvalósításáért. Innen már csak egy lépés lenne annak a védelem által következetesen hivatkozott állításnak az elfogadása, hogy a felelős vezető a feladata teljesítése érdekében, - amit rajta közvetlenül a Főváros, közvetten a Kormány kér számon - a rá irányadó szabályok szerinti felhatalmazással élve, jogosult arra, hogy a saját munkaszervezetének feladatához tartozó projekt megvalósítását szolgáló szerződéses kötelezettséget vállaljon. Itt jegyzem meg, a vádhatóság azon állítását, amely szerint A.. Attila nem vett volna részt a beruházás irányításában számtalan okirati és személyi bizonyíték cáfolja, így az ügyészségnek ez irányú érvelése egyszerűen nem igaz. 

 

Abbéli reményemet azonban, hogy a vádhatóság a maga által is elismert tényből kiindulva értékeli tovább a tanú vallomását, hamar elveszítettem, amikor az ügyészi állítás másik felét meghallottam.

 

Az ügyészség a retorika minden eszközét bevetve, egy a valóságtól távol álló költői képet vetített elénk, amikor is a következő kijelentéseket tette:

- a BKV és a DBR felelősségével szemben, az AAM által létrehozott új projekt támogató szervezet, vagyis a PIB és PFB a Főváros képviselőinek és különösen az I. rendű vádlottnak nyújtott a beruházás irányításában való részvételre lehetőséget, továbbá

- az ügyészség szerint legalábbis, szó szerint idézem: „a PIB jegyzőkönyvekből kitűnik, hogy Hagyó Miklós árnyéka minden ülésre rávetült.” Hozzáteszem, ennek a képnek az ügyészség önmaga ellentmondott, amikor az előbb idézett mondatát azzal folytatta, hogy az I. rendű vádlott gyakran meghívottként is részt vett a PIB ülésein. Ez ugyanis gyakorlatilag azt jelenti, hogy Hagyó Miklós nem magától ment a PIB üléseire, hanem azért mert városüzemeltetési és vagyongazdálkodási főpolgármester-helyettesként oda meghívták.

 

Ismételten utalok az előbb kifejtettekre, vagyis arra, hogy a Főváros képviselőinek, így a főpolgármester által a közösségi közlekedéséért és közvetlenül a 4-es metró projektért felelősnek rendelt Hagyó Miklós, valamint I..-Sz.. Imre főpolgármester-helyetteseknek joguk és kötelezettségük volt a Metrószerződések értelmében a beruházásban részt venni, annak menetéről folyamatosan tájékoztatást kapni, és adott esetben egyes részletkérdésekben is egyeztetést folytatni.

 

Lényeges, hogy az ügyészség által testidegennek minősített Projekt Irányító Bizottság elnöke a BKV vezérigazgatója volt, tehát az a személy, aki a vádhatóság szerint is felelős volt a beruházás megvalósításáért, a PIB jegyzőkönyvekből pedig az is megállapítható, hogy egy-egy ülésen a BKV, a DBR, és a Főváros képviselői egyaránt jelen voltak, beleértve dr. D.. Gábor főpolgármestert és I..-Sz.. Imre főpolgármester-helyettest is.

 

A 2007. április 12-én tartott PIB ülésen a PIB állandó tagjain kívül részt vett  a főpolgármester, I..-Sz.. Imre főpolgármester-helyettes, valamint az EUROMETRO Kft. projekt igazgató helyettese és projektmenedzsere is. I..-Sz.. Imre főpolgármester elmondta: hogy a PIB azért került felállításra, hogy képviselje a Beruházó érdekeit, és betartassa a Fővárosi Közgyűlés által elfogadott ütemtervet és pénzügyi keretet, hangsúlyozta továbbá, hogy az egész projekt Kohéziós Alapból történő finanszírozását az állandó költségtúllépések veszélyeztetik a legjobban. Az ülésen dr. D.. Gábor egy állandó meghívott bevonására személyi javaslattal élt; továbbá G.. Lászlót és B..Árpádot, konkrét írásos előkészítő anyag és levéltervezetek összeállítására kérte fel.

 

Az ülés emlékeztetőjének tanúsága szerint G.. László arra kérte a PIB tagjait, hogy segítsék a Projekt előrehaladását azzal, hogy megteremtik azt az egyeztetési fórumot, amelyen tisztázható, hogy a MÁV milyen forrásból fogja finanszírozni a kivitelezés 7,8 milliárd forintos rá eső részét.

 

Az ülésről készült emlékeztető G.. László vallomását egyértelműen cáfolja, hiszen azt mutatja, hogy G.. László a PIB ülések aktív résztvevője volt, aki nemcsak nem tiltakozott a rendszer ellen, hanem kihasználta a PIB belső nyilvánossága által nyújtott lehetőségeket, és segítséget is kért annak tagjaitól.

 

A vádhatóság sugallatával szemben, a PIB ülések örve alatt nem Hagyó Miklós tartott egy személyben levezényelt titkos szeánszot a BKV és a DBR beavatottjainak, ahol bűnös befolyása alá vonta a 4-es Metró projektet, hanem ténylegesen a Beruházási Szerződés érintettjei, a Főváros, a BKV, és a DBR Metró Projekt Igazgatóság jogi kifejezéssel élve hatáskörrel és illetékességgel rendelkező vezetői tárgyalták meg a projekt irányításának legfontosabb kérdéseit a beruházás mielőbbi sikeres és költséghatékony megvalósítása érdekében

 

A főpolgármester részvételével és feladat-meghatározásával megtartott PIB ülés a vádhatóság koncepciójával szemben arra is kitűnő példával szolgál, hogy a 4-es metró beruházás szempontjából a BKV és a Főváros együttműködését nem lehet úgy értékelni, hogy a BKV szakmailag támogatta a Főpolgármesteri Hivatalt. Nem támogatásról van ugyanis szó, hanem arról, hogy egy beruházás különböző résztvevői, ki-ki a maga szerepének megfelelően végzi azt a részfeladatot, ami a beruházás egészének megvalósulásához szükséges. Megjegyzem, G.. László tanú vallomásaiban sem hangzott el olyan kijelentés, amelyben kifogásolta volna a főpolgármester felkérésének teljesítését, mondván, annak a DBR feladatköréhez semmi köze. 

 

2.) A vádhatóság, a 2007 évet megelőző projektfelügyelet kapcsán, ugyancsak tényként elfogadva a tanú vallomását, azt rögzítette, hogy a tanú már korábban is adott tájékoztatást a projekt állásáról a BKV vezérigazgatójának, valamint a beruházási és közbeszerzési vezérigazgató-helyettesnek, és a Főváros részéről sem merült fel korábban senkiben, hogy nem kapja meg a szükséges információkat, a mélyrehatóbb tájékoztatási igény csak Hagyó Miklós hivatalba lépésekor merült fel.

 

A vádhatóság a tanú vallomására alapozva arra jutott, hogy a beruházás átláthatóságával nem volt gond és csak azért történt hivatkozás a valójában nem létező információ hiányra, mert ezzel lehetett az AAM egyébként indokolatlan bevonását igazolni.

 

a) A tanú vallomásával, és így a vádhatóság hivatkozásával szemben, tény, hogy nem az I. rendű vádlott akarta új alapokra helyezni a 4-es metró projekt feletti ellenőrzés rendszerét, nem ő akart „közvetlen belelátást”szerezni a beruházásba, - tanú nyomozati vallomása (25.869), hanem a tulajdonosi jogokat gyakorló Fővárosi Önkormányzat és dr. D.. Gábor főpolgármester, aki éppen e cél megvalósításához szükséges feladatok ellátásának koordinálására kérte fel metróbiztosnak dr. B.. Lászlót.

 

b) A főpolgármester volt továbbá az, aki az átalakítás lebonyolíthatóságához 2007. január végéig intézkedési tervet várt a frissen kinevezett metróbiztostól, így valójában nem Hagyó Miklós vetette a beruházást alapos vizsgálat alá, hanem első lépésként a metróbiztosnak volt szüksége a projekt aktuális állapotát, annak súlyos problémáival  együtt bemutató, átfogó jelentésre.

 

c) A főpolgármester és a Fővárosi Önkormányzat szintén nem önkényesen döntött az előző intézkedések szükségességéről, hanem azért, mert 2006 év végére-2007 év elejére a BKV tulajdonosaként és egyúttal a beruházás egyik finanszírozójaként arra a kérdésre sem tudott egyértelmű választ kapni,  mikor fejeződhet be a kivitelezés. Egyértelmű volt tehát, hogy a beruházás további működőképességének biztosítása érdekében mind a finanszírozás, mind a projektszervezet átalakításra szorult, és a beruházás fokozott ellenőrzésére is szükség volt.

 

d) Mire alapozom ezeket a megállapításaimat?

 

Arra a G.. László által, 2006. december 11-én dr. D.. Gábor főpolgármesternek írt levélre, amelynek tárgya: „A 4-es metró aktuális engedélyezései, illetve beavatkozást igénylő ügyei”, és amely levelet a 2015. szeptember 29-én  191/vé/25. sorszám alatt a bíróságnak is becsatoltam.

 

A tanútól, tehát a magától G.. Lászlótól származó, a DBR Metró Projekt Igazgatóság igazgatójaként jegyzett levél határozottan megcáfolja a tanú vallomását, így azt az állítását is, hogy a DBR Metró Projekt Igazgatósággal Hagyó Miklós megjelenéséig, vagyis 2006 végéig minden rendben volt, és mindenki mindenről megfelelő tájékoztatást kapott. A levélről a vádhatóság sem G.. László tanúvallomásának értékelésekor, sem az okirati bizonyítékok elemzése során egyetlen szóval sem tett említést, nyilván nem véletlenül.

 

A levél ugyanis élesen ellentmond mindannak, amit G.. László a nyomozás során, majd pedig itt a tárgyaláson a beruházás korabeli helyzetéről elmondott és a tanú önmentő vallomásával szemben súlyos nehézségekről, tulajdonosi hozzájárulások hiányáról, jelentős időbeli késedelemről beszél és jól érzékelhető kétségbeeséssel a főpolgármester segítségét kéri a helyzet megoldására.

 

Mindebből a következőket emelem ki:

 

- az F) pontban a Járműtelep kapcsán G.. László összegzésképpen a következőket kérte, idézem: „tisztázni kell, hogy e bizottság (Tulajdonosi Bizottságra gondol) hiányában milyen módon szerezhető meg a fővárosi önkormányzat tulajdonosi hozzájárulása”

 

- a G) pontban a Kelenföldi Pályaudvari állomás építéséről a tanú azt írta: az építkezés 6 hónapos késésben van, emiatt ez a kritikus út, és a projekt késedelmének egyik meghatározója. Arról is beszámolt továbbá, hogy mivel a vonatkozó tender tárgyát képező munkálatok a MÁV érdekkörében felmerülő létesítményeket is tartalmaznak, mielőbb megállapodást kell létrehozni a közös finanszírozásra vonatkozóan, aminek az előkészítése jogi és pénzügyi akadályok miatt addigra már mintegy két éve tartott. Idézem: „szükségesnek tartjuk, hogy a GKM esetleg az NFÜ és a MÁV vezetésével mielőbb főpolgármesteri egyeztetésre kerüljön sor, az intermodiális csomópont megfelelő színvonalú kialakíthatósága érdekében.”

 

- a H) pont „vezetői értekezlet” alcím alatt rögzíti, hogy „súlyos belső munkaszervezési és elsősorban tervezési koordinálatlanság mutatkozik egyes vállalkozók tevékenységében (Szt. Gellért tér– AMCO Kkt., Strabag, Hídépítő)”. G.. László ezért kifejtette, idézem: „mielőbb szükségesnek tartanánk, hogy a főpolgármester úr összehívja a 4-es metrónál szerződéssel rendelkező valamennyi vállalkozás (kivitelezők, tervezők, beszállítók) vezetőit és első kézből ismertesse velük a projekt végrehajtásával kapcsolatos legfontosabb elvárásokat. A résztvevők javasolt listáját és a napirendet javaslatunk elfogadása esetén haladéktalanul átadjuk.”

 

A levél világosan cáfolja G.. László vallomásait, valamint a vádbeszédben elhangzottakat: a 4-es metró projekttel 2006 decemberében, illetve decemberéig messze nem volt minden rendben. A beruházás mind a három alapelemével, így a műszaki tartalommal, a határidővel és a költségekkel is komoly problémák voltak.

 

Nem tudjuk, hogy a főpolgármesternek voltak-e más forrásból származó információi is a beruházás súlyos gondjairól, nem bocsátkoznánk feltételezésekbe, az nem kenyerünk. Ha semmi más, ez a levél azonban alapos megfontolásra kellett késztesse. Ez esetben nyilvánvalóvá vált számára, azonnal cselekednie kell. E levél ismeretében arra a kérdésre is válasz adható, miért kapott a főpolgármestertől Hagyó Miklós 2006. december 14. napi megválasztását követően a 4-es metróra vonatkozó konkrét feladatokat.

 

A levél alapján az is egyértelműen megállapítható, hogy a projektről addig kapott felszínes információk helyett a Főváros ráébredve a valós helyzetre és az azzal együtt járó óriási költségekre - utalok itt a kivitelezőkkel szembeni kötbér vitákra - miért kért a beruházásról ezután mélyrehatóbb tájékoztatást, valamint, hogy miért került napirendre a Független Ellenőrző Mérnök kiválasztásának és egyúttal a beruházás fokozottabb ellenőrzésének kérdése.

 

A vádbeszédben elhangzottakkal szemben tehát nem Hagyó Miklósnak volt fontos, hogy megismerje a 4-es metró beruházást vagy, hogy arról alaposabb tájékoztatást kapjon, hanem a Fővárosi Önkormányzat, mint a projekt egyik finanszírozója eszmélt rá, hogy az addig a Projekt Igazgatóságtól érkező ”minden rendben van” kommunikációhoz képest súlyosak a gondok, ezért a beruházás előrehaladása érdekében azonnali intézkedésekre van szükség.

 

e) A levél kapcsán utalok az AAM által készített 2007. január 26. napi „Helyzetfelmérési jelentés a 4-es metró projekt felső szintű vizsgálata” elnevezésű gyorsjelentésre, amelynek tartalma, így a projektszervezettel szemben tett kritikus megállapításai, a G.. László által írtak tükrében teljesen érthetőek, a javasolt tennivalók pedig kétséget kizáróan szükségesek voltak.

 

f) Itt kell röviden rátérnem annak a kérdőíves felmérésnek az eredményére, amely kérdőívre teljesen más értelemben ugyan, de a vádhatóság is sokszor hivatkozik.

 

Meggyőződésem szerint nem annak van jelentősége, hogy az adathordozókon rögzített e-mailekhez kapcsolódva ismertetett, 2006 decemberében a Főváros részéről kiküldött kérdőíveket személy szerint ki állította össze, hanem sokkal fontosabb, hogy a nagyon sok helyre (pl. BKV, EUROMETRO Kft., Fővárosi Közlekedés Felügyelet) kiküldött kérdőívek kiértékelése milyen eredményt hozott. Ez utóbbiról a vádhatóság ugyanis egy szót sem ejtett.

 

Itt jegyzem meg, hogy a 4-es metró kérdőívhez csatolt címlista alapján az is megállapítható, hogy azt a G.. László által megemlített korábbi főpolgármester-helyettes V.. Pál mellett, V.. Gyula, dr. V.. Pál Metró-főtanácsadója is megkapta, ami arra utal, hogy dr. B.. László 4-es metró koordinátori tisztsége korántsem volt új keletű intézmény.

 

A kérdőív 2007. januári kiértékelése azt mutatta ki, hogy a határidők dolgában nagy a bizonytalanság, a felszíni munkák nincsenek előkészítve, hiányoznak tervek és engedélyek, erőteljesebb beruházási magatartásra lenne szükség, és a 4-es metró I. szakaszára adott optimista becsléseken alapuló forgalomba helyezési határidőket a már megkötött szerződésekben rögzített időpontok önmagukban is megkérdőjelezik. Összességében ezért nemhogy a 2009 év végi, hanem még a 2010 év végi átadás sem tekinthető reális határidőnek. Ma már tudjuk, hogy a 2010-es határidő sem volt tartható.

 

A kérdőív alapján a költségekre nézve az alábbiakat lehetett megállapítani: a szerződések a becsült árak felett lettek megkötve, a költségek meghatározása részletes tervek nélkül történt, egyes szerkezetek túlárazottak, a költségtényező nem megfelelő súllyal lett kezelve, az ellenőrzés elmaradt, a felelősségi körök tisztázatlanok. Összességében, a metróvonal az előirányzott költségkeretből egyik szakaszon sem építhető meg.

 

A kérdőív adataiból kiderült, hogy a szakmai erőforrás értékelése körében a beruházói feladatokat ellátó BKV munkatársai, így Aba Botond, vezérigazgató és G.. László kapták a legrosszabb minősítést. Az is egyértelművé vált, hogy több olyan szakterület van, amelyeknél további nagy gyakorlattal és szaktudással rendelkező szakember bevonása indokolt, így leginkább a központi irányítás, a projekt menedzsment, a kockázat elemzés, a kommunikáció, és a pénzügy területén.   

 

Végezetül a kérdőívnek a Független Ellenőrző Mérnök hiányára vonatkozó kérdésére adott válaszra hívom fel a figyelmet, amely szerint a válaszadók úgy vélték, hogy a Független Ellenőrző Mérnök hiányában nincs szakmai ellenőrzés, és kivitelezői kontroll, a Főváros nem kap folyamatos és valós tájékoztatást, így nincs lehetőség a beavatkozásra, és ez érezhető a határidő és a költségtúllépés esetében is.

 

A 4-es metró projekt helyzete tehát 2006 decemberében valójában mind G.. László, mind a - kérdőívet kitöltő - beruházásban résztvevők, mind a külső tanácsadó cég, az AAM szerint azonnali beavatkozást és változtatást kívánt.

 

3. Az ügyészség azt állítja, hogy G.. László - az előbbiek szerint teljes mértékben megcáfolt - vallomásából az a két fontos tény bontakozik ki, hogy Hagyó Miklós a 4-es metró projektet, idézem az ügyészség szavait: „jogkörein túlterjeszkedően befolyása alá vonta”, és, hogy Hagyó Miklós érdekeit dr. B.. László képviselte a BKV-nál.

 

A vádhatóság idézett kijelentései szemben állnak a tényekkel, magyarán szólva nem igazak, ráadásul jelentéstartalmuk büntetőjogilag értelmezhetetlen. 

 

3/1.) Az ügyészség maga is megállapítja, nem teljesen egyértelmű számára, hogy G.. László miről is beszél, amikor a tárgyaláson tett vallomásában azt hangoztatja, hogy Hagyó Miklós értekezleteken vett részt, nem lehet tudni, hogy a tanú a PIB ülésekre gondol-e, amin szó szerint idézem a vádbeszédből: „esetenként Hagyó Miklós is részt vett”. A vádhatóság szerint azonban mindegy, mert bármiről van is szó, a lényeg az, hogy a tanú gondolkodásában Hagyó Miklóshoz kötötte, az ismételten idézem a vádbeszédből: „a beruházás helyzetének megállapítását követő eseményeket.”

 

Ahhoz képest tehát, hogy az ügyészség korábban azt állította, hogy Hagyó Miklós árnyéka minden PIB ülésre rávetült, most azzal szemben már arra hivatkozik, hogy a szóban forgó PIB üléseken az I. rendű vádlott csak esetenként vett részt, amely utóbbi állítás egyébként vélhetően jóval közelebb van a valósághoz.

 

3/2.) Dr. B.. László és Hagyó Miklós kapcsolatát illetően az ügyészség maga sem tudott állást foglalni G.. László különböző nyilatkozatai között. Egyfelől ugyanis a vádhatóság arra hivatkozik, hogy Hagyó Miklós választotta ki dr. B.. Lászlót, aki az I. rendű vádlott érdekében járt el és, egyúttal ő volt a szó szerint idézem: „a projekt feletti befolyás megszerzésének kulcsfigurája”, másfelől azt is leszögezi, hogy G.. László tapasztalt fővárosi hivatalnokként úgy vélte: Hagyó Miklóssal nyilvánvalóan egyeztettek (értelmezésem szerint a városházi vezetők) dr. B.. László személyéről és kinevezéséről. 

 

A két kijelentés nyilvánvalóan ellentmond egymásnak. A tényeknek tartozunk azzal, hogy megemlítsük, a Városházától kapott tájékoztatás szerint dr. B.. László két héttel Hagyó Miklós hivatalba lépése előtt 2006. december 1. napjától köztisztviselőként, közszolgálati jogviszonyban dolgozott a Főpolgármesteri Hivatalban.

 

Az ügyészség az általa használt kifejezések értelmezésével is adós marad, így nem derül ki a vádbeszédből, hogy a 4-es metró projekttel kapcsolatban mi volt Hagyó Miklós saját személyes, ismeretlen motivációjú érdeke, amiért dr. B.. László is eljárt, valamint azt sem tudhattuk meg, mit jelent a „a projekt feletti befolyás megszerzése”, illetve, hogy az I. rendű vádlott indítékának és céljának milyen büntetőjogilag értékelhető tartalma van.

 

A rendelkezésre álló bizonyítékokból levonható egyfajta következtetés, amely azonban korántsem hozható összhangba a vádbeszéd homályos inszinuációjával. Ez pedig az, amit a vádirat amúgy tényként helyesen állapít meg: Hagyó Miklós I. rendű vádlott kiemelt jelentőséget tulajdonított a Fővárosi Önkormányzat, tegyük hozzá, akkoriban Közép-Európa legnagyobb beruházása, a 4-es metró projekt sikerének. Ez volt ugyanis valóban az egyedül megragadható tényleges érdek, amely a frissen kinevezett főpolgármester-helyettest a beruházás kapcsán vezette.

 

3/3.) A vádhatóság ugyanakkor a rendelkezésre álló, ellentétes tartalmú bizonyítékoktól függetlenül makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy Hagyó Miklós, és az eljárás nyomozati szakaszában még csak ki sem hallgatott, mert annyira érdektelen személynek tekintett dr. B.. László a projekt uralmára akartak törni, és azt állítja, hogy dr. B.. Lászlót a következő cél vezérelte, idézem: „a befolyást, sőt a projekt konkrét irányítását biztosító információk megszerzése”, amelynek „legfőbb eszköze az AAM Zrt., illetve az információk AAM Zrt. általi kivonása, feldolgozása volt.”

 

Ha a konkrét tényeket, és a bíróság által lefolytatott bizonyítás eredményeként összegyűjtött bizonyítékokat nem néznénk, és kizárólag a vádbeszéd egészét átható conteo-ra (konspirációs teória) hagyatkoznánk, azt gondolhatnánk, hogy az I. rendű vádlott dr. B.. Lászlóval összeszövetkezve valamiféle rejtelmes indítékú akciósorozatot indított a 4-es metró projekt ellen azért, hogy a beruházás irányítása feletti befolyást megkaparintsa. Dr. B.. László (valamint a háttérben ura és parancsolója Hagyó Miklós) e cél megvalósítása, a meghódítandó organizáció titkos információinak megszerzése érdekében, mintegy titkosszolgálati szervezetként még az AAM-et is bevetette, amelynek finanszírozását a gazdaszervezet, azaz a BKV erőforrásait felhasználva oldotta meg.

 

Ha viszont nem ezt az összeesküvés elméletet tekintjük az események értelmezési alapjának, hanem a rendelkezésünkre álló bizonyítékokból indulunk ki, akkor arra a következtetésre jutunk, hogy a bizonyítékok a vádbeszéd spekulációját egyértelműen megcáfolják. Az I. rendű vádlott és dr. B.. László nem tettek mást, mint képviselték a Beruházási Szerződés alapján a Fővárosi Önkormányzat és egyúttal a beruházás sikerének érdekeit, A.. Attila a BKV vezérigazgatójaként pedig azért bízta meg az AAM-et, hogy eleget tudjon tenni az ugyancsak a Beruházási Szerződés alapján a BKV-t, és így annak vezetőjeként közvetlenül őt terhelő kötelezettségeknek. Ennyi a valóság, semmi több.

 

4.) A vádhatóság részéről visszatérő motívumként, így G.. László tanúvallomásának értékelése keretében is megjelenik az a feltételezés, amely szerint, a 2007. január 24. napi szerződést, a DBR Metró Projekt Igazgatóság helyett azért a BKV kötötte meg, hogy annak ellenértékét elrejtsék a BKV általános költségei között.

 

A valós helyzet az, hogy a vádhatóság alaptalan feltételezésével szemben senkinek nem állt szándékában semmit sem elrejteni. Az AAM munkatársai nem idegenek számára belépést tiltó, elzárt helyiségben végezték a munkájukat, hanem amint azt számtalan tanúvallomás és okirati bizonyíték is igazolja, a legnagyobb nyilvánosság mellett dolgoztak, így a BKV vezérigazgatójának kíséretében részt vettek a Fővárosi Közgyűlés és a Fővárosi Kabinet ülésein is. A korábbiakban részletezettek szerint, az elvégzett munka után az AAM-nek kifizetett szerződés szerinti díjazás a BKV 2007 évi beszámolójának kiegészítő mellékletében is rögzítésre került.

 

Kizárólag az ügyészség félrevezető és a tényeknek nyilvánvalóan ellentmondó feltételezése tehát az, hogy a BKV szerződéskötése mögött bármiféle elrejtési szándék állt volna, nem volt ugyanis mit és ki elől elrejteni.

 

5. Visszatérve, G.. László vallomásainak vádbeszéd szerinti értékelésére, az ügyészi érvelés újabb ellentmondása, hogy míg egyfelől az előzőek szerint saját maga is rögzíti, hogy a 2007. január 24. napi szerződést a BKV kötötte, addig ezt követően G.. László vallomásából kiemeli és hangsúlyozza, hogy a szerződést nem a DBR Metró Projekt Igazgatóság kezdeményezte, az általuk készített jelentést nem a projekt igazgatója használta fel és az AAM által végzett munka teljesítését sem ő igazolta.  

 

Nyilvánvaló, hogy az ügyészség ugyanazokat a körülményeket mindig az aktuális szempontja szerint értékeli. Senki által sem vitatott tény ugyanis, hogy a szerződést a beruházás megvalósításáért felelős BKV kezdeményezte, és a BKV vezérigazgatója kötötte, a teljesítést a korábban részletesen elmondottak szerint a beruházás valamennyi résztvevője felhasználta, a teljesítést pedig a BKV SZMSZ-ére figyelemmel a beruházási és közbeszerzési vezérigazgató-helyettes, valamint a Főváros 4-es metró koordinátora igazolta.

 

G.. László tanú vádhatóság által hivatkozott vallomásával szemben a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján az is megállapítható, hogy a projektszervezet új rendszerének kialakítása az EU-támogatás elnyerése mellett azt a célt szolgálta, hogy a beruházás a jövőben hatékonyabban tudjon előrehaladni, a beruházás átlátható határidőben és a lehető legköltséghatékonyabban valósuljon meg.

 

Abban az ügyészség által a tanú vallomásából ugyancsak kiragadott és negatívumként értékelt állításban pedig, amely szerint az AAM a DBR Metró Projekt Igazgatóság adatait használta fel, bevallom semmiféle megbotránkoztatót, vagy törvénysértőt nem látok. Sokkal inkább egy spekulációkon alapuló, a valósággal köszönő viszonyban sem lévő gondolkodásmód újabb jellemző példáját! Milyen módon kellene, lehetne ugyanis egy külső tanácsadó cégnek felmérnie a beruházás helyzetét, ha nem úgy, hogy beszerzi, megismeri és értékeli a szervezet tevékenységének jellemző adatait és a teljes és valós kép kialakítása érdekében meghallgatja mindazokat, akiknek a tevékenység lényegéről és részleteiről megfelelő információik vannak. Ha az AAM nem így tesz, hogyan lett volna képes vállalt feladatát teljesíteni?

 

Meggyőződésem, hogy ellenkező esetben épp azt róná fel az ügyészség, hogy a külsős tanácsadó cég úgy készített helyzetfelmérési jelentést, hogy nem is járt a helyszínen és nem is rendelkezett a beruházásról semmilyen információval!

 

Összességében tehát azt mondhatjuk: az ügyészség G.. László tanúvallomását értékelő kijelentései a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján szemben állnak a tényekkel, félrevezetőek és egyszerűen nem igazak.

 

2.) D.. Zoltán:

 

a) A tanú nyomozati vallomásainak ügyészi értékelésére is az egyoldalúság a jellemző.

 

Ennek megvilágítására, elsőként rögzíteni kívánom a tanú BKV-ban betöltött pozíciójára vonatkozó tényeket:

 

D.. Zoltán 2007 januárjában a BKV Beruházási és Közbeszerzési Igazgatóság vezérigazgató-helyettese volt. A 2005. december 1. napján kelt és ekkor is hatályos munkaszerződése a BKV SZMSZ-ével összhangban rögzítette, hogy a feladatai közé tartozik:

1. a „kiemelt projektekkel, mint beruházással összefüggő okmányok elkészítésével kapcsolatos feladatok végzése, valamint
2. a „DBR projekt megvalósulásának figyelemmel kísérése.”

 

Munkaköréből adódó feladata volt az AAM által a szerződés szerint elvégzett munkáról készült, a munkaórákat és a megbízási díjat is tartalmazó teljesítésigazolások aláírása.

 

Ezen tények tükrében érthetetlen, hogy a nyomozás során kézenfekvő kérdéseket miért nem tettek fel a tanúnak. Például nem tudakozódtak sem az AAM és a BKV között 2007. január 24. napján létrejött szerződésről, melyet ő is aláírt, továbbá a C.C. Soft Kft. és a BKV között 2007. július 12-án létrejött megállapodásról, melyet K.. Imre mellett ő látott el a kézjegyével (39. kötet 25.751.-25.769. oldal)

 

Miről van ugyanis szó? D.. Zoltánt a Központi Nyomozó Főügyészség 2010. július 19. napján hallgatta ki tanúként. Hagyó Miklós ekkor már két hónapja előzetes letartóztatásban volt olyan gyanúsítással, amelyhez kapcsolódó dokumentumokon ott szerepelt D.. Zoltán neve.

 

Némi szakmai tapasztalat birtokában azt gondolhatnánk, hogy ezeknek a tényeknek a tükrében a Központi Nyomozó Főügyészség azért idézte be a tanúkihallgatásra D.. Zoltánt, hogy a nyomozás tárgyát képező szerződésekről kérdezze, illetve a szóban forgó iratokat, közöttük az AAM teljesítési igazolásait elébe tárja. A teljesítésigazolások keletkezésének körülményei fontosak lehettek az ügyészség számára, mert - amint erre korábban hivatkoztam - például A.. Attilának, annak ellenére megmutattak minden egyes ilyen jellegű dokumentumot, hogy azokon nyilvánvalóan nem az ő aláírása szerepelt.

 

Ezzel szemben, ha D.. Zoltán nyomozati vallomásairól felvett jegyzőkönyveket, így különösen a 2010. július 19. napján kelt jegyzőkönyvet nézzük meg, azt láthatjuk, hogy a kihallgatás fő témája egészen más, nevezetesen Hagyó Miklós személye volt.

 

Az I. rendű vádlott mind a nyomozás során, mind a tárgyaláson következetesen állította: ő a BKV részéről közvetlenül kizárólag a mindenkori vezérigazgatóval tartotta a kapcsolatot, amely tényt D.. Zoltán mindvégig megerősített. Hagyó Miklós a vezérigazgató-helyettesekkel, így a tanúval is csak akkor került kapcsolatba, ha valamelyikük, mint az adott témáért felelős szakterületi vezető a vezérigazgatót elkísérte. Ebből következően Hagyó Miklós D.. Zoltánnal közvetlen, személyes munkakapcsolatban soha nem állt, vele telefonon, vagy e-mailen kapcsolatot nem tartott. A tanú Hagyó Miklós személyére vonatkozó ismeretei ezért kizárólag származékosak lehettek.

 

Hangsúlyozom, D.. Zoltán szerepét a szóban forgó ügyletekben természetesen nem azért vetettem fel, hogy ezzel a tanú felelősségére utaljak, mivel meggyőződésem szerint sem a 2007. január 24. napi BKV és AAM közötti, sem a 2007. július 12. napi a BKV és C.C.Soft Kft. közötti szerződés esetében nem történt bűncselekmény.

 

A most jelzett nyomozati hiányosságra azért hívom fel a Tisztelt Törvényszék figyelmét, mert ezáltal jórészt igazolva látom egyes vádlottak és tanúk azon hivatkozását, hogy a kihallgatásaik során a nyomozó szervek érzékelhetően nem elsősorban a tények feltárására törekedtek, hanem meghatározott, kiválasztott személyekre nézve gyűjtöttek terhelő adatokat.

 

Mielőtt a tanúvallomás egyes részleteit külön elemzem, vallomásából kiemelem a következő kijelentését:

 

„Az én szervezeti egységemen belül közvetlen utasítás nem történt ilyen alapon tudomásom szerint, egyetlen kérést vagy utasítást sem láttak el olyan magyarázattal, hogy az Hagyó vagy más politikus kérése volna.” (39. kötet 25.757. oldal 5. bekezdés)

 

b) Hangsúlyozom, a tanú tárgyaláson tett vallomása (2013. szeptember 19.) teljes mértékben cáfolta, egyaránt a vádhatóság 2012. január 10. napi, és 2015. szeptember 16. napi koncepcióját. Ezt nyilván ügyész úr is észlelte, ezért a tanú tárgyaláson tett vallomását igen szűkszavúan, alig fél oldal terjedelemben értékelte, gondosan mellőzve belőle minden Hagyó Miklóst érintő és a vádnak egyértelműen ellentmondó megállapítást.

 

Különös érvelési technikára vall ugyanakkor a következő.

 

Ügyész úr a vádbeszédében egyfelől nem vitatta, hogy D.. Zoltán a BKV és az AAM, valamint a Fővárosi Önkormányzat és dr. B.. László metróbiztos viszonyát pontosan jellemezte, ami egyúttal a többi bizonyítékkal is egybevág, és – teszem hozzá – egyértelműen cáfolja a vádat, másfelől azonban arra jutott, hogy „ez a helyzet nem jogszerű, nem felel meg a metrószerződéseknek”, a BKV-val kötött szerződés pedig „azt a célt szolgálta, hogy az AAM megbízásának költségeit ne a fővárosnak kelljen kifizetnie, továbbá azok a projekt költségek között se jelenjenek meg, eltűnjenek a BKV százmilliárdos költségvetésében.” (vádbeszéd 80. oldal utolsó bekezdés)

 

Azt, hogy a vádhatóság ezt az utóbbi két megállapítását mire alapozta, rejtély. Amint az a tanú vallomásának hiteles ismertetéséből majd megállapítható, az ügyészi állítás D.. Zoltán tárgyalási vallomásából bizonyosan nem következik, a tanú ugyanis ezzel éppenséggel ellentétes tartalmú nyilatkozatot tett (2013. szeptember 19. napi tárgyalási jegyzőkönyv).

 

A) Általánosságban:

 

- Elmondta, hogy a főváros volt a tulajdonosa a BKV-nak, ezért ha a tulajdonos képviselője megtárgyalt egy kérdést a BKV menedzsmentjével, a BKV-nak akkor is az volt, és ma sem más a feladata, mint a projektre vonatkozó döntés megfelelő végrehajtása. Hozzátette, hogy a vádbeli időszakban ez a folyamat semmilyen módon nem tért el a főváros és a BKV között a korábbi időszakban folytatott gyakorlattól, továbbá olyan érzése sem volt, hogy a menedzsment felé direkt jogellenes befolyásolás történt volna.

 

- Arra az ügyészi kérdésre, hogy a városüzemeltetési főpolgármester-helyettes, vagyis Hagyó Miklós egyébként a tulajdonos képviselője volt-e, a tanú egyértelmű választ adott: azt mondta, hogy a fővárosi hierarchiában Hagyó Miklós, mint a városüzemeltetésért felelős, I..-Sz.. Imre, mint a gazdasági területért felelős főpolgármester-helyettes képviselte a tulajdonos álláspontját a BKV felé, így ha gazdasági kérdés merült fel,  I..-Sz.. Imre, ha szakmai, akkor Hagyó Miklós járt el. A tanú leszögezte: egyértelmű volt, hogy a tárgyalások során a főpolgármester-helyettesek a főváros szempontjait, a BKV pedig az üzemeltetői szempontokat képviselte, és a kettő „vegyítésével” zajlottak az egyeztetések.

 

- D.. Zoltán a Hagyó Miklóst érintő nyomozati kijelentését értékelve elmondta, ha az egyeztetések keretében az I. rendű vádlott elvárást fogalmazott meg a BKV menedzsmentjével szemben, az idézem: „ilyen szempontból rendben is volt, hiszen neki, mint főpolgármester-helyettesnek feladata volt, hogy a tulajdonost képviselje ilyen egyeztetéseken”

 

B) A BKV és az AAM közötti szerződést érintően:

 

- D.. Zoltán megerősítette, hogy G.. László tevékenységével kapcsolatban mind Aba Botond idejében, mind A.. Attila idejében merültek fel kétségek. Arról is beszámolt, hogy a BKV és a DBR között a tájékoztatás és az együttműködés minősége mindig vitapont volt. A tanú szerint a G.. László működésével kapcsolatos aggályok a műszaki tartalmat, a projektköltséget és a határidőt, éppen a fő szempontokat érintették, majd leszögezte: „mind a háromnál probléma volt ennél a mega beruházásnál”, így jogosan merült fel a tulajdonos részéről, hogy változtatni kellene a projekt megvalósításán.

 

- Szakmai tapasztalatára hivatkozva annak az álláspontjának adott hangot, hogy helyes, ha a tulajdonos-beruházó egy nagy volumenű projektet független műszaki tanácsadó szervezet bevonásával átvilágít, és annak eredményét hasznosítja. Hozzátette, az ilyen átvilágítás költségeit az érintett szervezetnek kell viselnie, mert az ő érdekében áll a projekt továbbhaladásának biztosítása. A 2007. január 24. napi szerződés kapcsán elmondta, hogy dr. B.. László részéről fogalmazódott meg az igény, hogy a projekt átvilágítására szerződést kell kötni, és A.. Attila jelezte felé, hogy ezt az előminősítési rendszeren keresztül oldják meg. Erre irányuló konkrét kérdésre kijelentette: „Nem volt ilyen, hogy ez a szerződés Hagyó Miklós konkrét kérése lett volna”.

 

Jelentőséget tulajdonítok a tanúvallomásnak azért is, mert megtudtuk belőle, hogy az AAM által ellátott feladatokat szervezeten belüli erőforrások hiányában a BKV nem tudta volna elvégezni. A létrehozott új projektszervezet kettős irányítás alatt állt, dr. B.. László metróbiztos a főváros, A.. Attila pedig a beruházó BKV képviseletében járt el, a projektirányító bizottság heti üléseit is ketten vezették.

 

Ha a részletek kifejtése nélkül tömören összegezzük a tanú vallomását, megállapíthatjuk, hogy a volt beruházási és közbeszerzési vezérigazgató helyettes vallomása semmiben sem támasztotta alá a vádat, ellenkezőleg kifejezetten cáfolta az.

 

3.) B..Árpád:

 

a) Mielőtt B..Árpád tárgyaláson tett vallomására, illetve a vallomásának az ügyészségi értékelésére rátérek, szükségesnek tartom leszögezni a következőket.

 

B..Árpádot a nyomozás során 2011. június 20. napján hallgatták ki tanúként, amikor Hagyó Miklós 13 hónapja meg volt gyanúsítva a 2007. január 24. napján kelt szerződéssel. A kihallgatása során nem intézek hozzá egyetlen kérdést sem, mely a BKV és az AAM között 2007 évben létrejött szerződésekre vonatkoztak és ezért a szerződéses kapcsolat részleteiről érthetően nem tett vallomást. 

 

A tanút, aki mint tudjuk, a kérdéses időszak jelentős részében a DBR Metró Projekt Igazgatóság igazgatója volt, a BKV és az AAM szerződési viszonyáról annak ellenére nem kérdezte sem a rendőrség, sem az ügyészség, hogy:

• a 2007 évi nyolc szerződésből hármat, a 2007. július 12-én, az augusztus 1-jén, és a november 20-án kötött szerződéseket projektigazgatóként ő írta alá, és
• négyben, így a 2007. július 12-én, augusztus 1-jén, november 20-án és december 22-én kötött szerződésekben úgy van megjelölve, mint a szakmai kérdésekben, valamint az üzleti, elszámolási és a Megbízó teljesítését érintő kérdésekben kapcsolattartással meghatalmazott személy. (céges iratok melléklet 34. és 35. kötet)

 

Nem tudhatjuk, vajon ki és milyen szakmai szempontú megokolásból hozhatta azt a döntést, hogy B..Árpádtól, aki ezekről a szerződésekről, és így az AAM által ebben az időszakban elvégzett munkáról nyilvánvalóan hitelt érdemlő és a tényállás felderítése szempontjából fontos információval rendelkezik, a nyomozást végzők közül senki ne kérdezzen semmit?

 

b) B..Árpád tanú nyomozati és tárgyalási vallomásának a vádbeszédben elhangzott értékelése a bizonyítási anyaggal egybevetve részint kimondottan iratellenes, részint konfabulatív, mert a tanú által előadottaknak olyan jelentéstartalmat tulajdonít, amely azzal összeegyeztethetetlen.

 

A vádbeszédben, a tanú vallomása értékelésének kezdetén ügyész úr leszögezte, hogy B..Árpád a „legkevésbé elfogult tanúk között tartható számon, személye szakmai választás volt az EU pályázat előkészítésére, így tevékenysége is viszonylag mentes volt a politikai befolyástól”. (vb/86.)

 

Ezután pedig kijelentette: „B..Árpád kiválasztásának módjából is látható, hogy a projekt irányítása, vezető tisztségviselőinek kinevezése a Főpolgármesteri Hivatalhoz, ezen belül is Hagyó Miklós környezetéhez került.” Továbbá, bár formailag valóban betartották az alapszerződések rendelkezéseit, a Főváros és az Állam csak jóváhagyó szerepet töltött be, az a körülmény pedig, hogy dr. D.. Gábor, főpolgármester is behívta magához B..Árpádot, idézem: „nem alkalmas annak cáfolatára, hogy a projekt igazgató személyének megváltoztatása Hagyó Miklós személyes döntése volt és az új projekt igazgatót érdemben B.. László választotta ki.”

 

Az ügyészség állításai önellentmondóak és nem felelnek meg a tényeknek.

 

A vádhatóság ugyanis saját maga is elismeri B..Árpád tárgyilagosságát, majd ezzel ellentétesen a mindvégig következetes tanúvallomásból olyan konklúziót von le, amellyel viszont alapjaiban megkérdőjelezi a tanú által elmondottak valóság tartalmát.

 

A vádbeszédben elhangzottakra tekintettel nem tekinthetek el a B..Árpád kinevezésének folyamatát kísérő tények részletes ismertetésétől, ezekről a tanú, mint említettem, a 2011. június 20. napi, nyomozati vallomásában és a 2013. október 29. napi bírósági meghallgatásán is egyezőn számolt be (38.kötet 25.221.-25.229. oldal)

 

Fontos tudni, hogy B..Árpád szakmai alkalmasságát kinevezése előtt éppen úgy nem vitatta senki, ahogy később sem.

 

A Fővárosi Közgyűlés 2007. június 28. napi ülésére készült „hozzájárulás a BKV Zrt. DBR Metró Projektigazgatósága új vezetőjének kinevezéséhez” tárgyú előterjesztésből a következők állapíthatóak meg:

 

1. A Finanszírozási Szerződés 3.4.3. pontja értelmében a DBR Metró Projekt Igazgatóság Igazgatójának kinevezéséhez az Állam jóváhagyása szükséges, ezért a Főváros eljuttatta B..Árpád Projekt Igazgatóvá történő kinevezésével kapcsolatos, jóváhagyást kérő levelét az ügyben az Államot képviselő pénzügyminiszternek, aki a kinevezést a 2007. május 22. napján kelt levelében jóváhagyta.

 

2. A 4-es metróvonal finanszírozásával kapcsolatban Budapest Főváros Önkormányzata az Európai Beruházási Bankkal 2005. július 18. napján hitelszerződést írt alá, amely a folyósítás feltételei között rögzítette, hogy a projekt kivitelezési struktúrája véglegesítésre kerül, beleértve, hogy a Bank számára kielégítő módon létrehozzák a BKV-n belül a projekt kivitelezési egységet, vagyis a Projekt Igazgatóságot, és kinevezik a Projekt Igazgatót. A hitelszerződés ezen túlmenően a 8.01(c) pontjában haladéktalan általános tájékoztatási kötelezettséget ír elő a Főváros részére bármely olyan tényről és eseményről, amelyről ésszerűen feltételezhető, hogy érdemben sértheti, vagy érintheti a Projekt kivitelezésének vagy működésének feltételeit.   

 

A Főváros az előbbi rendelkezésekre tekintettel tájékoztatta a finanszírozó EIB-t a Projekt Igazgató személyében tervezett változásról, melyet a Bank tudomásul vett.

 

3. A Beruházási Szerződés 10.4.1. pontja értelmében, az új Projekt Igazgató kinevezéséhez a Fővárosi Önkormányzat jóváhagyása is szükséges Erről előterjesztés készült, amely azt a határozati javaslatot tartalmazta, hogy a Fővárosi Közgyűlés hagyja jóvá B..Árpádnak a BKV DBR Metró Projekt Igazgatóság vezetőjévé történő kinevezését. Az előterjesztés azt is tartalmazza, hogy mivel G.. László munkaviszonya nem szűnik meg, a munkakörének megváltozásához az Állam és a Főváros jóváhagyása szükségtelen. (Bírósági iratok 46/Vé/34. szám)

 

B..Árpád 2007. július 10. napján kelt munkaszerződésének preambuluma rögzíti, hogy a BKV és közte 2007. március 23. napján határozatlan időtartamra szóló munkaszerződés jött létre, a BKV DBR Metró Projekt Igazgatóságon igazgatói munkakörére. A felek ezt a munkaszerződést módosították 2007. július 10. napján az új megállapodás megkötésével, tekintettel arra, hogy a Beruházási Szerződés tartalmának megfelelően (4. sz. melléklet 10.4.1. pont) a Fővárosi Közgyűlés a 2007. június 28. napján tartott ülésén hozta meg  1003/2007.(VI.28.) számú határozatát, amellyel hozzájárult B..Árpád BKV DBR Metró Projekt Igazgatóság vezetőjévé történő kinevezéséhez, és egyúttal felkérte a főpolgármestert, hogy a Közgyűlés döntéséről tájékoztassa a BKV vezérigazgatóját.(6. kötet 3.159.-3.169. oldal)

 

A munkaszerződés az alkalmazás feltételei körében az 1.6. pont alatt azt is rögzíti, hogy B..Árpáddal szemben a munkáltatói jogokat a BKV SZMSZ-ének megfelelően a vezérigazgató gyakorolja, a közvetlen szakmai irányítója, utasítási joggal pedig a DBR Metró vezérigazgató-helyettese. A munkaviszonyának rendes felmondással történő megszüntetéséhez a Beruházási Szerződés szerint (4. sz. melléklet 10.4.1.pont), a Főváros jóváhagyása szükséges.

 

4. B..Árpád a nyomozati vallomásával egyezően a tárgyaláson elmondta, hogy korábban a MÁV-nál, az EU programok projektigazgatóságának volt az egyik vezetője, és ennek kapcsán került kapcsolatban dr. B.. Lászlóval, a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium főosztályvezetőjével. Később dr. B.. László már mint metróbiztos éppen az EU-s munkában szerzett tapasztalatai miatt kereste meg, mivel ez az időszak volt a 4-es metróvonal EU támogatás elnyerése iránti eljárásnak a kezdete. A tanú vallomása szerint dr. B.. László megkeresését követően, 2007. február környékén dr. D.. Gábor főpolgármesternél személyes megbeszélésen vett részt, ahol jó benyomást keltett.

 

A főpolgármesterrel való találkozás után, A.. Attilával is beszélt, egyeztették a munkába állása feltételeit.  2007 márciusában került a DBR alkalmazásába, ahol mint jeleztem, 2007. július 10. napján lett projektigazgató. (38. kötet 25.221.-25.229. oldal, 2013. október 29. napi tárgyalási jegyzőkönyv)

 

B..Árpád a tárgyaláson határozottan kijelentette, a DBR-nél való alkalmazásával összefüggésben Hagyó Miklóssal nem folytatott megbeszélést.

 

Jól látható tehát, hogy B..Árpád kiválasztására a projekt igényeihez igazodva merőben szakmai okból került sor, előbb dr. B.. Lászlóval metróbiztossal beszélt, majd a főpolgármester egyeztetett vele. Tényleges kinevezése 4 hónapig tartó hivatalos eljárást vett igénybe, amelyhez az Európai Fejlesztési Bank mellett, a pénzügyminiszter és a Fővárosi Közgyűlés hozzájárulása is kellett.

 

Tényszerűen nem igaz tehát a vád azon állítása, hogy DBR az új projektigazgatójának személyéről, illetve kinevezéséről Hagyó Miklós döntött.

 

A vádhatóságnak az a kijelentése továbbá, amiben arra utal, hogy a tanú hat évvel a történtek után azért említette meg az őt telefonon felhívó lehetséges személyként Hagyó Miklós titkárnőjét, mert „már akkor is úgy tudta, hogy a 4-es metró projektet Hagyó Miklós vette kezébe” minden ténybeli alapot nélkülöző, semmivel sem igazolt feltételezés. A tanú nem állított olyat, melyből ez a következtetés levonható.

 

c) Ami B..Árpádnak a 2007. január 24-én megkötött szerződésekkel kapcsolatos ismereteit illeti, azokról tudni kell, hogy csak származékosak lehetnek, mivel B..Árpád ekkoriban még nem dolgozott a BKV-nál.

 

d) Mindemellett, a tanú a 2013. október 29. napi bírósági tárgyaláson tett vallomásában részletesen nyilatkozott a DBR Metró Projekt Igazgatóság működéséről, és az AAM által végzett tevékenységgel összefüggő tapasztalatairól. Vallomásából a következőket szükséges kiemelnem.

 

d/1.) A tanú tárgyaláson tett részletes beszámolójából az ügyészség azt a negatív következtetést vonta le, hogy egyrészt a projekt egyértelműen olyan szervezet kezébe került, amely az alapszerződések rendszerében sehol nem szerepel, másrészt „jól kirajzolódik”, hogyan került át a megvalósítás szakmai vezetése magasabb szintre. (Vb/86.)

 

Ezzel szemben valójában a tanú a következőkről beszélt:

 

Elmondta, hogy 2007 év elejére felállt a DBR-nél, - az A.. Attilától kapott információja szerint az AAM által kidolgozott - az a projektszervezet, ami az EU-s direktíváknak megfelelően alkalmassá tette a projektet az EU-s támogatási forrás megszerzésére. Ennek részeként alakult meg a BKV vezérigazgatója által vezetett Projekt Irányító Bizottság (PIB), és a városüzemeltetésért felelős főpolgármester-helyettes vezette Projekt Felügyelő Bizottság (PFB). E két bizottság együttesen jelentette azt a menedzsmentszervezet, amellyel az EU támogatás iránti kérelmet benyújtották Brüsszelben.

 

A Projekt Irányító Bizottság hatásköre a BKV-ra és magának a beruházásnak a tényleges lebonyolítására terjedt ki, a Projekt Felügyelő Bizottságnak pedig azokat a döntéseket kellett meghoznia, amelyek a Projekt Irányító Bizottság kompetenciáján túlmutattak, mert például a Főváros, a kerületek, vagy valamely állami szervezet hatáskörét érintették.

 

A vádhatóság képviselője B..Árpád érdemi mondanivalójának lényegéről, nevezetesen arról, hogy a tanú szerint az új projektszervezet kialakítása az EU-támogatás elnyerésének feltétele volt, egész egyszerűen nem vett tudomást. Ügyész úr vádbeszéde azt a képtelen, a bizonyítékokkal össze nem egyeztethető állítást igyekezett sugallni, mintha egy obskúrus társaság – élén természetesen magával Belzebubbal, Hagyó Miklóssal – valamiféle rejtett, de nyilvánvalóan illegális motívumtól vezérelve kezébe akarta volna kaparintani a metró beruházás feletti irányítást és ennek a célnak a megvalósítása érdekében még attól sem riadt vissza, hogy a legalitás mezébe öltöztetett, formálisan jogszerű, valójában azonban „testidegen” organizációkat hozzon létre.

 

Ezzel szemben a tanú vallomásával alátámasztott tény, hogy az ügyészség által szuggeráltakkal ellentétben nem valamilyen törvényellenes titokzatos mozgalomról van szó, ami a 4-es metró beruházás tönkretételén fáradozott, hanem épp ellenkezőleg, egy olyan új projektszervezetről, amelynek eredményes működése nélkül a beruházásnak és így Magyarországnak esélye sem lett volna annak az 1 milliárd eurós támogatásnak az elnyerésére, amelyet utóbb - az új projektszervezetet kialakító és abban résztvevő személyeknek köszönhetőn - megkapott, és ami által a projekt megvalósítása is lehetővé vált. 

 

d/2.) A tanú azt is leszögezte, hogy a tevékenysége felett a PIB és közvetlenül a BKV vezérigazgatójaként A.. Attila gyakorolta a felügyeletet. Hagyó Miklóssal kizárólag a Fővárosi Közgyűlés, vagy a Fővárosi Kabinet ülésein találkozott, tőle – leszámítva egy televíziós megnyilvánulásával kapcsolatos észrevételét – a projektmunkákkal összefüggő megkeresést soha nem kapott.

 

A vádhatóságnak az a megállapítása, amely szerint „B..Árpád vallomásából arra is következtetni lehet, hogy Hagyó Miklós közvetlenül is beavatkozott a projekt operatív irányításába” a tények elferdítése. (vádbeszéd 87. oldal)

 

A tanú vallomása szerint az történt ugyanis, hogy egy általa sem vitatottan sikerületlen televíziós szereplése után Hagyó Miklós felhívta és arra szólította fel, hogy a jövőben kerülje az ilyen típusú média-megjelenést. Amint arra már többször utaltam és a rendelkezésre álló okirati bizonyítékok, valamint a tanúk és a vádlottak egybehangzó vallomása alapján is megállapítható, 2007-ben a BKV és a 4-es metró beruházás az országos nyomtatott és elektronikus sajtó szüntelen kereszttüzében állt. Miután nem kevesebb, mint egy milliárd euró összegű EU-támogatás volt a tét, egyáltalán nem volt közömbös, hogy a beruházásról milyen hírek jutnak el Brüsszelbe. Ha valamely ügy alkalmas annak bizonyítására, milyen közpolitikai és közvélemény-formáló hatalma van a médiának, a jelen ügy és Hagyó Miklós sorsa bizonyosan példa rá. Éppen ezért nem látok abban semmit, ha ilyen kiélezett körülmények között, egy szerencsétlen televíziós szereplés miatt a Főváros felelős főpolgármester-helyettese a nyilatkozattevőt a média-megjelenéstől való tartózkodásra szólítja fel.

 

Nem igényel részletes szemantikai elemzést, hogy Hagyó Miklós telefonja tényleges jelentéstartalmára tekintettel aligha tekinthető a projekt szakmai irányításába történő operatív beavatkozásnak.

 

d/3.) Az AAM által elvégzett munkát illetően a vádhatóság azt emelte ki a tanú vallomásából, hogy az „egyik kijelentéséből arra is lehet következtetni: az AAM Zrt. a Fővárosi Önkormányzat feladatainak ellátását (is) támogatta”. (Vb/87.) 

 

Ezt követően az is kiderül, vagy legalábbis sejthető, hogy az ügyészség B..Árpádnak arra a kijelentésére gondol, amikor tárgyaláson a tanú ügyészi kérdésre azt mondta: nem tud arra a kérdésre válaszolni, hogy adott-e dr. B.. László is feladatot az AAM-nek, ő ezt nem tapasztalta.

 

Azt az ügyészi okfejtést, ami tanú egyértelműen nemleges válaszából ezt követően azt vezeti le, hogy B..Árpád nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy ilyen történhetett, sőt az adott szövegkörnyezetben ez éppen arra utal, hogy ilyen megtörténhetett és „dr. B.. Lászlónak volt gyakorlati lehetősége arra, hogy a BKV szerződések terhére megbízást adjon az AAM-nek”, nem tagadom, képtelenségnek tartom. (Vb/88.)

 

Valamely bizonyíték hiányából, pontosabban a bizonyítékkal igazolni kívánt tény hiányából arra következtetni, hogy ami hiányzik, mivel lehetséges, hogy létezik, éppenséggel van is, a logika szabályaival aligha összeegyeztethető következtetés. 

 

Ezzel szemben valójában a tanú a BKV és az AAM közötti szerződésekről a következőképp nyilatkozott:

 

Kijelentette, hogy amikor ő odakerült a DBR-hez, akkor az AAM munkatársai már ott voltak. H.. Editen és S.. Tamáson kívül, kezdetben 4-5 kolléga állandóan jelen volt, majd ez a szám a háttérszakértőket is beleszámítva, emlékei szerint nagyságrendileg 20-25 főre növekedhetett, és sokszor előfordult, hogy a projekt sikere érdekében éjjel-nappal együtt dolgoztak.

 

Leszögezte, hogy az Eurometró Kft. az AAM-hez képest teljesen más munkát végzett, így míg az Eurometró adta a műszaki hátteret, addig az egyéb projektmenedzseri és szakértői támogatást az AAM-től kapták meg. A DBR Projekt Igazgatóság jelentős erőforrás-hiányára tekintettel, tulajdonképpen az AAM látott el helyette minden, a projektmenedzsment különböző szintjein jelentkező feladatot: a kockázatkezelést, a döntést előkészítő tanulmányok elkészítését, és ezeken felül konkrét feladatot kapott az EU-s támogatás megszerzésében is. B..Árpád arról is beszámolt, hogy a Fővárosi Közgyűlés döntéshozatalához szükséges szakmai anyagok előkészítését is jórészt ők végezték, és dr. B.. László volt az, aki azon dolgozott, hogy a határozati javaslat ténylegesen a Közgyűlés elé kerüljön.

 

Az AAM számára a feladatokat B..Árpád, illetve a PIB határozta meg, az EU-s támogatás iránti kérelem pedig dr. B.. László közreműködése útján bonyolódott, a tanú azonban hangsúlyozta, hogy bár a feladat meghatározás többrétegű volt, de idézem: „igazából minden tevékenység a 4-es metrónak az előrehaladásában történt.”

 

B..Árpád tehát teljes mértékben alátámasztja azt, hogy a 4-es metró beruházás megvalósítása szempontjából nem lehet egymástól élésen szeparálni a résztvevő feleket, így a DBR-t a BKV-tól, vagy mindkettőt a Fővárostól, mivel valamennyien egy közös célért dolgoztak, hogy az új metró határidőben és minden kívánalomnak eleget téve készüljön el. Ezt az összefüggést a tulajdonviszonyok is igazolják: a 4-es metró a BKV tulajdonába és üzemeltetésébe került, a BKV pedig a Fővárosi Önkormányzat tulajdona.

 

d/4.) Az ügyészségnek az a következtetése tehát, amely szerint a „projektigazgatóság létszámnövelését olyan új többletfeladatok tették szükségessé, amik nem a DBR feladatkörébe tartoztak volna” nem felel meg a valóságnak. (Vb/87.)

 

Azt ugyanis még a vádhatóság sem vitathatja, hogy a Metrószerződések értelmében a DBR Metró Projekt Igazgatóság legfőbb feladata a 4-es metró projektet megvalósítása volt. Kétség sem férhet hozzá, hogy a beruházáshoz elengedhetetlenül szükséges 1 milliárd eurós összegű támogatás megszerzése, és az ahhoz szükséges új projektszervezet kialakítása - az ügyészség feltételezésével ellentétben - a DBR Metró Projekt Igazgatóság feladatkörébe is tartozott. A projekt finanszírozásának kérdése, ahogy az a rendelkezésre álló okirati bizonyítékokból is kiviláglik, a beruházás valamennyi résztvevője, így az Állam, a Főváros és a BKV számára egyaránt az egyik legfontosabb elem volt, olyan komplex feladat, amelynek hatékony megvalósításán minden résztvevőnek közösen kellett dolgoznia.     

 

A tanú a DBR Metró Projekt Igazgatóság mint szervezeti egység tevékenységéről a következőképpen nyilatkozott.

 

A DBR Metró Projekt Igazgatóság, így a G.. László által korábban végzett munkáról a tanú azt a kijelentést tette, hogy eléggé sok problémával találták magukat szembe 2007-ben, noha G.. László úgy adta át neki a projekt vezetését, hogy az állította, minden rendben van.

 

A Projekt Igazgatóság korábbi összetételét súlyos kritikával illette, rámutatva, hogy a 16-17 fő alkalmazotti létszám kétharmada adminisztratív tevékenységet végzett és az érdemi feladatok ellátására alig 5-6 szakember maradt, az ő energiájukat viszont felemésztette a munkaterületen a kivitelezőkkel vívott harc. A Projekt Igazgatóság így az adott létszám mellett alkalmatlanná vált az EU támogatás előkészítésére. Az igazgatóváltás a létszám feltöltését eredményezte, a Közgyűlés döntése nyomán rövidesen 40 fő dolgozott a Projekt Igazgatóságon, melynek költségvetése is a többszörösére nőtt.

                                                     

d/5.) Az AAM által végzett munka szükségességét illetően B..Árpád rendkívül egyértelmű, azonban a vádhatóság koncepciójának nyilvánvalóan ellentmondó vallomást tett. Ez utóbbi körülmény lehet ugyanis az egyedüli oka annak, hogy abból, amit a tanú a tárgyaláson elmondott, a vádbeszédben semmi sem jelent meg.

 

B..Árpád szerint ugyanis az AAM által nyújtott projektmenedzseri támogatásnak köszönhető, hogy „nem dőlt be a projekt”, illetve nekik köszönhetően több olyan döntés előkészítő tanulmány is elkészült, amivel a beruházásban több tíz milliárdos megtakarítást értek el, így konkrétan például az állomások belső beépítési tenderénél 15 milliárd Ft-ot takarítottak meg. Összességében sok olyan intézkedés történt, aminek eredményeként hatékonyabb és jóval olcsóbb lett a beruházás, a legnagyobb érdem, azonban az, hogy az AAM-mel történő folyamatos közös munkának - a DBR PIB-ből és PFB-ből álló projektszervezete működtetésének - köszönhetően megszerezték a beruházáshoz az 1 milliárd eurós EU-támogatást.

 

Erősen bízom benne, hogy amikor majd a Tisztelt Törvényszéknek a mérlegelése során az AAM tevékenységének a szükségességéről, illetve hasznosságáról kell állást foglalnia, messzemenően figyelembe veszi B..Árpád személyes tapasztalatokon alapuló, hiteles, tartalmát tekintve az ügyész úr által sem vitatott vallomását.

                                                     

d/6.) Az ügyészség a vádbeszédben arról sem számolt be, amit a tanú a BKV és az AAM közötti szerződéses viszony felmondásának előzményeiről és körülményeiről elmondott.

 

A tanú ugyanis úgy nyilatkozott, hogy az adott időszakban a beruházás műszaki megvalósítását érintően rengeteg támadást kaptak, ömlesztve érkeztek hozzájuk a projekt egyes részleteire vonatkozó kifogások, és a médiában is többen támadni kezdték az AAM szerződésének szükségességét. Ők a tőlük telhető módon megpróbáltak valahogy védekezni, így a Fővárosi Közgyűlés 2008. február 28. napi ülésén B.. Zsolt megbízott vezérigazgató az AAM által elvégzett munka kapcsán bemutatta az AAM tevékenységének a könyvtárlistáját, ami egy több tíz oldalas leporellót tett ki.

 

B..Árpád kijelentette, hogy megítélése szerint a szerződés a média nyomás miatt szűnt meg. Személy szerint azt a feladatot kapta, úgy zárják le a szerződést, hogy minden addig elvégzett munka ki legyen fizetve. Hozzátette, a DBR által végzett munkát ő egyeztette le az AAM-mel, és ahogy korábban is folyamatosan ellenőrizték az AAM által végzett teljesítést, ekkor is tételesen megvizsgálták, ki mennyit dolgozott és az alapján zárták le a szerződést. 

 

B..Árpád vallomása elfogulatlan, tárgyilagos, következetes és ellentmondásmentes. Alkalmas arra, hogy a Tisztelt Törvényszék tényállást alapozzon rá.

 

4.) 31. számú tanú:

 

A 31. számú tanú 2007. május 14. napjától lett vezérigazgató-helyettes, ezért a 2007. január 24. napján, tehát a munkába állása előtt 5 hónappal megkötött szerződés előzményeiről és körülményeiről hiteles információval nem rendelkezett. (57/37.093.-37.099.)

 

A tanút az eljárás során háromszor hallgatták meg. Először a Központi Nyomozó Főügyészségen, ahol – noha tevékenysége összefüggött az AAM-BKV szerződéscsomagjával –, kérdést ebben a körben nem intéztek hozzá. A tanú második, 2015. május 28-án történt tárgyalási meghallgatásakor már ismertek voltak az ügyészségen feltárt tartalmú e-mailek, melyek között szerepelt egy, a tanútól származó üzenet is. És bár a vádhatóságnak lehetősége lett volna a tanú tárgyalási meghallgatása során az e-mailt elébe tárnia, hogy tisztázza az üzenet rendeltetését és valós tartalmát, ezt a kézenfekvő lépést elmulasztotta. Mégis, a vádbeszédében erre az e-mailre úgy hivatkozott, mintha az a kérdéses cselekménnyel még csak meg sem gyanúsított I. rendű vádlott büntetőjogi felelősségének alátámasztására a legcsekélyebb mértékben alkalmas lenne. (Vb/45.)

 

Mindezeket előrebocsátva, röviden reagálok a 31. számú tanú vallomásának a vádbeszédben elhangzott értékelésére, illetve a tárgyaláson ténylegesen tett vallomására.

 

a) Bár a vádhatóság több mint két oldalon keresztül taglalja a tanú vallomását, azt már a legelején kijelenti, hogy abban jó néhány olyan elem található, amiket az eljárás már résztvevőinek vallomásai tényszerűen cáfolnak, „ezért a tanú vallomását egyes kérdésekben nehéz komolyan venni”.(vádbeszéd 89. oldal) 

 

Noha az ügyészség komolytalannak tekinti a tanú vallomását, arra azonban mégis alkalmasnak, hogy a tanú vallomásához több olyan általános észrevételt fűzzön, amely nem a tanú vallomásából következik, hanem kizárólag az ügyészség feltételezésein alapszik, és a nem támasztja alá semmilyen bizonyíték, vagy egyenesen iratellenes.

                                                     

a/1.) Ilyen ügyészi megállapítás például az a kijelentés, amely szerint abból, hogy a 31. számú tanú DBR Metró vezérigazgató-helyettesi kinevezése előtt nem beszélt A.. Attilával, azt igazolja, hogy a „4-es metró projekt vezetésében A.. Attila nem vett részt”(Vb/89.)

 

A tanú a tárgyaláson tett vallomásában kifejezetten mondta, hogy a főpolgármester megkeresését követően találkozott A.. Attilával azért, mert szükségesnek látta alkalmazása esetleges részleteinek a megbeszélését. Ehhez - éppen ügyészi kérdésre - azt is hozzátette, hogy ekkor még nem döntött elvállalja az állást, hanem csak meghallgatta a BKV vezérigazgatójának ajánlatát. Nem lényegtelen körülmény, hogy utóbb a tanú munkaszerződését is a BKV vezérigazgatója, A.. Attila írta alá. (2013. szeptember 10. napi tárgyalási jegyzőkönyv)

 

Okiratok sorával és egyebek között D.. Zoltán meggyőző vallomásával igazolt tény, hogy A.. Attila a Projekt Irányító Bizottságot a BKV vezérigazgatójaként vezette és mivel a DBR Metró Projekt Igazgatóság az általa irányított munkaszervezet része volt, a vezérigazgató folyamatosan részt vett a beruházás irányításában. Az ezzel ellentétes ügyészi állítás ezért nem igaz.

 

a/2.) Tetten érhető ebben a körben egy másik csúsztatás is. Ügyész úr szerint a 31. számú tanú pozíciója létrehozásának, valamint annak a ténynek, hogy a tanú munkájának elősegítése érdekében alkalmazott szakemberek foglalkoztatási költségei nem kerültek be a projekt költségvetésébe, „egyenes következménye” „a költségvetési számviteli fegyelem megszűnése”, továbbá konkrétan és általánosságban az, hogy „a projekt ilyen jellegű költségeit 2007-től elkezdték a BKV általános költségvetésében elrejteni.” (Vb/88-89)

 

A vádhatóságnak ezek a kijelentései kifejezetten iratellenesek.

 

Mielőtt, a tanú tárgyaláson tett vallomásának tényleges tartalmára rátérnék, felhívom a figyelmet arra a tényre, hogy a BKV Igazgatósága 39/2007. számú határozatának megfelelően került kiadásra a BKV SZMSZ-ének 6. módosítása, amely a DBR Metró vezérigazgató-helyettesi pozíciót létrehozta. (14./9.291.)

 

Ennek előzményeként a BKV Igazgatósága 2007. április 17. napján ülést tartott, ahol a 11. napirend volt a „Javaslat az SZMSZ módosítására (DBR Metró Projekt Igazgatóság (35. sz. előterjesztés)”. Az Igazgatóság az SZMSZ módosítását 2007. április 17. napi hatállyal, egyhangúlag elfogadta. Az ülésen az Igazgatóság 10 tagja és a meghívottként a Felügyelő Bizottságának Elnöke is jelen volt. (adatszolgáltatás, Igazgatóság 2007. április 17. napi üléséről készült jegyzőkönyv)

 

A 31. számú tanú munkaszerződése, erre az SZMSZ módosításra figyelemmel jött létre 2007. április 25-én, azt követően, hogy a szervezeti változtatást az Igazgatóság szabályszerűen elfogadta. Szó sincs az ügyészség által állított rejtegetésről, vagy a költségvetési és számviteli fegyelem szándékos megszegéséről.

 

A hivatkozott vádbeszédbeli kijelentés másik jelentősége, a BKV és az AAM közötti 2007. január 24. napi szerződés szempontjából jóval konkrétabb.

 

Amint az a tanú vallomásából kiderült, a vezérigazgató-helyettesi munkaköréhez kapcsolódó költségek forrását a BKV teremtette elő, annak biztosítása a Finanszírozási Szerződés igen szigorú előírásai miatt a DBR Metró Projekt Igazgatóság költségvetéséből nem volt megoldható. Elmondta, hogy ez a saját fizetésén kívül, még a munkáját segítő és ugyancsak a BKV alkalmazásában álló 3-4 főnek a fizetését jelentette, akik között asszisztens, főállású jogász és egy, a projekttervezés informatikával támogatott módszertanában jártas szakértő is megtalálható volt.

 

A tanú vallomása teljes mértékben megerősíti mindazt, amit a rendelkezésre álló okirati és személyi bizonyítékokra alapozva elmondtam, vagyis, hogy minden beruházás esetében vannak olyan, a beruházás menetében szükségszerűen felmerülő költségek, amelyek a korábban megkötött finanszírozási szerződések szigorú rendelkezései miatt ugyan ”el nem elszámolható” költségnek minősülnek, de ettől még szükségesek, mert kétségkívül a beruházás előrehaladását segítő, jogszerűnek tekintendő, legális költségek. Mivel a megvalósulást követően a beruházás felelősének, azaz a BKV-nak tulajdonosként és leendő üzemeltetőként elemi érdeke volt, hogy a beruházás leggyorsabban és legköltséghatékonyabban jöjjön létre, ezért az e célt szolgáló indokolt ráfordításai ésszerűek és legitimek. 

 

Nem az AAM 2007. január 24. napi szerződés teljesítésének ellenértéke volt az egyetlen, a DBR Metró Projekt Igazgatóság működését és tevékenységét érintő olyan költség, amely a BKV költségvetését terhelte. Nem akarok kellően alá nem támasztott feltételezésekbe bocsátkozni, de ha csak a 31. számú tanú alapbérét nézem, valószínűsíthető, hogy az ő és munkatársai részére történt munkabér-kifizetések a járulékokat is figyelembe véve elérhetik, sőt meghaladhatják a 2007. január 24-ei szerződéssel az AAM részére kifizetett megbízási díjak összegét.

 

Ez részint arra világít rá, hogy a projektre más forrásból is származhatnak legális ráfordítások, nemcsak a projekt-költségekből, valamint arra is, hogy az ügyészségnek a költségek elrejtésére vonatkozó alapfeltevése elhibázott, téves.

 

5.) F.. László:

 

A vádhatóság egyoldalúságának újabb példája a F.. László vallomására vonatkozó ügyészi mérlegelés. 

 

A tanú vallomása értékelésének kezdetén az ügyészség előrebocsátotta, hogy F.. László a „szintén projekt menedzsment támogatásra is szerződött Eurometró Kft. műszaki vezetőjeként” a „projekt megvalósításának frontvonalában dolgozott”, majd, mintegy előminősítve a tanú vallomását leszögezte, „így nem mellékes, hogy az AAM szolgáltatásainak szükségességét vagy hasznosságát hogyan tapasztalta meg egy ilyen szakember.”  Ezt követően a vádhatóság azt is kijelentette, hogy a tanú „személyes érintettségére az eljárás során nem merült fel adat”, és F.. László 2015. február 26-ai vallomását gyakorlatilag szó szerint beemelte a vádbeszédbe.

 

Az ügyészség célja ez esetben is egyértelműen tetten érhető: az igazság egy mozzanatának közlése mellett azt a benyomást igyekszik kelteni, mintha F.. László szakmai rátermettsége és tapasztalata kompenzálná azt, hogy az AAM tevékenységére vonatkozó teljes körű ismeretekkel nem rendelkezik, és személyes érintettsége okán tőle elfogulatlan vallomás nem várható.

Lássuk a F.. László vallomását jellemző tényeket.

 

Anélkül, hogy az ügyészség vonatkozó jogosultságát vitatnám, megállapítom, a vádhatóság a nyomozás 2011. októberi befejezése, valamint a 2012. január 10-ei vádemelés után, 2013. december 12. napján döntött úgy, hogy az I/A/21. vádpont kapcsán szükség van F.. Lászlónak, az Eurometró Kft. képviselőjének a tanúkénti kihallgatására, amire irányuló indítványában indokolásként arra hivatkozott, hogy az adott „cég a vádbeli időszakban az AAM Zrt. szerződésének tárgyához hasonló tárgykörben, a DBR metró projektet érintő, projektvezetési tanácsadásra szerződött”. (ügyészi indítvány felsorolásának első pontja)  

 

Közbevetőleg annyit, az AAM munkatársaként meghallgatott H.. Edit tanú - akinek a vallomására a későbbiekben részletesen kitérek – a tárgyaláson az általa még a nyomozás során készített feladat meghatározási ábrának megfelelően (44/30.307.) ugyanis egyértelműen kifejtette, hogy: „Az Eurometró és az AAM tevékenysége a projekt irányításának két különböző szintjére vonatkozott.” Az AAM munkája „alapvetően a projekt irányításával kapcsolatos menedzsment fórumoknak és eszközöknek a létrehozásában, kitalálásában és működésében volt elsőrendű jelentőségű, míg az Eurometró a napi munka végzésének tetemes részében alapvetően az egyes szerződések mögött lévő kivitelezőknek a koordinálásában és monitorozásában volt érdekelt. Tehát ez két teljesen különböző szerepkör, az AAM feladatához hozzátartozott az is, hogy az Eurometronak a szerepkörét, felelősségi körét, döntési hatáskörét tisztázza és megfelelő módon bevonja őt az irányítással és a felügyelettel kapcsolatos feladatokba.” 

 

Hozzáteszem, a H.. Edit által előadottakat a további tanúk, így S.. Tamás és K.. Gábor vallomásai mellett, amely személyek vallomására a későbbiekben ugyancsak kitérek, a rendelkezésre álló okirati bizonyítékok is alátámasztják, így az AAM által készített 2007. január 26. napi dátummal ellátott „Helyzetfelmérési jelentés a 4-es metró projekt felső szintű vizsgálata” elnevezésű tanulmányban az Eurometró Kft. tevékenységének kimerítő bírálata olvasható. (11. oldal 3.2.2.3. „A Mérnök-Eurometro Projektvezetési Tanácsadó Kft.”)

 

F.. Lászlónak, mint az Eurómetro Kft. vezetőjének az írásbeli vallomását ezért annak figyelembe vételével lehet és kell értékelni, hogy az általa képviselt cég tevékenységét az AAM részéről erőteljes kritika érte és – ez a fontosabb – az általa képviselt szervezet a projekt más szintjén fejtette ki a tevékenységét, így az AAM munkájára teljes körű rálátással nem rendelkezett.

 

Miután a bíróság engedélyezte a tanú számára, hogy írásban tegyen vallomást, F.. László a vád tárgyát képező szerződés megkötését követően több mint 8 évvel, 2015. február 26. napján tette meg írásbeli nyilatkozatát. A tanú vallomása – szemben az ügyészi vádbeszédben hallottakkal – a védelem által most előadottakat támasztotta alá.

 

Az ügyészség érvelésével szemben ugyanis F.. László vallomásában kijelentette: „az Eurometro Kft-nek közvetlen kapcsolata az AAM Zrt-vel nem volt”, „az AAM Zrt. szerződése számukra nem volt ismert,” „Az AAM Zrt. szerződésével kapcsolatosan, annak részleteiről érdemi információja az Eurometro Kft-nek nem volt. „Az AAM Zrt tevékenysége feltehetően a BKV Vezérigazgatóság alaposabb tájékozottságát segíthette elő”(11., 12. 13. kérdésekre adott válaszok)

Mindennek tükrében a tanúnak a vád érdemére vonatkozó kérdésekre adott válaszaiból csakis arra a következtetésre juthatunk, hogy vallomása még közelítőleg sem tartalmaz az AAM szerződéskötés körülményeire, a szerződés tartalmára, és a szerződés szükségességére, vagy indokoltságára, az AAM tevékenységének hasznosságára vonatkozó érdemi információkat, azaz az I. rendű vádlott büntetőjogi felelősségével összefüggő tényeket illetően irreleváns.

 

6.) dr. B.. László:

 

a) Elöljáróban annyit, hogy mindazt, amit dr. B.. Lászlóról a III. rendű vádlott, illetve a tanúvallomások értékelése körében elmondtam, nem ismétlem meg.

 

Azt azonban látni kell, hogy a vádhatóság e vádpont módosításakor olyan személyt vont be a vádirati tényállásba és bizonyos értelemben a büntetőjogi felelősségi körbe, akit – noha kézjegye ott szerepelt számos releváns okiraton és országosan ismert metróbiztosi tevékenysége részben a vádidőszakra esett  – korábban nem hallgattak meg

 

Mire utal mindez? Ezek szerint az ügyészség a dr. B.. László nevét meg sem említő eredeti vádirati tényállásban foglaltakat maga sem tartja már megalapozottnak? Mi lett volna akkor, ha dr. B.. László bírósági meghallgatására sor sem kerül? Akkor is őt helyezi az ügyészség e vádpont fókuszába, ha meghallgatása elmarad, vagy talán más személyhez kötve bizonygatta volna az I. rendű vádlott nem létező büntetőjogi felelősségét?

 

Tudom, hogy ezeknek a teoretikus kérdéseknek ma már nincs jelentőségük, de rávilágítanak az ügyészség jelen eljárásban kifejtett tevékenységének néhány megmagyarázhatatlan elemére.

 

Megjegyzésre érdemes, hogy az ügyészség eljárása nemcsak védencemmel, hanem dr. B.. Lászlóval szemben is roppant méltánytalan. A módosított vádirati tényállásban ötször szerepel dr. B.. László neve, és négyszer korábbi nem hivatalos címe, a metróbiztos kifejezés. A vádbeszéd első részében a tanú neve összesen 195-ször hangzott el, úgy, hogy az ügyészség súlyos állításokat fogalmazatott meg vele szemben. Azt állította például, hogy dr. B.. László valamiről „szándékosan, a vádlottak mentése érdekében” nyilatkozott tévesen. (vádbeszéd 74. oldal utolsó mondat)

 

Miután a vádhatóság a bizonyítási eljárás utolsó pillanataiban módosította a vádat és a tanú visszaidézésére nem került sor, dr. B.. Lászlónak nem volt, nem is lehetett lehetősége arra, hogy a vele szemben eljárási pozíciója ellenére felhozott ügyészi állításokra reagálhasson, sőt mi több, úgy lett belőle e vádpont központi szereplője, hogy ő maga erről vélhetően nem tud semmit.

 

b/1.) A vádbeszéd egészének jellemzője egy sajátos kommunikációs módszer, elfogadtatási technika, aminek lényege bizonyítatlan tételmondatok, jelzős szerkezetek, feltételezett, semmivel alá nem támasztott állítások folyamatos, visszatérő hangoztatása, mintegy sulykolása azzal a leplezetlen céllal, hogy a sokszoros ismétlés a bíróságot akkor is meg fogja győzni az ügyészi állítások valóságtartalmáról, ha az nincs neki. 

 

Ilyen hamis ügyészi feltételezés, hogy Hagyó Miklóst és dr. B.. Lászlót valamilyen rejtelmes bűnös kötelék fűzte össze, dr. B.. Lászlót a főmérnöki/metróbiztosi pozícióba Hagyó Miklós juttatta be, és az I. rendű vádlott ennek leplezése érdekében nem vállalta fel, hogy 2007 januárjában dr. B.. László a kabinetének a tagja volt. Az ügyészség a vádbeszédében ezt a feltételezését konkrét bizonyítékok megjelölése helyett és nélkül, kizárólag egy kifejezés ismétlésével akarja igazolni, amikor azt állítja, hogy a 2007. január 24-én létrejött szerződés dr. B.. László „kívánságára” történt megkötése mögött „csakis politikai” természetű legitimáció lehetett, a tanú háta mögött „csakis a fővárosi vezetés új erős embere, Hagyó Miklós állhatott”, amit minden akkori érintett, különösen a BKV új vezetése tudott, mert „az ő kinevezésük is közvetlenül vagy közvetetten Hagyó Miklós érdeme volt.” (vádbeszéd 70. oldal első bekezdés) 

 

b/2.) Amit a vádhatóság állít, nem igaz.

 

Bár dr. B.. László 2015. szeptember 16-ai vádmódosításhoz köthető igen markáns megjelentetése a vádban a védelem számára kétségtelenül meglepetéssel szolgált, ez azonban az alaphelyzeten semmit sem változtatott. Az I. rendű vádlott terhére rótt vádpont továbbra is a 2007.január 24-én létrejött, az ügyészség szerint szükségtelen és a BKV-nak vagyoni hátrányt okozó szerződés megkötése. E tény miatt annak, hogy dr. B.. László a Főpolgármesteri Hivatalban szervezetileg hová volt beosztva, az égvilágon semmi jelentősége sincs. Emiatt, az ügyészi feltételezéssel szemben, az I. rendű vádlottnak oka sem lett volna rá, hogy dr. B.. László kabinettagságát tagadja. 

 

Annak, hogy Hagyó Miklós dr. B.. László 2007. januári szervezeti beosztására nem tudott egyértelműen nyilatkozni, a vádhatóság fantáziadús, azonban a valóság legcsekélyebb elemét is nélkülöző elképzeléséhez képest prózai magyarázata van. Az I. rendű vádlott városüzemeltetési és vagyongazdálkodási főpolgármester-helyettesként végzett több mint húsz közcéget érintő rendkívül összetett tevékenysége szempontjából ez a körülmény jelentőséggel nem bírt, másképp fogalmazva Hagyó Miklósnak nem volt se oka, se szüksége rá, hogy dr. B.. László munkaszervezetben betöltött helyét, vagy annak változását fejben tartsa. 

 

Azt a vádhatóság sem vitathatja, hogy a bírósági eljárás során beszerzett hiteles okirat szerint dr. B.. László 2006. december 1. napjától 2011. március 13. napjáig köztisztviselőként, közszolgálati jogviszonyban dolgozott a Főpolgármesteri Hivatalban (Főpolgármesteri Hivatal 2013. július 29.) Általános feladatkörét a 4-es metró beruházás finanszírozási és feladat-ellátási struktúra optimális működtetéséhez szükséges döntés-előkészítő dokumentációk és tárgyalások előkészítésével, azok összehangolásával összefüggő feladatok képezték.

 

Igazolt tény az is, hogy dr. B.. László 2007. július 16. napjáig a Főjegyzői Irodán dolgozott, ezt követően a Városüzemeltetési és Vagyongazdálkodási Iroda keretein belül, majd 2010. február 1. napjától a Főpolgármesteri Irodán látta el feladatát. (a Fővárosi Önkormányzat Főpolgármestere által az Állami Számvevőszék 4-es metró beruházási folyamatának ellenőrzéséről készült V-2001-108/2010. számú jelentésre tett észrevétel).

Ezen az sem változtat, hogy egy 2007. július 3-án kelt, de hatályba csak 2007. október 3-án lépett városvezetői intézkedés a Főmérnökséget a Főpolgármester-helyettesi Iroda szervezetébe illesztette.  (Budapest Főváros Főpolgármesterének és Főjegyzőjének 536/2007. számú 2007. július 3. napján kelt intézkedése, Budapest Főváros Önkormányzata Főpolgármesteri Hivatalának Szervezeti és Működési Szabályzatáról, Ügyrendjéről szóló 525/2005. számú intézkedés módosítására 2.§ (1) bekezdése az Ügyrendnek a Főpolgármesteri Hivatal belső szervezeti egységeit tartalmazó 14. §-a 7. pontja;  (Főpolgármesteri Hivatal Iratai melléklet 1. kötet DVD 214-215. oldal)

 

Jól látható tehát, hogy a BKV és az AAM között 2007. január 24. napi szerződés megkötéséhez képest dr. B.. László, pontosabban a Főmérnökség csak fél évvel később került Hagyó Miklós munkaszervezetébe

 

Jelzem, az okirati bizonyítékok alapján egyértelműen megállapítható eseményeket Nyári Krisztián, a Főpolgármesteri Hivatal kommunikációs igazgatójának a 2013. december 5. napi tárgyaláson tett vallomása is alátámasztja. A tanú elmondta, hogy legalább fél éves vita tárgya volt, hogy milyen irányítási, felügyeleti jogai legyenek a metróbiztosnak. Ami egyúttal az is igazolja, hogy a vádhatóságnak az feltételezése, amely szerint dr. B.. László megjelent és a Főváros apparátusán túlnőve, a főpolgármester fölé tornyosulva átvette volna az irányítást a 4-es metró projekt felett, nyilvánvalóan nem felel meg a valóságnak.

 

c) Az ügyészség állításával szemben dr. B.. László elmondta, hogy elsőként a főpolgármester titkárságáról keresték meg, azután a főjegyző titkárságán járt, majd a megbízást és a konkrét feladatot ezt követően személyesen a főpolgármestertől kapta, az újonnan megválasztott főpolgármester-helyettessel, Hagyó Miklóssal pedig csak december utolsó, vagy január első napjaiban egyeztette a szakmai feladatokat.

 

Az ügyészség visszatérő állítása, hogy az 1990 óta főpolgármesteri tisztséget betöltő nagy tekintélyű dr. D.. Gáborral és a többi városvezetővel szemben, a frissen  megválasztott Hagyó Miklós főpolgármester-helyettes, illetve a 2006. december 1. napjától a hivatalban köztisztviselőként dolgozó dr. B.. László hozta meg az ország legnagyobb beruházása, a 4-es metró projektre vonatkozó érdemi döntéseket.

 

Hagyó Miklós mindvégig azt vallotta, és állítását senki és semmi nem cáfolta meg, hogy dr. B.. Lászlót korábban nem ismerte, vele rokoni, baráti, üzleti, vagy más személyes viszonyban nem állt. Mivel a jelölt rendelkezett mindazzal a szaktudással, gyakorlattal, tapasztalattal és nyelvismerettel, amely a feladat ellátásához szükséges, a kinevezésére vonatkozó javaslat hátterében kizárólag szakmai indokok álltak, dr. D.. Gábor főpolgármester is ezért hozta meg a kinevezési döntést, melynek indokoltságát mi sem igazolja jobban, minthogy a rendelkezésre álló bizonyítékok szerint, a kinevezése után pár nappal már Brüsszelben tárgyalt a beruházás Uniós finanszírozási lehetőségeiről.

 

A vádbeszéd dr. B.. László kinevezését Hagyó Miklósnak tulajdonítja. A vád megfogalmazása szerint a metróbiztost „ténylegesen Hagyó Miklós választotta ki erre a posztra…ilyen háttérrel érthető az az akkoriban nem cáfolt közvélekedés, hogy B.. Lászlót Hagyó Miklós nevezte ki…” (Vb/70.)  Ügyészi értelmezésben az újonnan megválasztott, közigazgatási ismeretek és tapasztalatok híján lévő főpolgármester-helyettes már jóval megválasztása előtt uralta a Városházát, nehézség nélkül elérte, hogy a főpolgármester az általa kiválasztott személyt minden további nélkül elfogadja, majd azt is, hogy a 2006. december 22-én megválasztott BKV vezérigazgató az általuk megjelölt céggel kössön az átvilágításra vonatkozó megállapodást. Ebben a közelítésmódban dr. D.. Gábor nem más, mint egy akarattalan báb.

 

Az ügyészség azt állítja, semmivel sem igazolható, ráadásul a józan helyzetértékelésnek is ellentmond. Mint tudjuk, az AAM 2007. január 12-én adta be a pályázatát és szinte azonnal, jóval a szerződés megkötése előtt elkezdi a munkát. Dr. D.. Gábor 1990-től számítva főpolgármester, ötödik ciklusát kezdi meg. Hagyó Miklós 2006. december 14-én lesz a helyettese. Amikor 2007. január 12-én az AAM hozzálát a feladatához, Hagyó Miklós 17. munkanapját tölti, miközben dr. D.. Gábor tizenhetedik éve áll a főváros élén.

 

Amikor az ügyészség azt állítja, hogy dr. B.. László azért tudta elérni az AAM részére a szerződést, mert a mögötte álló Hagyó Miklós akaratát érvényesítette. Amint azt a médiából tudjuk, 2007. január 2-án a főpolgármester személyesen jelentette be az új metróbiztos kinevezését, s azt is, milyen faladatot kell teljesítenie. Szó sincs tehát arról, hogy dr. B.. Lászlónak Hagyó Miklós kölcsönözte a tekintélyt. Nem, ügyész úr, a metróbiztost nem Hagyó Miklós, hanem a 17 éve regnáló főpolgármester legitimálta.

 

e) A vádhatóság összeesküvés elméletével szemben dr. B.. László és az AAM kapcsolatában és a szerződéskötésben nincs egyetlen egy olyan körülmény sem, amely az I. rendű vádlott büntetőjogi felelősségét bármilyen szempontból is felvetné.

 

A tanú a tárgyaláson tett vallomásában - A.. Attila tárgyaláson tett vallomásával, K.. Gábor, H.. Edit, és S.. Tamás vallomásával egybehangzóan - állította, hogy ő javasolta a BKV vezérigazgatójának az AAM segítségének igénybe vételét. Elmondta, hogy az AAM-et a korábbi munkahelyén ismerte meg, így épp a 4-es metró projekt szempontjából is szükségesnek látszó szervezetfejlesztési kérdésekben többször kapcsolatba került velük minisztériumi főosztályvezető korában.

 

Dr. B.. László kijelentette, hogy a szerződést azért a BKV kötötte meg az AAM-mel, mert a BKV, konkrétan a BKV vezérigazgatója volt intézményileg felelős a projekt megvalósításáért. Azért külső céget vettek igénybe, mert egy átvilágítás módszertanilag csak akkor lehet releváns, ha olyanok végzik, akik kívülről látnak rá a projektre.  

 

Ami pedig a munka eredményének felhasználását illeti, a tanú teljes mértékben az I. rendű vádlott vallomását támasztotta alá. Az AAM által végzett munka eredményének hasznosítását nem lehet leszűkítően értelmezni, az nem a BKV vezérigazgatóját, vagy menedzsmentjét szolgálta, hanem a Fővárosi Közgyűlésre benyújtásra került előterjesztés formájában a beruházás egészének megvalósítását segítette.

 

A bíróság a tanú elé tárta a Közgyűlés 2008. március 27-én tartott üléséről készült jegyzőkönyvet. Ebben az olvasható, hogy dr. B.. László arról beszél, hogy a 2007. decemberi keretszerződés nem a metró költségvetésében szerepel, a 2007. január 24. napi szerződés ellenértéke kifizetésének forráshelyére nézve ugyanakkor azt a nyilatkozatott tette, hogy, idézem: A metróbiztost segítő legelső AAM-szolgáltatási - amelynek eredményét önök negyedévenként látják, tudniillik a metróbiztosi jelentést - szerződés keretében kaptam ezt a segítséget és annak a projekt költségében szerepel az összege. (bírósági iratok 46/Vé/51. sorszám alatti, a védelem által csatolt melléklet 309. oldala)

 

Dr. B.. László a bíróság kérdésére a látszólagos ellentmondást egyértelműen feloldotta, és kijelentette, hogy azt a kijelentést, amely szerint a januári szerződés összege a projekt költségben szerepel, korábban annak alapján mondhatta, ami számára a korábbi szakmai tapasztalata alapján természetes volt, vagyis, hogy az átvilágítást mindig az fizeti, akit átvilágítanak, így ez a költség adott esetben a projekt költségben elszámolható. Hozzátette ugyanakkor, hogy a kifizetés forráshelyéről nézve ennél több információval 2007 januárjában sem rendelkezett, az ugyanis nem az ő, hanem a pénzügyi főosztály felelőssége volt, hogy végül is az adott tételt hova helyezi el, vagy hol ismeri el. Utóbbi kapcsán megjegyezte, hogy meglátása szerint egy ilyen átvilágítás költsége több helyen is elszámolható, így azt akár a DBR Metró Projekt Igazgatóság, akár a BKV vezérigazgatójának döntése alapján is költségkímélési szempontokra tekintettel, a BKV metróval kapcsolatos általános költségvetéséből is el lehet számolni.

 

A vádhatósággal szemben én nem az adott szakterületen jártas tanú vallomásában foglaltakat, hanem az ügyészségnek a tanú vallomására tett megállapításait tartom erősen kétségesnek. (vádbeszéd 74. oldal utolsó bekezdés)

 

Az I. rendű vádlott terhére rótt váddal szemben, a tanú vallomása alapján csakis az a következtetés vonható le, hogy dr. B.. László főmérnök/metróbiztoshoz képest Hagyó Miklós főpolgármester-helyettesre még kevésbé tartozott az a kérdés, hogy a BKV és az AAM közötti 2007. januári szerződés milyen forráshelyből kerül kifizetésre, vagy hol kerül elszámolására, az I. rendű vádlottnak erről nem volt és nem is kellett, hogy tudomása legyen. 

 

f) A bíróság a vádhatóság indítványára tárgyalás anyagává tette a Duna TV 2007. január 15-ei „Szorító” című hírműsorának anyagát, bizonyítandó Hagyó Miklós és dr. B.. László az ügyészség által kétesnek, homályosnak  minősülő kapcsolatát, amire a vádhatóság állítása szerint bizonyítékul szolgál a 2006. decemberében szétküldött kérdőív is.

 

f/1.) Ami egy tévéinterjú bizonyítékként történő értékelését illeti, az ügyészség álláspontját jól ismerjük. Ügyész úr vádbeszéde második napján azt a kijelentést tette, hogy „a sajtónyilatkozat nem vallomás, mert hiszen a sajtónyilatkozat megtételekor más szempontok vezetik a nyilatkozattevőt, mint a rendőrség előtti vallomásban…ez a különbség lehetetlenné teszi, hogy a sajtónyilatkozat tartalmát aprólékosan összehasonlítsuk nyomozati vallomásokkal és az eltérésnek bármilyen jelentőséget tulajdonítsunk.” (Vb/40.) 

 

Egy rendőrségi vagy bírósági vallomásban, a vallomástevő a megfelelő hatósági és bírósági kioktatás ismeretében tesz a jogkövetkezmények terhével nyilatkozatot és amennyiben a vallomástevő az eljárásban tanú, köteles az igazat is mondani. Egy tévéinterjút, tekintettel annak sajátos szerepére, funkciójára és céljára, kellő kritikával, fenntartással kell kezelnünk, más szóval a tartalmát nem kell készpénznek vennünk. Az ügyészség ennek a szemléletnek megfelelően a IV. rendű vádlott tévéinterjúit nem tartotta alkalmasnak a bizonyításra, mert pontosan észlelte, ha erre törekednék, a IV. rendű vádlott vallomásai és a tévényilatkozata között olyan éles ellentmondás keletkezne, ami az ügyészi álláspontot meggyengítené. Ezért jutott az ügyészség arra a megállapításra, hogy a tévényilatkozat a vád alátámasztására nem használható fel – mármint a nokiás doboz ügyében és B.. Zsolt hivatalos eljárásban és azon kívül keletkezett nyilatkozatainak egységes értékelése esetén.

 

Ám gyökeresen megváltozik az ügyészi szemléletmód akkor, ha valaki más ad tévéinterjút, mondjuk Hagyó Miklós! Mindjárt az ellentétébe fordul minden és kiderül, hogy a tévényilatkozat legalább olyan erejű bizonyíték, mint a törvényes figyelmeztetés mellett és törvényes következmények terhével tett rendőrségi vagy bírósági vallomás és messzemenően alkalmas arra, hogy megdönthetetlen igazolása legyen Hagyó Miklós és dr. B.. László kétesnek minősített kapcsolatának!

 

Arra kérem a Tisztelt Törvényszéket, hogy amikor abban a kérdésben foglal állást, hogy egy tévéinterjú alkalmas-e általában és a szóban forgó interjú konkréten arra, hogy a tartalmából bármilyen ténybeli következtetést lehessen levonni, a következőket fontolja meg.

 

Amint az interjú nyomtatott szövegében is olvasható, az I. rendű vádlott a megválasztását követően első alkalommal szerepelt a Duna Televízióban, ráadásul a műsor, amiben az interjú készült, - amint azt az elnevezése is mutatja „Szorító”- egy kora reggeli, éles hangvételű, élő egyenes adásban közvetítésre kerülő hírműsor volt, vagyis rövid kérdések, és válaszok sorozata 10 percben.

 

Az I. rendű vádlott az interjúra tett írásbeli észrevételében kifejtette, hogy a műsor szerkesztői a beszélgetés tárgyát - 4-es Metró előrehaladása és a HÉV tarifák -, ugyan előzetesen közölték vele, azonban az adott témakörökön belül felmerülő, egyes konkrét kérdések nem voltak leegyeztetve, ami - figyelemmel arra, hogy élő adásról volt szó - nem könnyítette meg a riportalany helyzetét. Ilyen nehezített körülmények között ezért csak arra volt módja, hogy megpróbálja a szóban forgó kérdésekre az érdemi, fő válaszokat úgy megadni, hogy közben közérthető maradjon, arra azonban már ez alatt a 10 perc alatt nem volt lehetősége, hogy a 4-es Metró rendkívül összetett beruházásának a teljes hátterét, jogviszonyait, illetve finanszírozási rendszerét megpróbálja bemutatni.

 

A frissen megválasztott főpolgármester-helyettes újévet követő 13. munkanapján adott rövid interjúja nem más, mint egy agilis, ambiciózus, a munkáját nagy energiával elkezdő főpolgármester-helyettes politikai nyilatkozata, így annak jellegéből adódóan, az abban foglaltak nem alkalmasak a védekezés megcáfolására, és annak a védelem érveit maradéktalanul alátámasztó bizonyítékhalmaznak a megdöntésére, amelyet a bíróság az általa lefolytatott bizonyítási eljárás több mint 3 éve alatt összegyűjtött.

 

f/2.) Mivel a vádhatóság szerint a kérdőív keletkezési körülményei is az I. rendű vádlott ellen szólnak, bár eredetileg nem állt szándékomban, foglalkoznom kell ezzel is. E-mailekről teszek majd említést, ezeket az I. rendű vádlott csatolta a bírósági eljárás során.

 

Az első e-mailt, melyhez a 4-es metró kérdőív volt csatolva, C.. Gergő 2006. december 3-án küldte A.. Attilának. Mint tudjuk, ez volt az a kérdőív, melyet a 4-es metró beruházásról a valószínűsíthetően legtöbb információval rendelkező személyeknek küldtek ki állapotfelmérés és értékelés céljából.

A kérdőívhez kapcsolódó kísérőlevél a következőképpen kezdődik: „A főpolgármester úr megbízásából önkormányzati képviselőként szólítom meg Önt…”, amely megszólítás önmagában és a levél tartalmával együtt is igazolja az I. rendű vádlott védekezését.

 

A szóban forgó kísérőlevél tárgyalási ismertetésekor a vádhatóság képviselője fontosnak tartotta kiemelni, hogy annak létrehozója a számítástechnikai adatok szerint dr. B.. László volt. 

 

Ez a körülmény azonban két ok miatt sem támasztja alá az ügyészség változatát. Az egyik az, hogy dr. B.. László már két héttel Hagyó Miklós megválasztása előtt a Főpolgármesteri Hivatalban alkalmazásban állt, a másik pedig, hogy nincs olyan törvény, vagy más jogi norma, amelyet bármilyen módon sértene az, ha egy nagy horderejű faladat elvégzésére lelkiismeretesen és hivatástudattal készülő köztisztviselő-jelölt a majdani munka tisztességes elvégzéséhez szükséges munkaanyagot állít össze.

 

Az igazolt tényekre tekintettel nem megalapozott következtetésnek, sokkal inkább puszta találgatásnak tartom azt az ügyészi feltételezést (VB/70.), hogy dr. B.. László a kérdőívet kinek a felkérésére készítette el. Hozzáteszem, mindennek a vád szempontjából semmilyen jelentősége sincs.

 

A második e-mailt melléklettel együtt 2007. január 10-én dr. B.. László A.. Attilának és C.. Gergőnek küldte. Az e-mail a 2006. december 3. napján megküldött kérdőívekre adott válasz kiértékelését, valamint a beruházás aktuális helyzetének az összefoglaló elemzését tartalmazza, részletekbe menően feltárja a hiányosságokat, és a jövőre nézve is javaslatokat fogalmaz meg.

 

A harmadik 2007. január 10-én keletkezett e-mail küldője H.. Dénes, címzettjei dr. B.. László, G.. László, dr. T.. Zsolt, F.. Éva és dr. Gy.. András. Az e-mailt dr. B.. László továbbküldte Hagyó Miklósnak, A.. Attilának és C.. Gergőnek.

Az e-mailben a 2007. január 10-ei főpolgármesteri találkozóra készített felkészítő anyag található, többek között a metróbiztosnak, a projekt igazgatójának, a Főváros főjegyzőjének és a főpolgármester kabinetvezetőjének, majd ezt követően az I. rendű vádlottnak, a BKV vezérigazgatójának és az I. rendű vádlott kabinetvezetőjének címezve.

 

A felkészítő anyag tárgya: „Összefoglaló a 4-es Metró beruházás megvalósításával kapcsolatosan a 2007. január 10-én tervezett vezetői megbeszélésre. A dokumentumból két dolgot emelek ki, egyrészt azt, hogy a beruházásban már 2004-ben is igénybe vettek Projekt Vezetési Tanácsadót, másrészt azt, hogy „A Főváros és a BKV közötti szerződés” alcímet viselő pont Hagyó Miklós tárgyaláson tett vallomásával egyezően kiemeli a Projekt Igazgatóság szerződésben rögzített feladatait, így a beruházással kapcsolatos előterjesztések és jelentések elkészítésére vonatkozó és a tájékoztatási kötelezettséget.

 

A dokumentum tartalmából és a címzettek személyi köréből látható, a 4-es metró beruházás 2006-2007. fordulójára olyan nehézségekkel küzdött, és a Fővárosnak Hagyó Miklós személyétől függetlenül olyan akut problémákkal kellett szembenéznie, amelyek megoldása nem tűrt halasztást. 

 

7.) K.. Gábor, H.. Edit, S.. Tamás:

 

A vádhatóság egyik alapfeltevése szerint az AAM a BKV-nál Hagyó Miklós kezdeményezése nyomán került képbe.

a) Mielőtt az AAM képviselőit érintő konkrétumokra rátérek, felhívom a figyelmet a bizonyítás anyagából megismerhető konkrét tényekre.

 

Az 1994-ben alapított AAM annak idején az ország legnagyobb közigazgatási tanácsadó cége volt. Ennek köszönhetően, az AAM 1996-tól kezdődően egészen 2008-ig, a nevezetes Index cikk megjelenéséig folyamatosan végzett munkát az ország legnagyobb közigazgatási szervei, minisztériumai, önkormányzatai részére, ideértve a Fővárost és a BKV-t is.

[Az AAM Zrt. által a Fővárosi Önkormányzat részére végzett munka kapcsán utalok arra a 2014. október 30. napi tárgyaláson védői indítványra ismertetett 16-os számú e-mailre, amely összefoglalóan felsorolja a korábbi években megkötött szerződéseket. (BKV Kiegészítő elemzések, Kiegészítés I., 1. kereső kifejezés: aam levelek 2008.02.18-2008.08.31. között, name: aam, file: aam.html)]

 

Az AAM a Fővárosi Önkormányzattal már évekkel Hagyó Miklós 2006. decemberi hivatalba lépése előtt szerződéses kapcsolatban állt, ugyanis az AAM 2004 és 2006. között öt különböző szerződést kötött a Főpolgármesteri Hivatallal, illetőleg annak különböző ügyosztályaival. 

 

A tanácsadó cég a BKV részére is folyamatosan végzett évi 5-15 milliós keretösszegű szerződéses munkát. A két cég között az üzleti kapcsolat 1998-ban indult, majd 2000 és 2006 között összesen 11 szerződés jött létre, közöttük olyan fajsúlyos megállapodásokkal, mint az SAP rendszer kidolgozása, vagy az elektronikus jegyrendszer bevezetésével kapcsolatban megnyert 200 millió forint értékű közbeszerzési pályázat, ami alapján az AAM az E-ticketing két előkészítő projektjében is részt vett.

 

Az AAM-nél 2003. évtől dolgozó H.. Edit projektvezető a 2007 évi megbízásokat megelőzően személy szerint három BKV projektben is dolgozott. Ezek után, 2007. év elején, dr. B.. László a korábbi közös munkára tekintettel kereste meg őket. (nyomozati irat 44. kötet 30.301. oldal)

 

Az AAM a bevált üzleti együttműködés alapján már 2005 óta, tehát Hagyó Miklós főpolgármester-helyettesi megválasztását megelőzően előminősítéssel rendelkezett a BKV-nál, amiről egyébként a IV. rendű vádlott, mint a BKV megbízott vezérigazgató-helyettese tájékoztatta a Fővárosi Közgyűlés tagjait, amikor a 2008. február 28-én megtartott ülésen a 4-es metró projekt 2007. évi előrehaladásáról számolt be. (védelem által csatolt melléklet III. pont a 2008. február 28. napi Fővárosi Közgyűlési ülés 33. napirendi pontja: Összefoglaló jelentés a metró projekt 2007. évi előrehaladásáról, az ülésről készült jegyzőkönyv: 83-105. oldal)

 

A vádhatóságnak az a feltételezése tehát, hogy az AAM megjelenése a BKV-nál Hagyó Miklós személyéhez köthető, nem igaz.

 

b) A.. Attila III. rendű vádlott vallomására reflektálva már hivatkoztam az Állami Számvevőszék feljelentése alapján a Budapesti Rendőr-főkapitányságon indult és 2012. nyarán megszüntetéssel zárult nyomozásra, amely a BKV és az  AAM szerződéses viszonyában „a 4-es metró projekt információs rendszereinek menedzsmentjére és tanácsadói támogatására” 2007. július 12-én megkötött megbízási szerződést is vizsgálta. Ezt a határozatot a bíróság beszerezte és az AAM képviselőjének S.. Tamásnak a tanúvallomásaival együtt tárgyalás anyagává tette.

 

Az ügyészség a vádbeszédében erről az eljárásról említést sem tett.

 

Tisztában vagyok vele, hogy az említett eljárásban olyan szerződés vizsgálatára került sor, amely a jelen ügynek nem tárgya, mégis a 2015. szeptember 16. napi vádmódosítás miatt a nyomozás megszüntetéséről szóló határozatot ebben az eljárásban sem lehet figyelmen kívül hagyni.

 

Mire gondolok?

 

A módosított vádirati tényállást tartalmazó ügyészi feljegyzés 27. oldalának utolsó bekezdésében a vádhatóság azt rögzíti, hogy a 2007. január 24. napi szerződés alapján végzett munka befejezése után a DBR Metró Projekt Igazgatóság 2007. évben további szerződéseket kötött az AAM-mel, „melyek alapján az AAM Zrt. ugyanazt a tevékenységet folytatta, amit megkezdett 2007. áprilisában: támogatta a Projekt Irányító Bizottság, ezen belül a DBR Projekt Igazgatóság munkáját, és közreműködött a Főpolgármesteri Hivatal hatáskörébe tartozó feladatok ellátásban.”

 

Az ügyészi álláspont szerint tehát az említett megállapodás éppoly jogellenes, mint az, ami a vádban Hagyó Miklós terhére szól. Ehhez képest van jelentősége az általam most említett nyomozásnak, amelyben egyebek között éppen azt vizsgálták, hogy a 2007. július 12-ei szerződés a BKV számára szükséges és indokolt volt-e.

 

A nyomozás során a rendőrség bekérte a jelen ügyben eljáró Központi Nyomozó Főügyészségtől az AAM teljesítésének anyagát tartalmazó adathordozót, emellett az AAM munkájával, illetve annak szükségességével kapcsolatban tanukat hallgatott meg és további bizonyítást is lefolytatott. A rendőrség alapos nyomozás eredményeként végül is arra a következtetésre jutott, hogy az AAM a projekt keretében valóban végzett munkát, tevékenysége szükséges és indokolt volt. Ennek keretében a nyomozó hatóság több megállapítást is tett, például azt, hogy 2007-ben a DBR Metró Projekt Igazgatóság a meglévő létszámmal nem tudta ellátni a projekt kapcsán felmerülő mindennapi, valamint az Európai Uniós támogatással összefüggő feladatokat, ezért bővítésre volt szükség, és a 2007-ben hatályos öt megbízási szerződés teljesítésével az AAM éppen ezt a hiányzó létszámot pótolta.  A költséghatékonysági vizsgálat pedig azt mutatta ki, hogy az AAM-mel kötött szerződések által biztosított folyamatos munkavégzés költségmegtakarítással járt, mert alacsonyabb költséggel volt finanszírozható, mint az ugyanezen feladatott ellátó DBR által alkalmazott 40 fő munkaerő foglalkoztatása.

 

Kérdésem, ha ugyanazon gazdasági társasággal ugyanarra a tevékenységre kötött egyazon tárgyú, célú, tartalmú és értékű szerződések egyike nem bűncselekmény, akkor a másik miért az? A nyomaték kedvéért hozzáteszem, hogy az érintett felek öt metrószerződése közül az augusztusit és a novemberit maga az ügyészség sem tekintette bűncselekménynek. 

 

Értetlenségem teljes. Nem találok racionális magyarázatot arra, mi lehet az oka az ügyészség önkényes szelekciójának? Ki, miért, milyen személyi, tárgyi, vagy más megfontolás alapján döntött úgy, hogy éppen a 2007. január 24-én megkötött megállapodás alapján végzett munka volt szükségtelen a BKV számára? Őszinte érdeklődéssel hallgattuk volna a vádat képviselő ügyész okfejtését erről, mint ahogy arról is, mely okból maradt el a rendőrségi megszüntető határozat puszta említése is.

 

c) Az AAM részéről meghallgatott tanúk vallomásai:

 

Elöljáróban leszögezem, a vádhatóság álláspontjával szemben abból, hogy a BKV 2007–ben  nyolc, ebből a metróberuházást érintőn öt szerződést kötött az AAM-mel, nem az AAM kivételezett helyzetére, hanem arra lehet következtetni, hogy az AAM jól dolgozott.

 

Az AAM részéről a nyomozás során K.. Gábort és H.. Editet hallgatták meg, a tárgyaláson rajtuk kívül S.. Tamást is. K.. Gábor elnök-vezérigazgatóként mindennapi operatív tevékenységet nem végzett. H.. Edit a projekt vezetőjeként a kezdetektől részt vett a munkában, amibe S.. Tamás később kapcsolódott be. 

 

A tanúk vallomása a lényeget tekintve egybehangzó volt, mindenben cáfolták a vádat.

 

d/1.) H.. Edit elmondta, hogy a 4-es metró projekt felkészültségi fokának felmérése érdekében dr. B.. László kereste meg őket, majd A.. Attilával tárgyaltak. A vádbeszédben elhangzottakkal szemben a tanú arról számolt be, hogy a szerződés részleteit, illetve a beruházás állapotának felmérése érdekében szükséges tevékenységet ezt követően a BKV-val koordinálták, dr. B.. László pedig csak az általuk végzett munka legelején, a beruházás szereplőinek felmérésében nyújtott segítséget. A tanú elmondta, hogy a szerződés keretében végzett munka során nagyon sokat egyeztetett A.. Attilával.

 

Hangsúlyozom, a vád képviselőjének azon állítása, amely szerint az AAM megbízása idején dr. B.. László Hagyó Miklós kabinetjének volt a tagja, nem igaz. Tudvalévő, hogy dr. B.. László, pontosabban a főmérnökség szervezetileg csak a szerződéskötés után fél évvel vált Hagyó Miklós irodájának részévé. Jelzem, a megbízással összefüggésben a tanúk egyike sem említette Hagyó Miklós nevét.  

 

Az ügyészségnek azt a semmivel sem igazolt feltételezését, amely szerint azért a BKV kötötte meg az AAM-mel a szerződést, mert a megbízási díj ellenértékét el akarták rejteni a BKV költségvetésében, a tanú egyértelműen megcáfolta, amikor kijelentette, azért lett a szerződés a BKV működési költségéből finanszírozva, mert a 4-es metró költségvetésében az ilyen típusú feladatokra nem állt rendelkezésre keret.

 

Ha az ügyészi logikát követjük, H.. Editnek nyilván tagadnia kellett volna a vádhatóság által feltételezett ”bűnös rejtegetést”. A tanú világosan közölte a finanszírozási forráshely pénzügyi okát igazolva, hogy ez ügyben senkinek sem volt titkolózásra oka.

 

A tanú G.. László vallomását határozottan cáfolta, kijelentve, hogy a DBR Metró Projekt Igazgatóságtól kevés dokumentációt kaptak. A tanú leszögezte, hogy mivel a cél a metró projekt szervezetének ésszerű átalakítása volt, és a munka a BKV vezetésének készült, a BKV irányítási és felügyeleti szintjeit vizsgálták. A metró projekt menedzsmentjére vonatkozó súlyos hiányosságokat feltáró jelentést a BKV és a Főváros különböző fórumain mutatták be. Ennek eredményeként kaptak felkérést arra, hogy a 4-es metró működését ésszerűvé és átláthatóvá tegyék.

A tanú arról is beszámolt, hogyan alakították ki a Projekt Irányító Bizottságot, illetve a Projekt Felügyelő Bizottságot, és egyértelműen tisztázta a BKV vezérigazgatójának, A.. Attilának a beruházásban játszott szerepét.

H.. Edit  tárgyaláson tett vallomása a vádbeszéd azon megállapításának megcáfolására is szolgál, amely szerint az AAM a BKV helyett a Főpolgármesteri Hivatal részére teljesített volna. Kijelentette ugyanis, hogy a BKV számára készítették az anyagokat, azt pedig teljesen elképzelhetőnek és érthetőnek tartja, ha ezeket a szakmai anyagokat aztán a 4-es metró BKV-val kapcsolatban lévő bármely közreműködő vagy felügyeleti szerve is felhasználta.

 

Kitért vallomásában arra is, hogy az AAM tevékenysége mindig is két területen zajlott, így amennyire fontos volt a BKV-n belül A.. Attila vezérigazgató irányítása alatt zajló munka, ugyanolyan jelentősége volt annak is, hogy a munka és így a beruházás előrehaladásáról a megfelelő felügyeleti fórumok is tájékoztatást kapjanak. Ennek megfelelően az AAM egyfelől a BKV és a DBR munkatársaival, másfelől a főváros részéről dr. B.. Lászlóval állt munkakapcsolatban. Elmondta, hogy nem az AAM készítette a Fővárosi Közgyűlésre benyújtott előterjesztéseket, hanem inkább arról volt szó, hogy dr. B.. László az AAM által készített anyagokat és információkat változatás nélkül fel tudta használni.   

 

H.. Edit vallomása is megerősítette, hogy a BKV és az AAM közötti szerződéses viszony felmondását a 2008 év elején az Index.hu internetes weboldalon megjelent cikk indukálta, a helyzet mindkét fél számára tarthatatlanná vált, ezért felmondták az együttműködést. A tanú vallomása szerint a felek között a szerződéses viszony felszámolása még sok vitával járt, főleg azért, mert ez elvégzett munkáról kiállított számlákat a BKV nem fizette ki. Az ügy megoldása érdekében fordultak tanácsért az I. rendű vádlotthoz, akinek irodájában egyeztetési céllal megbeszélést tartottak.

 

Bár a szóban forgó megbeszélésre az I. rendű vádlott nem emlékezett, a vádbeszédben elhangzott értékeléssel szemben felhívom a figyelmet arra, hogy H.. Edit vallomása nem támasztja alá a IV. rendű vádlott fenn nem tartott nyomozati vallomásának idevágó részletét. Nincs olyan jogszabály, más előírás vagy összeférhetetlenségi norma, amely a főpolgármester-helyettes számára megtiltaná, hogy a feladatkörével összefüggő nagy horderejű, vitás kérdések megoldása érdekében koordináló megbeszélésen mediátorként lépjen fel, még akkor sincs, ha az ügyészség egy ilyen részvételhez negatív következményeket kíván kapcsolni. Ha egy ilyen koordináló találkozóra Hagyó Miklós jelenlétében sor került a főpolgármester-helyettesi irodában, abból semmilyen következtetés sem vonható le arra nézve, hogy 13-15 hónappal korábban milyen körülmények között került sor az AAM megbízására. 

 

A tanú szerint az általuk végzett munka a BKV szempontjából nagy haszonnal járt, és mivel a BKV vezetője egy személyben felelt a beruházás megvalósításáért, ezért az AAM által végzett munka elsőrendű haszonélvezője a BKV vezetése volt.

 

d/2.) K.. Gábor vallomása mindenben megerősítette H.. Editét. A vádat illetően kiemelésre az érdemes belőle, hogy a BKV egyes vezetői, pl. S.. László és a projektigazgatóságról többen, így G.. László is gyanakvással, sőt ellenségesen fogadták őket, munkájukat nem támogatták, nem állt érdekükben a bevezetni szándékozott transzparencia és a szervezet átalakítás sem. Az AAM által készített anyagok első számú címzettje a beruházás fő felelőse, a BKV vezérigazgatója volt. A tanú annak a határozott szakmai véleményének adott hangot, hogy a DBR Metró Projekt Igazgatóság tökéletesen alkalmatlannak mutatkozott a feladata végrehajtására, aminek hátterében súlyos kompetencia és kapacitás hiány állt. 

 

d/3.) S.. Tamást a jelen ügy nyomozás során nem hallgatták meg.  A tárgyaláson derült ki, hogy az AAM szerződéseivel összefüggő másik, már említett és megszüntetéssel zárult nyomozásban viszont kétszer is. A bíróság által beszerzett tanúvallomások alapján megállapítható, hogy S.. Tamás abban az ügyben tett, az AAM tevékenységének egészére vonatkozó vallomása alapjaiban cáfolja a vádat.

 

S.. Tamás az előtte meghallgatott H.. Edit és K.. Gábor vallomását több vonatkozásban megerősítette és kiegészítette. A tanú személyes vizsgálati tapasztalatai alapján a projekt korabeli állapotáról lesújtó megállapításokat tett. Hosszan és részletekbe menően taglalta a projektvezetésre vonatkozó súlyos megállapításait, melyeket most tételesen nem sorolok fel, de a 2013. október 24-ei jegyzőkönyvből pontosan felidézhetők. Összefoglalóan megállapította, ha egy már kivitelezési fázisban lévő beruházás auditálása során néhány hét alatt olyan alapvető hibákat tárnak fel, mint a jelen esetben, az azt jelenti, hogy a projektmenedzselés romokban hever.

 

S.. Tamás cáfolva G.. László vallomását, a korábbi helyzetre nézve összességében a következő megállapítást tette, idézem:

a 4-es metró projektre, „ami egyébként háromszor annyi pénzből fog megépülni, két és félszer annyi idő alatt, mint ahogy tervezték,  erre azt mondani, hogy ez akkor jól volt menedzselve, 2006-2007-ben jó állapotban volt, ez elég nagy merészség, azt gondolom, hogy nem kell szakembernek lenni ahhoz, hogy ezt azért nagyon nagy bátorsággal ne lehessen állítani”.

 

A tanú arra is felhívta a figyelmet, hogy az AAM jelentése és a későbbi vizsgálatok, az Állami Számvevőszék, valamint a Nagy Értékű Beruházásokat Vizsgáló Bizottság 2010-es jelentéseiben foglaltak között szinte mondatszintű azonosságok vannak, ami az AAM vizsgálat szakszerűségét mutatja.

 

A vádat képviselő ügyész egy külön pontban foglalkozott az AAM részéről meghallgatott tanúk vallomásaiban szereplő azon kijelentésekkel, amelyek a vádhatósági logika szerint a Főpolgármesteri Hivatal projektirányításban kifejtett befolyását támasztják alá (4.2.4. pont 77-79.)

 

Az ügyészség itt tett megállapításai nyilvánvalóan szemben állnak a tényekkel, a valós helyzet ugyanis a következő:

 

1. S.. Tamásnak az a kijelentése, amely szerint az AAM munkája szerepet játszott az EU támogatás elnyerésében, semmi mást nem igazol, csak azt, hogy az AAM tevékenysége a beruházás számára szükséges és hasznos volt. Az EU támogatást ugyanis - amint azt többször hangsúlyoztam - nem a Fővárosi Önkormányzat nyerte el a saját céljaira, hanem a 4-es metró beruházás, vagy másképpen fogalmazva, ennek köszönhetően utazhatunk ma a 4-es metróval.
2. Dr. O.. Ferenc DBR vezérigazgató-helyettes kinevezésében az I. rendű vádlott semmiféle szerepet nem játszott.

 

1. A tanúk egybehangzó vallomása alapján az AAM. által készített anyagokat elsődlegesen a BKV és a DBR használta fel. Az pedig semmiféle törvénysértést nem valósított meg, ha a 4-es metró projektet érintő közgyűlési előterjesztés az AAM által a 4-es metrót érintően készített szakmai anyagot, vagy azt is tartalmazott, ugyanis a beruházás eredményes megvalósításához a Fővárosi Közgyűlés kedvező döntése is szükséges volt, tehát az AAM az általa elvégzett munkával - a vádhatóság állításával szemben - nem a Főpolgármesteri Hivatalt támogatta, hanem  a beruházás sikerét segítette.

 

4. Nincs Fővárosi vagy BKV, vagy AAM előterjesztés. Egy előterjesztés van, amelynek a 4-es metrót érintő szakmai anyagát minden esetben a BKV-nak és a DBR-nek volt a kötelezettsége összeállítani, ebben vett részt az AAM.

 

1. Tényszerűen nem igaz, hogy az AAM munkatársai helyettesítették a Főpolgármesteri Hivatal dolgozóit. A vádhatóság által festett kép hamis. A 4-es metrót érintő előterjesztések a hivatali rend szerint kerültek a Fővárosi Közgyűlés elé, senki, így az I. rendű vádlott sem akarta kikerülni az ügyészség által hivatkozott régi hivatali apparátust. Miért is tette volna? A Közgyűlés elé került előterjesztésekről a Közgyűlésen minden, megfelelő szakmai stábbal rendelkező önkormányzati frakció és képviselő szabadon véleményt nyilváníthat. Mi értelme lett volna a Főpolgármesteri Hivatal ügyészség által nem konkretizált „új vezetőinek”, idézem „a lojális, csak nekik felelős dolgozókkal elvégeztetni a munkát”, ha az előterjesztést a maga egészében és részleteiben is a Közgyűlés ítélte meg? A vádhatóság idézett kijelentésének egyszerűen semmi értelme sincs.

 

Összefoglalva: a tanúk vallomásai is egyértelművé tették, hogy a vádhatóság által az AAM által végzett tevékenységre tett megállapítások nem felelnek meg a valóságnak.

 

8.) I..-Sz.. Imre:

 

a) Az ügyészi vádbeszédből alapvetően hiányoltam I..-Sz.. Imre volt főpolgármester-helyettes tanúként tett vallomására való hivatkozást, amit azonban nem a körültekintés hiányából adódó mulasztásnak, hanem tudatos lépésnek gondolok.

 

A Hagyó Miklós terhére rótt vád, ahogy azt a vádbeszédből megismerhettük, arra az alaptalan ügyészi hipotézisre épül, hogy az I. rendű vádlott volt a Fővárosi Önkormányzat egyedüli vezetője, mondhatni tejhatalmú ura, aki mindent és mindenkit kénye-kedves szerint mozgatott.

 

Érthető tehát, ha az ügyészség ebből az alapvetésből kiindulva nem akar tudomást venni sem az 1990 óta, tehát az I. rendű vádlott megválasztásának idején a fővárost már 16 éve irányító dr. D.. Gábor főpolgármesterről, sem a 2007. február 15. napján ismételten megválasztott I..-Sz.. Imre főpolgármester-helyettesről.   

 

A tény azonban az, hogy a Fővárosi Önkormányzat tulajdonát képező gazdasági társaságok életében I..-Sz.. Imre, mint városfejlesztési, gazdálkodási és szociálpolitikai főpolgármester-helyettes semmivel sem játszott kisebb szerepet, mint az I. rendű vádlott.

Ismét utalok rá, hogy az 512/2007. számú főpolgármesteri intézkedés 1. pontjának b) és c) alpontjai szerint I..-Sz.. Imre főpolgármester-helyettes látja el:

- a Főváros tulajdonában lévő közüzemi cégek, egyszemélyes vagy többszemélyes gazdasági társaságok gazdálkodásával kapcsolatos - így különösen az éves üzleti tervek, éves beszámolók elfogadását, közszolgáltatási szerződésben meghatározott feladatok finanszírozását és a közüzemi díjak meghatározását érintő - főpolgármesteri feladatokat;

- továbbá szakmai területéhez tartozik a fővárosi tulajdonban lévő közüzemi vállalatok és gazdasági társaságok gazdálkodásával kapcsolatos feladatok tekintetében a Vállalkozási és Vagyonkezelési Ügyosztály szakmai tevékenységének felügyelete. (67/44.011-44.017)

 

Dr. D.. Gábor ismert, 2007 márciusában kelt, a városüzemeltetésért felelős főpolgármester-helyettes ütemezett feladatai 2007-2010 tárgyú leveléből, - amint arra már hivatkoztam - az is megállapítható volt, hogy a két főpolgármester-helyettesnek:

- a Főváros tulajdonában lévő gazdasági társaságok szakmai-pénzügyi átvilágításában, illetve az eredményesség növelése érdekében szükséges intézkedések foganatosításában,

- a fővárost érintő európai uniós feladatok és a regionális ügyek (központi régió, agglomeráció) ellátásában, valamint

- konkrétan a BKV-t érintő feladatokban, így a szerkezetátalakításának megkezdésében, a költséghatékony és fenntartható működés megalapozásában,

együttműködve kellett eljárniuk. (67/44.019.-44.031)

 

Szükséges ezért, hogy a Fővárosi Önkormányzat működését alapvetően érintő vádpont értékelése keretében I..-Sz.. Imre tanúvallomására is kitérjek.

 

b) Tudni kell, hogy I..-Sz.. Imre már a 2007. február 15. napi megválasztását megelőzően is részt vett a Főváros tevékenységében, frakcióvezetőként a Főpolgármesteri Kabinet állandó résztvevője volt és Hagyó Miklóstól eltérően már e megelőző ciklusban is főpolgármester-helyettesi tisztséget töltött be és ismételt megválasztását követően lényegében ugyanazt a területet vitte tovább.

 

Amíg Hagyó Miklós 2006. decemberi megválasztását megelőzően parlamenti képviselőként nem rendelkezett mélyreható helyi közigazgatási tapasztalatokkal, addig I..-Sz.. Imre, - aki saját elmondása szerint, köztisztviselőként 1995 óta a Főpolgármesteri Hivatal alkalmazásában állt - már jól ismerte mind a Fővárosi Önkormányzat, mind a tulajdonát képező gazdasági társaságok működési rendjét, szabályrendszerét és gyakorlatát. Mivel pedig a vádidőszakban a Főváros Hagyó Miklóssal egyenrangú tisztségviselőjeként közvetlen információi lehettek az eseményekről, okkal lett volna elvárható, hogy a rendőrség és az ügyészség tanúként bevonja őt az ügybe. Nem így történt, igen szűkre szabott meghallgatására az iratismertetés után kizárólag azért került sor, mert erre a II. rendű vádlott védője kifejezett indítványt tett.

 

c) A módosított vád egyik lényegi eleme, hogy a BKV és az AAM között 2007. január 24-én létrejött szerződés ellenértéke rossz költséghelyről lett kifizetve.

 

Ahogy erre már az okirati bizonyítékok értékelésekor kitértem, jelentőséget kell tulajdonítanunk a BKV-t érintő, és tulajdonosi hatáskörbe tartozó gazdasági kérdésékben való döntéshozatali folyamatnak, amelyből a tényleges helyzet és abban I..-Sz.. Imre valós szerepe megismerhető.

 

Kiinduló pontunk, hogy a BKV üzleti tervét a menedzsment elkészítette. Azt az Igazgatóság és a Felügyelő Bizottság megtárgyalta, majd a terv a Főváros illetékes bizottságai elé került. Az üzleti tervben meghatározott költségek felhasználását a BKV Szervezeti- és Működési Szabályzata határozta meg, melynek megalkotása szintén az Igazgatóság és a Felügyelő Bizottság feladatkörébe tartozott.

 

Jól látható, hogy a BKV gazdálkodásával kapcsolatos döntések, így a beszámoló és a költségvetés, tehát a 2007-as költségvetés is, minden esetben öt szervet jártak meg: a BKV-nál a Menedzsmentet, az Igazgatóságot, a Felügyelő Bizottságot, a Fővárosnál pedig az illetékes szakügyosztályt, valamint a Városüzemeltetési és a Gazdasági Bizottságot. Ezt a folyamatot az okirati bizonyítékok alapján jól nyomon tudjuk követni. Utalok itt a már említett a Gazdasági Bizottság részére készített Hagyó Miklós és I..–Sz.. Imre által együttesen aláírt előterjesztésre (2008. június 6.), melynek tárgya: „A BKV Zrt. 2007. évi beszámolója, valamint 2008. évi üzleti terve (67/44.155-44.289.)

 

A most említett szervek összetételét koalíciós megállapodások, valamint a Szervezeti és Működési Szabályzat határozták meg, említésre méltó tény azonban, hogy a Városüzemeltetési és Környezetgazdálkodási Bizottság, az Igazgatóság és a Felügyelő Bizottság elnökét egyaránt az a párt állította, amelynek frakciója élén I..-Sz.. Imre állt.

 

Bolla Tibor tanú, akkori gazdasági vezérigazgató-helyettes mindezt megerősítette. Elmondta, hogy az üzleti terv számonkérése a vezető testületek, a BKV Igazgatósága, Felügyelő Bizottsága, valamint a tulajdonos Főváros által az éves beszámoló elfogadásakor történt meg. Bolla Tibor arról is beszámolt, hogy negyedévente a BKV Igazgatósága, Felügyelő Bizottsága, majd azt követően a tulajdonos írásban tájékoztatást kapott az adott negyedévi gazdálkodásról, így mindenki folyamatosan figyelemme kísérte a BKV gazdálkodását. A Gazdasági Bizottság elé pedig a szóban forgó dokumentumokat éppen a felelős főpolgármester-helyettesek terjesztették elő, a tanút szó szerint idézem:

„ ezen ügyben a felelős főpolgármesterek Hagyó úr és I..-Sz.. úr voltak. Tehát ők terjesztették a Gazdasági Bizottság elé a negyedéves és éves BKV gazdálkodásával kapcsolatos terveket.” (66/42.833.)

 

Mindebből kiderül tehát, hogy a BKV gazdálkodását érintő ügyekben, mint például a beszámoló kiegészítő mellékletében rögzített szerződés ellenértékének adott forráshelyről történő vitatható kifizetésével kapcsolatos kiegyenlítése kérdésében nem Hagyó Miklós, hanem I..-Sz.. Imre volt az illetékes főpolgármester-helyettes.

 

Jól jellemzi a 2007. januári időszakra vonatkozó valós viszonyokat az a levél, melyet I..-Sz.. Imre 2007. január 4-én amúgy a saját főpolgármester-helyettesi megválasztását jóval megelőzően már „Budapest Főváros Főpolgármester-helyettese” fejléces és ugyanilyen bélyegző-lenyomattal ellátott papíron küldött az I. rendű vádlottnak és amelyben a már kinevezett főpolgármester-helyettessel azt közölte, hogy a BKV érintett projektjének finanszírozására mely megoldást támogatja, és az annak nem megfelelő tartalmú előterjesztést visszaküldi. (67/38421.)

d) I..-Sz.. Imre tárgyaláson tett vallomásából, az I/A/21. vádponttal kapcsolatban a következőket tartom kiemelésre érdemesnek.

 

d/1.) A tanú leszögezte, a főpolgármester-helyettesi feladatkör a főpolgármester helyettesítésére jött létre, ezért a főpolgármester kompetenciájába tartozott, hány helyettest jelöl. A főpolgármester a törvény által ráruházott hatásköröket, feladatokat osztotta meg a helyettesei között.

 

Az ügyészség által sugallt feltételezéssel szemben tehát Hagyó Miklós a többi főpolgármester-helyettessel egyetemben a főpolgármester jogszerű keretek között átruházott hatáskörében járt el és ennek keretében az ugyancsak a főpolgármester által részükre előírt feladatokat kellett elvégeznie. A főpolgármester irányította és határozta meg a rendszer működési feltételeit, a Főpolgármesteri Hivatalt pedig a főpolgármester és a jogi koordinációt végző főjegyző irányította.

 

A tanú a Főváros döntéshozatali mechanizmusát szabályozottnak, törvényesnek, az előírásokkal mindenben összhangban lévőnek írta le. A közgyűlési döntések meghozatalára minden esetben előterjesztések alapján került sor, amelyek belső hivatali egyeztetése megfelelt a törvényes hivatali rendnek, nem fordulhatott elő ezért olyan eset, hogy bárki, akár Hagyó Miklós egy személyben hozzon meg hatáskörébe nem tartozó érdemi döntéseket.

 

d/2.) I..-Sz.. Imre a tárgyaláson kijelentette, hogy a Főváros tulajdonát képező gazdasági társaságokkal kapcsolatos irányítási- és kontrollfeladatokat Hagyó Miklóssal közösen látták el, a szakmai vezetést az I. rendű vádlott végezte, a pénzügyi gazdálkodás és a költségvetés felügyelete pedig az ő feladatkörébe tartozott.

 

Sajnálatos, hogy ez utóbbi tényről, nevezetesen arról, hogy a közüzemi cégek gazdálkodása és költségvetése nem Hagyó Miklós feladata volt, az ügyészség sem a vádemeléskor, sem a vádbeszédben nem volt hajlandó tudomást venni, mint ahogy arról sem, nem Hagyó Miklós volt a Fővárosi Önkormányzat, vagy a Főpolgármesteri Hivatal egyetlen tisztségviselője, akinek a jelzett gazdasági társaságokra vonatkozó szakmai feladatai voltak.

 

Az ügyészség egyszerűen átlépett azon a tényen, hogy egy előterjesztés anyagának összeállítása a részletesen szabályozott hivatali eljárás rend szerint zajlott, amitől nem volt eltérés. A bizonyítási eljárás során beszerzett adatok sokasága igazolta, hogy az előterjesztések anyagát a megfelelő szakmai alapinformációkkal rendelkező gazdasági társaság, például a BKV állította össze és a hivatal ezt az alapanyagot a szükséges és kötelező, adott esetben több körű belső egyeztetések lefolytatása után véglegesítette és látta el az előírásoknak megfelelő formai és tartalmi kellékekkel.

 

A tanú megerősítette azt a már több bizonyítékforrásból ismert és a hivatali életben elfogadott gyakorlatnak megfelelő tényt is, hogy kompetenciakörükben az ügyintézés és az előterjesztések előkészítésével összefüggésben a főpolgármester-helyettesek és munkatársaik a közműcégektől adatokat, információkat voltak jogosultak beszerezni és az ilyen igényeket a Főváros tulajdonában lévő közműcégeknek teljesíteniük kellett (lásd például a vádhatóság 2015. február 19. napi indítványában megjelölt 5. számú e-mail-váltást - bírósági iratok 70. sorszám alatti ügyészi indítvány.)

d/3.) A 4-es metró projekt kapcsán I..-Sz.. Imre elmondta, hogy mivel a beruházás az ő tevékenységét is érintette, így az EU finanszírozás kapcsán belső szakpolitikai egyeztetéseken vett részt.

 

A vádhatóság kérdést intézett a tanúhoz: a „Főpolgármesteri Hivatalnak volt-e olyan tevékenysége a 4-es metróval, illetve a DBR projekttel kapcsolatban, aminek a finanszírozását a BKV költségvetéséből látták el?”

 

I..-Sz.. Imre a hozzá intézett kérdésre részletes választ adott, amelynek azonban az ügyészi vádbeszédben annak ellenére nincs semmi nyoma, hogy a Hagyó Miklós terhére rótt vád alapvetését érinti. Ennek oka, meggyőződésem szerint, a tanú válaszában rejlik.

 

I..-Sz.. Imre ugyanis határozottan kijelentette: „nem volt ilyen, a BKV legtöbbször maga készítette el az iratait, a szakmai anyagait.” Arról is beszámolt, hogy a Metrószerződések alapján volt olyan eset, amikor a Városháza finanszírozta a BKV-val kapcsolatos tanulmánykészítést, de a BKV saját maga „számtalan olyan tanulmányt készített, amit átadott városházi használatra, hiszen úgy tudta elvégezni a feladatát, úgy tudott megfelelni a feladatának, hogy ilyen anyagokat készített.”

I..-Sz.. Imre ehhez azt is hozzátette, hogy mindezt semmiféle hatásköri szabályzat nem rögzítette, vagyis „nem tilalmazta azt, hogy a BKV nem készíttethet ilyen iratot és nem kötelezte az önkormányzatot, hogy neki pedig kell. Ezek mindig egy vezetői józan belátás, szükség, mérlegelés alapján készültek.”  

 

Nincs kétség aziránt, hogy a tanú, az adott időszak gazdálkodási főpolgármester-helyetteseként a leginkább kompetens személy abban, hogy  erre az ügyészi kérdésre választ adjon. Ahhoz sem férhet kétség, hogy I..-Sz.. Imre válasza teljes mértékben alkalmas arra, hogy a kérdező azt elfogadja és mérlegelési körébe vonja.

 

Egy kérdés marad csupán, hogy ügyész úr a vádbeszédében az adott kérdésben a szakembernek tekinthető tanútól kapott választ miért nem tartotta éppen úgy említésre sem méltónak, ahogy a tanú személyét sem említette meg. Nem jutott neki egyetlen mondatnyi hely sem az öt napon át tartó és írott változatában 420 oldalnyi terjedelmű vádbeszédben 

 

Minderre egyetlen magyarázat lehet, éspedig az, hogy a tanú vallomása ellentmond az ügyészség meggyőződésének és koncepciójának. 

 

d/4.) I..-Sz.. Imre azokra a kérdésekre is válaszolt, amelyek a Hagyó Miklóshoz való viszonyára irányultak. A tanú elmondta, hogy normális munkakapcsolatot tartottak fenn az I. rendű vádlottal, a BKV 2007 évben kezdődő szerkezetátalakítása kapcsán pedig leszögezte, hogy egy, a szükségessége miatt nagyon várt, vágyott átalakítási folyamat kezdődött el, s az I. rendű vádlott „nagy elánnal vágott bele a munkába”.

 

I..-Sz.. Imre kijelentette, olyanról, hogy:

- Hagyó Miklós vagy kabinetének tagjai közvetlenül beleszólnának a BKV irányításába, vagy

- valakit esetleg azért távolítottak el a munkahelyéről, mert nem jött ki Hagyó Miklóssal, a közös főpolgármester-helyettesi tevékenységük alatt nem értesült.

 

d/5.) A vád szerint a dr. D.. Gábor, főpolgármester által 2008. február 14. napján Hagyó Miklósnak, valamint a dr. D.. Gábor, I..-Sz.. Imre és Hagyó Miklós által A.. Attilának írt levelek is azt igazolják: az önkormányzati cégeknél és konkrétan a BKV-nál is megjelentek olyan személyek, akik a főpolgármester, illetve a főpolgármester-helyettesek nevében mindenféle felhatalmazás nélkül utasításokat kívántak adni a cégek vezetőinek. (Vb 7.4.1. pont, 43.) Ezzel szemben a vádhatóság sem vitatta azt a tényt, hogy a levelekből nem derül ki, a BKV-nál voltak-e ilyen utasítások, és ha igen, kire hivatkozva, kitől származtak. (melléklet Főpolgármesteri Hivatal iratai 2. kötet DVD 11-12. oldal, 67/44079.-44.087)

 

Ügyész úr vádbeszédében egészen különös fejtegetésekbe bocsátkozik. Arról elmélkedik, milyen események történhettek meg, milyen esetek juthattak a főpolgármester tudomására, kik és miről tájékoztathatták a főváros első emberét, mi válthatta ki dr. D.. reakcióját és mi érhette el az ingerküszöbét. Ez az újabb ügyészi gondolatkísérlet azért meggondolkodtató, mert olyan személy hét évvel ezelőtti feltételezett tudomását, gondolatait, cselekvési szándékát és motívumait elemzi, akit sem a rendőrség, sem a fokozott felügyeletet gyakorló Fővárosi Főügyészség, sem a Központi Nyomozó Főügyészség, sem pedig az ügy legfőbb felügyelője, a Legfőbb Ügyészség, végül pedig a jelen ügy tárgyalásán részt vevő négy ügyész egyike sem akart meghallgatni. Mi akadálya lett volna annak, hogy a vádbeszédben hallott feltételezések helyett attól szerezzünk a tényekre vonatkozó hiteles információt, akinek a vallomását az ügyészi spekuláció helyettesíti?

 

Ami viszont tény, hogy I..-Sz.. Imre, a 2013. szeptember 10-én tartott tárgyaláson nyilatkozott a szóban forgó levelekre és a következő kijelentéseket tette:

 

1. Ő maga is kapott ilyen levelet a főpolgármestertől nem csak Hagyó Miklós.

2. A levél megírásának előzménye az volt, hogy a főpolgármester elejét akarta venni az ellenzék soraiban ülő Felügyelő Bizottsági tagoktól érkező pletykáknak, és ennek érdekében a levéllel azt akarta demonstrálni, amit a jogszabály tilt, azt ők maguk is tiltani rendelik.

4. A főpolgármester javasolta hosszabb gondolkodás után, hogy mivel a két főpolgármester-helyettes a gazdasági társaságok feletti felügyeleti jogkört együtt látja el, a nekik küldött levelet is közösen írják meg úgy, hogy azt a nyomaték kedvéért a főpolgármester maga is ellenjegyzi. 

3. A levelet - amely a BKV-val együtt összesen 28 fővárosi tulajdonú vagy érdekeltségű társaságnak lett megküldve - nyilvánosságra hozták, tehát annak léte senki előtt nem maradt titokban.

Nem csoda, hogy ügyész úr nemcsak a tanú vallomását, hanem lényegében magát a személyt is ignorálja, hiszen I..-Sz.. Imre vallomása az ügyészség okfejtését egyértelműen és minden részében megcáfolja. 

 

9. Az I/A/21. vádpont megalapozatlansága a bizonyítékok tükrében:

 

A bizonyítás tükrében csakis azt a következtetést lehet levonni, hogy Hagyó Miklós nem követett el bűncselekményt. 

 

Ezt az ügyészség is alátámasztja, a vád szerint ugyanis, idézem: Hagyó Miklós I. rendű vádlott kiemelt jelentőséget tulajdonított a Fővárosi Önkormányzat legnagyobb beruházásának, a 4-es metróprojekt sikerének. (feljegyzés 25. oldal utolsó bekezdés)

 

Tisztelt Törvényszék!

 

Ritka, sőt egyedüli pillanat, amikor azt mondhatom: egyetértek a vádhatósággal.

 

Ha a vád és a védelem egyetért, akkor miért volt szükség a bizonyítékok ilyen részletes bemutatására? Azért, mert a vádhatóság a helyes megállapításból azzal szöges ellentétben álló és alaptalan következtetést vont le.

 

Hagyó Miklósnak ugyan semmilyen szerepe nem volt abban, hogy a BKV és az AAM 2007. január 24. napján egymással szerződést kötött, ezen túlmenően azonban mint főpolgármester-helyettes minden tőle telhetőt megtett, vagyis minden törvényes eszközt és lehetőséget igénybe vett annak érdekében, hogy a 4-es metró beruházás hatékony megvalósulását elősegítse.

 

A tények összefoglalva a következők:

 

1. Nem Hagyó Miklós, hanem Budapest Főváros Önkormányzata tulajdonított kiemelt jelentőséget a 4-es metró beruházásnak, amely akkor nemcsak a főváros, hanem az ország, sőt Közép-Európa legnagyobb beruházása volt. A Főpolgármesteri Hivatal, mint a főpolgármester munkáját segítő szervezet, nem tarthatta volna kiemelt jelentőségűnek a 4-es metró sikerét, ha az önkormányzat választott szerve, a Fővárosi Közgyűlés nem tartotta volna annak.

 

2. Nem Hagyó Miklós vonta szorosabb ellenőrzés alá a projektet, hanem dr. D.. Gábor főpolgármester írta elő számára a beruházás felügyeletét.

 

3. Nem Hagyó Miklós kívánt beleszólni a projekt operatív irányításába, hanem az újonnan kialakított és a Fővárosi Közgyűlés által elfogadott projektirányítási rendszer szabályai határozták meg a felelős főpolgármester-helyettes projektben betöltött szerepét.

 

4. Nem felel meg a valóságnak a vádirati tényállás azon megállapítása sem, hogy a Metrószerződések finanszírozási rendszere alapján a projekt felmerülő költségeit más forrásból nem lehetett fedezni.

 

5. A beruházás finanszírozásának átalakítására nem a januári szerződés 2007 nyaráig terjedő hatálya alatt került sor. Az ügyészség a két eseményt tudatosan összemossa. Az ügyészségnek az a koncepciója, hogy az EU-támogatásra a Fővárosi Önkormányzatnak volt szüksége, ezért bármit is tett az AAM az EU-támogatás megszerzése érdekében, ez azt igazolja, hogy az AAM a BKV helyett a Főpolgármesteri Hivatalnak dolgozott. Szemben a vád állításával nem a Fővárosnak, hanem a beruházásnak volt szüksége az EU támogatásra. Ha nincs EU támogatás, ma nem jár a 4-es metró.

 

6. Nem Hagyó Miklós érte el A.. Attilánál, hogy az AAM-mel szerződést kössön,

Bizonyíték van az ellenkezőjére. Éspedig az I. rendű vádlott által A.. Attilának, mint a BKV új vezérigazgatójának 2007. január 11-én küldött levél.  Ebben az I. rendű vádlott arra hívta fel A.. Attilát, figyelemmel arra, hogy a társaság 2007. évi üzleti és beruházási terve a Fővárosi Közgyűlés Gazdasági Bizottsága által még nem került elfogadásra, tartózkodjon minden olyan kötelezettség vállalástól, amely a vállalatra nézve jelentős anyagi elkötelezettséggel jár. (nyomozati irat 60. kötetében a 38.371. oldal)

 

7. A 4-es metró projekt átvilágítása nem a Főpolgármesteri Hivatal feladat- és hatáskörébe tartozott. A beruházást megvalósító BKV, illetőleg a vezérigazgató felelőssége volt, hogy a projekt határidőben és az adott költségkeret mellett befejeződjön, a felmerült problémák elhárításáról is neki kellett gondoskodnia.

 

8. A projektmenedzsment átalakítására azért volt szükség, mert a beruházás vontatottan és rosszul haladt, ráadásul működését a maga egészében senki sem látta át.

 

A projekt általános csúszását jól szemlélteti a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal 42-129/13/2007. számú, „A budapesti 4-es metró központi költségvetési támogatása felhasználásának ellenőrzéséről” című jelentése, mely a 2006. július 1- és 2007. június 30. közötti időszakra vonatkozik. Hat állomásnál négy és kilenc hónap késedelmet mutat ki a kivitelezési szerződés megkötése és a jogerős hatósági engedély megszerzése között a vizsgált időtartamban. A kivitelező még fel sem vonulhatott az építési területre, illetve a késedelem miatt temérdek többletigényt támaszthatott, mint ahogy ez később a vállalkozói követelések (claimek) között meg is jelent. Mindezért a G.. László vezette projektszervezetet terhelte a felelősség.

 

Hagyó Miklós a projekt irányításában sem szervezeti, sem személyi változtatásokat nem vitt keresztül, az új projektirányítási rendszerről ugyanis a hivatali eljárásrend betartásával, vagyis a Bizottságok és a Főpolgármesteri Kabinet általi megtárgyalását követően a Fővárosi Közgyűlés döntött.

 

9. A BKV szervezetének vezetői a szükséges tájékoztatást nem Hagyó Miklós várható megválasztása tudatában adták meg. Erre is bizonyítékok vannak. Garadnai András a BKV Igazgatóságának elnöke, és Aba Botond akkori vezérigazgató 2006. december 15. napján kelt levele szerint a BKV-hoz intézett tájékoztatás kérésnek akkor is eleget tettek volna, ha azt Hagyó Miklós, mint egyszerű képviselő kéri.

 

10. Dr. B.. Lászlót dr. D.. Gábor főpolgármester bízta meg a főmérnöki feladatok és azon belül a metróbiztosi tevékenység ellátásával.

 

11. Az I. rendű vádlottnak G.. László leváltásában, valamint helyére B..Árpád kinevezésében nem volt szerepe.

 

12. A.. Attila a BKV vezérigazgatójaként a saját elhatározásából, és nem Hagyó Miklós kívánságára kötötte meg a januári szerződést.

 

13. Az AAM által 2007. január 31. napjáig összeállított dokumentum nem Hagyó Miklós feladatellátásának, hanem a beruházás további, az addigiaknál jóval hatékonyabb és sikeresebb megvalósításának lett az alapja.

14. Az AAM munkatársai nem láttak el a Főpolgármesteri Hivatal feladat- és hatásköreibe tartozó tevékenységet. A BKV, illetve a DBR Metró Projekt Igazgatóság az őket a Fővárossal szemben terhelő tájékoztatási kötelezettség keretében felhasználták az AAM által készített anyagokat. A 4-es metrót érintő előterjesztések előadója azért volt Hagyó Miklós, mert a főpolgármester a hivatkozott feladat-meghatározó levelében ezt írta elő.

 

15. Az AAM javaslatai alapján kidolgozott projekt irányítási és felügyeleti rendszer nagy hatékonysággal működött, a beruházásnak világos irányító és felügyelő struktúrája lett, aminek köszönhetően a beruházás megvalósítása lényegesen felgyorsult.

 

16. A BKV számára az AAM által elvégzett munka szükséges és hasznos volt, így a szerződés ellenértékének kifizetésével a BKV-t nem érte vagyoni hátrány.

 

A vádirat szerint metrót építeni csak a projektköltségben elszámolt költségekből, a finanszírozói szerződésnek megfelelő eljárásrendben lehet. Amit nem ilyen módon használtak fel, az „törvénytelen” és fölösleges. A vád állításával szemben metrót építeni bármilyen forrásból lehetett, de nem minden szerződést lehetett az Állam és Főváros közötti forrásmegosztás keretében elszámolni.

 

Hagyó Miklós nem követett el bűncselekményt, felmentését kérem.

 

 

VI. Bűnszervezet

 

Miután meggyőződésem szerint beigazolódott, hogy a Hagyó Miklóst terhelő vádak alaptalanok és emiatt az I. rendű vádlottat az ellene emelt vád alól fel kell menteni, nyilván a bűnszervezet megállapításának sem lehet helye. El nem követett bűncselekmény nem valósítható meg bűnszervezetben. Ezt a kérdést ezzel a megállapítással akár le is zárhatnám, de sajnos nem tehetem. Főleg azért nem, mert a vádbeszédnek ebben a részében is számos (vagy inkább számtalan) a vádban nem szereplő, tudatosan félreértelmezett, bizonyításra nem, legfeljebb homályos gyanúsítgatásokra alkalmas, sokat sejtető, viszont semmitmondó, esetenként kimondottan valótlan megállapítás található, melyek cáfolatot igényelnek. Ha a cáfolatban a teljesség igényére törekednék, még egy napot kellene kérnem a Tisztelt Törvényszéktől, mert annyi munícióm van. Ezért csak néhány tételmondat ellentmondásosságára és tarthatatlanságára fogok rámutatni, gondolom, a Tisztelt Törvényszék nem bánja, ha ezen a téren korlátokat szabok magamnak.

 

Vegyünk néhány példát:

 

1.) Ügyész úr szerint Hagyó Miklósnak a BKV felügyeletében nem volt hatásköre, illetőleg és most szó szerint idézem: „a főpolgármester-helyettes a közösségi közlekedés felügyelete során nem a tulajdonos képviselőjeként, hanem a BKV-val szerződő fél, a megrendelő szakterületi képviselőjeként járhatott el.” (Vb/32.) 

 

Nonszensz. A Főváros egyszerre száz százalékos tulajdonosa, és a megrendelője is a BKV-nak. A tulajdonosi jogokat a Fővárosi Közgyűlés és annak gazdasági bizottsága is gyakorolta. Ezen fórumok BKV-t, illetve négyes metrót érintő döntéseinek végrehajtásáért dr. D.. Gábor volt a felelős. Minden évben a teljesítmény megrendelésekor dr. D.. Gábor, mint megrendelő írta alá az éves szolgáltatói szerződést. Minden más esetben a 100 százalékos tulajdonos képviselőjeként jár el a főpolgármester a közgyűlés illetve a bizottságok döntéseinek végrehajtásának felelőseként.  Ezen jogosítványait az SZMSZ alapján származtatta tovább a helyetteseinek. Az így kapott feladatok végrehajtása során Hagyó Miklós a BKV száz százalékos tulajdonosának, a fővárosnak a képviselőjeként járt el. Ehhez mint a feladatok végrehajtásának előterjesztőjének koordinációs, egyeztetési és konzultációs jogosítványai voltak. 

 

2.) Az ügyészség azt igyekszik elhitetni, hogy a BKV vezérigazgatójának megválasztása valójában a bűnszervezet létrehozatalának első részmozzanata, alattomos praktika következménye, rejtett, ám az éleslátó vádhatóság által feltárt célja az I. rendű vádlott bűnös befolyásának kiterjesztése volt az ország legnagyobb közlekedési vállalatára. Ahogy a vádbeszédben hallhattuk „A.. Attila valójában egyetlen személy kezdeményezéséhez köthette a vezetői megbízását, ez pedig joggal keltheti bárkiben azt a képzetet, hogy a vezető visszahívását is ugyanilyen módon el tudja érni.” (Vb/35.)

 

Hagyó Miklós szakmai javaslatot tett. A.. Attilát megválasztása előtt az összes fővárosi frakció képviselete megismerhette.. A közgyűlés 56 szavazattal választotta meg vezérigazgatónak, azaz a jelöltet a képviselők 83 százaléka támogatta. A reá szavazó 67 képviselő közül 34 tartozott az MSZP-SZDSZ koalícióhoz, 22 pedig az ellenzékhez.  Miután az ellenzéki képviselők jelentős része is az új jelöltre adta le a szavazatát, ennél erősebb legitimációt nehéz elképzelni. Az ügyészi képzelgés arról, hogy A.. Attilában milyen, a megválasztásával összefüggő érzések keletkezhettek, messze kívül esik a büntetőjog fogalmi körén, mondhatnám öncélú pszichologizálásnak is, ha nem kapcsolódna hozzá krudélis büntetési indítvány.

 

Azután, hogy A.. Attilát a képviselők jóval több, mint háromnegyede a feladatra alkalmasnak találta, a III. rendű vádlott aligha vonhatta le azt a következtetést, hogy a pozíciója és személyében ő maga egyetlen ember akaratától függ. Annál is kevésbé hihette, mert hiszen meg sem fordulhatott a fejében, ahogy józan gondolkodás mellett senkiében sem, hogy az ellenzéki frakciók, (Fidesz, MDF) vagy akár a koalíciós SZDSZ képviselői nem szakmai tapasztalatai alapján választották volna meg, hanem egy szocialista párti politikus ajánlása miatt.

 

3.) A vádbeszédben a bűnszervezet megteremtésének másik etapjaként jelenik meg a H..-Dóczi –Lehmann Ügyvédi Irodának a BKV ügyeibe történő bevonása, amire állítólagosan Hagyó Miklós „kérésére” (ezek a vádbeszéd szavai, tehát nem utasítására) került sor (Vb/36)

 

A.. Attila a vallomását a tárgyaláson visszavonta.  A BKV a H..-D..-L.. Ügyvédi Iroda megbízása miatt feljelentést nem tett, a szerződéses kapcsolattal összefüggő gyanúsítást Hagyó Miklóssal nem közöltek, vele ilyen tartalmú vádat nem emeltek, bizonyítást erre nézve az ügyészség nem indítványozott és a bíróság nem folytatott le.  Az ügyész tényként állít olyat, aminek bizonyítási alapja nincs, és ami a vádnak nem része. Mind Hagyó Miklós, mind pedig dr. H.. Iván azt állította, hogy nem az I. rendű vádlott  mutatta be Antalnak dr. H.. Ivánt.  Azt a személyt, akire dr. H.. Iván hivatkozott, soha nem hallgatták meg.

4.) Az ügyészség a BKV-nak a CEMI Kft. által történt átvilágítását is a bűnszervezet létrehozatala, illetőleg az ahhoz kapcsolódó jogellenes befolyásolás bizonyítékának tekinti (Vb/36.) 

 

A CEMI Kft. átvilágítási projektjével összefüggő feljelentést a BKV nem tett, emiatt büntetőeljárás nem indult, ebben az ügyben nyomozás nem folyt, és vád hiányában a bíróság sem foganatosított bizonyítási cselekményeket. A.. Attila legelső, 2010. január 26-án tett vallomását, amelyben szó sem esett Hagyó Miklósról, egy fogdában töltött éjszaka után megváltoztatta, utóbb ezt a vallomását a tárgyaláson meggyőző megokolással vonta vissza.

 

5.) Kifejezetten valótlan a perbeszéd azon része, amelyben A.. Attila 2010. március 14-én adott interjújára történik hivatkozás, eszerint „gyakorlatilag nyomozati vallomását foglalta össze, név szerint kitérve Hagyó Miklós, M.. Ernő, R.. Miklós és M..-H.. Éva szerepére.” (Vb/36.)

 

Nem így van. Az interjúban a III. rendű vádlott a Hagyó Miklóst érintő vádponttal kapcsolatban azt mondja el, amit Kecskeméten a tárgyaláson, B.. László kéri meg, hogy kössön szerződést az AAM-el, és ők majd elkészítik a jelentést. A szerződéssel összefüggésben az interjúban Hagyó Miklós szóba sem kerül. 

 

6.) A vádbeszéd a IV. rendű vádlott nyomozati vallomására hivatkozással azt is a bűnszervezet működésére utaló körülménynek tekinti, hogy Hagyó Miklós kabinetjének gazdasági szakembere annak ellenére gazdasági, pénzügyi információkat kért az akkor még beruházási osztályvezetői beosztásban dolgozó B.. Zsolttól, hogy a főpolgármester-helyettes és munkatársa erre – nem lévén a tulajdonos képviselője – nem volt jogosult. (Vb/36. és 45.)

 

Ez a megállapítás sem felel meg a tényeknek.

 

Először is, a már számos alkalommal idézett főpolgármesteri levél tartalma nyilvánvalóvá teszi, hogy Hagyó Miklós a főpolgármestertől kapott feladatok alapján járt el.

Másodszor, Mihály Józsefnek a főpolgármester-helyettesi iroda tagjának a vagyongazdálkodással és a gazdasági társaságokkal összefüggő megbízási szerződését és tevékenységét a rendőrség megvizsgálta és azt állapította meg, hogy Mihály József előbb köztisztviselőként, majd megbízási szerződés alapján a kötelezettségét kifogástalanul teljesítette és semmilyen jogszabályt nem sértett.

 

7.) Ügyész úr ebben a körben idézi a IV. rendű vádlott nyomozati vallomásának azt a részét is, amely a frissen kinevezett vezérigazgató helyettes B.. Zsolt Főpolgármesteri Hivatalban tett látogatásáról szól. (Vb/36) Ekkor hangzott el az a mondat, amelyet Hagyó Miklós mindig vitatott. Az eseménynek a IV. rendű vádlott nyomozati vallomása szerint volt egy fültanúja is, ám ezt a személyt, akinek az igazi  nevét az ügyészség „elfelejtette”, a vád a bizonyítás során sohasem szólította meg.

 

8.) Nem akartam politikai vonatkozásokkal foglalkozni, de ügyész úr vádbeszéde rákényszerít. Az írásos anyag 38. oldalán – a bűnszervezet egyik bizonyítékaként – arra hivatkozik, hogy M.. Ernő nyomozati vallomása szerint a BKV ügyeire (értelemszerűen a koalíciós szabaddemokrata politikai partner vezetői) nem láttak rá.

 

Most eltekintve attól, hogy a Törvényszék előtt M.. Ernő hogyan jellemezte a vele szemben alkalmazott nyomozati pressziót és azt, hogy ez a hatósági nyomás milyen mondatokra kényszerítette őt, látni kell az állítás képtelenségét. A fővárosi SZMSZ, a hivatali munkarend, leginkább azonban a koalíciós partnerhez kötődő személyek munkamegosztásban betöltött helye mond ennek ellent. Hagyó Miklós egy szabaddemokrata főpolgármester-helyettessel közösen felügyelte a gazdaság társaságokat. A BKV Felügyelő Bizottságának az elnöke, aki egyúttal a Gazdasági Bizottság alelnöki tisztét is betöltötte, a BKV Igazgatóságának az elnöke is a párt tagja volt. A Fővárosi szabaddemokraták közlekedési tanácsnoka, Dancs Gábor is tagja volt a Felügyelő Bizottságnak.  Szabaddemokrata elnök vezette továbbá a Városüzemeltetési Bizottságot. Ám ha még igaz is lenne az, amit ügyész úr mond, akkor sem lenne az állításnak az égvilágon semmilyen büntetőjogi relevanciája.

 

9.) Az ügyészség óriási erőfeszítéseket tett azért, hogy a több tízezer oldalnyi nyomozati anyagban és a tengernyi e-mail között találjon olyat, amely a prekoncepcióját igazolni látszik. Ennek ellenére az egész eljárásban nem merült fel olyan hiteles, dokumentálható adat, amely alátámasztaná, hogy Hagyó Miklós konkrét elvárásokat fogalmazott meg. Miután ilyen dokumentumot az ügyészség nem lelt fel, azt a megoldást választotta, hogy a Hagyó Miklóssal munkakapcsolatban lévő személyek egy-egy megnyilvánulását a tanú idevágó vallomását figyelmen kívül hagyva közvetlenül Hagyó Miklós személyéhez kapcsolja. (ld. pl. C.. Gergő e-mailjét, Vb/45.).

 

Máskor éppen a bizonyíték hiánya a bizonyíték – amint ezt láttuk már történetesen a II. vádpontnál. Ha valamely kívánság vagy kérés nem kapcsolható az I. rendű vádlott személyéhez, akkor a vádhatóság L.. O.. azon vallomása alapján látja igazoltnak Hagyó Miklós bűnszervezeti szerepét, hogy az I. rendű vádlott maga nemigen használt számítógépet. (Vb/44).

 

10.) A vádhatóság a bűnszervezet létének, illetve Hagyó Miklós benne játszott szerepének alátámasztása érdekében attól sem riadt vissza, hogy olyan kijelentéseket tegyen, amelyek nyilvánvalóan valótlanok. Ennek egyik jellemző példája az az állítás – amit az ügyészség a vádbeszédben többször is megismételt – amely szerint a BKV és a Csapó Bt. közötti szerződés eredményeként Hagyó Miklós úszóiskolája jutott támogatáshoz.

 

A tények mást mondanak. Az ügyészség nagyon jól tudja, hogy dr. Cs.. Gábor Hagyó Miklósnak nem szomszédja. Megmagyarázhatatlan, miért hangzik el olyan a vádbeszédben, amelyről ügyész úr pontosan tudja, hogy nem igaz!

 

11.) Előszeretettel alkalmazott vádhatósági módszer Hagyó Miklós gyanúba keveréséhez soha meg nem hallgatott, de politikailag negatív konnotációban is emlegethető személyek nevének, egy-egy megnyilvánulásának olyan vádlotthoz történő kapcsolása, aki Hagyó Miklós munkatársa volt. Ennek egyik szemléletes esetét a vádbeszéd írott változatának 41. oldalán találjuk. Itt Schmuck Andor és P.. László neve olvasható M..-H.. Éváéhoz társítva s noha  ügyész úr megjegyzi, hogy „ezek olyan viszonyok, amiknek a vád tárgyává tett szerződések szempontjából nincs közvetlen szerepük, azt viszont jól mutatják, hogy M..-H.. Éva nem egyszerű sajtóreferens volt, hanem kapcsolódási pont politikai és gazdasági hatalommal rendelkező személyek és környezetük között…” (Vb/41.) Tessék mondani, ennek a kijelentésnek, azon kívül, hogy inszinuálja az érintetteket, a konkrét váddal összevetve mi az értelme?

 

12.) A vádbeszéd annak bizonyítására, hogy Hagyó Miklós a bűnszervezet élén állt, tanúkat is felsorakoztat. Ebben a bizonyításban jelentős szerepet szán például annak az egyébként nem jogász, hanem mérnök szakképzettségű T.. Péternek, aki ugyan egyetlen olyan szerződést sem tudott megjelölni, amelynek megkötésére a Főpolgármesteri Hivatalból jött volna utasítás, és aki életében nem találkozott Hagyó Miklóssal, de akinek abból az ügyész úr szerint téves feltételezéséből, hogy a BKV-t illetően a Főváros részéről az I. rendű vádlott volt a tulajdonosi jogok gyakorlója, azt a következtetést vonja le, hogy  a kijelentés Hagyó Miklós bűnös szerepének igazolására alkalmas. (Vb/48.)  Erre a logikára, őszintén mondom, nem találok szavakat!

 

A vádhatóság úgy látja, hogy a jogász szakképzettséggel nem rendelkező D.. Zoltán is azok közé tartozik, akik a vádat igazolták. Részint azért, mert ő is téved Hagyó Miklós jogköreinek megítélésében, részint azért, mert ő sem tudott semmit mondani a menedzsmentet ért befolyásolásról. (Vb/48.) Ügyész úr szerint a bizonyíték hiánya is a vád bizonyítéka!

 

És természetesen, itt van G.. László, aki a vád szerint nemcsak bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy a 4-es metró beruházással 2006-2007. fordulóján minden a legnagyobb rendben volt, hanem azt is teljes meggyőződéssel állította, hogy Hagyó Miklós távolíttatta őt el a projekt éléről. Miután hosszan elemeztem G.. László vallomását egy más összefüggésben, nyilván szükségtelen visszatérni arra, amit már egyszer elmondtam. G.. László minden szaván átsütött: vérig sértett ember, a vallomása is ennek megfelelően értékelendő. Annyi megjegyzésem mégis van, hogy még ha meg is felelne a valóságnak az, hogy Hagyó Miklós mozdította őt el a projekt éléről, amit mellesleg G.. László makacs hitén kívül semmi sem erősít meg, akkor sem érteném, miért alkalmas ez bárminek a bizonyítására.

Összefoglalva: mivel az ügyészi érvek egyenként, külön-külön sem állják meg a helyüket, összességükben sem alkalmasak annak a vádbeli alaptételnek a bizonyítására, hogy létezett bűnszervezet. Hagyó Miklós nem követte el azt, amivel vádolják. Nem bűnös a terhére rótt egyik bűncselekményben sem. 

 

Felmentését kérem valamennyi vádpont alól.

 

 

VII. Összegzés

 

Ügyész úr vádbeszédének zárszavában az egész perbeszédet jellemző lendületes és színes stílusban arról elmélkedett, hogy a vádlottak „a kommunikációt mennyivel fontosabbnak tartották, mint a valóságot, vagy a bizonyítékokat, azt hitték és talán még most is azt hiszik, hogy sulykolással, jól hangzó szlogenekkel marketinggel, sikerpropagandával, manipulálással vagy éppen sajnáltatással el lehet fedni az igazságot.” 

 

Amint az terjedelmes védőbeszédemből kiderült, nekem, aki történetesen Hagyó Miklós egyik védője is vagyok, igen markáns, véleményem van a manipulatív szándékú sulykolásról, a jól hangzó szlogenekről, a valóságot helyettesítő hamis látszatokról, és a nem fair meggyőzési technikákról, függetlenül attól, kitől is erednek. Olyanoktól, akiket megítélnek, vagy olyanoktól, akik fel vannak hatalmazva arra, hogy másokat megítéljenek.

 

Kommunikáció, média, propaganda. 

 

Miközben ügyész úr szavait meglehetősen vegyes érzésekkel hallgattam, arra gondoltam, az emberekre milyen lenyűgöző, a szó minden értelmében vett lenyűgöző befolyással vannak a társadalomban elfoglalt helyüktől függetlenül a professzionális meggyőzési technikák.

 

Eszembe jutott a nyomozási bíró, akit a médiából hónapok óta hömpölygő kommunikációs áradat elragadott és az ülésen, feledve a kötelező tárgyilagosságot, éppen azok előtt és azok füle hallatára, akiknek a személyes szabadságáról határozott, disznóságnak nevezte az ügyet, amiben döntenie kellett. Vagy az előzetes letartóztatás ügyében másodfokon határozó Fővárosi Bíróság, amely elveszítve minden józanságát, úgy minősítette a vádlott tevékenységét, „a  Magyar Köztársaság történetében példátlan mértékű vagyonvesztést eredményező bűnös tevékenység”-nek, hogy a vádlott terhére rótt vagyoni hátrány összege nem érte el  egy közepes méretű, jobb helyen lévő fővárosi családi ház értékét.

 

Eszembe jutottak 2012. szeptember 27. eseményei is.

 

A.. Attila kihallgatásának második napján vagyunk, két nappal korábban a III. rendű vádlott a tárgyaláson jelen lévő ügyész hallgatag figyelmétől kisérve határozott és pontos szavakkal idézte fel, milyen „rábeszélési módszereket” alkalmaztak vele szemben a hatósági emberek, hogy másokat terhelő vallomást tegyen. Szeptember 27-én előbb M.. Ernő vallomását hallottuk, ő súlyos nyomozati ráhatást panaszolt fel.

 

Utána következett ismét A.. Attila, akinek megszólalásával egy időben, Budapesten a Központi Nyomozó Főügyészség sajtószóvivője éppen sajtótájékoztatót tartott, nyilván mert úgy ítélte meg, hogy a tárgyalóteremben elhangzottakra nem a tárgyalóteremben, hanem a média útján, kommunikációval kell reagálni. Nem a tárgyalóteremben kell kifejteni a jogi érveket, hanem az ország közvéleménye számára kell nyilvánvalóvá tenni, hogy hamis vád miatti büntetőeljárásra számíthat az, aki nyomozati presszióról mer beszélni.

 

• Nem számított, hogy az A.. Attila vallomásában elhangzottakra nem az ügyész reflektált a tárgyaláson, noha ezt szeptember 25. napján megtehette volna, hanem a vallomás befejezése előtt a Központi Nyomozó Főügyészség olyan következményeket helyezett kilátásba, amit a már meghallgatott és a még meg nem hallgatott vádlottak nem érzékelhettek másként, mint védekezési jogukat korlátozó fenyegetésként.
• Nem számított az sem, hogy M.. Ernő és A.. Attila nem az ügyészség, hanem a rendőrség tevékenységét kifogásolta. Aki figyelmesen elolvassa a vallomásukat, annak számára nyilvánvaló, hogy a vádlottakat ért inzultusok olyan időszakra esnek, amikor a rendőrségi eljárás folyt és ők a rendőrség foglyai voltak. Miért vette az ügyészség  mégis magára a kifogásokat?
• Az ügyészségi kommunikációt megelőzően úgy látszik, az ügyészség részéről senkiben sem vetődött fel, hogy megvizsgálják a panaszok jogosságát és csak utána nyilvánítsanak véleményt. Nincs tudomásunk róla, kezdeményezett-e valaki érdemleges vizsgálatot arról, történt-e jogellenes befolyásolás, és ha igen, kit terhel felelősség érte.  Mivel evégett az érintettek egyikét sem kereste meg senki, ilyen nyilván nem volt és ezután sem várható. Az adott helyzetben nem a valóság feltárása, hanem annak országos sajtótájékoztató keretében történő kommunikálása volt a fontos, hogy minden addig meghallgatott és jövőben meghallgatandó személy az eszébe vésse, milyen következményekkel járhat, ha jogellenes befolyásolást sérelmez.

 

Hogy is mondta ügyész úr?  „A kommunikációt mennyivel fontosabbnak tartották, mint az igazságot!”

 

Ügyész úr az ügy különlegességét hangsúlyozva zárta a legújabb kori magyar jogtörténet általam ismert leghosszabb vádbeszédét, hozzátéve, akárhogy dönt is a bíróság, annak üzenetértéke lesz. Ez a zárszó olyan súlyt kíván a Tisztelt Törvényszék vállára helyezni, amelyet adott ügyben bíróság felelősséggel aligha vállalhat fel.

 

A most elbírálásra váró ügy a terjedelmétől eltekintve nem különbözik más ügyektől, a bizonyítékforrások a szokásosak: terhelti és tanúvallomások, szembesítési jegyzőkönyvek, szakértői vélemények, elektronikus eszközökből származó információk, és egyéb dokumentumok. A bizonyítékok értékelésének szakmai normái sem térnek el a többi ügyben alkalmazandó szabályoktól.

 

Ezért azt kérjük a Tisztelt Törvényszéktől, ne üzenet értékű döntést hozzon, hanem szokásos határozatot. A döntéshozatalkor ne vezessék másmilyen szempontok, mint máskor. Ne tekintsen se a jövőbe, se a múltba, csakis az asztalán fekvő bizonyítékokra.

 

Mi védők és vádlottak nem üzenetet vagy üzenetértékű döntést kérünk, hanem a bírói hivatás szabta szabályok keretei között maradó, kiérlelt ítéletet. Olyat, amelynek megalkotásakor a bíróság gondolkodását nem hatja át más, mint az, amit úgy nevezünk, hogy a törvényes bizonyítékok szabad értékelésén alapuló bírói meggyőződés.

 

Olyat, amelynek forrása az, amiben a védelem a kezdetektől fogva rendületlenül és sziklaszilárdan bízik: a kikezdhetetlen bírói integritás!  

 

Kecskemét, 2015. december 8.

 

 

dr. Kádár András                                                                        dr. Németh Nóra

I. rendű vádlott védője                                                                I. rendű vádlott védője

 

 

Hagyó Miklós védelmében - Dr. Kádár András és Dr. Németh Nóra perbeszéde - Kecskemét, 2015.12.08. - 12.10.